A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

Leleményesség. Ez az a dolog, ami segít abban, hogy a diák kitaláljon valami okot, hogy ne kelljen bemenni az órára. Nekem ehhez nem kell megerőltetnem magam, elvégre két betegséggel is rendelkezek. Csupán a különbség az, hogy én az órán lettem rosszul, és ha nincs ott a tanár, valószínűleg nagyobb bajba kerültem volna. Hogy csak véletlen, vagy tényleg tudta, hogy mit kell kezdeni egy asztmás rohammal, azt nem tudom, de örökké hálás leszek Podmaniczky profnak. Az már csak hab a tortán, hogy ezzel a manőverrel hazavágtam az egész tanórát, és most a gyengélkedő egyik ágyán ücsörgök. A gyógyító se kelt bennem bizalmat, mint valami indián alak, úgy néz ki. Vagy lehet az, és még szótlan is… Ijesztő. Sóhajtva lóbálom a lábaimat lefele, és a földre szegezett tekintetemet akkor sem emelem fel, amikor léptek zaját hallom közeledni. Nem, valahogy képtelen vagyok az illetőre nézni, akárki is lépett közelebb. Ezt az érzést nem lehet megszokni. Már mint azt, hogy hazavágsz egy órát, még ha akaratodon kívül is teszed azt. A mugli suliban is hazavágtam jó pár órát, akkor is mosott rongy módjára éreztem magam. Tudták ott is, szerintem itt is, hogy mikkel küszködök, s ha nem is szidnak le emiatt, nekem akkor is kellemetlen a dolog. Halkan sóhajtottam egyet, a rám vetülő árnyékból továbbra sem tudom kiszűrni, hogy ki is van itt, és egyelőre nem is akarom. Csupán egy halk, de annál őszintébb szó hagyja el a számat:
– Sajnálom…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=596325#post596325][b]Szikszai Csanád - 2016.05.24. 21:14[/b][/url]

Leleményesség. Ez az a dolog, ami segít abban, hogy a diák kitaláljon valami okot, hogy ne kelljen bemenni az órára. Nekem ehhez nem kell megerőltetnem magam, elvégre két betegséggel is rendelkezek. Csupán a különbség az, hogy én az órán lettem rosszul, és ha nincs ott a tanár, valószínűleg nagyobb bajba kerültem volna. Hogy csak véletlen, vagy tényleg tudta, hogy mit kell kezdeni egy asztmás rohammal, azt nem tudom, de örökké hálás leszek Podmaniczky profnak. Az már csak hab a tortán, hogy ezzel a manőverrel hazavágtam az egész tanórát, és most a gyengélkedő egyik ágyán ücsörgök. A gyógyító se kelt bennem bizalmat, mint valami indián alak, úgy néz ki. Vagy lehet az, és még szótlan is… Ijesztő. Sóhajtva lóbálom a lábaimat lefele, és a földre szegezett tekintetemet akkor sem emelem fel, amikor léptek zaját hallom közeledni. Nem, valahogy képtelen vagyok az illetőre nézni, akárki is lépett közelebb. Ezt az érzést nem lehet megszokni. Már mint azt, hogy hazavágsz egy órát, még ha akaratodon kívül is teszed azt. A mugli suliban is hazavágtam jó pár órát, akkor is mosott rongy módjára éreztem magam. Tudták ott is, szerintem itt is, hogy mikkel küszködök, s ha nem is szidnak le emiatt, nekem akkor is kellemetlen a dolog. Halkan sóhajtottam egyet, a rám vetülő árnyékból továbbra sem tudom kiszűrni, hogy ki is van itt, és egyelőre nem is akarom. Csupán egy halk, de annál őszintébb szó hagyja el a számat:
– Sajnálom…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=597330#post597330][b]Podmaniczky Ádám - 2016.05.29. 21:47[/b][/url]

Ezt az érzést valahogy senkinek sem kívánom. Sosem jó az, ha valami történik az ember óráján. Sok diák van, akik azért tesznek, hogy szabotálják az órákat. Viszont ezeket az ember az évek folyamán egyre jobban megtanulják kezelni. Én még igen kezdő vagyok, de mondhatjuk úgy, hogy remek mestereim voltak, hiszen tanáraim számos leleményes válasszal tudták visszaverni a lázongó diákságot. Szóval bevallom őszintén, van, amikor elég jól le tudom kezelni a helyzeteket, van, amikor meg nem.
Ez a mostani? Fogalmam sincs, hogyan oldottam meg. Nem tudom, hogyan kerültünk ide, minden annyira ösztönösen ment. Magamban körülbelül ezredszer adok hálát Merlinnek, hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem estem pánikba, vagy csináltam valami nagy hülyeséget. Csak most, ahogy már túlvagyok az első sokkon, most, hogy már Csani biztonságban van, érzem, ahogy remeg a kezem. Eddig kifelé tekintettem, így most zavartan rejtem a zsebemben, miközben a betegágy felé fordulok. Mintha valami nagy titkot rejtenék el. Pedig csak ember vagyok, semmi több, és ezt igazán nincs okom szégyellni.
- Ne tedd, erről nem tehetsz.
Nyugalmat erőltetek a hangomba, és egy mosolyt az arcomra. Közelebb lépek, majd leülök az ágy szélére, vigyázva, nehogy a lábát találjam el, nem kellene neki még egy Ádámnyi súly is a lábára, elég ijedelem volt már ma.
- Az idősebbik nővérem pánikbeteg.
Ettől függetlenül rég nem láttam már ilyet, és Andine is jól van, szóval tényleg régen volt már utoljára, hogy cselekednem kellett, és akkor sem voltam egyedül. Azt hiszem, ezzel az előbbi információval csak magamat akartam nyugtatni.
- Gyakran van rosszulléted?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=603303#post603303][b]Szikszai Csanád - 2016.06.20. 16:25[/b][/url]

Túléltem, s csak ez számít. Túl, mert a tanerő ott volt, és segített, vagyis… Felesleges kerülgetni az igazságot: megmentett a haláltól, és ezzel elnyerte azt a tiszteletet, amit nem sokaknak adatik meg. A gyengélkedő, mely egy hideg kriptának tűnik, cseppet sem javít a hangulatomon. Tudom, hogy itt nem érhet baj, vagy ha mégis, akkor is kapok segítséget, de nem kívánom a tanerőnek azt, hogy még egyszer cselekedjen. Sejtem, hogy megtenné, hiszen elsőnek is megtette, de akkor se lehet valami kellemes helyzet. Az őszinte szavam után, egy mondatot hallottam, amit számtalanszor már életem során.
– Az lehet, de mégis felelősnek érzem magam… –erőltetetten mosolyogtam rá, mert ez az igazság. Velem születetett betegségeim vannak, amiről tényleg nem én tehetek, de akkor is érzem azt, hogy felelős vagyok azért, mert hazavágtam az órát.
– Kellemetlen lehet az is. –ha még csak az asztmával kellene megküzdenem, én is boldogabb lennék, de nem. Ám ezzel az információval már el tudom könyvelni, hogy nem csak a véletlen műve, hogy Podmaniczky tanár úr tudta, hogy miként kell cselekednie. Remélem a nővérének kevésszer kellett segítenie, és rajtam is ez volt az első és egyben utolsó alkalom is. Időközben arrébb húzódtam, hiszen leült mellém, én pedig nem akartam az ágy végébe szorítani, ezért is hagytam neki helyet, hogy kényelmesebben elférhessen.
– Szerencsére már nem, most viszont nem tudom, hogy miért tört rám a roham. Örökké hálás leszek magának. –s tényleg, mert az életemet köszönhetem neki. Azt viszont nem kérdezem meg, hogy mivel hálálkodhatok, mert úgy is ki fog táncolni, mint mindenki más szokta. Majd kinyomozom, hogy mik a kedvencei, és miből szenved hiányt. Ha ez megvan, meglesz a megfelelő ajándék is.
– Az órai anyagot bepótolom ám, becsszó. –most már valamivel vidámabb mosolyfélét eresztettem meg felé. Ezt muszáj volt elmondanom, elvégre tényleg nem azért történt ami, hogy megússzam az egészet.
– Egyébként mióta tanít itt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=605000#post605000][b]Podmaniczky Ádám - 2016.06.26. 12:33[/b][/url]

- Ugyan, ez nem olyan, amiről tehetsz.
Felelem szórakozottan. Nem is értem, hogy miért hibáztatja magát. Ez nem olyan, amiről bárki tehet. Meg kell tanulni vele együtt élni, és mindenkinek tiszteletben kell tartani. Ettől igazán nem lesz kevesebb ember, sem olyan, akinek szégyenkeznie kell emiatt.
- Ez természetes.
Érzem, hogy zavarban vagyok. Örökre hálás. Nagy szavak ezek. Jóleső, de nagyon zavarba ejtő szavak. Szerencse, hogy pont nála történt, a sors kegyes volt Csanádhoz, és kegyetlen hozzám, hiszen ilyet nem szívesen él át az ember. Nem akarok belegondolni abba, hogy mi lenne, ha nem értenék hozzá. Mit tettem volna akkor? Így is remeg mindenem, kétségbe vagyok esve, és nem akarok arra gondolni, hogy mi lett volna, ha... mégis újra és újra felrémlik előttem a legrosszabb eshetőség.
- Nem árt, vizsgaanyag lesz.
Vagyis gondolom, hogy az lesz. Hirtelen az se jut eszembe, hogy mi is volt a mai órán, hogy mit beszéltünk, milyen téma volt. Csak az van előttem, ahogy Csanád rosszul lesz. De legalább vidámabb, nyugodtabb az arca. Ez azért jó. Remélem, hamarosan az év szívverésem is normalizálódik.
- Ez a második tanévem. Igazából még tanulok, de mivel nem volt tanár, ezért nem hangoztatja senki, hogy gyakorlótanár vagyok, csak a bérem.
Nevetek fel kicsit. Bár nem vicc, tényleg kevesebbet keresek, illetve bármikor eltanácsolhatnak, ha valami miatt nem felelek meg.
- A következő félévben lesz a záróvizsgám, és ha megfelelek, akkor hivatalosan is tanár leszek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=606835#post606835][b]Szikszai Csanád - 2016.07.04. 22:51[/b][/url]

Csak bólintottam. Amint mondott, hogy erről nem én tehetek, az igaz, csupán az érzés mégis bennem van, és hát… ez így szívás. Vajon kinövöm valaha az asztmát, és lesz pár nyugodt évem, vagy mindig végig fog kísérteni!? Költői kérdés, amire csak az idő adhat választ, azzal viszont még nem tanultam meg kommunikálni. Milyen jó is lenne, ha képes lennék rá. Megkérdezném tőle, hogy mi is történt azon az éjszakán, mikor elhagytak a szüleim. Gyermeki álmok, melyek nem kerülnek felszínre, és megválaszolatlanul lapulnak tovább az álmok földjén… Hisz most jó ötletnek hangzik, még visszakoznék, ha odakerülne a sor, hogy megkérdezhetném. Néha jó a tudás, de jobb a tudatlanság. Most viszont, hogy jobban érzem magam, nem kerüli el valami a figyelmemet. Igaz, már hamarabb is észrevettem Podmaniczky proffon, hogy valami nem stimmel vele, de akkor még nem mertem megkérdezni. Most viszont erőt vettem magamon, és felé fordultam.
– Jól van? Hívjam az indián bácsit? –kérdeztem némi aggodalommal a hangomban. Remeg, és leolvasható az arcáról, hogy valami nyomasztja. Az indián bácsi (aki amúgy a gyógyító, de indiánnak néz ki) biztosan segít rajta, de ha tudok, akkor én is. Persze, nem értek az ilyen lelki dolgokhoz, csupán a látható sérüléseket tudom ellátni, de a remegés az nem ilyen. Nehogy most ő legyen rosszul, mert velem nem járna jól, és a bűntudat kergetne utána.
– Fel nem tűnt volna, hogy nem teljes értékű tanár, s szerintem ez jó is. Nincs az, hogy emiatt kevesebbnek tartják, vagy ilyesmi. Én örülök, hogy a diákja lehet. A vizsgához pedig sok sikert kívánok, és remélem, hogy még sokáig lehetek még a diákja. –mosolyom őszinte, talán életem során az egyik legőszintébb, amit megeresztettem egy tanáromnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=608911#post608911][b]Podmaniczky Ádám - 2016.07.16. 18:14[/b][/url]

- Hm?
Egy kis ideig nem figyelek arra, hogy mi is történik körülöttem. Elmerülök a gondolataimban, és mikor visszatérek, egyből orvost akarnak hívni hozzám. Az állapotom azonban teljesen normális, és bár mostanában sokszor előfordul ez, attól még nem vagyok beteg, csupán szerelmes. Amióta Abi mint társ van jelen az életemben, gyakran elkalandoznak a gondolataim. Ilyenkor olyanokon elmélkedek, mint: „Milyen szép volt tegnap, amikor megcsillant a haján a fény” vagy „Vajon mit csinálhat most éppen?”
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam.
Elgondolkoztam… na persze. Nem éppen ez az igazság, de hát nem fogom ecsetelni, hogy olyan szerelmes vagyok, mint még soha. Azt hiszem ilyen az a bizonyos első szerelem, de nekem az sem volt kirívóbb a többinél. Ez a lány azonban, teljesen kikészít érzelmileg.
- Köszönöm, remélem valóban sokáig élvezhetem még a tanítást.
Szeretem a választásomat, szeretek tanítani, így nagyon jól jött ez a lehetőség. Mellette ott van a cukrászda, amit szintén nagyon szeretek, hiszen ott a szervezés mélyebb bugyraiba is belevethetem magam. Ezen kívül imádom, hogy az ott dolgozók többsége újító szellemmel veti bele magát mindenfélébe, amit a fejembe veszek, hogy simán a gondolataimat kibontják, realizálják. Olyan szuper most ott a csapatom, hogy nem tudok egy rossz szót sem szólni.
- Viszont ehhez az is kell, hogy most pihenj egy nagyot. Én nem is zavarok tovább, hamarosan amúgy is kidobnának innen. Csak akkor kelj fel, ha már tényleg jól érzed magad.
Mosolyodok el szélesen, és biccentek egy aprót is felé, mielőtt kisétálok a gyengélkedőről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=611034#post611034][b]Szikszai Csanád - 2016.08.04. 21:40[/b][/url]

Tisztán láttam, hogy remegett, de természetesen hárít. Én meg jól nevelt vagyok, és inkább nem feszegetem tovább a témát, mert ha rám tartozna, akkor elmondta volna. Legalábbis szerintem, aztán meg lehet mellélövök az elméletemmel. Így csak apró mosollyal az arcomon bólintottam, hogy értettem a dolgot. Abban viszont egyetértettünk, hogy még sokáig szeretnénk, ha tanár maradhatna, s ehhez e megjegyzést is hozzátett még.
– Ebben van valami. Még egyszer köszönök mindent, s úgy lesz. Viszontlátásra! –köszöntem el illedelmesen, s miután kilépett a gyengusz ajtaján, elnyúltam az ágyon. A mennyezetet kezdtem el bámulni, mintha érdekes dolog lenne ott, de csupán a pislákoló fényeket véltem felfedezni. Időközben a bogyómat is bevettem, és hát mit ne mondjak, eléggé elnyomott a fáradtság. Percek kérdése volt csupán, de már húztam is a lóbőrt, pontot téve a nap végére.