A banya most biztosan mereszti a szemét lefele, az alatta lévő kanapén ücsörgő fiúra, aki, mondjuk úgy, igencsak furán fest. No nem, nem amiatt, mert fehér pólóban, és még  mindig szaggatott farmerben ül. Nem, hanem amiatt mert feje tetején két nyuszifül pihen, kezén pedig mókás, nyulas kesztyű. Az emberriogatás ugyan most nem játszik szerepet, de a meglepetés ereje igen, és úgy érzi, hogy ez most igencsak annak fog hatni. Kesztyűs mancsai között egy dobozkát szorongat, és csokinyuszit, mivel, annak, aki most épp vár, így kíván meglepetést okozni -  a látványon kívül. Mivel néha nem felejt el mindent, és ez lassan erényei közé is felírható, nem feledte el a lány születésnapját sem, és azt se, hogy illene valamit meglepit vennie a jeles napra. Mondjuk úgy, hogy erőn felül teljesített. Nem valami idióta dolog pihen kezei között, hanem egy nyaklánc, illő medállal, amely reméli, hogy meg fog felelni az ízlésnek. Ha még egy csokor virág is lenne nála, ő lenne a romantika megtestesült mintapéldánya. Leszámítva a füleit.
Nem hozott órát, és nem is türelmetlen. Kinyújtott lábakkal trónok a kanapén, kényelmesen, és a fejében csengő muzsika dallamát „hallgatja”. Nemigen tévednek erre, de aki mégis, és még meg is bámulja, vidáman megérdeklődi, hozott-e répát, és, hogy megnyugodhat, nem ő fogja tojni a húsvéti ajándékait, csak dublőr. Páran jót röhögnek, páran nem, de megszokta, hogy poénjaira nem mindenki gyomra vevő. Hosszan ásít egyet, mint valami macska, majd maga alá húzva lábait, előre dől, és körbekémlel a folyosón. Még nem lát semmi olyat, amit kellene, így vissza is dől, és várakozik tovább. Reméli, hogy nem felejtette el a lány, bár nem mondott neki semmit, csak azt, hogy meg szeretné mutatni neki az egyik rajzát, ami tök véletlenül úgy lett megalkotva, hogy hasonlít rá. A rajz nincs nála, nem is létezik, csalinak viszont hihető, hiszen, ha jobban meglesi az ember, a kesztyű alatt bal keze még mindig grafitmaszatos, jobbján pedig, egy firka látható. Nem is gond, aki ismeri megszokhatta már. De a fene már zsibbad, mocorogni kezd, de nem áll fel, és kezd el körözni. Annyira azért még nem türelmetlen. Hozhatott volna magával egy órát, már ha tudná, hova pakolta el. Erre gondolva sóhajt nagyot, és babrál a kesztyűjével.

A banya most biztosan mereszti a szemét lefele, az alatta lévő kanapén ücsörgő fiúra, aki, mondjuk úgy, igencsak furán fest. No nem, nem amiatt, mert fehér pólóban, és még  mindig szaggatott farmerben ül. Nem, hanem amiatt mert feje tetején két nyuszifül pihen, kezén pedig mókás, nyulas kesztyű. Az emberriogatás ugyan most nem játszik szerepet, de a meglepetés ereje igen, és úgy érzi, hogy ez most igencsak annak fog hatni. Kesztyűs mancsai között egy dobozkát szorongat, és csokinyuszit, mivel, annak, aki most épp vár, így kíván meglepetést okozni -  a látványon kívül. Mivel néha nem felejt el mindent, és ez lassan erényei közé is felírható, nem feledte el a lány születésnapját sem, és azt se, hogy illene valamit meglepit vennie a jeles napra. Mondjuk úgy, hogy erőn felül teljesített. Nem valami idióta dolog pihen kezei között, hanem egy nyaklánc, illő medállal, amely reméli, hogy meg fog felelni az ízlésnek. Ha még egy csokor virág is lenne nála, ő lenne a romantika megtestesült mintapéldánya. Leszámítva a füleit.
Nem hozott órát, és nem is türelmetlen. Kinyújtott lábakkal trónok a kanapén, kényelmesen, és a fejében csengő muzsika dallamát „hallgatja”. Nemigen tévednek erre, de aki mégis, és még meg is bámulja, vidáman megérdeklődi, hozott-e répát, és, hogy megnyugodhat, nem ő fogja tojni a húsvéti ajándékait, csak dublőr. Páran jót röhögnek, páran nem, de megszokta, hogy poénjaira nem mindenki gyomra vevő. Hosszan ásít egyet, mint valami macska, majd maga alá húzva lábait, előre dől, és körbekémlel a folyosón. Még nem lát semmi olyat, amit kellene, így vissza is dől, és várakozik tovább. Reméli, hogy nem felejtette el a lány, bár nem mondott neki semmit, csak azt, hogy meg szeretné mutatni neki az egyik rajzát, ami tök véletlenül úgy lett megalkotva, hogy hasonlít rá. A rajz nincs nála, nem is létezik, csalinak viszont hihető, hiszen, ha jobban meglesi az ember, a kesztyű alatt bal keze még mindig grafitmaszatos, jobbján pedig, egy firka látható. Nem is gond, aki ismeri megszokhatta már. De a fene már zsibbad, mocorogni kezd, de nem áll fel, és kezd el körözni. Annyira azért még nem türelmetlen. Hozhatott volna magával egy órát, már ha tudná, hova pakolta el. Erre gondolva sóhajt nagyot, és babrál a kesztyűjével.

Julien Király




Lina számára pompásan indul ez a nap, elvégre ma van a születésnapja, ráadásul a tizenhatodik, ami nem mindennapi az ember életében, különösen, ha lányról van szó. A szüleitől érkezett ajándékhalmokkal már reggel ott toporogtak a szorgos kis baglyok az ablakpárkányon, kapott mindenfélét, amit csak kívánhatott, meg persze olyat is, amit sosem mondott ki, hogy szeretne, de ez a szülők misztériuma, mindig tudják, mi kell a gyereknek, ergo most dugába dőlt a Néma gyereknek anyja se érti a szavát elmélet.
Lelkesen bontogatja a csomagolásokat, amikor a szobában lévő kakukkos óra éktelen ricsajjal kezdi visítani az áriáját, jelezve, hogy már elég későre jár az idő. Tekintete bosszúsan kúszik a madárra, majd ijedtté változik, amikor jobban szemügyre viszi a mutatót. Már ennyi az idő?! Fut végig fejében a gondolat, félrerakja a kezében lévő dobozt, és sietős léptekkel – már amennyire a magas sarkúban ezt kivitelezni lehet – nyargal a lépcsőkön, folyosókon át. Hogy mi az, ami ennyire sürgős? A héten összefutott Juliennel a folyosón, és megbeszéltek egy találkát a Banya portréja előtt, ahol a fiú megmutatja egy rajzát Linának. A lány már nagyon várta, hogy láthassa a remekművet, elvégre nagy művészetpárti, viszont annyira belefeledkezett az ajándékokba, hogy megfeledkezett az időről, de sebaj, sportoló lévén viszonylag hamar sikerül neki megtenni a szoba és a portré közötti távot. Bekanyarodva az utolsó oszlopnál, rögtön kiszúrja a fiút, aki a közelgő ünnep szellemében nyuszi fület, és kesztyűt öltött. Akaratlanul is széles vigyor kúszik az arcára, miközben átszeli a köztük lévő néhány lépés távolságot. A fiú kissé türelmetlennek fest, épp ezért a szokásos bocsánatkérő szónoklással kezdi a társalgást.
-Hejhóó Nyuszika!-Megbirizgálja a füleket.-Ne haragudj, hogy késtem, csak elfelejtettem az órára pillantani, és… Na, de a fő, hogy itt vagyok. Hol a remekmű?
Tágra nyílt szemekkel pislog a nyuszira, és tekintetével a rajzot keresi, nem igazán érti, hová rejthette a fiú. Pillantása a kezében szorongatott dobozkára siklik, de naivságából kifolyólag egyelőre még nem érti a kialakult helyzetet.

Újabb ásítás, félő, hogy még pár ilyen, és szétreped az orcája. Megelőzve ezt, inkább visszafogja magát, és átmozgatja tagjait, nem törődve, hogy itt-ott roppan egy kicsit. Fejét hátradöntve pislog fel a banyára, aki nemtörődömséget színlelve bámul a folyosóra, de tudja jól, hogy figyel mindenre. Szusszan, mivel némasága nem fogja mulattatni, mint egy-két, vad pletyka, de nem kezd el egy portrénak könyörögni, hogy ugyan meséljen már valamit. Az elalvás veszélye így se-úgyse veszélyeztetné, csak hát na. Mégis csak hangot hallana, a csend helyett.
De ideje nincs végül arra, hogy teljesen elunja magát, mivel, a csodálatos kastélybeli akusztikának köszönhetően hallani kezdi a sietősen kopogó cipősarok jellegzetes hangját. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy az, kire vár, de már több, mint a semmi. Ismét előre hajol, kémlel, és felfedezi a közeledő alakot, akiben bizony ráismer a meglepetés elszenvedőjére. Széles vigyorral pillant fel rá, amint elé ér, és megpiszkálja műfüleit. Ekkor áll csak fel, hálásan sóhajtanak fel tagjai, meg feneke, amely már komoly zsibbadásnak indult, de nem mutatja egyiknek sem jelét most.
- Szia,  Lina. Nem harag.. Itt vagy, igen. – bólogat nagyokat, majd amikor arra kerül a sor, amikor a rajzot említi, boci-szemekkel pillog rá.
- Öühmm.. az nincs. Nincs rajt.. csak helyette. – azzal felemeli a csokit, és a dobozkát, és felé nyújtja, még szélesebb vigyorral. Bizonyára ez nagyobb dolog, mint egy rajz, de meg fogja neki egyszer egy művét is mutatni.
- Boldog szülinapoooot! – kiáltja szokványos, érdekes akcentusával, miközben finoman a kezébe nyomja a dobozkát.

Julien Király




Csak áll és bizerálja Julien édes nyuszi füleit, miközben azon kattog, hogyan is nézhet ki a rajz, ami a fiú szerint hasonlít rá. Rendkívül izgatott, hiszen még sosem rajzolta le őt senki, és úgy érezi, ez is egyike lenne a tökéletes szülinapi ajándékoknak. Julien, Lina érkezését követően feláll, helyeslően-elnézően bólogat a lány szabadkozására, majd széles vigyorral közli, hogy rajz… az nincs. Lina nem egészen érti ezt az egészet, nincs rajz, neki azt mondta, hogy van, és jöjjön ide… Most akkor mi a szöszös-fészkes fene van? Pislog kettőt, hármat, arckifejezéséről totálisan leolvasható, hogy teljes a káosz odabent. De Julien nem hagyja sokáig bizonytalanságban évődni a lányt, felé nyújtja a kezében eddig oly’ lelkesen szorongatott csokit és dobozkát, és különleges, de tőle már jól megszokott akcentussal rikkantja el magát: boldog szülinapot! Lina azt sem tudja hová legyen örömében, nem számított arra, hogy bárkinek is eszébe jut, hogy bolondok napja mellett más esemény is van ma. Lelkesen veszi le a dobozka tetejét, és kíváncsian kukucskál bele. Arcán meghatódás jelei láthatók, ahogy szemléli a nyakláncot, amelyen szépséges macska medál csücsül. Hihetetlen!
Megszólalni nem igazán tud egyelőre, helyette egy hatalmas öleléssel – már amennyire vézna karjaitól kitelik – ajándékozza meg a fiút, és egy cuppanósat is nyom az orcájára. Végül, még mielőtt szegény teremtés megfulladna, elengedi, remélve, hogy a banya épp most aludt be egy kicsit, vagy figyelt más, a közelben kószáló emberekre, különben még a végén edictumi cikk lesz belőle.
-Nagyon, nagyon szépen köszönöm! De tényleg! Gyönyörű! Huh…
Ennyire futotta most a nagy öröm közepette. Miközben vigyorog, mint a vadalma a nyakába akasztja a láncot, és tovább csodálja a medált. A gyönyörködés után tekintete visszatér a fiúhoz, lehuppan a padra, elvégre csak végigfutott néhány folyosót tizenöt centis magas sarkúban.
-Tényleg nagyon köszönöm! Nem kellet volna… És, hogy telik a bolondok napja? Gondolom, most állati jól érzed magad, hiszen nem szólhatnak be a viselkedésedre, vagy a poénjaidra, na meg a füleidre!
Julienre kacsint, majd babrálni kezdi ismét az említett kiegészítőt. Hiába, mágnesként vonzza a kezét, nem tehet róla.

Szánja-bánja, hogy ilyen kis hazugsággal hívta ide, de hát, nem tudott okosabbat kitalálni. A „gyere el ide, és akkor” elég száraz lett volna, más érdekessége meg nemigen akad a rajzain, meg a hülyeségén kívül, bár ki mit vesz annak abból, amiket művelni képes. Remélem, nem fog haragudni rá, bár, azzal, ami az igazság, bizonyára azonnal kárpótolni is fogja. Akkor pedig nincs is semmi probléma. Látja rajta az értetlenséget, amikor előadja az igazságot, szinte hallja a felbukkanó, de el nem hangzott kérdéseket is, amikre nem válaszolna, mert akkor jobban lelőné a poént, mint amennyire akarja. Azonban így is gyorsabban reagál, tesz, mintsem tényleg kimondhassa azokat a szavakat. Csendben követi végig, ahogyan a lány a dobozra pillant, majd megkezdi a felnyitását. Addig is tartja tovább a csokit, hogy ne legyen az útjában, arcán pedig most saját magának is nagy kíváncsiság ül, hogy mit is fog szólni ahhoz, amit a dobozka rejt. Örömmel fogadja, hogy a borzalom egy fikarcnyi jelet sem lát, annál inkább örömet, amit az okosan választott ajándék látványa nyújt neki. A vigyora így marad, menekülőre sem fogja, hanem karját kitárva fogadja az ölelést, simítja meg kedveskedően a hátát, majd engedi el, amikor a másik is. A puszira reagálva viszonozza, ámbár ő csak a homokára nyom egy apró cuppanóst, nem akar tolakodó lenni, sem pletykaalany, bár, szinte érzi, tudja, hogy a banya most jóllakatja a pletykaéhségét.
- Ugyan, nincs mit. Szülinap, kijár ez, de mennyire! – bólogat ismét, hiszen hálát nem vár, azért adta, hogy örömet okozzon. Igen, igen, nem csak fejfájást bír okozni az embereknek, hanem örömet is. Ahogy felteszi, és leül, lehuppan mellé, vissza a pamlagra, mint egy jó ismerősre. A lábára csak futólag pillant, emlékezve a kopogásra, és most megszemléli, mik is okozták azt.
- Aaaatyaég! Ebbe futni? Nem lehet! – tör ki belőle akaratlanul, mivel tényleg nem tudja elképzelni, ha neki kéne ilyet viselnie, kitört nyakkal heverne már rég, két lépés után. Lépcsőn meg… inkább nem is gondol ilyesmire.
- De kell. A szülinap jó dolog, ajándék is. – erősíti meg a dolgot, majd amint a napjáról van szó, felnevet. – Imádom! Igen, nagyon jól. Ahh. Ha valaki szól be, akármelyik nap, nem érdekel akkor se. De a fülek! – pillant fel, megpiszkálva azt. – Puha. Már azért is megvettem, mikor láttam. És neked milyen a nap? – kérdez vissza, leeresztve a kezeit.

Julien Király




Hatalmas meglepetés volt neki a nyaklánc a fiútól, tényleg nem számított arra, hogy valakinek is eszébe jut az, hogy az április elseje nem csupán a bolondok, de Lina napja is egyben. Bár, ha végignéznénk röpke tizenhat évének képeit, úgy éreznénk, sokszor ez a kettő tökéletesen fedi egymást. Örömét és háláját nem tudja másként kifejezni, minthogy egy hatalmas ölelést, és egy cuppanós nagy puszit nyom Julien arcára. Természetesen egyik sem marad viszonzatlanul, s miután a fiú ajkai homlokát érintették, úgy tűnt neki, mintha a Banya szemei a távolba meredésből rájuk siklottak volna. Hajjajj, ebből megint nem fog jól kijönni, ezt már előre sejti, pedig mennyire igyekezett az utóbbi időben, hogy ne kerüljön az újság hasábjaira, pláne ne a magánéletével… De, amit egyszer a Banya meglát, azt bizony az egész iskola tudni fogja. Háromszoros hipp-hipp-hurrá az öreglánynak!
A pamlagon ülve végre kicsit kinyújtóztathatja végtagjait, mert, bár nem okoz neki gondot, hogy akár tizenöt centis magas sarkúban végigflangáljon a folyosókon, lépcsőkön, egy-egy ilyen tortúra azért igencsak megviseli a lábait. Ugyan nem szenved látványosan, Julien szemei mégis kikerekednek a lábbeli láttán, és, mint általában a férfiak, ha ilyet látnak, bizonygatja, hogy ebben márpedig a futás lehetetlen.
-Dehogynem! Csak meg kell tanulni a technikáját, például, hogy hogyan tartsd a lábad, vagy mennyire vágd földhöz a sarkad. Nem nagy kunszt, bár azt hiszem parádés látvány lennél, ha felhúznál egy ilyet…
Felnevet, hisz nagyjából sejti, hogy a fiú van akkora Humor Herold, hogy lazán megcsinálná az attrakciót, tudván, hogy ezzel szerezne néhány kellemes percet a nézőközönségnek, és természetesen saját magának is. Az már más tészta, hogy a lába biztosan megbosszulná magát, mondjuk egy kiadós bokaficam, vagy lábfejgörcs formájában.
A szó a bolondok napjára, annak eseményeire, és arra terelődik, hogy melyikük hogy érzi magát ma. Lina élvezettel hallgatja Julien kissé tört magyaros élménybeszámolóját, és jót mosolyog rajta.
-Sokan mennek oda hozzád azért, hogy egy kicsit simizzék a fülidet? Vagy esetleg répát és káposztát ajánlgatnak?-Felnevet.-Az én napom? Eddig pompásan telik, leszámítva, hogy a lépcsők a nap folyamán többször is megbolondultak, mikor használni akartam őket, és totál más helyre vittek, mint ahová kellett volna… Borzasztóak tudnak lenni, ugye? A szellemekről meg ne is beszéljünk… Ilyenkor jobban elengedik magukat, mint általában, és előszeretettel hozzák a frászt az emberre… Te is összefutottál velük a mai nap folyamán?
A hideg is kirázza, ha eszébe jut a jelenet, amikor épp kezet mosott, és a mosdó tükréből a Véres báró ijesztő arca nézett vissza rá… Brrr!

Elég jól tette, hogy az eszét is használta, amit ritkán tesz, de úgy néz ki, igencsak megéri. De most egy időre biztosan elteszi, maximum húsvét előtt, a beszerzőkörúton veszi elő, hogy az ott szerzett dolgok is ötletesek legyenek, és hasonló eredménnyel zárhassa a meglepetéseket. Ez még viszont várat magára, hiszen jelenleg nem egyedül ücsörög, hogy elméjében rejlő dolgokkal foglalkozzon. A banya átható pillantása szinte cirógatja továbbra is tarkóját, de kihúzza magát, és megállja, hogy ne pillantson fel, és ne is tegyen olyan megjegyzést, amely miatt „szebb” pletykát kapjon, mint amúgy. Neeem, nem venné fel igazándiból, de vélhetőleg a lány is kapna belőle, és lehet, nem esne neki olyan jól.
Így hát maradt a jelenlegi dolog, mely aggasztja, a cipő. Atyaúristenmekkorasarkú cipő. Előrébb dől, úgy szemlélve meg a futóműveket, ráncolt homlokkal, belegondolva a dolgokba, de inkább nem feszegeti tovább, képzelőereje nagy, és már így is olyan dolgokat képzelt maga elé, amitől egy hétig röhögő görcse támadna, no meg annak is, aki látja. Nem mintha ez jobban zavarná, mint a banya.
- Oh.. óóóóó! Hogy technika! – vakarja meg a feje búbját. – Nem gondoltam erre, nekem nagy kun.. kunsz.. vagy mi lenne. – küzd meg egy kicsit a szóval, majd félbe is hagyja, mert a mássalhangzó-duplázás még mindig nem a kedvence, sőőőt.
- Én szuper lennék! Fekve. De nem menve. Meg.. nincs ekkora, mint ami a lábam. Túl nagy. – emeli fel az emlegetett tagot, mutatva, hogy nem harminchatos lábacskával áldották meg, de szerencsére, nem is áll egyelőre szándékában az, hogy ilyesmit húzzon a lábára, mivel még nincs patent életbiztosítása. Azon viszont jót nevet, hogy érdekes látvány lenne, együtt nevet a lánnyal, miközben serényen bólogat rá. Amint viszont más vizekre terelődik a szó, elhallgatva figyel csendben, a kérdésre pedig, csak megvonja a vállét.
- Inkább néznek. A legtöbbnek fura, ők ilyet nem. Ők nem tudják mi vicces, savanyúak. De répát akartak, igen, ketten. – még a klubhelyiség falai között, és, ha nem sietett volna találkára, mé ki is várta volna, hogy elébe hozzák. Bizony ám.
- Aaaz jó. – jegyzi meg arra, hogy a napja jó, a lépcsőkre viszont csak együtt érzően sóhajt. Bizony, ilyenkor az egész kastély bolond.
- Azok, igen. De nem csak lépcső. Például menni akarok mosdóba folyosón, és össze van cserélve a rajz, és mentem lányokéba. Sikított is az egyik, én meg nevettem és kimentem. Lefele kétszer volt rossz irány, de visszafele érzem, sok lesz. – biztosan bekeverik a málnásba, erre mérget venne, persze, még sokáig nem szándékozik visszatérni, menni fog neki a világnak, vagyis a kastélynak, és bolondozik, ha már ma van a napja.
- Szellem? Nem, nem láttam egyet. Bár lehet, nem néztem jó irányt. – vagy nem emlékszik, hogy látott volna. Most azonban, hogy a szellemekre kerül a sor, nem állja meg, hogy ne nézzen fel a banyára. A keret azonban üres, vagy csak annak látszik. Úgy néz ki, elment, hogy beszámoljon, mi folyik a folyosóján.
- Ohh, itt hagyott. – megrázza a fejét, és visszapillant rá. Nem bánja a dolgot igazából.

Julien Király





Ez a meglepetés dolog Julien részéről fantasztikusan jól sikerült, tekintve, hogy a lány nem készült fel rá, hogy bárkinek is eszébe fog jutni. Egy valaki levelére, megjelenésére számított egész nap, Caiuséra, remélte, hogy titokban majd visszatér a kastélyba, hogy egy csokor vanília virággal, huncut mosollyal az arcán annyit mondjon: Boldog szülinapot! , de a fiú nem jelentkezett, és, bár ettől függetlenül a napja vidáman telt, valahol belül mégiscsak hiányzott ez a rész… De most, hogy Julien előrukkolt ezzel a nyaklánc dologgal kicsit kisebb lett az űr, éppannyira, hogy a nap végére ne könnyek között hajtsa álomra a fejét.
A pamlagon ücsörögve a cipő, az a fránya magas sarkú a téma. Lina jót kacarászik a fiú hitetlenkedő arckifejezésén, ráncolt homlokán, ahogy a lábbelit méregeti, majd megemelve saját pacskerét, megállapítja, hogy ekkora méretben bizony nem gyártanak ilyen pipellőt.
-Szépen is nézne ki a cipőboltban a negyvenhatos tűsarkú. Szinte biztos vagyok benne, hogy menten bekerülne a Guinness Rekordok Könyvébe, a Világ Legnagyobb Magas sarkúja címszó alatt… Ha híres szeretnél lenni, megpróbálhatnád legyártani, majd megtanulni menni benne… Igazi világszenzáció lennél!
Felnevet, sőt nevetésbe kacagássá fokozódik, hallva a fiú próbálkozását a kunszt szó kiejtésével. Borzasztó lehet külföldinek lenni Magyarországon, az egyszer biztos, elvégre annyi furcsa szava van a nyelvnek, hogy szegények hülyét kapnak, mire legalább a felét megtanulják kimondani, a nyelvtani szabályokról meg már szót se ejtsünk.
Figyelmesen hallgatja Julien sztoriját, ami arról szól, hogy nem csak a szellemek és a lépcsők kattantak meg teljesen, de a mosdó jelzőtáblái is mókás kedvükben vannak, és összecserélőnek kerül-forul. A lány el tudja képzelni, mit élhetett át a fiú a lánymosdóban, de azt is, hogy szegény csajok mennyire kaphattak frászt, amikor sminkelés közben szembetalálják magukat egy pasival… Brr!
-Akkor ma jobban odafigyelek, kétszer is megnézem a jelzést, mielőtt bemegyek, nehogy egy foglalt piszoárral találjam szembe magam…
Ismét elvigyorodik, majd tekintete a fiúéhoz hasonlóan a Banya keretére siklik. Úgy tűnik az Öreglány eleget látott és hallott ahhoz, hogy forró dróton továbbítson mindent az arra érdemeseknek.
-Azt hiszem, most ment, hogy pletykáljon rólunk egy szaftosat valamelyik szerkesztőnek. Olyanokat tudnak írni az emberről, hogy a füle kettéáll tőle… Te is részesültél már a Banya kegyében, és jutottál általa az újság hasábjaira?
Pillantása ismét Julienre szegeződik. Kérdésével, még, ha finoman is, de szeretné kipuhatolózni, hogy fog reagálni a másik, ha a legközelebbi számban találkájuk nem gyengén kiszínezve, és felnagyítva címlapra kerül.

Kicsit megviselt a cipője, sőt, ahogy most, felemelt állapotában megbámulja, még koszos is, de a fekete ápol és eltakar. Viszont nem lenne egy buta dolog, ha legközelebbi kiruccanásakor beszerezne egy újat, mert ebből lassan ki fog kukucskálni a lábujja, és bár őt nem zavarja, de a harmatos fű, vagy egy kis eső már nem fog jót tenni neki, és semmit sem utál jobban, mint a vizes zoknit a lábát. Neki is kell utálnia valamit, és hát ez egyike azoknak, amitől az ő haja is égnek áll. De tappancsa a földre kerül, fülében pedig a lány nevetése csend, amit vigyorral reagál le. Annyiszor vigyorog, hogy félő, már nem is tudja normál, komoly formában tartani az ajkait. Vagy nem is akar olyat? A csibészes félmosoly mindenkinek jól áll, vagy egy jópofa grimasz. Na de most a cipő a téma..
- Nem is negyvenhat. Csak negyvenegy. De lehet még nő. – vonja meg a vállát, majd visszakanyarodik a cipőkhöz. – Nincs ilyen nagy láb lányoknak? Pedig vannak naaagyon magasak. Na mindegy… híres.. az jó lenne, de nem tudom. Így? Fura. – ráncolja a homlokát, mert valószínűleg a legnagyobb cipő mellett a legtöbbet gipszelt ember címet is megnyerné. Élő múmia, kéremszépen!
- Csak nyakam, meg bokám törne. Nem jó. – rázza a fejét, és elveti, hogy ilyesmivel keresse meg a kenyere javát. Marad a papírnál meg a grafitnál, egyelőre. Nem tudni merre nyomja előre a sors.
A saját kárán tanult ma, és még jó, hogy szóba jött, legalább ő el fogja kerülni. Annak örül igazán, hogy nem máshol ébredt, mert hallotta, hogy volt olyan is, amikor átköltöztettek majdnem mindenkit máshova. Fura lett volna, bár.. egyszer kipróbálná azt is. Ki tudja.
- Kell is. Mi fiúk nem sikítunk, állva.. öööö.. tudodmicsinálunk, szóval csak hátakat látni mindből. Csak kellemetlen. Kinek mi. – vigyorog egy sort a dolgon, mert hát na, tényleg nem szoktak nagy dolgot tenni, ha valaki betéved, a szemetebbek még megjegyzéseket is benyögnek, ő – bár még nem volt vele ilyen – nevetne csak. Mindenki más.
- Had tegye. – vonja meg a vállát a Banyára. – igazad van. Tudnak írni.. furákat. Egyszer-kétszer. Volt barátnőm, de én nem tudtam róla. Valamit tud a Banya, mit én nem. De nem izgat, én tudom igazság, a többiek meg egyenek papírt. – most is így van vele. nem fogja érdekelni, mit írnak meg. Tegyék. Ha nekik ennyi idejük van, hajrá, ő már várja, mikor tudja meg ismét a lapokból, hogy szerelmes, és még barátnője is van. Vagy épp… barátja. Amit írni tudnak..

Julien Király





Kicsit mellélőtt ezzel a láb mérettel úgy tűnik, mert a fiúnak nem negyvenhatos, csak negyvenegyes lába van, de ennyi baki még igazán elnézhető, tekintve, hogy ő csak és kizárólag a 36-os méretet ismeri, és ami ennél nagyobb, neki az már csónaknak is beillene. Szerencsére Julien nem csinál nagy ügyet belőle, talán azért, mert fiúból van. Bezzeg, ha nőből lenne, most sírva szaladna el, és, ha érzékenyebb lelkivilággal rendelkezne, akkor talán még egy lábplasztikai műtétre is bejelentkezne bánatában. Természetesen ezt a prefekta nem saját bőrén tapasztalta, de tudja, hogy vannak ilyen elvetemültek, akik bármire képesek, csak, hogy úgy nézzenek ki, mint a kor ideáljai. Ennyi erővel ő mehetne valami génkezelésre, ahol kicsit feltornásznák a magasságát, mert a maga 153 centijével alig látszik ki a földből. Na, de épp itt az ideje, hogy visszatérjünk a Királyhoz, még mielőtt kiszúrná, hogy Lina fejben egy kicsit elkalandozott.
Pislogással jelzi, hogy nem változott kigúvadt szemű hallá, és nincs szükség a defibrillátorra sem, mert él és virul, csak épp egy kicsit elbambult. Julien épp azt taglalja, hogy a fiúk nem kezdenének el sikoltozni, ha a lány betévedne a dolguk végzése közben.
-Az lehet, hogy ők nem kapnának szívszélütést, de, hogy én azt se tudnám, hogy nyargaljak ki a helyiségből, az már egyszer biztos. Ti, fiúk, nagyon kegyetlenek tudtok lenni egy-egy kellemetlen szituáció alkalmával, pláne, ha kiszúrjátok, hogy a lány zavarban van… Tudjátok, hogyan kell az enyhe arcpírt téglavörös színűre változtatni, mindössze egyetlen beszólással…
Sokatmondó szemforgatás keretében elvigyorodik. Anno, még Pécsett volt szerencséje egy-két balfékkel találkozni, akik előszeretettel űztek sportot abból, hogyan szekálják halálra nőnemű társaikat akkor, amikor amúgy is zavarban volt szegény.
A szó a Banyára terelődik, és Julien elmondása alapján, neki is volt már szerencséje, vagy éppen szerencsétlensége a Vénlány áldozatául esni, de úgy fest, ez őt csöppet sem zavarja.
-Mondjuk, ha jobban belegondolunk, érthető is, hogy mások magánéletével foglalkozik, elvégre az övében minimum tizenöt éve semmi izgalmas nem történik, és, hát valamivel le kell kötnie magát. Pluszban még ott van az is, hogy a szerkesztőségi tagoknak jól jön, hogy ő mindenütt ott van, mindent lát és hall… Pillanatnyi szünetet tart, majd folytatja. -Örülök, hogy ilyen lazán állsz ehhez az egészhez, mert több, mint valószínű, hogy az áprilisi számban egy párként fognak emlegetni bennünket, vagy, ha össze nem is boronálnak, a találkánk biztosan meg lesz említve némi színezékkel…
Ismét felnevet, majd pillantását Julienre szegezi, remélve, hogy nem érti félre, amit mondott.

Az emberi különbségek már csak ilyenek. A lánykának még ebben a cipőben is apróak a lábai, mint ahogy az a  lányoknál oké.  Bár ismert egy lányt, akinek akkora lába volt, mint neki most, mellé még magas is volt, és cseppet sem fiús alkatú. Csak épp a ruhákat nehezen találta meg, mivel nem átlagos méretűre nőtt. Amikor először látta, a hasáig ért, most lassan be is éri őt, lehet fel se ismerné. Amióta eljött onnan, sokat változott külsőleg, bizonyára a lány is. Talán írhatna neki, de nem tudja a címét, pedig bírta. Na mindegy is.
Nem gondolkodik tovább a múlton, inkább marad a jelenben. A csokinyulat immáron az ölébe fektette, itt látja, nem hagyja el, és oda is adja a lánynak, hiszen neki szánta. Gyors mozdulattal igazítja meg a hajpántot a fején, vakarja meg a kusza tincsek közti bőrfelület apró szeletét, és már le is ereszti a kezét, vissza maga mellé. A mosdós dolog vigyorgásra bírja, hiszen most sikerül elképzelnie, ahogy ő ugyan semmit se csinál, kezet mos, de ő betalál, és paprikavörös arccal igyekszik kifele, mivel azt hiszi, olyat látott, amit nem kéne.
- Egyszerű kifele. Vagy titeket ez nagyon zavarban hoz? – érdeklődik, majd végül elneveti magát a „vádra”, hogy milyenek is ők. Ő csak néha, nem mindig, mások még álmukban is.
- Ugyaaan! Én tök ártatlan. Nem szólom meg, semmi. Maximum vigyorgom. Szélesen. Az is zavaró? – a pirulás jellemző, máskor is. Amikor véletlen nekimennek, vagy például, ha az ártatlanabbak a kezéhez érnek. Ő olyankor mindig vigyorog, a pír erősebb, és néha már megijed, hogy szegény lány nehogy agyvérzést kapjon, csak mert ő ott volt, és megzavarta. Isten őrizzen, de eddig egyikük sem kapott. Ezt se tudja, hogy lehetséges.
Bőszen bólogat, amikor a Banya életét most ők vesézik ki, nem fordítva. Ha most hallaná, biztos közbeszólna, hogy márpedig ez nincs így, még ha így is van, de nem ért még vissza. Biztos hosszú a mese, amit ecsetel épp.
- Maximum új képkeret. Retusálás. Nem.. nem az.. resturálás.. –rázza meg a fejét, homlokát ráncolva, miközben rágódik a szón. – Restaurálás! Az! – csettint egyet, amint megleli, amit keres. – No igen. Nekik jó, mert van munka. Nekünk olvasni, csak épp nem mind kellemes. – dől hátra, kicsit helyezkedve, majd ismét legyint.
- Ohh, had legyen. Remélem a füleim is benne lesznek, meg, hogy van másik barátnőm, vagy hat. – neveti el magát, miközben az említett plüssfület piszkálja meg.

Julien Király




Lina, miután általánosítva elmondta véleményét a férfi nemről, kissé kényelmetlenül érzi magát, nem tudja, Julien hogyan fog erre reagálni. Még az is megeshet, hogy bosszúsan felpattan, és itt hagyja őt a sunyiban, mondván, ha ennyire ellene van a pasiknak, ő már itt sincs. Teljesen érthető lenne a helyzet, mégis rosszul esne neki. Szerencsére azonban nem ez történik, a srác szépen marad a fenekén, és bőszen bólogat és vigyorog az eszmefuttatáson, hogy a lány fejvesztve menekülne a férfimosdóból, ha valamilyen szerencsétlenség folytán betévedne oda.
-Engem borzasztóan kellemetlenül érintene a történet. Ha utána látnám a delikvenst a folyosón, rögtön irányt váltanék, annyira szégyellném magam…
Bár hangja komoly, szája sarkában ott bujkál a komisz vigyor, mert igen, megint sikerült lelki szemei elé képzelnie a ciki helyzetet.
-A széles vigyor szerintem, oldja a hangulatot. Mert, ha látja a lány, hogy a pasi ennyire lazán kezeli a szituációt, hogy tud rajta nevetni, ő is elmosolyodik, és elfelejt zavarba jönni…
Elmosolyodik, ami főleg a fiú kissé tört magyaros beszédének tudható be. Mindig is szerette hallgatni, ahogy a külföldiek törik az ékes anyanyelvet, persze mindenféle kárörömöt mellőzve.
A szó a Banyára terelődik, és a nem túl izgalmas életére. Nagyokat pislog, ahogy látja Julien ráncolt homlokát, és hallgatja próbálkozásait, mire megtalálja a megfelelő szót: restaurálás. A srác még csettint is egyet örömében, elvégre ez nem tartozik a túl egyszerű szavak közé.
-Na igen, nekünk itt azért tanítanak olyat is, ami egyáltalán nem érdekel bennünket. Nálam speciel a repüléstan az ilyen. Irtózom a seprűktől, meg a repülő labdáktól… Brr!
A hideg tényleg végigfut rajta, bár az idő egészen kellemes itt a portré előtt. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy Julient egyáltalán nem fogja zavarni, ha együtt debütálnak az Edictum Pletykarovatában.
-A füleidet szerintem külön ki fogják emelni, túl cuki és figyelemfelkeltő ahhoz, hogy kispórolják a cikkből…
Megint birizgálni kezdi a hajpánt bolyhait, reméli nem megy vele a fiú idegeire.

Egy pillanatig sem horkant fel azon, amiket az erősebbik nem képviselőiről mondott. Minek is tenné, sosem idegesíti magát feleslegesen, rettentően nyugodt létforma alapjáraton, és bár van, amivel igen hamar fel lehet húzni az agyát, ez nem tartozik közéjük, és a mai nap amúgy is túl kellemes ahhoz, hogy bármivel felhergelje magát. Mintha valami meditáló zen lenne, aki mindig megtalálja a lelki békéjét valamilyen úton-módon. De nem, messziről nem az, már csak a haja végett sem. Arról sosem mondana le.
- Ha velem lenne ilyen, és lány lennék, jól nevetnék rajta, még akkor is, ha látom az arcot. Sőt, még jobban. De nem vagyunk egyformán. – ami igaz is, és ami még jobban, hogy nem is lány, és nem is lesz az ebben az életben. Egyelőre pedig, egy lány sem fut el előle, mert véletlen rányitott volna.
- Igen, igen. Jókedv fontos, nagyon. Ezért vigyorgom sokat, hogy oldva legyen hangulat. Nem is baj ha elfelejt, az csak jó. Nektek. Ugye jó? – nem tudja, hogy tényleg az-e, lehet, valaki épp szeret zavarba jönni. Sosem lehet tudni, kinek mi a jó, nem ismerhet eléggé semmit, mert lehet, hogy ezt nem reklámozza, mint például az olyanokat, hogy mit szeret enni. Persze, nem kell erre úgy gondolni, mint valami beteges dologra, csupán számára lenne fura, hogy tiltakoznak, hogy ne hozzák őket zavarba, aztán mégis jó nekik. Hű, ezt nem jegyzi meg hangosan, mert így is belekeveredett..
A kis nyelvbotlása után gyorsan visszatalál, és a poros Banyáról is lassan elterelődik a szó, hiszen nem lehet mindig ő a téma, még a végén jól is esne neki, hogy ennyire napirendre került. Na azt már. Arra csak bólogatni tud, hogy sok minden olyan van, amiről tudniuk kell, de sosem fogják használni, vagy szeretni. Ez mindenhol így van.
- A követelmény. Kell mindenkinek ugyanaz, mert ha te nem tanulod, mert nem akarod, sokan mennek utánad, hogy nekik se. Én nem szeretem Bájitaltant, és a repkedés még oké, de kviddics nem köt le. Miért irtózol seprűtől? – érdeklődik, de sejteti, hogy ha nem akarja elmondani, nem kötelezi rá. Sőt. Amikor ismét a füleire esik a szó, szélesen elvigyorodva húzza ki magát.
- Még jó! Direkt azért! Írják csak meg, milyen jó, meg puha. – tényleg nem zavarja, legfeljebb nevetni fog ismét egy nagyot, ahogy mindig.

Julien Király




Ha sokáig csűrik-csavarják a fiatalok a pamlagon ücsörögve a dolgot, még a végén gyönyörűséges, magas sarkúban kóricáló, minden helyzetben vigyorgó, zavarba nem jövő Juliannát fabrikálnak Julienből. Szép is lenne… Lina elvigyorodik a saját eszmefuttatásán, miközben lelkesen hallgatja a fiú elképzelését, ami arról szól, hogy ő hogyan viselkedne, a már emlegetett rányitós szituációban, ha lány lenne. A prefekta sejti, vagyis inkább reméli, hogy, azért némi pír csak jelentkezne a srác arcán, ha nőből lenne, és előadódna a helyzet, de végül is ez egyéntől függ, nem kell mindenkinek mindenen rákvörösre pirulnia, mint neki. Bár utálja ezt a jelenséget magán, mert oly könnyen elárul bárkinek bármit róla, mégis talán már olyan szinten hozzászokott, hogy hiányérzete támadna, ha nem érezné úgy, hogy hóka pofikája lángokba borul egy-egy kellemetlen eset kapcsán.
-Szerintem jó, ha egy lány elfelejt zavarba jönni. Én sokszor mit nem adnék érte, ha az arcom nem árulna el rólam az első adandó alkalommal mindent…
Tér gyorsan vissza gondolataiból a fiúhoz, még szerencsére épp idejében, nem állt be kínos csend a kérdést követően.
A Banyáról épp eleget, sőt talán még egy aprócskával többet is fecsegtek, mint kellett volna, de legalább nem jöhet panasz a Vénlány részéről, hogy ő mindenkivel törődik, vele meg senki. A szó most a nagy elvárásokról folyik, na, és persze arról, hogy mennyi olyan tudást is a diákok fejébe akarnak tuszkolni a tanárok, amire egyébként az életben soha nem lesz szükségük, vagy csak nagyon speciális esetben. Lina még azt is megosztja Juliennel, hogy irtózik a repüléstől, és a seprűktől – megjegyezném, ez ugyan nem lenne haszontalan dolog, de próbáljon valaki a lány fejével beszélni, hogy üljön fel a száguldó koporsóra, de csak az vállalkozzon ilyesmire, aki felkészült a sírás-rívásra -, a fiú pedig elárulja, hogy ki nem állhatja a Bájitaltant.
-Nem tudom, ijesztő, pláne a kviddics. Mi a jó abban, hogy egész meccs alatt azon imádkozik a játékos, hogy ne jöjjön egy szemtelen, szárnyas labda és üsse le a seprűről?!
Tárja szét kezeit, mert ő ezt aztán végképp nem érti…
-Magával a tantárggyal, vagy Felagund proffal van bajod?
Teszi fel a kérdést hatalmas vigyorral az arcán, elvégre tudja jól, miféle stílusa van a professzornak, sokak miatta iszonyodnak a tantárgytól. Vigyora természetesen a füleknek és Zsülike totális higgadtságának is szól. Kezd rá is ráragadni a fiú lazasága, hiszen kit érdekel mit firkásznak össze-vissza a szerkesztők…

Azt nagyon cselesen kikerülte, hogy a fiúk is el tudnak pirulni, ha úgy adódik a helyzet. No nem olyan látványosan, bár, egy hófehér bőrű srácnál biztosan nagyon szembetűnő lenne. Ő sem tagadhatja, hogy elpirult volna, volt olyan időszak, régebben, amikor lányok közelébe került, tömeg előtt viszont sosem, produkálni mindig is szerette magát. Mostanság elkerüli eme eset, az önbizalma, meg bátorsága igen magasra nődögélt az ő szemszögéből. Már azért sokkalta kellemesebb, hogy nem pirul bele a fülcimpája abba, hogy leáll valakivel beszélgetni, aki nőnemű. Ellenben, fordított módon, más lányt szívesen lát elpirulni. Nem hiába, lassan ő is elér abba a korba, igaz, késve, de el.
- Áhh, értem. Akkor jó, nektek. De amúgy nem rossz az, kifejezetten aranyos, meg szép tud lenni ha itt, meg itt piroska. – nem nyúl a lány arcához, csak rámutat, hol szépek azok a piros foltok, az ő képzete szerint. Azért annyit ő sem akar, hogy az egész feje váljon pipacsvörössé, megijedne, és megint ott lyukadna ki, hogy nehogy gond legyen belőle.
A tanulás felemelgetése így szünet idején kicsit „istenkáromló” ugyan, de kibírható, mert épp nem úgy jött szóba, mennyire szeretik. Szerencsére. Nem mondhatja azt, hogy mindent utál, mert valamikor az aktuális anyag, tárgy megfogja nagyon, és leköti, de azért ez nem sokszor fordul elő. Sajnos a fiúcska figyelme igen csélcsap, sokfelé ágazik, és sokszor nagyon messze jár, amikor figyelni kéne. De persze, ha kell, össze tudja magát szedni, ezért is lépett évet.
- Érteeem. A magasság az. Meg tudom érteni, bár én szeretek magasban lenni. – mozgatja át a lábát, miközben ecseteli, majd elgondolkodik a kviddicsről hallottakon. Nemigen tud róla sok mindent mondani, mivel nem játszott, hobbiból egyszer kétszer, de hamar megunta.
- Mazoista. Mind. Szeretik magukat elverni ezek szerint. Ő dolguk, egészségük. Én csak nézem, ha ott vagyok, és nevetek. – az utolsó meccs, amire kiment, az tavaly év közben volt. Nemigen tudja már, kik játszottak, de arra emlékszik, hogy sokan estek, meg majdnem estek lefele. Na ennyire nem hülye, hogy beálljon ezek közé, félti a tagjait, főleg a kezeit.
- Neeeem, Felagund prof nem baj. Nem fog meg, túl bonyolult és hosszú csinálni. Ahogy mágiatörténelem unalom. – meg még sok más minden, ami épp aggasztja aktuálisan. Bár jelenleg semmi.

Julien Király




Esze ágában sincs rákérdezni, hogy a fiúk vajon hogy állnak ezzel a zavarba jövős témával. Azt nagyjából sejti, hogy a hímnemű egyedek is szoktak ilyet csinálni, de szegény Zsülit már nem akarja ezzel is az őrületbe kergetni, így is hálás neki, amiért az iménti általánosítás után nem pattant fel és hagyta itt egyedül. Fogadni merne, hogy a Banya abban a pillanatban megjelenne, és érdeklődni kezdene, hogy most akkor ennyi, kész, vége az igazából sose volt románcnak, vagy hová lett a szőke prefekta ugrifüles barátja… Szörnyű ez a néni, nagyon szörnyű!
A fiú, ugyan nem ér Lina arcához, de ujjaival behatárolja, szerinte hol szépek azok a bizonyos piros foltocskák. A lány nem igazán érti, mit eszik annyira a férfinépség azon, ha egy lány zavarba jön, eszébe jut, hogy anno Caius is édesnek tartotta, amikor folyton folyvást tulipánpiros pofival mutatkozott. Persze, egy ideig lehet a pirosítóra fogni, de, ha váratlanul üt be a krach, akkor onnantól bukott a történet…
-Ti, fiúk olyan furák vagytok ezen a téren… Hasra vagytok esve, ha egy lány irul-pirul a közeletekben, de égőnek tartjátok, ha esetleg rajtatok mutatkoznak a foltocskák. Vagy az nem számít cikinek?
Bármennyire is akarta, nem tudott úrrá lenni kíváncsiságán, és csak kibukott belőle a kérdés… Hiába, ha őt egyszer valami érdekli, előbb-utóbb úgyis kiböki, ez elől nincs menekvés. Gwen tudna mesélni róla…
A repülésről, illetve attól való félelméről eddig csak egykori kedvesének mert beszélni, senki másnak, ám most Juliennél megtört a jég, mert nem sokat kellett a fiúnak faggatóznia, hogy elárulja neki, mennyire is viszolyog a seprűtől, na és persze a kviddiccstől.
-Nem, nem a magasság, és nem is az, hogy mozog. A mozgólépcsőn, vagy a kilátókon például nem félek, de valahogy ez a járgány nekem nem biztonságos. Otthon sem erőltették a szüleim, itt meg egyszer próbálkoztam… Azt hiszem, ha nem tanórán lettem volna, és nem lett volna ott a prof, a gyengélkedőn tértem volna magamhoz…
Elvigyorodik, hisz mesélés közben szinte látja maga előtt a történéseket, hallja a saját kétségbeesett sikolyát, a többiek röhögését, és végül a professzort, akinek nem telt sok időbe, hogy újra a szilárd talajra állítsa a lányt.
-A Bájitaltanhoz türelem kell, ez kétségtelen. Nekem mondjuk nincs vele bajom, de a mágiatöri, na az azért gyilkos tud lenni… Tanulok a szobában, és azt veszem észre, hogy nem is az anyagon jár az agyam, csak előttem van a könyv, és bámulom a semmit… Nálad is szokott ilyen lenni?
Tétován néz Julienre, reméli nála is előszokott fordulni hasonló, különben még a végén el kell, hogy szégyellje magát, hogy Levitás létére untatja a tananyag.

A hajráf vége már igencsak kezdi nyomni a füle tövét, ahol végződik, így akaratlanul is igazgatnia kell rajta, közben egy kicsit meg is masszírozgatja a pontot. Félő, ha több napig kéne viselnie, az agyáig – vagy annak sokak szerint hitt helyéig – nyomódna be. Szerencsére nem kell tovább hordania, mint amennyit akarja, így ezért is illeszti vissza, és hagyja a fején, de a nyomó érzés megmarad. Talán túl nagy a feje?
- Hogy bírjátok ezeket egész nap? – mutat a hajpánt részre, amiből sokat lát a lányok hajában, és nem csak öt percig, de még fülecskék sincsenek rajta. – Tök szoros.. – méltatlankodik hangosan, de keze már ismét maga mellet pihen, és nem mozdítja. Most, hogy kicsit megpiszkálta, egy fokkal kényelmesebb lett, de akkor sem tudja megérteni a dolgot egyedül. Nem hiába, sok dolgot nem ért se ő, sem sok társa sem, ezért vannak a rejtélyek, amelyeket kevesen, vagy csak alig ismernek. De ez még egyszerű téma, nem lép bele semmi olyanba, amelybe nem kellene, és nem is sértő a téma. Csak.. böki a csőrét.
a fura kijelentésre ártatlanul pillázgat, hogy ő ugyan nem, viszont mégis az, hisz az előbb a pír szépségét magyarázta. Na de nem is veszi rosszul a dolgot, így az angyalka pillantás után már vigyorog is, megvonva a vállát.
- Ami aranyos, az aranyos. Nincs benne nagy dolog. Nekem. Másnak már lehet van, de az ő dolga, én nem tudok más nevében mit mondani. – emeli fel a kezeit megadóan, majd a kérdésre elgondolkodva teszi le azokat. Hát.. valahogy ennyi lenne a dolog, nincs mit nyúzni rajta.
- Mi fiúk más. Nekünk kell nektek pirítani, nem fordítva. Persze, nem tagadom, én néha szoktam, de ritka. – vallja be hangosan is, mint ahogy nemrég fejben is magának, de pontosabb adatot nem tud, mivel nemigen emlékszik. Talán akkor történt, amikor lekorholták valamiért, és a kis füllentés, amit kitalált akkorra, lelepleződött. Igen, akkor szokott, amikor füllentésen kapják, de nem mindenkinél fordul elő.
A seprűkre visszatérve hallgatja azt, ami nem tetszik neki az egészben. No igen, nem a legbiztonságosabb dolog, ez tény. Egy apró, rossz fordulat, mozdulat, és potty, annyi az egész, véget is ér a mese.
- Áháááá. Értem. Nem tudom, mennyire tartják biztonságos dolognak, de egyetértek. Az óra meg elég rossz lehetett neked. Jó, hogy nem lett nagy baj veled. – mosolyog rá biztatóan, remélve, hogy a dolog felemlítése nem kavarta fel, de a vigyora azonnal elárulja, hogy ennek semmi jele. Megnyugtató tény.
- Ahh! – csattan fel, félig nevetve, félig komolyan, amikor terítékre kerül a könyvbámulás művészete. Na arról napokig regélhetne.
- Nagyon sokat. Nem szokom erőltetni a dologot, sőt… a sok könyvem sok darabjában vannak rajzok, firkák. Ezzel ütöm el az időt. Anya, meg tanárok nem örülnek a dolognak, de nem tudok mit tenni. Nem köt le, és csak szenvedek. Főleg a vizsga előtt akartam meghalni emiatt. – sóhajt fájdalmasan, mintha egy nagy trauma lenne ez még mindig számára, de most már csak örül, hogy vége, és nem is akar rá év végéig gondolni.

Julien Király





Julien a hajpántját igazgatja, miközben panaszkodik, hogy ez bizony nem egy kényelmes darab. Lina teljes mértékben átérzi a helyzetét, ő is volt ezzel így, amíg az anyukája a segítségére nem sietett, és meg nem mutatatta neki a praktikát, amit elvileg minden lánynak ismernie kell, ha hajráfot visel.
-A titok nyitja, hogy a végére vattapamacsot kell erősíteni, vagy, ha a pánt anyaga engedi, akkor egy kis zsebes véget varrni rá, amibe belehelyezed a pamacsot, így nem érzed a nyomást.
A táskáját kezdi kémlelni, mert, mint a lányok általában, az elkenődött sminket előszeretettel korrigálja az említett puha anyaggal, és, ha a fiúnak szerencséje van, akad is nála belőle. A tasi azonban álcázott tágító bűbájjal van ellátva, ezért eltart egy ideig, mire kikotorja a keresett tárgyat. Apró darabokat tép le a télapó szakállának is beillő anyagból, és teszi azt a megfelelő helyre. Juliennek szerencséje van, mert a hajráf fehér, ezért szinte nem is látszik ki a pamacs, meg amúgy is, kit érdekel, milyen a hátulja, úgy is mindenki azzal foglalkozik, hogy milyen cuki és puha.
-Így ni! Egy fokkal azért kényelmesebb, nem?- Mosolyodik el a mestermű végeztével, és csillogó szemekkel pásztázza azt.
Helyeslően bólint a fiú szavaira, tényleg elég borzasztó volt az az óra, nem kívánná még az ellenségének sem, már, ha lenne neki olyan. Feszülten figyel egészen addig, amíg Zsülike azt nem mondja, hogy bizony vele is elő szokott fordulni, hogy a sima plafon bámulása izgalmasabb cselekvésnek számít, mint mondjuk a mágiatörténet tanulása. Elvigyorodik, mikor a srác ecsetelni kezdi a rajzokat a jegyzeteken, könyvekben. Mintha csak a gondolataiban olvasna…
-Dettó ugyanez nálam is. Mondjuk, nem vagyok valami Picasso, de bugyutábbnál bugyutább rajzok azért fellelhetők egy-egy órai vázlaton. Volt már úgy, hogy a tanár azt hitte, szorgalmasan jegyzetelek, és megdicsért… Kellemetlenül éreztem magam, de mégsem szólalhattam meg, hogy csókolom, én igazából firkálgattam, de azért köszönöm…
Hangosan felnevet, bár igaz, ami igaz, mind a mai napig szégyelli az esetet

 A nagy kérdés feltevése után csak vár, hogy pillanatnyi nyomorán segítsen, akár csak válasszal. Abban is lehet ugye olyan valami, ami miatt jobb lesz neki a nap hátralevő részében. Hála, máskor nem kell hordania, maximum újabb ünnepnapkor, hétköznapokon nem alkot semmit a hajába, még akkor sem, ha már kusza, kócos tincsei hosszabbak, és a homlokába lógnak. Inkább levagdossa kuszán, mintsem ilyesmit tegyen.
- Óóóóó! Mik vannak! – mondjuk ő maga még zoknit se nagyon stoppolni, nemhogy varrni, de erről szerintem nem kell beszámolnia, hiszen elképzelhető. A fiúk nemigen szoktak a varrás mesterei lenni, persze, kivétel akad. De ő nagyon nem abba a kategóriába esik.
- Hogy ti miket ki nem találtok. A zseb dolog amúgy nem menne, a vatta így jó dolog. – csendesedik el, és figyeli, hogy mit matat. Sosem érti, hogy a lányok miért mennek mindenhova táskával, míg ő maga telepakolja a zsebeit, és azzal tökéletesen el tud lenni. Ellenben, akárhol fut össze egy lánykával, egy apró, de táska alakú valami mindig lapulnak náluk. Ez az ő titkuk. Eltart pár percig, mire akad is valamire, ő pedig kíváncsi, és figyel csendesen. Amikor a fehér anyag előkerül, pislog párat, nemigen szokott vattával találkozni, maximum ha plüssállatka belsősége kerül elé, de mindent el tud intézni zsepivel is. Engedelmesen hagyja, hogy matasson a füle mögött, és behelyezze a pamacsokat. Fészkelődik kicsit közben, de az utána lévő érzet már sokkal kellemesebb.
- Nagyon fokkal jobb. Nagyon! – piszkálja meg a hajpánt végeit, de nem szedi ki a pamacsokat, csak megsimítja a helyüket. – És kiesni nem fog? – kérdi végül, miközben leereszti a kezeit.
Az óra emlegetésére már nem rázza a hideg, úgyis lassan eléri őket az, hogy ismét elkezdődjenek, minden olyan, amiről most mesélnek, az unalmas, őket nem érdeklő tananyagok. De ez is beletartozik az iskolai körforgásba ugyebár.
- Nem kell annak lenni. Elég, ha szereted, és csinálod. Az, hogy másnak nem jó esetleg, nem számít, mert magadnak csinálsz mindet, és neked kell élvezni nem nekik. – így vélekedik a saját munkásságáról is, megfelelési kényszer nélkül, hiszen elsősorban mindet azért vet papírra, mert neki úgy kényelmes, és úgy szereti.
- Ááááh, ilyen nekem is. Mindig hiszik azt, én meg vigyorogva bólintok. A kellemetlen dolog nekem nincs meg. – vonja meg kissé a vállát, de hát, mások a nézeteik, emiatt nem is akarja elítélni. Ő már csak ilyen.