A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=352408#post352408][b]Nemes L. Izabella - 2014.08.06. 13:46[/b][/url]

Kezemben egy tortával egyensúlyoztam a gyengélkedő felé, ahová az egyik csapattársam került, miután az utolsó, mindent eldöntő meccsen leszedte a hippogriff. Hát mit ne mondjak, nagy rémület volt utána a pályán és az öltözőben is. Én személy szerintem majdnem lefordultam a seprűmről, amikor megláttam, hogy a fiú zuhanni kezdett a föld felé. Dasha azonnal utána eredt, de már késő volt, a meccs pedig ment tovább. Ment tovább és... vesztettünk. Ami azt jelentette, hogy lecsúsztunk a kupáról és csupán harmadikak lettünk. Az öltözőből kilépve nem volt valami jó hangulatom, de hát nem tehettünk mást, Kristóf gyorsabb volt. Én nem hibáztattam senkit, csak csalódott voltam, de büszke is arra, hogy ilyen jól szerepeltünk és majd jövőre miénk lesz a kupa. Most egyenlőre viszont egy tortát cipeltem a fiúnak, akit az az édes kis szárnyas ló szedett le a pályáról. Lassan haladtam a gyengélkedő felé, közben ügyeltem rá, hogy ne essen semmi baja a süteménynek. Répás volt, mert az a fiú kedvence. A manók voltak olyan kedvesek és sütöttek a kérésemre egy nagy répatortát, amit én felszeleteltem és leborítottam pár szalvétával, majd felkaptam és végül elhagytam a szobámat.
Vatta most nem jött velem, szegényt bezártam a szobába, az ablakot pedig kinyitottam, mert imád kikukucskálni. Olyankor mindig nagyon vicces... na, de mindegy is. Már a gyengélkedő folyosóján jártam, amikor rájöttem, hogy semmi evőeszközt nem hoztam magammal, de már nem mentem vissza érte. Az ajtó előtt újra megtorpantam, de végül felemeltem a kezem és halkan bekopogtam. Lassan kinyitottam az ajtót, majd beléptem. A szoba félhomályba borult, de a szememmel most Wolgit kerestem. A fiú az egyik ágyon feküdt, szemei nyitva voltak, kezeit összekulcsolva a tarkóján nyugtatta. A tortát a mellette lévő asztalkára tettem, majd pár percig még néztem őt, végül pedig az ágya mellé húztam egy széket és lehuppantam rá.
- Szia - köszöntem halkan, kicsit fészkelődve a széken. Az a kötés a fején nagyon zavaró volt, de pontosan nem láttam, hogy mit csinált vele a hippogriff, ezért biztos voltam vele, hogy a fejét támadta meg. - Hogy vagy? - Nyögtem ki a következő kérdést, ami először az eszembe jutott.
Nem sokszor voltam a gyengélkedőn, főleg nem amiatt, mert valakit kis híján szétszabdalt egy griff. Az asztalra pillantottam, majd vissza a fiúra.
- Hoztam tortát... répatortát - megeresztettem egy halvány mosolyt, majd újra a kötésre meredtem a fején. - Fáj? - Bukott ki belőlem a kérdés, amire rögtön el is pirultam, majd az ablak felé kukucskáltam.
A nap már régen felkelt, én pedig már elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet: levittem Vattát futni, én is rohantam pár kört, majd visszatértem a szobámba, lezuhanyoztam, utána pedig elrohantam, hogy megkérjem a manókat, hogy süssenek egy répatortát, majd vissza a szobámba, zongoráztam kicsit, végül pedig elindultam ide. Körülbelül ez volt a mai napom még a gyengélkedő folyosójára tévedésem előtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=353058#post353058][b]Nemes L. Izabella - 2014.08.07. 11:12[/b][/url]

Csendben ültem egy darabig a széken és bár a fiú szeme nyitva volt, úgy tűnt, mintha nem lett volna magánál. Kíváncsian néztem rá, mert az volt az érzésem, hogy... na nem, biztos nem halt meg, Uff bácsi tudja, hogy mit csinál. Ott üldögéltem még egy darabig, azon gondolkozva, hogy mit kellene csinálnom, ahhoz, hogy a fiú visszatérjen ebből a halál közeli állapotból, amikor rám nézett és köszönt. A nevemet is sikerült kinyögnie, amit egy mosollyal és egy bólintással erősítettem meg. Követtem a kezét, ahogy a kötés alá nyúlt, de nem bírtam végignézni, inkább a tortára függesztettem a zöldjeim és lassan bólintottam az újabb kérdésre.
- Fel van szeletelve, viszont... se kést, se villát nem hoztam - bocsánatkérően tekintettem rá, majd elhúztam a szám. Azért arról tényleg gondoskodhattam volna, hogy hozzak evőeszközt. Viszont az ajtó előtt, mielőtt beléptem volna, még visszafordulhattam volna értük, de nem tettem. Az okot már teljesen elnyomta a látvány, így hagytam is a dolgot. Újra ránéztem, amikor rám mosolygott és a meggondolatlan kérdésemre válaszolt. Bólintottam, de nem szóltam semmit. Tudtam, hogy egy idő után a meccsről kezd majd el kérdezősködni, arról pedig nekem is nehéz lesz majd beszélnem. Apa egyszer azt mondta, hogy ha valaki kómában, vagy valami hasonlóban volt, nem szabad felizgatni fontos dolgokkal. De persze ő állatorvos és totál nem érdekli, hogy az embereknek mi bajuk van, de most megfogadtam a tanácsát.
- Mire emlékszel? - Tettem fel a következő kérdést, amivel szerettem volna kicsit hanyagolni a kviddics-témát. Viszont nem halogathattam örökké - vagy legalábbis a látogatási időn belül - azt a fontos dolgot, hogy veszítettünk, de egyenlőre még nm terveztem elmondani neki. Az utolsó kérdésre elmosolyodtam és kisimítottam egy tincset az arcomból.
- Nem tudok sütni - ráztam meg a fejem. - A manók csinálták, még ma reggel. Azt hiszem, még meleg.
Vicces volt az, hogy azt hitte, én sütöttem, mikor köztudott tény, hogy nem tudok sütni. Már az is éppen elismerő, hogy egy szendvicset összedobok anélkül, hogy nem robban fel a konyha. Na jó, azért egy szendvics még semmi, meg pár dolgot én is meg tudok főzni, vagy sütni, de egy répatortát... na nem, azt inkább a manókra hagytam. Nem szerettem volna megmérgezni az elégett tortával, vagy esetleg túl kemény lett volna a tészta.. nem, majd talán legközelebb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=353692#post353692][b]Nemes L. Izabella - 2014.08.07. 21:06[/b][/url]

Wolgi nem kertelt, szépen kimondta, hogy most nem szeretne tortát enni, én pedig bólintottam. Tényleg vissza kellett volna mennem még az ajtó előtt, legalább villáért, vagy valami. Viszont most már mindegy volt és úgy látszott, hogy a fiú tényleg komolyan gondolta a dolgot. ~ Talán nem is szereti a répatortát? ~ Gondolkodtam magamban, hiszen amióta ismertem a fiút, tudtam róla, hogy él-hal a répáért. Amikor viszont a hasa megkordult és egy gyors magyarázkodást követően elvett egy szeletet, én pedig egy szalvétát libbentettem a hasára. Bele nem harapott, én pedig elfojtottam egy kacajt.
- Nyugodj meg, nem mérgezték meg - csavargattam egy hajtincsemet, és közben próbáltam kitérni a meccset illető kérdések elől. Figyelmesen végighallgattam, hogy mire emlékezett, aztán bólintottam. Ez a meccs tényleg ijesztő volt és még engem is kifárasztott, pedig én szinte semmit sem csináltam. Nem volt nehéz ott lebegnem a karikák előtt, és csak egyszer védtem, az pedig simán ment. Wolgi közben elárulta, hogy itt ébredt fel, ezzel gyakorlatilag be is fejezte a mondókáját. Elgondolkodva meredtem a térdemre, aztán rájöttem, hogy sietnem kell a látogatással, mert nekem még ma dolgom is lenne. Így hát újra rápillantottam, ő pedig közben már a tortát eszegette. Felcsillant a szemem, de a csillogás el is tűnt, amikor újra a meccsről kérdezett. Megköszörültem a torkom, aztán felálltam és az ablakhoz léptem. Kinéztem az üvegen és karjaimat összefontam magam előtt. Nagyot sóhajtottam, majd kipislogtam párat, de végül muszáj volt megszólalnom. Egyszer úgy is meg kell tudnia, hogy mi lett a meccsel, és hogy...
- Egy hétig - nem kerteltem, egyszerűen kiböktem azt a dolgot, ami most valószínűleg a legfontosabb volt, amit tudni szeretett volna. Még mindig nem szerettem volna nagyon belemenni ebbe a témába, de lassabb tempóban tényleg jobb lett volna adagolni a témát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=354072#post354072][b]Nemes L. Izabella - 2014.08.08. 12:07[/b][/url]

Nem lepett meg a fiú kiakadása, hiszen nagy valószínűséggel én is így reagáltam volna erre a dologra. Egy hét... kómában. És senki nem látogatta meg. Na jó, ez utóbbit nem említettem meg neki, csak sóhajtottam. Az ablakon beszűrődő fény még mindig félhomályba borította a szobát, de most már egyre jobban kezdett tűzni odakint a nap és ez megint eszembe juttatta, hogy sietnem kell. Wolgast, a kiakadása után rögtön morfondírozni kezdett valami füzetekről, én pedig visszafordultam és újra kinéztem az ablakon.
Léptek zaját hallottam, majd megfordulva Uff bácsi lépett a terembe és elkezdte bogozni a fiú kötését. Nekem sosem volt gyomrom az ilyesmikhez, vagy is a nagyobb sebekhez. Amikor az a vadállat széttépte a nővérem karját, anyuék sem akartak bevinni a kórházba és most már meg is értem, hogy miért. A karomat összefonva ácsorogtam a z ablaknál, amíg a bácsi elrendezte a csapattársam, majd amikor kiment, lassan visszafordultam. A fiú kérdésére bólintottam, majd a pillantásom az ágyra szórt ruhákra esett, amit egy bólintás egy mosoly és egy újabb elfordulás követett. Amíg öltözött, végig azon gondolkodtam, hogy hogyan is mondhatnám meg neki finoman, vagy hogy, hogy elveszítettük a meccset. Nem sok választási lehetőségem volt, vagy elmondom neki egyszerűen. Odaállok elé és azt mondom: " Wolgi, elvesztettük a meccset, ezzel harmadikak lettünk és nem a miénk a kupa." Vagy pedig finomabban közlöm, de sok kitérővel és bár nem hazudok, olyan, mintha hazudnék.
Nem sokáig tudtam ezen gondolkozni, mert ő közben felöltözött és már Uff bácsitól is elköszönt. Megpördültem és rápillantottam, majd kiléptünk az ajtón. Felkísértem a klubhelyiségbe és úgy éreztem, hogy ez a megfelelő alkalom arra, hogy elmondjam neki, hogy mi is történt a meccsen.
- Figyelj Wolgi... az előző kérdésedhez visszatérve...  - lehajtottam a fejem és nyeltem egyet. - Elveszítettük a meccset. Kristóf elkapta a cikeszt, mi pedig harmadikak lettünk.
Elhúztam a szám, majd megvártam, hogy mit reagált, aztán rámosolyogtam és elbúcsúztam tőle. Felsiettem a szobámba és elterültem az ágyamon.

// Köszi a játékot //

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=456458#post456458][b]Nemes L. Izabella - 2015.01.23. 19:14[/b][/url]

Vége az Eridon-Levita meccsnek.
A hótól nem sok mindent láttam, de annál még valamennyire képben voltam, hogy Dasha lezuhant.  A fogónk és a kedves mestertanoncunk pedig úgy döntött, hogy ők most ölelkezni fognak a pályán és szépen egymásba rohantak, aztán nevetve az egyik lelátóra zuhantak. Jó, mondjuk lehet, hogy nem ez volt a céluk, mindenesetre a csapat negyede a gyengélkedőn van… De Nedra végül is elkapta a cikeszt, szóval nyertünk, ami jó hír, a sok törés viszont nem. Aucs. Én szerencsére a seprűn maradtam a meccs végéig, ezért is értem fel olyan gyorsan a kastélyba. A sípszó után meg sem vártam, amíg Ákos mondott valamit, rögtön rohantam fel a kastélyba. Még azzal sem vesződtem, hogy átöltözzek, vagy ilyesmi. Kit érdekel az most ilyenkor?
A tömeg még a pályánál lehetett, amikor én már a második emeletre vezető lépcsősor aljához értem, szóval senki sem gátolt meg abban, hogy felérjek a gyengélkedőre. Az ajtót pedig gyakorlatilag berúgtam – de azért még sem. Na jó, csak berontottam és azt is kézzel tettem, de nem volt olyan hangos… Meg szerintem a lányok sem aludtak már, bár ki tudja… elég nagyot eshettek, Nedráék meg ugye összeölelkeztek a levegőben… Na de a gyengélkedő. Fújtatva masíroztam oda a szobatársam ágyához, akinek már ugyan nyitva volt a szeme, de nem voltam biztos abban, hogy hall-e engem. Nem tudom miért ne hallana, de pontosan nem láttam, hogy  hogyan zuhant le, bármi megtörténhetett.
- Da…sha? -
Nagyon kellett ügyelnem arra, hogy ne essek itt össze helyben én is, jól néznénk ki, ha már fél Levita kviddicscsapat a gyengélkedőn maradna. A hangom még is elcsuklott a neve közepén, az ágya melletti székre roskadtam és ujjaimat összefonva a két combom közé csúsztattam kezeimet. A jobb lábam még mindig remegett, kipirosodtam a futástól és azt sem tudtam pontosan, hogy a csapat többi tagja mikor fut be. Majd csak jönnek…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=456529#post456529][b]Nemes L. Izabella - 2015.01.23. 20:59[/b][/url]

Fokozatosan kellene beavatni a dolgokba a lányt, viszont azon, hogy nyertünk, talán nincs is mit titkolni, egyszerűen csak kibököm, hogy „héé Dasha, amúgy tudom, hogy leestél, de jól vagy? Ja és nyertünk, de ne állj fel és kezd el táncolni, oké?”. Talán hallgat is rám és tényleg nem fog felpattanni, hogy felhúzva engem tangózzunk, vagy bármi olyan táncot járjunk, amit én nem ismerek, de ő Koreában igen. Azért ez kicsit furcsa lenne. Kicsit nagyon.
Aztán berobbantottam az ajtót – nem bombardával – és egyenesen a lányhoz mentem, aki közben már felfigyelt rám. Oké, lehet, hogy az ajtó volt az oka, elvégre elég rendesen kicsapódott, aztán meg be… de reméltem, hogy a gyógyító nem orrol meg rám – nagyon -, elvégre még is csak sürgős eset, a barátnőmről van szó, na meg ha már eddig is rohantam felfelé, nem itt fogom vissza magam.
Kíváncsian, meglepődötten és eléggé szomorú arcot felöltve pislogtam a lányra, pedig nem is volt szomorú a dolog, hiszen nyertünk! Juhhú, meg minden, de még is itt fekszik három csapat- és háztársam, szóval annyira nem rózsás a helyzet. Mindenesetre Dashával minél előbb közölni kell a hírt. Viszont a kérdésre egyelőre nem terveztem válaszolni, így csak megvontam a vállam és az ajkamba haraptam. Ajaj, ott van Nedra…
- Hogy vagy? -
Most akkor az a legfontosabb az, hogy meggyógyuljon és ha kell, minden nap feljövök hozzá, akár éjszaka is benézhetek hozzá, járőrözés közben… csak egy pár percre, úgy is aludni fog. Vagy felhozom hozzá Kiarát, vagy azt a furcsanevű hangszert, amit anno nem tudtam kiejteni – mondjuk ez most sincs máshogy. Vagy majd nem tudom, remélem gyorsan meggyógyul.
- Mire emlékszel? -
Szinte alig hagytam időt a válaszra, de az is jó, ha a kettő kérdést egynek veszi és akkor talán nem is kellene annyit beszélnie, ha összesűríti a válaszát. Lassan abbahagytam az ajkam rágcsálását, amit addig jó befejezni, amíg nem buggyan elő a vérem és talán nem fogok kétségbeesni annyira, hogy elájuljak itt. Dashának csak nincs komolyabb baja, ugye nincs…?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=456733#post456733][b]Nemes L. Izabella - 2015.01.24. 11:53[/b][/url]

Hogy közlöd a csapatkapitányoddal, hogy miután lezuhant a seprűjéről, bekaptak három gólt és még a cikeszt sem az ő fogójuk kapta el? Hát sehogy. De hogy mondod meg a barátnődnek, hogy ugyan lezuhant, de még is ők nyertek, mert a fogójuk elkapta az aranylabdácskát. Aztán összeölelkezett az egyik terelőjükkel… Hát az elejét csak úgy kibököd. De még nem éreztem úgy, hogy eljött az ideje annak, hogy kibökjem, így mint Wolginál, itt is próbáltam húzni az időt. Majd örömködik később, előbb az állapota.
A fájdalmas arcom látva, Dasha konkrétan leüvöltötte a fejem és ezt most nem is bántam, de a gyengélkedőn voltak még páran, szóval őket jó lett volna nem megzavarni. Ijedten az ajkamba haraptam és kicsit hátra is dőlhettem a széken, de csak megráztam a fejem. Nyugi Dasha… Lélegezz mélyeket, ne izgasd fel magad, a nagy erőlködésben még megfájdul valamid.
- Igen, vége a meccsnek. Különben hogy lennék itt? -
Egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra és próbáltam nem arra gondolni, hogy Nedra ott fekszik, szinte szemben velem. A lábam tovább remegett, miközben a szám is harapdáltam, szóval ez most egy kívülállónak – jelen esetben Dashának – azt jelenthette, hogy valami nagy baj van. Pedig nincs is, azon kívül, hogy a gyengélkedőre kerültek a lányok. Így belegondolva ebbe, a kviddics tökre veszélyes sport, a csapat több, mint fele pedig lány. Jézusom…
- Nagyon én sem láttam, a zóna azért elég messze van tőlem, meg hát ugye az a hülye hó is esik még mindig… Nem tudom pontosan, de azt hiszem Ashley ment neked. Miközben zuhantál, megpróbált elkapni, de ühm… ja igen, a végén Ákos segítségével értél le a földre. -
Azt már direkt nem említettem meg, hogy amikor lezuhant, a kvaff még az eridonosok kezében volt, de majd mindent a maga idejében ugyebár. Tovább rágcsáltam az ajkam, amikor viszont Dasha fel szeretett volna ülni, megemelkedtem és óvatosan felhúztam. Aggódva pislogtam a szobatársamra, nagyon nem voltam boldog, pedig az, hogy nyertünk, felvidíthatott volna. De nem, Izának mindig a legrosszabb dolgokkal kell törődnie és cseppet sem tudott úgy bejönni a terembe, hogy boldog mosoly van az arcán és lelkendezve ugrál oda a barátnőjéhez, hogy elújságolja a hírt: nyertek. Nem, Izának fájdalmas fejjel kellett bejönnie, ráhozva ezzel a kapitányra a frászt. Hát, ez van.
- A többiek… szerintem még a pályán vannak, vagy öltöznek. Tudod, ők sokkal többet mozogtak, mint én, lehet, hogy csak kell nekik néhány perc, amíg kifújják magukat. Aztán szerintem jönnek fel ide. Amúgy… Nedra és Grace összementek. Nem tudom mi történt, itt vannak ők is, de csak Nedrát láttam. Ott fekszik, de remélhetőleg rendbe jön. Grace-szel nem találkoztam, valamelyik paraván mögött lehet, ha jól láttam, akkor rázuhantak az egyik lelátóra. -
Elhúztam a szám és a lány első kérdését újra figyelmen kívül hagyva kinéztem az ablakon, ami hát persze, hogy nem nézett a pálya irányába. Lesütöttem a szemem, smaragdjaim a cipőmet bámulták, ami már nem fehérlett a hótól, hiszen eléggé régóta a kastélyban tartózkodtam már ahhoz, hogy leolvadjon róla. A kviddicstalárom is már csak vizes volt, de ez most cseppet sem tudott érdekelni.
- Figyelj, a meccs… -
 Hatásszünet igen, mert ilyen is kell ide.
- Megnyertük. Nedra elkapta a cikeszt, utána pedig ugye Grace-szel… -
Sóhajtva előrébb dőltem és felkészültem arra, hogy Dasha felpattan-e, vagy nem. Tényleg nem lett volna jó, ha most elkezd itt táncolni, mert akkor még jobban összetöri magát. De annak tényleg örülni lehet, hogy nyertünk. Azonban ennek ellenére én még mindig nem mosolyogtam. Majd…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=457017#post457017][b]Nemes L. Izabella - 2015.01.24. 22:25[/b][/url]

Türüp, türüp, tücsökciripelés, minden ami kell egy ilyen helyzethez, az most bezzeg nem jön ám ide. Dasha feszült volt és valamennyire én is, ha ránéztem. A kötéseket a takaró és a ruhája valamennyire eltakarta, de tudtam, hogy rajta vannak és ez inkább megrémisztett. Ismertem már őt annyira, hogy tudjam: addig, amíg nem kell komolyabban foglalkozni vele, nem fog törődni a sérüléseivel. Most sem hangoztatta sokáig, hogy mennyire fáj a háta, vagy mit tudom én, hanem az első és legfontosabb neki már rögtön a meccs volt és a csapat. A csapat, amelynek ő is a része és a csapat, amely nem tudom hol időzik ennyi ideig.
- Biztos. -
Elgondolkodva meredtem magam elé és még mindig arra gondoltam, hogy a lány itt fekszik, kint pedig valószínűleg már ünneplik a csapatot. Akkor ez is lehet az oka, hogy nem értek még fel. A tömeg, ami engem nem akadályozott meg abban, hogy felérjek ide. Semmi kedvem sem volt a háztársaimmal hangosan éljenezni, meg amúgy sem az a természet voltam. Sosem kedveltem a tömeget - évnyitó, khm ugye -, azt meg különösen nem viseltem el, ha valaki nem pont külön engem, de úgy összességében - megemlítve ugye engem is - ünnepel minket. A csapat örülhet, nagyon ügyesek voltak és szerintem Dasha is örül ennek, de én különösen nem szerettem. Szóval inkább üldögélek a gyengélkedőn és beszélgetek a lánnyal, mint hogy hagyjam, hogy a tömeg magával sodorjon. És szerintem ezt Dasha is tudja.
- Ühüm. Azt sem láttam pontosan, de majd őket kérdezd, hogy mi történt. Azt tudom, hogy a lelátóra zuhantak. -
Eléggé nehéz volt ezt elmesélni, még is, olyan könnyen ejtettem ki a szavakat, hogy az még engem is meglepett. Nem kellett volna ilyen gyorsan mesélni a dolgokat, még nekem is gyors volt a tempó, de Dashát elnézve tudtam, hogy neki nem gyors, sőt, tulajdonképpen neki ez épp megfelelő.
- Valahol itt van ő is. -
Az ajkamba haraptam és ezt most már kicsit lassabban ejtettem ki. Vigyáztam arra is, hogy ne parázzak rá nagyon a dologra, mert annak tudjuk mi a vége. Nem lett volna jó, ha belegondolok Graceék esetébe és elájulok. Jesszus. Végig figyeltem Dashát és közben próbáltam nem a lányok összeütközésére gondolni. Vattacukor, felhők, kutya, zongora, satöbbi. Csak nyugodjak már meg. Mélyeket lélegeztem, miközben a barátnőm a lábát átkarolva ült az ágyon és feltehetőleg ő is gondolkozott valamin. Hajaj, ez mindkettőnknek egy szörnyen nehéz meccs volt. Tudom.
Annyira nem szerettem az ilyen helyzeteket. Wolgihoz is ugyan feljöttem, de nem volt valami könnyű, sokáig győzködtem magam. Nem szerettem a gyengélkedőre járni, mindig összeszorul a gyomrom és megszédülök. Nem is tudom hányszor kerültem már fel ide, mert vagy elájultam, vagy Vasváry prof felhozott, mert éppen idegbajos lettem a szobájában. Hát az felejthetetlen élmény volt. Szóval, visszatérve a gyengélkedőre, ma éppen szintén eléggé idegbajosan törtem be ide, de azt hiszem ettől el lehet tekinteni.
- Szoktalak én szívatni? -
Vigyorogtam a lányra, miközben végig gondoltam, hogy hányszor vágtam át. Talán egyszer sem. Vagy csak nem emlékszem rá? Nem tudom, maradjunk abban, hogy nem szoktam átverni és akkor ez így mindenkinek jó, az én lelkem is megnyugszik.
- De figyelj, tényleg nyertünk. Viszont ne kezdj el táncolni, jó? Vigyáznod kell most magadra, gyógyulj meg minél előbb, mert el fog puhulni a csapat. -
Továbbra is a lányra mosolyogtam és most éreztem igazán azt, hogy kezd lassan jó kedvem lenni. Ahhoz képest, ahogy még húsz perce bejöttem ide, most már eléggé felvidultam, hát nyertünk!
- Viki nagyon ügyes volt. Miután leestél és a kvaff még a pirosaknál volt, ő szerezte meg és vitte is az ellenfél karikái felé. Aztán a hóesésben elvesztettem őket, nem tudom rádobott-e. -
Azt hiszem Dashának elég volt ennyi információ ahhoz, hogy büszke legyen a húgára - vagy a nővére? Na, anno úgy voltam Misiékkel is, fogalmam sem volt arról, hogy akkor most Misi Michelle öccse, vagy bátyja. Na mindegy is.
- Kiarát felhozzam? -

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=457472#post457472][b]Nemes L. Izabella - 2015.01.25. 19:13[/b][/url]

- Hát nem tudom, lehet. Elvégre Te voltál az, aki meghajtott minket. -
Bólogattam mosolyogva, de ez az állapot nem tartott sokáig, ugyanis Dasha maga elé bámulva nagyon szomorú képet vágott, amitől megijedtem. Nyeltem egyet, hátradőltem és én is elgondolkozva meredtem a cipőmre. Pedig az előbb még olyan vidám volt és olyan jó volt, hogy megölelt.
- Dasha... nem úgy értettem. Az jó, hogy kemény vagy, meg így legalább edződik a csapat. Ne értsd félre, szeretünk meg minden, nem úgy értettem, hogy utáljuk, hogy ilyen kemény vagy. -
A végére már egy kínos nevetés is hozzájárult ahhoz, amit én most itt mind elregéltem. Talán úgy tűnt, hogy magamnak is be akarom magyarázni, hogy Dasha nem olyan szigorú, hogy utálni kéne őt, de ezt volt az igazság. Tényleg nem utáltuk, legalább is én nem és akiről kiderül, hogy más véleményen van, komolyan nem tudom mit csinálok vele. Mugli módszerekkel fogom kifárasztani? Leviszem a kínzókamrába? Jézus, na azért azt nem...
- Igen, és mondom, nagyon ügyes volt. De nyugi, nem esett semmi baja, maximum annyi, hogy látott lezuhanni. -
Az ajkamba haraptam és akarva-akaratlanul is visszagondoltam arra az esetre, amikor Vivien karját szétmarcangolta az a farkaskutya. Szörnyű volt azt végignézni, még is csak a testvéremről volt szó, de hát az meg amúgy sem egy kellemes látvány, ha valakit éppen szétszed egy kutya. Na jó, inkább ugorjunk...
- Oké, felhozom. Még valamit? Ruha, könyv, hangszer, kabala, akármi, amit könnyen megtalálok? -
Nem, nem azt akartam mondani, hogy kupis a szobája, de ha valamit például titkos helyre rakott el, akkor azt nem fogom keresgetni, mert széttúrnám a szobáját. Azt pedig nem akarom. Amint megkaptam a választ, még egyszer megkértem a lányt, hogy ne ugráljon, meg semmi, aztán lassan kilépdeltem a gyengélkedőről. Az ajtó előtt még körbenéztem, hátha találkozom egy csapattaggal, de nem, még nem értek fel. Kénytelen voltam magára hagyni Dashát, de amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem és megkerestem az esetlegesen felsorolt dolgokat. Na meg Kiarát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=459704#post459704][b]Nemes L. Izabella - 2015.01.30. 18:51[/b][/url]

- Te most komolyan nem hiszel nekem? -
Csodálkozva meredtem rá, egy pillanatig tágra nyílt szemekkel pislogtam reakcióra várva, aztán elnevettem magam. Nem hangosan, olyan - „mégmindigfélénkvagyokdeazértnevetek” - Izásan. Igen, mert úgy csak én tudok nevetni. Mire viszont visszanéztem, Dasha újra magába roskadt, vagy fogalmam sincs, hogy mi zajlott le a fejében, mindenesetre hátradőltem és sóhajtva nyugtáztam, hogy sikerült megbántanom. Szuper… pedig én tényleg nem azért mondtam, szeretjük őt meg minden, és az is jó, hogy szigorú. De akkor mit csináltam rosszul…?
- Hozom. -
Még egyszer utoljára visszanéztem rá, bólintva tudomásul vettem, hogy ágyban maradt és nem kezdett el ugrálni csak azért mert nyertünk, vagy mert rajta és Graceéken kívül nem esett másnak baja. Hát ugye a sokkon kívül, amit a szobatársam lezuhanása okozott, én nem tudtam másról…
Amint felértem, átöltöztem és folyamatosan az ajkamat harapdálva összedobáltam néhány ruhát a lánynak, megkerestem a krémét, aztán miután kellően kiaggódtam magam - pár előre-hátra dülöngélés után az ágyon - felálltam, a vállamra dobtam a sporttáska pántját, óvatosan felvettem a lábam körül sündörgő macskát és természetesen Vattával a nyomomban igyekeztem vissza a gyengélkedőre. Sejtettem, hogy a többiek már felérhettek, de nem voltam benne biztos.
- … ott fordulj balra és meg is érkeztél a portréhoz. -
Más esetben cukibbnak tartanám a kis eltévedt elsősöket, most viszont csak elhadartam az útvonalat a Levita portréjához, aztán a kislány válaszát meg sem várva tovább robogtam a folyosón. Jaj, ugye odatalál? Idegesen visszafordultam, de a lány már eltűnt, így csak rántottam egyet a táskám pántján és tovább lépdeltem a nemigazánszeretem helyiség felé. Közben folyamatosan simogattam Dasha macskáját, mielőtt még átragadt volna rá az ingerlékenységem és ő is megvadult volna. Épp elég bosszankodás volt most már a mai napon az, hogy Nedráék ölelkezni akartak a levegőben, hogy Dasha lezuhant és hogy még a collie is a megszeppent kis elsősre vetette magát az előbb.
Folyamatosan nyugtatva magam lassan elértem a gyengélkedő ajtaját és mielőtt még a juhászkutya nekirohant volna az ajtónak, belöktem és a fekete macskát ölelve kicsit nyugodtabban léptem be. Viki és Zoli is felértek már, aminek roppantul örültem, Vatta meg annak, hogy ismerősöket láthat, így rögtön a csapatkapitány ágyához rohant, leült mellé és a lány ujjait böködte.
- Sziasztok. -
Megkönnyebbültem azt látva, hogy itt vannak és minden rendben velük. Többé-kevésbé minden rendben. Hagytam, hogy Kiara az ölemből az ágyra ugorjon, aztán a táskát, amiben a cuccokat hoztam le, Dasha ágyának a végébe csaptam, vigyázva, hogy ne a lány lábára dobjam.
- Figyelj, összedobáltam neked néhány ruhát, itt a krémed is és ha jól emlékszem, még a fogkeféd és a fésűd is bekerült. -
Kínosan az ajakamba haraptam, összefontam a karjaimat és az ágy végébe sétáltam. Vatta közben még mindig az ágy mellett ült, most viszont rám nézett, én viszont Vikit bámultam.
- Minden rendben? -

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=510969#post510969][b]Nemes L. Izabella - 2015.08.30. 20:58[/b][/url]

Odáig még minden oké volt, hogy kivédtem az Ádám által elhajított kvaffot és a szívem sem robbant fel az izgalomtól, aztán megint felgyorsult minden. Rögtön a Wolgi felé dobott labda után hallottam az éles füttyöt, amiről csak feltételezhettem, hogy Michellé volt. Kidobtam, rádobtunk, bement vagy nem ment be, aztán már megint szembe kellett néznem egy eridonos hajtóval. További két kvaffot sikerült eltérítenem még a karikák elől, és csak egy ment be - illetve én csak egyről tudtam.
Aztán már csak a felém tartó gurkót érzékeltem, Dasha meg nem volt sehol, és tökéletesen lefagytam. Pont akkor és pont ott. Éreztem, ahogy a hasamba csapódott, hátralökött, majd lezuhantam a seprűről át a karikán és még a kezem is bevertem, talán a csuklóm is eltört. Ezek után már csak azon csodálkozom, hogy túléltem. Merthogy ez történt.
Halk beszélgetés, fájdalom.
Nem akartam kinyitni a szemem. Megrebegtek a pilláim, de a fájdalom ami az egész felsőtestemen táncolt, elviselhetetlen volt. Üvölteni akartam, de ajkaim nem nyíltak szét. Tehetetlenül tűrtem hát a szúró fájdalmat, ami egyébként most már a lábamban is megjelent. Na, szuper. Összetöröm magam még a VAV előtt. A mutatóujjam viszont sikeresen meg tudtam mozdítani, mikor meghallottam a tompa zúgást is. Nagy valószínűséggel sokkal több ember volt a közelemben, mint azt Uff engedte volna, de engem egyelőre nem zaklattak.
Végül úgy a harmadik pillarebegtetés után éreztem, hogy a sós könnyek végigszánkáznak az arcomon és valahova a vállamra érkeztek meg. Sikítani akartam, aztán üvölteni, majd megint sikítani. Bántotta a fény a szemem és az sem segített, hogy a fájdalom hol itt hol ott próbált meg az agyamra menni. Igazából már nagyon jó úton járt ehhez...
Aztán kinyitottam a szemem, majd rögtön vissza is zártam. Összeszorított fogakkal küzdötten feljebb magam az egyébként a többiektől sokkal hátrébb elhelyezkedő ágyon, és ahogy újra a világ szemlélésébe kezdtem, egy arc kúszott a látómezőmbe. Mindjárt rögtön az első pillanatban. Szemeim elkerekedtek, és végre az ajkaim is elnyíltak egymástól, de sikítás helyett csak egy halk szót tudtam kipasszírozni magamból.
- Nyertünk?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=513740#post513740][b]Nemes L. Izabella - 2015.09.06. 11:09[/b][/url]

Robi. Itt. A gyengélkedőn. Az ágyam mellett. Miattam jött ide. Nem tudtam melyik a furcsább; hogy a rellonos itt volt, vagy hogy Dasha nem volt itt. Szerettem volna, ha ő árulja el mi is lett a meccs végkifejlete és aztán elvisz a Levita toronyba a győzelmi bulira, vagy rosszabb esetben le a faluba inni, ahogy azt a meccs előtt megígérte. Szerettem volna, ha ő árulja el, igen. Robi és az imént a semmiből előtűnő Michelle látványa viszont nem volt valami biztató, ahogy a lány mosolya, na meg a pár méterre tőlem fekvő áldozatok szuszogása sem. Őszintén reméltem, hogy valaki épségben túlélte ezt a meccset.
- Megúsztad a sírást. Meg a temetésem is - egyik tenyerem a homlokomra szorítva fordultam Michelle felé, a válasza viszont nagyon nem tetszett. A fénytől hunyorognom kellett, amitől úgy tűnhetett, mintha valamin nagyon gondolkoztam volna, valójában viszont csak próbáltam kiolvasni valamit a szemeiből. Megjegyzem, nem sok sikerrel. Éppen ezért is fordultam ezután Robihoz, de még mielőtt újra feltehettem volna egyszavas kérdésem, sitty-sutty kvaffot nyomott a kezem alá.
- Köszönöm.
Nagyra nyitott szemekkel meredtem először a fiúra, majd a labdára, végül megmarkoltam a bőrt és halvány mosollyal az arcomon közelebb húztam magamhoz. Ezzel egy időben felszisszentem és a bordáimra szorítottam a kezem.
- Őszintén? Mint akin átment egy úthenger. Kétszer - nem tudtam értelmesen elmagyarázni, hogy mennyire fájt mindenem, és még a fájdalomcsillapító főzet sem hatott, mert ugye biztosan kaptam olyat is, csak semmit se ért. De most legalább fekhettem és nem kellett a levegőben egyensúlyoznom.
- Mennyit engedtem be? - biztos voltam benne, hogy az eszméletvesztésem után voltak még támadások, nekem pedig mielőbb meg kellett tudnom a számot. Meg az eredményt is. - És most komolyan. Nyertünk?