A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

Igazság szerint rosszabb volt a helyzet annál, mint ahogy felmérte a helyzetet odafenn a tanteremnél, amikor visszament. A varázslatnak köszönhetően, amivel védte magát, több kémiai reakcióból származó mérgező kipárolgást ugyan már nem lélegzett be, de az a kis dózis is elég volt ahhoz, hogy megterhelje a szervezetét. Muszáj volt viszont értesítenie egy tanárt, akinek elmagyarázta a helyzetet - miután légtisztító bűbájjal eltakarította a mocskot, amit a csúnya 'baleset' hagyott. Egy üres fiolába elzárt egy keveset, csak abból a célból, hogy idelenn a gyógyítók tudjanak majd valamilyen minta alapján dolgozni. Saját maga sajnálatos módon aligha tudott volna bármit tenni, bármilyen egészségügyi vagy gyógyító bűbáj a mágikus tehetségének hatáskörén kívül esik, olyannyira, hogy hiába próbálkozott évek alatt a végrehajtásukkal, sosem működtek. Még csak fel sem kavarja a körülötte lévő manát, nemhogy valódi hatást érjen el.
Ez is az alkimista hibája - szerinte, a kísértet maga is elismerte, hogy életében sem volt nagy hódolója e mágiaágnak.
Nyilvánvalóan a számonkérés őt súlytotta és kell majd némi plusz munkát végeznie a bájital szertárban (ezzel egyébként nincs problémája, hozzászokott a környezethez és vele járó teendőkhöz), végeredményben pedig az egész el lett könyvelve felelőtlenségből származó balesetnek.
Félreértés ne essék, nem jó szándékból mondta, amit, mindössze el akarta kerülni, hogy harmadjára is összeültessék a Machay fiúval, főleg ezek után. Ha a bájital és a nikotin reakciója nem lett volna olyan drasztikus, amilyen, akkor ezúttal biztosan olyan átokkal vagy erővel esett volna neki, hogy itt kössön ki. Hát, mindegy. A végeredmény ugyanaz, csak épp nem ő okozta, hanem Ábel saját maga. Amiatt viszont már megfedték Dantét, hogy miért nem segített lejönni a másiknak.
Vajon miért? Ahhoz már nem volt idegrendszere, hogy a probléma nagyon gyors megoldása mellett még 'lovagias' is legyen. Legrosszabb esetben, ha eszméletétvesztette volna, valamelyik arra járó összekaparja és leviszi. Mire saját maga lejött, addigra Ábelt már befektették egy ágyra itt lenn.

Második napja voltak benntartva, ebből az első napon Ábel vagy eszméletlen volt - vagy lázasan forgolódott az ágyában, valamiféle delíriumos félálomban; annak sem a jobb fajtájából. Dante ezen nem csodálkozott, a fiú állt közvetlenül az üst mellett, tovább és nagyobb mértékben lélegezte be a keletkező mágikus gázd, ami leülepedett a szervezetében. A gyógyítók komolyan dolgoztak rajta, hogy elkezdjen kiürülni, bár az azért elhangzott, hogy életveszélyes állapotban semmiképp sincs, már csak azért sem, mert időben ki lett rángatva.

- Fordulj körbe lassan. A karjaid tarsd el magadtól - érkezik az utasítás gyógyítói részről, Dante pedig eleget tesz a kérésnek, alsónadrágban fordul úgy körbe lassan, hogy körben a gyógyító fel tudja mérni a bőrének állapotát, lát-e valahol elváltozást. Ez már csak az utolsó ellenőrzést mostanra, előtte megnézte a szemét is, mértek lázat (még mindig van némi hőemelkedése), végigzongorázták a rutinvizsgálatokat.
- Rendben, egyelőre nem látok semmit. - Első kontroll nap pipa, bár megmondták, hogy nem fogják 48 órán belül kiengedni, amíg úgy nem látják, hogy lappangó tünetek sem kerülnek elő.
Miközben épp a gyengélkedőn viselt bő inghez hasonlatos felsőt gombolja vissza, hirtelen ötlettől vezérelve pillant át Ábel ágyára. Eddig legfeljebb kizárólag hallotta, mi van vele, de tüntetőleg próbálta kizárni, most sem éppen szándékos.. mondhatni csak megfeledkezett magáról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=776100#post776100][b]Weiler Dante - 2019.09.30. 14:12[/b][/url]

Igazság szerint rosszabb volt a helyzet annál, mint ahogy felmérte a helyzetet odafenn a tanteremnél, amikor visszament. A varázslatnak köszönhetően, amivel védte magát, több kémiai reakcióból származó mérgező kipárolgást ugyan már nem lélegzett be, de az a kis dózis is elég volt ahhoz, hogy megterhelje a szervezetét. Muszáj volt viszont értesítenie egy tanárt, akinek elmagyarázta a helyzetet - miután légtisztító bűbájjal eltakarította a mocskot, amit a csúnya 'baleset' hagyott. Egy üres fiolába elzárt egy keveset, csak abból a célból, hogy idelenn a gyógyítók tudjanak majd valamilyen minta alapján dolgozni. Saját maga sajnálatos módon aligha tudott volna bármit tenni, bármilyen egészségügyi vagy gyógyító bűbáj a mágikus tehetségének hatáskörén kívül esik, olyannyira, hogy hiába próbálkozott évek alatt a végrehajtásukkal, sosem működtek. Még csak fel sem kavarja a körülötte lévő manát, nemhogy valódi hatást érjen el.
Ez is az alkimista hibája - szerinte, a kísértet maga is elismerte, hogy életében sem volt nagy hódolója e mágiaágnak.
Nyilvánvalóan a számonkérés őt súlytotta és kell majd némi plusz munkát végeznie a bájital szertárban (ezzel egyébként nincs problémája, hozzászokott a környezethez és vele járó teendőkhöz), végeredményben pedig az egész el lett könyvelve felelőtlenségből származó balesetnek.
Félreértés ne essék, nem jó szándékból mondta, amit, mindössze el akarta kerülni, hogy harmadjára is összeültessék a Machay fiúval, főleg ezek után. Ha a bájital és a nikotin reakciója nem lett volna olyan drasztikus, amilyen, akkor ezúttal biztosan olyan átokkal vagy erővel esett volna neki, hogy itt kössön ki. Hát, mindegy. A végeredmény ugyanaz, csak épp nem ő okozta, hanem Ábel saját maga. Amiatt viszont már megfedték Dantét, hogy miért nem segített lejönni a másiknak.
Vajon miért? Ahhoz már nem volt idegrendszere, hogy a probléma nagyon gyors megoldása mellett még 'lovagias' is legyen. Legrosszabb esetben, ha eszméletétvesztette volna, valamelyik arra járó összekaparja és leviszi. Mire saját maga lejött, addigra Ábelt már befektették egy ágyra itt lenn.

Második napja voltak benntartva, ebből az első napon Ábel vagy eszméletlen volt - vagy lázasan forgolódott az ágyában, valamiféle delíriumos félálomban; annak sem a jobb fajtájából. Dante ezen nem csodálkozott, a fiú állt közvetlenül az üst mellett, tovább és nagyobb mértékben lélegezte be a keletkező mágikus gázd, ami leülepedett a szervezetében. A gyógyítók komolyan dolgoztak rajta, hogy elkezdjen kiürülni, bár az azért elhangzott, hogy életveszélyes állapotban semmiképp sincs, már csak azért sem, mert időben ki lett rángatva.

- Fordulj körbe lassan. A karjaid tarsd el magadtól - érkezik az utasítás gyógyítói részről, Dante pedig eleget tesz a kérésnek, alsónadrágban fordul úgy körbe lassan, hogy körben a gyógyító fel tudja mérni a bőrének állapotát, lát-e valahol elváltozást. Ez már csak az utolsó ellenőrzést mostanra, előtte megnézte a szemét is, mértek lázat (még mindig van némi hőemelkedése), végigzongorázták a rutinvizsgálatokat.
- Rendben, egyelőre nem látok semmit. - Első kontroll nap pipa, bár megmondták, hogy nem fogják 48 órán belül kiengedni, amíg úgy nem látják, hogy lappangó tünetek sem kerülnek elő.
Miközben épp a gyengélkedőn viselt bő inghez hasonlatos felsőt gombolja vissza, hirtelen ötlettől vezérelve pillant át Ábel ágyára. Eddig legfeljebb kizárólag hallotta, mi van vele, de tüntetőleg próbálta kizárni, most sem éppen szándékos.. mondhatni csak megfeledkezett magáról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=776192#post776192][b]Machay Ábel Alexander - 2019.09.30. 19:19[/b][/url]

Merő túlzás lenne azt állítani, hogy voltam már hasonló állapotban, összességében egy ilyen mértékű túladagolásnak még csak a közelében sem jártam eddigi életem során - mégis, mintha felfedeznék valami furcsán és megmagyarázhatatlanul ismerőst a helyzetben.
Az elmúlt huszonnégy órából lényegében semmire nem emlékszem. Ha azt vesszük alapul, hogy most képes vagyok józanul gondolkodni - vagy egyáltalán gondolkodni -, mindenképp arra a megállapodásra jutunk, hogy valami egészen jó munkát végeztek rajtam ebben a kómaszerű állapotban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy teljes, emberi lényként esélyesen nem viselt volna meg ekkora mértékben. Minden bizonnyal hasonló hatása lett volna, valami gyengébb, elviselhető mértékben, viszont ezt a furcsa fél-negyed-háromnegyed hibridet, ami én lennék - mert valljuk be, bármeddig is vizsgáljuk a genetikám, arra az eredményre fogunk jutni, hogy, ugyan erőből lényegesen kevesebb jutott nekem, mint az normális lenne, ez még nem jelenti azt, hogy a negatívumokat ne kaptam volna meg - meglehetősen... Kiütötte.
Ha pedig mindez nem lenne elég, öntudatom legelső perceiben már rá kell jönnöm, hogy Weiler Dante lénye valamiféle hozzám kötött élő kísértetként üldöz. Még itt sem szabadulok meg tőle. A vékony idegszálakon átszalad az állkapcsaim megszorító inger, az épp csak arra elég, hogy az izmok érezzék, valamit tenniük kéne, ahhoz viszont már túl kevés, hogy valóban működésbe lépjenek. Átfut a fejemen, milyen lenne a kép, amiben drámaian átfordulnék a másik oldalamra, és roppant szenvedéseimről tanúbizonyságot téve nyöszörögve magzatpózba gömbölyödjek, amire majd mindketten felém fognak nézni és Weiler Dante fejében meg fog fordulni, hogy ez az ő hibája, de... Nincsenek tévképzeteim. Különben is túl sok fáradtságba kerülne mindezt végrehajtani, hát marad az, amit eddig is észrevétlenül csináltam: félig leszegett állal, összeszűkülő szemekkel nézem, ahogy vele foglalkoznak. Rámarkolva a gyengélkedő meglehetősen vékony takarójára húzom azt fel egészen államig, rövid szusszanással fészkelem bele magam a testem által felmelegített puha felületbe, befúrva orrom a fehér, klórszagú anyagba.
Kicsit lehunyom szemeim, élvezem ezt az átmeneti kényelmet két hőhullám és az egész elbaszódó tripp-közeli élmény között. Ajkaimon halvány mosoly bizsergető érzése tapad meg, végigszalad a gerincemen, majd amilyen hamar jött, olyan hamar távozik is. Valami gyenge, lemondó sóhajtásfélét hallatok, mielőtt elkapna a hányinger már fel is ébredek az előbbi milliőből - hogy aztán az első inger, amivel találkozom, ismét Weiler Dante legyen, ezúttal a figyelő tekintetével karöltve. Halk pfffff szakad fel torkomból, ahogy megforgatom szemeim, a mozdulattal már fordítva is arcom a párnába. Ssodálatos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=776319#post776319][b]Weiler Dante - 2019.10.01. 14:15[/b][/url]

Nincs arról szó, hogy még mindig ne lenne rohadtul dühös erre az idiótára, amiért ki tudja milyen hirtelen indíttatásból csak úgy tönkrevág egy bájitalt. Nemcsak, hogy tönkrevág, de azon melegében ezzel együtt még veszélybe is sodorja magát, mert az majd biztosan kifizetődik majd. Bár mégsem, túlzás lenne azt állítani, ‘ki tudja miért’ – a magyarázat viszont egyszerre röhejes és egyszerre valamilyen szinten.. nem, a másik jelzőt még gondolatban sem fogja kimondani, mert annak nincs különösebb negatív jelentéstartalma. Márpedig a történtek után Ábelről csak negatív latívuszokban hajlandó gondolni. Mielőtt megtette volna az idei tanév (pedig bőven év vége van, utolsó napok ráadásul) legmeggondolatlanabb mozdulatát, még azzal vagdalkozott, hogy Dantéval ellentétben nem végzett, azon a jellegzetes “figyelmen kívül ne merj hagyni” hangszínen, amit bár női szájból már hallott, de eddig sosem volt következménye annak, ha nem hallgatott rá. Hát, most tessék.

Az valóban nem fordul még csak meg halvány árnyékként sem a fejében, hogy az ő hibája lenne akár csak egy szemernyit is a szituáció, különösebb sajnálatot sem érez a másik fiú irányába. Sajnálni vagy szánni olyasvalakit lehet (vagy legalábbis ő ennél a határnál húzta meg erre való alkalmasságát), aki önnön hibáján kívül szélsőségesen rossz helyzetbe. Itt sokmindenről szó lehet bár, de idegenkezűségről aligha. Ettől függetlenül káröröm sem tölti el különösebben, pedig gondolatmenete szerint kijárna neki ebből a korrektnek nem épp korrekt, ellenben nagyon is jóleső reakcióból. Elvégre lehet, hogy a fenti szart végül ő takarította össze, már amennyire lehetett, de a hosszabbtávú következményeket Ábel viseli – jól megérdemelt módon szerinte. Mégsem érkezik a telt, kesernyésen derűs érzés, hiába figyeli az ágyon szenvedő mestertanonc alakját. Az a szemforgatás és pfffh, amit elkap, na az persze tipikus, mi más? Össze is ráncolja rá morcosan a homlokát, de egyelőre annyiban hagyja; maga előtt összefonja a karit, testtartása még mindig távolságtartást és elutasítást tükröz, most pláne, amikor majd legalább ilyen nonverbális jelekkel tudatalatt ellensúlyozni és balanszolni akarja majd kérdésének jellegét, tartalmát. Nem áll közvetlenül oda Ábel ágya mellé, de a sajátjáról felkel, hogy közelebb lépjen és ne kelljen a teljes gyengélkedőn keresztül átkiabálnia a szavait. Körbenéz, nem feltűnően és nem szándékosan fürkészi, mivel foglalatoskodik a gyógyító, viszont azért.. jobb lenne, ha nem lenne közönsége a kérdésének.

- Hogy érzed magad? – Az aggódás erős kifejezés lenne, de tagadhatatlanul érdekli, mennyire sikerült időben befognia Ábel száját még a második nagy lélegzetvétel előtt, esetleg már azzal az egy mozdulattal is elkésett. A kérdés tónusa sem gyengéd vagy leereszkedő, amennyire csak lehet tárgyilagos és távolságtartó marad annak ellenére, hogy végülis Ábel hogyléte felől érdeklődik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=777849#post777849][b]Machay Ábel Alexander - 2019.10.12. 11:59[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=777855#post777855][b]Weiler Dante - 2019.10.12. 13:12[/b][/url]

A kérdése egyszerű volt, nem válogatta meg túlzottan a szavait, hogy specifikusabban célzott legyen az érdeklődése - már önmagában az, hogy egyáltalán verbális útra lépett vele, nagy szó a viszonyukat tekintve. Ugyanakkor valóban érdekelte, mennyire volt komoly hatással Ábelre az, hogy közvetlen közelről akkora dózist kapott a kipárolgásból, aminek saját maga csak a töredékét kellett elviselje.
Ha ironizálni ilyen hévvel megy, akkor olyan nagy problémái mégsem lehetnek. Foghatnánk az Alkimistára is ezt a némileg kicsinyes belső hangot, de ez most kivételesen csupán Dante belső kommentárja. Kicsinyes, mert egyébként pont a bájitalokhoz való viszonylagos hozzáértése miatt sejti, a fiú szavai inkább leplezik a kényelmetlenség és rosszullét mértékét.
- Látom. - Ezt a részét nem reagálja le inkább bővebben. Nem tudtával valóban nem fertőzőek, a festben semmi olyan jellegű nem volt, ahogy azt a gyógyítóik megállapították, így az egyik ágy melletti széket fél kézzel maga elé pakolja és leül.
- Kifejezetten csúnyán köhögsz, bár ez legalább azt jelenti, hogy van mivel. Jól jártál. - Sejtette amúgy, hogy az elegy nagyon szerencsétlen mód károsra sikeredett, de csak miután az általa begyűjtött mintát megvizsgálták derült csak ki, mennyire. Még neki is lesz pár nap, mire a szervezete teszi a dolgát és kitisztítja a méreganyagokat. Gyanítja, hogy Ábelt jóval tovább bent fogják tartani, viszont legalább pontosan tudják, milyen anyaggal kell számolniuk.
- Időben feltettem egy bűbájmaszkot, így csak néhány levegővétel volt, pár nap és megleszek. Rád viszont kibaszottul mérges vagyok... - Valóban a maga módján még mindig dühös Ábelre, bár ennek jellege valamivel passzívabb és hűvösebb pillanatnyilag, nem az az impulzív méreg, amellyel a szekrénynek lökte vagy első alkalommal megütötte. Most így csak tényszerű adatként közli a dolgot, mégsincs az embernek kétsége felőle, hogy ne mondana igazat. Már-már azt várná az ember, hogy hegyibeszédbe kezdjek a bájitalokkal való óvatosságról, arról, milyen meggondolatlan volt Ábel, végül azonban mégis másra lyukad ki.
- I guess ezt ellensúlyozza az a tény, hogy nem omlott össze a tüdőd míg felelősségre vonható lettem volna. - Utána sem. Elsőre érzéketlenül gyakorlatias és önző kijelentés, másodjára is, valójában azért van az egész mélyén egyfajta burkolt megkönnyebbülés is, még ha halovány is. Nemlegesen megcsóválja a fejét.
- Máskor, ha nem tetszik valami, inkább öngyilkosság nélkül oldd meg. - Túlzás lenne azt mondani, hogy akár mindketten bele is halhattak volna, Ábel inkább saját magának okozta a nagyobb bajt, mint az üst mellett közvetlenül álló személy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=778764#post778764][b]Machay Ábel Alexander - 2019.10.22. 19:15[/b][/url]

Egy pillanat erejéig tényleg megpróbálom elfojtani kikívánkozó mosolyom. Ajkaim szorosan egymáshoz préselem, valami apró csücsörítéshez hasonló mozdulatot is megkísérelek, ám végül mégis széthúzza őket az erő. Lehunyva szemeim hajtom hátra fejem az átmelegedett, foltokban izzadtságtól átnedvesedett párnára, majd oldalra fordul, koponyám, s amíg a hőemelkedéstől enyhe pírban játszó arcom a kissé kemény anyagra fekszik, kinyíló, barna - kissé vérben forgó - szemeimmel Dantét veszem fókuszba.
- Csajozni is így szoktál? - egyáltalán nem lenne indokolt ez a sziporkázó humorérzék tőlem, sőt, szenvednem kéne - ahogy azt az előbb is tettem, nagyon helyesen -, meg nyöszörögni valami forró teáért, mert édesanyám (legalábbis a helyét túlzott gyakorisággal átvevő bátyáim) ezt tanította.
Ehelyett viszont Weiler talán utolsó megmaradt idegszálain táncolni - sőt, mit táncolni, egyenesen ugrálni, egy korcsolyacipőben - sokkal szórakoztatóbbnak tűnik, és mint olyan, rövid távon le is köti a figyelmem. Én pedig olyan vagyok, mint egy macska, vagy, hogy mások hasonlataival éljünk, egy ötéves gyerek: amíg elfoglal valami, nem kell értem aggódni. - Mert akkor megértem, miért kerülnek ki a lányok, nem szeretik, ha a torkukból kijövő dolgokra teszel megjegyzéseket - kuncogni kezdek, a saját viccemen, aminek meg is van a maga következménye. A ritmikus kontrakciótól, a tüdőmben megmozduló lerakodásoktól pár, perceknek tűnő pillanatig nem kapok levegőt - ezért kezdek újra köhögni, majd, ahogy elmúlik az inger, lebiggyesztve ajkaim állom meg a mély lélegzetvétel kecsegtetését. Az most nem lenne túl célszerű.
Gondolatban elismétlem magamban, hogy ő kibaszottul mérges rám - az egyetlen dolog, amiért nem mondom utána ki hangosan a szavakat, mert akkor esélyesen rájönne, mennyire ellentmond ez a ténnyel, hogy éppen leült - ezzel pedig, ha nem is tudatosan, azt közvetíti, hogy hosszabb távon maradni szeretne. Ameddig nem kapom meg a könyveim, ő az egyetlen társaságom az egymást váltó gyógyítókon kívül, ha elüldözném, borzasztóan unatkozni kezdenék, az eddig eddig sem vezetett jóra.
- Köszönöm, bennem is felmerült a kérdés, hogy jól vagy-e - nyilván erős túlzás lenne azt állítani, hogy aggódtam, jelenleg az egyetlen akikért képes vagyok ilyen finom érzéseket táplálni, azok az otthon rám váró gyermekeim. Nyilván megkérem Szonját óránként többször is, hogy gondoskodjon róluk, a nővéremre egy darab követ sem mernék rábízni, ez pedig el is árulja, mennyire fényes a helyzet. - Bár a felelősségre vonás kissé erősen hangzik, úgy értem, engem például egyszer sem akartak kivágni innen, pedig... - lett volna rá alkalom. Szerencsére ezt nem is szükséges befejezni.
- Nem tudom mégis mire gondolsz - némileg fájdalmas mozdulattal forgatom meg szemeim. - Azt feltételezni, hogy túlélnék akár egyetlen napot is ebben a dohos kastélyban dráma nélkül... Ccc.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=779245#post779245][b]Weiler Dante - 2019.10.28. 13:04[/b][/url]

Felvonja a szemöldökét, de végül csak rosszallóan megcsóválja a fejét, erre válaszolnia sem érdemes, egyrészt mert ha vicc, akkor amúgy is felesleges, ha pedig mégiscsak komoly lenne, akkor sem tartozik semmiféle elszámolással vagy magyarázattal a nőkkel kapcsolatos attitűdjéről. Az mondjuk tény, hogy Dante nem az a fajta diák, aki körül úgy hemzsegnének a lányok, mint olyasvalakik körül, akik időt és energiát fektetnek a népszerűségbe. Sőt, biztosan vannak olyanok, akik kifejezetten kerülik, de ezzel nincsenek különösebben markáns élményei - valahogy mindig volt valami, mikor arra volt igénye.
Empátiájáról tesz tanúbizonyságot, hogy csak a kuncogó hangnál állapítja meg teljes bizonyossággal, hogy csak viccelni akart a másik.
Kivárja a köhögőrohamot, ami bár rossznak hangzik, de ahogy hallotta, volt ennél rosszabb is már, és arra sem ugrott mindig egy gyógyító, így ő sem izgulja túl. Azért az előbbi megállapítását megerősíti ez a roham is. Maga előtt keresztbe fonja azért a kezeit, öntudatlan testbeszéd, teljesen kontradiktív valóban, míg a leülés egyértelműen érdeklődést fejez ki, a testtartása mégis kissé távolságtartó, mintha maga is egy határvonal mentén lépne egyet előre, néha pedig hátra - habár ennek egyértelműen nincs tudatában.
- Vannak fogalmaim róla, mennyire lehetett ez volna rossz néhány perccel több bent töltött idő után.. - Elnéz az ablak felé, mindenféle különösebb cél nélkül, elidőzik a függönyök mozdulatlan fodrain, majd néhány másodperc elteltével tekintete visszavándorol Ábel ágyára, közben hátradől a székben, súlypontját immár kényelmesebben a támlára helyezve.
- De az én hibám is, amiért ismerve a ... szokásaidat azzal kapcsolatban, mennyire szeretsz elejteni vagy lelökni dolgokat, engedtelek az üst mellett dohányozni. - Annak ellenére, hogy azt mondja, az ő hibája is, a hangsúlyából valahogy nem érződik ki a tényleges beismerés vagy elismerés, inkább kissé cinikus, mint őszinte.
- Bár így még valóban nem jelezték, hogy nem tekintenek lezártnak egy beszélgetést. - Mondhatná úgy is, hogy Ábel módszere több mint drasztikus volt - ugyan azt tényleg elérte, hogy Dante ne sétáljon csak úgy ki egy szó nélkül a teremből, az biztos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=780405#post780405][b]Machay Ábel Alexander - 2019.11.09. 21:13[/b][/url]

Azt hiszem, Dante kevésbé éli a vicceim – az arca legalábbis erről foglalkozik, és, bár nem ismerem túl régóta, azt elmondhatom róla, hogy aligha szokta leplezni az érzéseit. Már amennyiben vannak neki.
Megforgatom szemeim és egy egészen megfáradt sóhajtást hallatok, valahogy úgy, mint amikor az embert már megint az anyja baszogatja, vagy amikor a bátyáim először találtak színes bogyókat a szobámban – vagy amikor meglátom a nővérem. Szeretném őszintén állítani, hogy elkezdtem megunni ezt az egész beszélgetést, az igazság viszont ennél sokkal rétegeltebb – én pedig, ha úgy vesszük, kicsit mindig is hipokrata voltam. Kezdem kényelmetlenül érezni magam ebben a beszélgetésben. Lehet, hogy csak túlgondolom, lehet, hogy az agyam és a testem gyenge ehhez az egészhez, soha nem voltam egy Erős Pista, lehet, hogy egyszerűen a véremmel jár, hogy nem vagyok képes elviselni ha nincs igazam – menjünk tovább, ha valami nem sikerül, ha valamiből vesztesként jövök ki. Ugyan nem tervez semmit elérni a szavaival, azok mégis nyakam köré tekerednek, hűvös, érdes pikkelyeik alatt a hirtelen jókedvem párhuzamosan hal el a köhögőroham utóhangjaival. Utálom azt érezni, hogy bárkinek is tartozom bármivel, és utálom, hogy ezt pont ő váltja ki belőlem.
- Rosszabb dolgokat is túléltem már – akármennyire hangzik ez baljósan, engem is meglepő módon még egyszer sem kerültem szertúladagolás közelébe – pedig sokkal, sokkal többet elszívok annál, mint amennyit a testvéremnek bevallok, és valahol tudom, milyen irányba tart ez az egész – és valahogy mindig akadt valaki, aki kiszedte a kezemből a kocsi kulcsát, ha részeg voltam. Azt hiszem, szerencsés vagyok. Azt is hiszem, hogy ez nem tart örökké és már így is túl sokszor mutattam a középső ujjam az életnek.
Remek, most itt is fog maradni.
- Ne csinálj úgy, mintha felelősséggel tartoznál a tetteim iránt, mert... Nem – megrázom fejem, egyik szemöldököm megemelkedik, nem akarom, hogy ilyen kifejezésekkel éljen, nem akarom, hogy azt mondja, bármit is ismer belőlem, vagy, hogy bármivel képes lett volna befolyásolni a tetteim.
Hanyag mozdulattal emelem meg kicsit kézfejeim, ezzel helyettesítve a karkitárás mozdulatát.
- Guess akkor csak nem találkoztál elég határozott emberekkel.
Nem mintha én több lennék meggondolatlannál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=780635#post780635][b]Weiler Dante - 2019.11.12. 18:29[/b][/url]

- Felelősséggel… – némileg hitetlen a hangja, mintha Ábel valami nagyon valószínűtlen és szürreális kijelentést tett volna, kap is a kimondott szó egyfajta már-már rosszalló hangsúlyt. Végül a reakciót egy rövid fejcsóválás követi.
- Még csak az kéne, hogy tényleg felelősnek gondoljam magam, nem én csináltam, amit, az kizárólag a te sarad. Viszont
Ennél a ponton viszont előrébb dől ültében, arcvonásaiban a kíméletlen bizonyosság rajzolódik ki, ahogy folytatja, és kétség sem fér hozzá, az ő elképzeléseiben ez mint valódi, kivitelezhető és valid megoldás él.
- Egyszerűen csak meg kellett volna fogjalak már az elején, és odaszorítani valamihez, amíg nincs kedved mozdulni. – Nagyon is szilárd elképzelései vannak arról, mennyire tevékenyen tudná aszerint alakítani fizikai téren kettőjük dinamikáját, ahogyan ő azt elképzeli. Fizikailag erősebb valamivel, abban egész biztos. Ábel modora ugyan amilyen frontális tud lenni, annyira simulékonyan rá tud érezni pillanatokra bizonyos megszólalásaival – ez viszont nem számít, ha fizikai színtérre viszi akaratának érvényesítését. Talán tudna mit kezdeni a verbális hidegháborúval is, ugyanakkor a fiúval mindig tudatának szegletében toporog a sürgető inger a tettlegességre; hogy mindegy, csak markoljon, szorítson, tapintson, és ez a késztetés csak ezzel lakott jól, mással nem.
Nem mintha tudatában lenne annak, hogyan is hangzik ez valójában – vagy annak, hogy mennyi felszín alatt feszülő szándék hallatszódhat ki egyetlen mondatból. Nem, ez a válasz sokkal ösztönösebb volt annál, minthogy azt latolgatta volna, miként, mennyiféleképp lehetne értelmezni és hogy egyáltalán mi késztette arra, hogy ilyet mondjon.
Még most is, ahogy ültében beszél Ábelhez, azt a benyomást kelti, mintha megdöntött pozíciójából lendületet véve átnyúlhatna az ágy és szék közti távolságot legyűrve. Jobban átgondolva és felülemelkedve a kisugárzása adta következtetéseken azért megállapítható, hogy valójában nem készül ilyesmire, nincsenek megfeszülve az izmai lendületre készen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=781674#post781674][b]Machay Ábel Alexander - 2019.11.24. 14:48[/b][/url]

Szemöldököm türelmes várakozással emelkedik meg a rövid, szinte hatásvadásznak is nevezhető szünet közben. Abban határozottan egyetértünk, hogy nem tartozik magyarázattal a tetteimre - abban már kevésbé, hogy ezt még tovább kell húznia és nyúznia. Úgy értem, neki is sokkal egyszerűbb lenne az egész, ha rám hagyná és nem próbálna meg rátromfolni minden utolsó szavamra.
Nocsak.
Az elhangzottakra Nairobi kíváncsian dugja ki a fejét a fehér ing ujja alól, mintha valóban élne vagy legalább értené, mi történik és nem csak a saját belső reakcióim kivetüléseként öltenének fizikai formát a gondolataim. Ujjaim csuklóm köré fonódnak, ösztönösen eltakarva őt - ezzel talán valamiféle érthetetlen titkolózás árnyékát keltve -, megforgatom szemeim miközben szórakozott, ugyanakkor határozottan éles vigyorral kuncogok fel.
Tehát odaszorítani.
Elengedve kézfejem támasztom ujjaim homlokomnak, ahogy megcsóválom fejem, feljebb tolom magam és ha már ilyen határozott beszélgetésbe folyunk, felülve egészen Dante felé fordulok. Még csak el sem kell gondolkodnom semmilyen frappáns válaszon - olyan, mintha a szavaival egyenesen a kezembe adta volna a labdát, nekem pedig a kedvenc hobbim visszadobni azt. Jobbommal hajamba túrok, míg bal alkarommal térdemen támaszkodom meg, ezzel a mozdulattal hasonlóan közelebb hajolva hozzá.
- Azt hiszem, elfelejtetted mi történt, amikor a legutóbb ezzel próbálkoztál, Weiler - az átlagosnál halkabb hangvétel és a fojtott utóhang valami igazán bizalmas közeget teremt - kár, hogy az arcomon ülő provokatívan önelégült kifejezés már nem erről árulkodik. - De ha szükséged lenne rá.. Szívesen emlékeztetlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=781692#post781692][b]Weiler Dante - 2019.11.24. 18:09[/b][/url]

A pillanat lendületében nem gondolt igazán bele, mit mond vagy azt hogyan mondja mégis. Talán egy fokkal kevesebb önkontrollal vagy ha csak egyetlen pillanattal előrébb gondolkodik, máshogy válogatta volna meg a szavait. Amennyiben igazán őszinte akarna lenni magával - ami jelen helyzetben nem igaz -, el kellene ismernie, hogy nem volt ez annyira téves szóválasztás most sem. Valahol tisztában van ezzel, de már nem szívhatja vissza, és ahogy Ábel folytatja a maga mondandóját, előrébb helyezkedve és szándékosan feszítve egyre inkább a húrt, kezdi úgy gondolni, hogy nem is akarja.
Némileg azért összezavarja a fiú, még ha ezúttal nem ül ki az arcára és gesztusaira egyértelműen. Ábel néha úgy kiengedi a karmait mint valami macska, az arca felé kap, megpróbálja megkarmolni, aztán itt vannak ezel az alattomosan közeledő, már-már egysajta offenzív flörtnek tűnő gesztusok, és egyszer csak azok a karmok az ingébe kapaszkodnak úgy, hogy ha akarná sem tudná letépni magáról. Mintha lehetne ésszerűen kezelni ilyen ambivalens provokációt...
Eredetileg semmilyen fizikai cselekvésre hajtó szándék nem bújt meg a szavai mögött, de ahogy Ábel szándékosan csökkenti a távolságot, ráadásul a lehetséges következmények teljes tudatában piszkálja fel az indulatait, hamar változtat ezen a tényen.
Amikor kinyúl és az immár kartávolságon belülre kerülő Ábel nyakára simul a keze, az az eddigi csendes, de frusztráló sürgetés mintha elégedetten parázslana fel benne. Ez nem ugyanaz a fajta fogás, mint amivel korábban sietve, agressziótól elvakulva ragadta meg a fiút, habár hasonló nyers ösztönösség vezérli. Akkor kifejezetten a nyakát fogta, tenyerének alsó negyede a gégét nyomta, szorításra és roncsolásra készen. Most valamivel fentebb fogja hosszú ujjai féligmeddig Ábel ívelt állkapcsával párhuzamosan futnak két oldalt. Határozottan tartja, nem sok - leginkább semmi - gyengédség nincs a mozdulatsorban, ugyanakkor nincs megfelelő fogása sem ahhoz ezúttal, hogy konkrétan fájdalmat okozzon.
- Nem igazán értelek. - A legnyersebb őszinteséggel engedi a szavakat útjára, nem is szégyelli a tényt, elvégre nem túlzottan könnyítik meg egymás dolgát abban, hogy bármiféle közös nevezőre jussanak.. a miben is? Merthogy a világon nem kényszeríti semmi most sem arra, hogy egyszerűen otthagyja a másikat - mint általában az összes fárasztónak ítélt problémát maga körül. És mégis helyette kinyúl, az arcát fogja, érzi az ujjai alatt a szenvtelen mosoly árnyékát.
- Egyszer kiállhatatlan, pofátlan kis görcs vagy, máskor szemrebbenés nélkül felajánlkozol. - A mondat végén kis szünet után mondjuk biccent egyet, mintegy tisztelegve a mondat első felének, szavak nélkül téve hozzá, hogy igazából utóbbi esetben is egy pofátlan kis görcs. Legszívesebben lelökné egy nagyon magas szikláról - ugyanakkor el is fogadná a szerinte egyébként kifejezetten meggondolatlan felajánlást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=783838#post783838][b]Machay Ábel Alexander - 2019.12.16. 10:04[/b][/url]

Nem kifejezetten ezt a reakciót szerettem volna elérni. Tekintetemben rövid ideig bizonytalanság ütköződik, ahogy közeledő ujjait látva megrezzennek arcán az addig beton biztosan odatapadó, világosbarna íriszek - majd, amilyen rövid időre van szüksége a távolság átszeléséhez, olyan hamar múlik el a jelenet. Fogaim között szívom be kiszáradó alsó ajkam, ahogy az érintés akadályt gördít légutaim elé, és megakadályozza a levegő ki- és be áramlását. Arcizmaim megszilárdulnak, szemhéjaim félárbócra ereszkednek, ahogy végigtanulmányozom a nyakam tartó kart - így lassan vissza is térve a hozzá tartozó archoz. Nairobi lustán megemeli fejét kezemen, majd úgy dönt, ehhez neki nincs most sem türelme, sem humora - ezzel egy időben mintha felszisszenne tudatom peremén, az értelme viszont elveszik valahol félúton a figyelmem iránya között. Állkapcsom tartása némileg enged, ahogy lassú, széles mosolyra húzódnak szám szélei. Tudatában vagyok annak, hogy én magam teremtettem ezt a szituációt, ugyanakkor egész szórakoztató a tény, hogy, amennyiben valaki felpiszkál egy bizonyos parazsat, félelmetes pontossággal vagyok képes olyan reakciókat produkálni, amik kifejezetten az apám sajátjai.
Még mókásabb a tény, hogy néha kifejezetten gyűlölöm őt.
A nyakam tartó izmok érezhetően engednek fel bőre alatt, ahogy már-már beledőlök az érintésbe, és látszólag zéró ellenállást mutatok. Ha valaki megkérdezné, esélyesen én sem tudnék őszintén felelni arra, hogy ez még a játék része-e, vagy a felületes hatalmat szeretném átpasszolni ujjai közé, hogy aztán ugyanúgy akasszam ki toleranciájának határait, ahogy a legutóbb. Igazság szerint én sem tudom, mit szeretnék elérni, leginkább semmit vagy mindent. Igazság szerint végtelen izgalmas, hogy fogalmam sincs, mi fog következni.
- Gondoltál már arra, hogy mi van, ha csak szórakozom veled?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=783846#post783846][b]Weiler Dante - 2019.12.16. 11:39[/b][/url]

Féligmeddig meglepi, hogy semmiféle ellenállást nem mutat a másik. Számított rá, hogy a fenyegető mozdulatra netán majd kihátrál belőle: a lehetősége ugyanis meglenne rá. Nem tartja olyan erősen, alapvetően kettejük pozíciója is Ábel számára előnyösebb ebben a pillanatban. Mégis helyette azt a megadó súly érzi a kezére nehezedni, amellyel Ábel beledől a fogásába. Egy pillanatra megfeszül az állkapcsa, ahogy fogait egymáshoz préseli, azt is lehetne gondolni, hogy pillanatnyi dühe horgadt fel megint a fiú iránt valamiért - valójában egy kicsit megfoghatatlanabb a helyzet, legalábbis számára. Ábel megadása, még ha csak látszólagos is, a megadó gesztust érezni az ujjbebegyein, egyben az, tenyere alatt érzi lüktetni a fiú pulzusát, eltölti egyfajta nehezen meghatározható sürgetéssel, ugyanakkor elégedettséggel is. Ez az elégedettség az, ami talán leginkább meglepi vagy amit legalábbis nem tud hova tenni.
Ábel megjegyzésére csak felvonja az egyik szemöldökét, arral a fajta arckifejezéssel néz rá vissza, mint mikor valaki valami igazán magától értetődő információval rukkol elő.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy szórakozol velem. - Nincsenek kétségei afelől, hogy Ábelt nem drámaian mély motiváció hajtja a vele való szenvtelenségre. Pont úgy tűnik inkább, mint aki a maga impulzív módján játszik, és mindig épp azt csinálja, amitől a legnagyobb elégtételt várja. Érdekes módon, bár nem mindennapi, hogy így tartson bárkit, pláne nem egy fiút az ujjai szorításában, nem hat természetellenesnek még ez a mostani különösen bizalmas pozíció sem.
- Amit nem értek, hogy miért tetszene, ha komolyan venném.
Márpedig Ábel jelen pillanatban is erről tesz tanúbizonyságot. Erről tett akkor is, mikor megszólalt párszaszájul. Jelleméből adódóan Dante egyébként is nehezen kapható a hagyományos, egyszerű évődésre, sőt, mikor Ábel messzire megy és valóban felpiszkálja az indulatait, az ember ösztönei mindig is a szélsőségek skáláján mozogtak.
- Ha pedig nem, akkor mi értelme van próbálgatni a toleranciám? - Enyhén szólva sem volt kedves Ábellel már az elejétől kezdve, a fiú pontosan tudja, hogy Dante természetétől nem áll messze az erőszakosság, sem az, hogy azt fizikai formába öntse.
- Az is szórakoztatni fog, ha a végére érek? - Még ő sem biztos benne, mit tenne akkor.. vagy egyáltalán milyen messze vagy milyen közel is van ehhez az emlegetett képzeletbeli határvonalhoz. Néha úgy gondolja, bőven bírja még, máskor biztos benne, hogy egyetlen hang vagy gesztus választja el attól, hogy elpattanjanak türelmének utolsó szálai is. Beszéd közben lassan megmozdítja a mutatóujját, jobb fogást találva, ujjai alatt a súrlódó bőr tapintása ismét emlékezteti, milyen közel vannak már megint, sőt arra is ráébreszti, hogy valahol út közben ő maga is előrébb dőlt. Majdhogynem bántó az a teljes szókimondás, amivel rákérdez a dolgokra, de mindig is egyszerbb volt a maguk valóságában artikulálni a kérdéseket. Tisztább, kevesebb nyűggel jár és a maga módján effektív tud lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=783855#post783855][b]Machay Ábel Alexander - 2019.12.16. 13:51[/b][/url]

Néha egészen félelmetes, mennyi apró, mégis ordító részlet képes meglapulni egyetlen múló pillanatban - az ember pedig, ha nem figyel elég közelről, esélyesen soha többé nem kapja őket vissza. A választ hallva elégedett árnyékot kap mosolyom, mellkasomból hullámokban csuklik fel a halk kuncogás. Az alattomosan növekvő közelségtől, a fojtott beszélgetés hordozta rejtélyes éltől az agyam hirtelen kezdi termelni a dopamint, véremben meglódul az adrenalin, a pulzusom hirtelen ugrik meg tartása alatt. Tüdőm nehezebben telik meg oxigénnel és karomon halvány libabőr nyomaiban áll fel a szőr. Vállaim árulkodón ereszkednek meg, mielőtt még megszólalhatnék.
- Talán ez a szórakozás lényege - szemöldököm megemelkedik, ajkaim újra mosolyra húzódnak, majd mintegy elismerően görbülnek le. Az indirekt feltett kérdés maga jó, bár ha tudnám a választ sem kötném az orrára. - Csak úgy, beugrani az ismeretlenbe és nem tudni, hogy túléled-e vagy sem - a magunk helyzete nyilván nem ilyen drámai, a végkimenetel viszont legalább ennyire a sötétségbe veszik. Olyan ez, mintha a saját határai széle felé rugdosnám őt, csak látni szeretném, mi történik amikor átesik egy bizonytalan, idegen talajra - az igazság viszont az, hogy Weilert nem kell rugdosni, és valószínűleg engem is magával fog húzni.
Még ha ezt ő maga még nem is ismerte el magában.

Ugyanakkor, ha az ember figyelmét túlságosan lekötik ezek a részletek, hajlamos túlsiklani más, talán fontosabb rezzenéseken. Érzem a arcomon visszacsapódó leheletét, beszűkült pupilláimon keresztül pedig mintha csak látnám, hogy saját perifériája alig terjed tovább az arcomnál - bár, mindez, csak feltételezés. Azt sem tudnám megmondani, mennyire lehet tudatában annak, hogy ezzel az intimnek számító tolakodással milyen mértékben tette magát is sebezhetővé - kifejezetten nem is érdekel, amíg kedvemre kihasználhatom. Végig a mocsárzöld íriszek mozgását követve emelkedik meg bal kezem, hogy aztán, amennyiben nem ütközik különösebb akadályba, ujjaim közé fogjam állát. Hüvelykem az ő tartásánál némileg erősebben vág az állkapocs élébe, míg a másik négy ujj végignyúl ellenkező oldalt, jobbom pedig finoman igyekszik lefejteni nyakamról az ő tagjait. Lehetnék ennél sokkal aljasabb is. A fülébe suttoghatnék, hogy a párszaszó behálózza utolsó tudatosan megfogalmazódó akaratát is, ahogy azt eddig is tette. Ez viszont még tőlem is megkérdőjelezhető lépés lenne.
- Azt majd meglátjuk, ha eljutunk oda.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=783901#post783901][b]Weiler Dante - 2019.12.16. 19:51[/b][/url]

Valahol azért hitetlen ezzel kapcsolatban, amit Ábel mond - tőle legalábbis annyira távol áll az "ismeretlen" és a "kényelem" kifejezés, a "szórakozás" relációjában pedig még inkább, hogy nehéz elképzelnie, valóban ilyen vakmerő a másik. Nem kerülik el a figyelmét Ábel reakciói, egy része legalábbis egyértelműen észrevehető ebből a közelségből. Ez a feszültség is ismerős neki, bár kétség kívül nem hozzá hasonlóan férfiakkal élte meg, sokkal inkább akkor, mikor egy lány kívánósan fölé gördült. Ahhoz hasonlít az atmoszféra, annak a légkörnek a szikrái rezzennek a levegőben, mégsem pontosan ugyanaz. Ez sokkal nyomottabb, visszafogottabb, elfojtottabb annál, ebben van valami elemien ösztönös és őszinte, ugyanakkor szenvtelenül hazug és öntagadó. Nehéz ugyanakkor kitapogatni a saját dinamikusan változó korlátait, mikor úgy tűnik, bizonyos ingerek vagy benyomások sokkal hamarabb triggerelnek kritikus pontokat.
- Túl optimistán hangzik; majdhogynem naivitásnak.
Igazából egyáltalán nem elégedett. Aligha kapott az amúgy homályosan megfogalmazott kérdéseire választ, helyette Ábel megint kerülőutakon fogalmazott. Ez az elégedetlenség kiül a tekintetére is, de ezúttal nem sarkallja azonnal arra, hogy elhúzódjon teljesen. Eh. Határozottan zavarja a hiányérzet, azt várta volna - elvárta volna az ennél egyértelműbb válaszadást. Nem mintha Ábel megadott volna bármit eddig, amit várt volna, akár kimondatlanul, akár tudatosan akarta - akár tudat alatt. Hogy jogos-e ezt felróni neki? Abszolút nem. Hogy ettől függetlenül ebből erednek-e a frusztrációi? Abszolút. Ő egyébként a hülye, hogy nem fogja meg és egyszerűen kényszeríti rá. Az erőfölény végső soron, úgy gondolja, az övé lenne. Már mikor azt gondolta volna, elenyészett belőle az erre való hajlam, hála a Machaynak kénytelen rájönni, hogy mindössze egy határozott kiváltó ok hiányzott.
Dantéban nincs meg az a merész felajánlkozás, amivel Ábel a tenyerébe döntötte az arcát, így mikor megérzi a fiú ujjait az arcán, a tartása feszültté és bizonyos fokon felkészültté válik. Az a fajta felkészültség ez, amikor nem tudod pontosan, mire számítasz, mégis az izmaid, érzékeid igyekeznek ösztönösen elébemenni az ismeretlennek. Igen, határozottan nem kényelmes és főleg nem szórakoztató, ahogy azt Ábel mondta. Mielőtt a másik le tudná feszíteni Dante ujjait, a fiú még utoljára, mintegy öntudatlan figyelmetetésként még utoljára feszesebben fog rá, végül azonban elengedi és egy félig kérdő-félig számonkérő pillantást vet Ábel alkarjára - majd a szemébe nézve is.
- Lehet valami abban, honnan is ered az orosz rulett... - Nem gúnyolódik, teljesen komolyan gondolja. Az eddigiek alapján jelenleg ugyanúgy tudná elképzelni, hogy megismételje azt a csókot, amit a szertárban követelt ki Ábeltől - de azt is, hogy a torkát szorítsa tovább, mint akkor.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=784895#post784895][b]Machay Ábel Alexander - 2019.12.22. 10:49[/b][/url]

Van valami végtelenül izgalmas az ehhez hasonló, elhúzott és bizonytalan pillanatokban. Az ember mellkasát feszítő tenni akarás, az izmok állandó, mégis rezzenéstelen feszültsége, a tudatot túladagoló adrenalin szinte képes fizikai fájdalmat okozni. Igen, talán ez a legjobb kifejezés rá. Az ember érzi, ahogy szinte szétreped a bőre, hogy  a benne felgyűlő erő kitör belőle és maga után sodorja, arról viszont fogalma sincs, mit tesz, vagy mi fog történni ez után. Az ismeretlen izgalmas.
Dante ismeretlenbe való hajszolása, és a jövőbe vakon tekintő nemtörődömség izgalmas.
Vannak dolgok, amikre egyenesen válaszolni túl egyszerű lenne. Ha valamire Dante már rájöhetett, az az, hogy nem szeretem az egyszerűséget, ha valamiben látok fantáziát, ha valami érdekel, akkor addig hajszolom amíg meg nem kapok mindent, amíg nem nevezhetem zsigereiben a magaménak. Minden alkalommal, amikor elveszti a fejét, amikor a felületes közömbösség feloszlik és önmagát meghazudtolóan nagyon is szélsőséges válaszokat ad, amikor a teste reagál és egyszerűen nincs többé kontrollja a történet felett, újra és újra vérszemet kapok. Újra és újra többet követelek. A legapróbb cselekedeteibe akarom beírni a nevem, hogy magaménak mondhassam minden ösztönös rezdülését, és addig nem nyugszom, amíg ez meg nem történik.
Vele ellentétben én nagyon is elégedett vagyok. Arcomra szolid mosoly kúszik, vonásaim szinte kisimulnak, ám az apró ráncok feltorlaszolta jellegzetes gondolatlenyomatok közel sem sugallnak megnyugvást. Ez az én hullámvasutam, és most, hogy talán tudatosan, talán tudatlanul beszállt, nem fogom egyhamar útjára ereszteni.
Ahogy izmai ellenállnak tapintásom alatt, tekintetem elevenné válik, tartásom pedig öntudatlanul is szorosabbá. Talán fehér foltban fut ki a vér ujjaim alatt a bőrén, viszont, amíg jelét nem adja, még csak eszembe sem jut, hogy ezzel akár fájdalmat is okozhatok.
- Rulettet szeretnél? – hangom halk fojtottsággal mélyül el, a szavak közé halvány rekedtség vegyül, s ahogy megemelem állát, a világosbarna íriszek is mintha mélyebb színtónust ütnének meg.
Azt mondják, a negyedvélák ereje elenyésző, hogy nem is képesek valódi hatást kiváltani. Szerintem ez hazugság. Szerintem egyszerűen csak okosan kell használni, ahelyett, hogy fejjel nekifeszülnél a másik elméjének rá kell tapintani a megfelelő pillanatokra, olyan finom mozdulatokkal, mintha csak vékony, pókok szőtte szálakon zongoráznál. Fejem leheletnyit oldalra billen, nem csak vérem, de egész testem átjárja a génjeim mágiája, ahogy elmosolyodom.
Megkaptad.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=784920#post784920][b]Weiler Dante - 2019.12.22. 12:13[/b][/url]

Egy ideje már - mióta kinyúlt az arca felé és ujjai közt tartja Dante állkapcsát ebben a közelségben olyan, mintha Ábel valóban egy fegyvert tartana egyenesen a halántékához. Egy fegyvert, amelynek nincs ugyan minden tára megtöltve, de az esélyei mégiscsak rosszabbak ötven százaléknál. Legalábbis egy normális ember így fogná fel azt, hogy bizonyos reakciókat csikarhat ki a másikból. Annak fényében végképp, hogy elméletileg kifejezetten utálják egymást. Vagy hasonló. Ilyesmi. Az biztos, hogy Dantét alapjaiban irritálja Ábel jelenléte, amiért folytonos válaszreakciókat követel tőle, szótlanul.
Egyébként is feszült a légkör azóta, hogy a közelséget immár Ábel gyűri le, és hogy Dante előbbi mozdulatsorát ezúttal fordított helyzetben ismétli meg a negyedvéla. A reakcióik közti kontraszt szembeötlő és egyértelmű: míg Ábelnek van elég rugalmas szenvtelenség és játékosság, hogy akár gúnyosan is, de az érintésébe simuljon, Dantéban semmilyen még csak látszólagos hajlam sincs a meghunyászkodásra. Nyilvánvaló, hogy fizikai fölényét nem szívesen és kifejezetten csak ideiglenesen volt hajlandó feladni, míg Ábel valamilyen, bármilyen válasszal szolgál számára, még ha az nem is verbális.
Nos, bizonyos válasz érkezik, az tény.
Nehéz lenne megállapítani, hogy a fiú véla vére az, ami alapvetően a türelmén és önuralmának utolsó szálain táncol folytonosan vagy már önmagában a személye az, amely valami érthetetlen kémiai láncreakció eredményeképpen azt az sürgetést és agressziót váltja ki belőle, amit. Az viszont egészen bizonyos, hogy a vélamágia olyan, mintha benzint öntetének egy instabil, félig kész, kísérleti bájitalba, majd az egészre lángoló gyufát dobnának.
A kis hülye ezt már magának csinálta - visszhangzik a fejében valahol messze a gúnyos kommentár, de már alig figyel rá, csak tudat alatt visszhangzik benne ez a "mentség". Valójában nem érdekli különösebben, kinek a felelőssége az, ami következik, kit érdekelnek ebben a pillanatban ilyen elvont, megfoghatatlan fogalmak? Ami jelenleg a legfontosabb, és amelyre minden hűvösen lángoló figyelme összpontosul, az az, hogy elvegye, amit akar.
Netán viccelt? Nem számít. Meggondolta magát? Késő. Csak játéknak szánja? Akkor új szabályok lesznek.
Váratlanul ragadja meg Ábel kezét az állkapcsánál és miközben elhúzza magától úgy szorít rá, hogy az már talán fájdalmas is, a mozdulatsort azonban ezúttal bármiféle habozás nélkül viszi tovább. Ültében egyik lábát úgy tolja hátrébb, hogy nagy lendülettel tudja fellökni magát, és azzal a hirtelenséggel hajol előre, amilyennek a krokodilok csapnak ki a folyóból, tavakból a vízparton gyanútlanul tébláboló növényevőkre.
Bal térdével Ábel ágyára támaszkodik, a fiú kezét továbbra sem engedte el, a csuklójánál fogva szegezi a fekhely matracához. Szabályosan hátrarántja fekvő helyzetbe, miközben fizikai fölényét kihasználva és érzékeltetve fölé magasodik. Nem a fiút akarja meggyőzni, nem akar meggyőzni senkit, maga a felvett pozíció tényleges hatalmi dominanciája az, ami egyfajta előzetes elégedettséggel tölti el és máris könnyebben veszi a levegőt, így. Ez már sokkal jobban tetszik. A pulzusa a fülében dobol, koncentrációja és minden feszültsége, porcikáinak minden sürgető erőszakossága egyetlen pontba összpontosul, egyetlen gondolatba, szándékba, cselekedetbe. Szabad kezével a negyedvéla hajába túr, hosszú ujjai erősen ráfognak a barnafürtökre, tenyerébe tökéletesen illeszkedik a fiú tarkója, ahogy tartásával immár e mozdulatok fölött is kontrollt nyer.
Ábelt újra megcsókolni nagyjából olyan érzés lehet, mint a hirtelen beadott adrenalin injekció első rúgása a szervezetbe. Végtelenül feleslegesnek tűnnek most azok a körök, amiket eddig futottak egymással - és amit a tudatalattija már most tud, hogy fognak még eztán is -, de most ebben a századmásodpercben, ebben a szenzációban, amit összepréselődő ajkaik jelentenek és ahogy nyelvével bebocsátást követel magának, nagyon is úgy tűnik, hogy valójában most van helyén minden. Az indulatai a lehető legtökéletesebb formát öltik a mozdulataiban, ahogy Ábel fölé hajol, lefogja, az ágyhoz szorítja és elveszi, amit a fiú úgy, azzal a merészséggel ajánlgatott. Bár hevének aligha vannak gyengéd aspektusai, mégis ebben a hirtelen felszított támadásban ott bujkál a tagadhatatlan és elleplezhetetlen, ösztönös vonzalom, amint épphogy csak ésszerű kordában nehéz tartani. Most épp lehetetlen is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=786167#post786167][b]Machay Ábel Alexander - 2019.12.27. 21:30[/b][/url]

Összeszűkülő szemöldökeim alatt arcára tapad kutató tekintetem. A terv – nem is igazán lehet ezt tervnek nevezni, sokkal inkább a pillanatnyi fellángolás vezette késztetés egész odáig tartott, hogy dobjuk be Dantét a mély vízbe és lássuk, mi lesz belőle. Az, hogy utána mi fog történni, vagy, hogy hogyan maradjak én a becsapódástól felcsapó hullámok felszínén, már nem kapott részt.
Mintha pont erről beszéltem volna az előbb.
Félhangos morranásban fullad ki szinte minden ellenállásra hajazó gesztus – a test talán egy fél pillanatig még mereven próbál pozícióban maradni, de ahogy komolyabb külső befolyás éri, megadva magát hanyatlik hátra. Az elfeküdt matrac egyik rugójának éle szúrva fúródik bordáim közé, a pillanat egy töredékéig tüdőmből fájdalmasan préselődik ki a levegő. Dante tartása alatt, az artériák falainak ritmusos tágulásában és összezuhanásában zubogó vér áramlását egyre hevesebben pumpálva igyekszik követni és neki eleget tenni a szív, az erőteljes dobbanások visszhangot vernek, ahogy szinte a mellkasi csontnak ütközik az életért felelős izom.
Élesen szívom be a nyomokban jellegzetesen Dantét kísérő illatot tartalmazó, bőrfelületek közé szoruló oxigént, az valósággal vágja az orrcimpa belső, puha szövetét - így, most, mintha minden érzékszerv intenzívebben fogná fel a külvilágot.
Alkarom megfeszül, ujjaim ökölbe szorulnak ahogy könyékből próbálom felnyomni magam. Az első pillanatban megfeszül állkapcsom, a fogak fájóan csikordulnak meg egymáson, majd a következőben elnyílnak ajkaim, nyelvem félúton találkozik az övével, és legalább annyira szeretne betörni, ahogy azt ő maga is teszi. Arcom a mozdulat közepén fordul felé, apró mozdulatokkal írva le így félkört, a kezdeti helyezkedéshez képest - hogy annak belső ívével érezhetően, vagy épp észrevétlen késztessem arra, hogy most inkább ő kezdjen ereszkedésbe.
Már amennyiben őt lehet késztetni bármire is ezekkel az apró, szekunder vonásokkal.
Halványan mosolyodom épp csak bele a csókba, egy pillanattal később pedig fogaim közé fogva alsó ajkát morranok újra fel, karom újra a tartásának feszül, hogy erővel próbáljon kitörni onnan. Szemeim résnyire nyílnak, tudatom felületén végigsöpör a párszaszáj használata iránti elemi vágy, végül hátrahúzva fejem szeretnék kifordulni ebből a tartásból - is.
- Elég lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=788213#post788213][b]Weiler Dante - 2020.01.07. 20:32[/b][/url]

Nem is igazán arról van szó, hogy Ábel hogyan tud a szituáció felszínén maradni, nem, az már régen odaveszett, nagyjából akkor, mikor egy amúgy is pattanásig feszülő pillanatban nyúlt a vélamágiájához. Onnantól kezdve nem az a kérdés, hogy fenn tud-e maradni, hanem az, hogy a fenébe fog visszaúszni? Bizonyos szempontból akár rémisztő is lehet, sőt, tulajdonképpen mélyebben belegondolva valóban rémisztő az az erő, amellyel leszorítja a másikat. Ez nem óvatos, udvarias vagy tapogatózó gesztus, amely kikéri a másik véleményét - és jó kérdés, vajon elengedné-e Ábelt, ha az megpróbálna ellenállni. Tartásából és megfeszülő izmaiból ítélve: nem.
Nem engedi feljebb emelkedni Ábelt, legalábbis az első mozdulatát még csírájában elfojtja, mikor könyökével feltámaszkodna. Bár tiszta szavakként, tudatos gondolatként nem fut át a fején, de színtiszta szándéka szerint a fiú mostmár megeszi amit főzött magának. Ezt aztán rögtön elégedettség kíséri, ahogy érzi a negyedvélát ellazulni maga alatt, majdhogynem megadóan. Nem ringatja magát tévképzetekbe mégsem, Dante nem enged a fogásán. Épp csak annyira ereszkedik lejjebb, hogy ezzel még közelebb kerüljön Ábelhez, de még mindig megtartsa mind az egyensúlyát, mind a fizikai kontrollját.
Ha Ábel ki akar bontakozni abból a korlátozott helyzetből, amibe saját magát sodorta, az, hogy még rá is harap Dante alsó ajkára, kétség kívül az egyik legrosszabb döntésnek bizonyul, mert nemhogy elengednék, de a csuklóját körbefogó ujjak mintha még szorosabbra fűződnének. Ahogy felnéz Dante tekintetébe, az meglepően tudatosnak tűnik, szó sincs vörös ködről, ugyanakkor egyértelmű, hogy az ösztönök súgta érvek és indíttatások sokkal meggyőzőbbek lehetnek most, mint eddig valaha. Ahelyett, hogy elhajolna, még előrébb dől, könyökével majd alkarjával Ábel válla mellett az ágyra támaszkodik. Lélegzetét érezni a fülcimpán és a nyakhajlat felső ívén, olyan közel hajol.
- Kellemetlen meglepetés fog érni, ha azt hiszed, hogy ezek a játékok mindig neked megfelelően fognak alakulni. - A hangja tónusokkal mélyebb, szavaiból pedig kiérezni, hogy amúgy esze ágában sincs eleget tenni a "kérésnek". A fizikai fölénye is megvan, minden adott ahhoz, hogy ennek a jelenetnek valami igazán csúnya vége legyen, aminek köze sincs igazi konszenzushoz. Légzése lassan visszaáll lassú, egyenletes ritmusra, ugyan nem zihált feltűnően amúgy sem, de messze volt a szabályos ritmustól.
Egyetlen határozott és gyors mozdulattal tolja fel magát, mielőtt még meggondolná az elhatározást. Nem tudja, hogy a vélamágia az oka vagy sem, de egy kicsit még mélyen, annyira mélyen, hogy magának sem ismeri be, de még őt is megijeszti az az ösztönös szándék, amit Ábel vált ki belőle. Ha pedig még ezt fokozva provokálják, csak nehezebb lesz valamiféle képzeletbeli palackba elzárni mindezt. Fenyegetésnek hangzik, a szavainak azonban inkább figyelmeztető szerepe. Merev, feszes mozdulatokkal egyenesedik ki és lép el az ágytól. Annak kezének ujjait, amellyel Ábel csuklóját fogta megmozgatja, a stabil tartástól egy kicsit elzsibbadtak. Vet még egy utolsó pillantást a másik rellonosra, mielőtt a hajába túrna hátraigazítva a szálakat és valamivel összeszedettebb megjelenést kölcsönözve magának, végül további magyarázat vagy szó nélkül visszatér a saját ágyához és helyéhez.