A banya most biztosan mereszti a szemét lefele, az alatta lévő kanapén ücsörgő fiúra, aki, mondjuk úgy, igencsak furán fest. No nem, nem amiatt, mert fehér pólóban, és még  mindig szaggatott farmerben ül. Nem, hanem amiatt mert feje tetején két nyuszifül pihen, kezén pedig mókás, nyulas kesztyű. Az emberriogatás ugyan most nem játszik szerepet, de a meglepetés ereje igen, és úgy érzi, hogy ez most igencsak annak fog hatni. Kesztyűs mancsai között egy dobozkát szorongat, és csokinyuszit, mivel, annak, aki most épp vár, így kíván meglepetést okozni -  a látványon kívül. Mivel néha nem felejt el mindent, és ez lassan erényei közé is felírható, nem feledte el a lány születésnapját sem, és azt se, hogy illene valamit meglepit vennie a jeles napra. Mondjuk úgy, hogy erőn felül teljesített. Nem valami idióta dolog pihen kezei között, hanem egy nyaklánc, illő medállal, amely reméli, hogy meg fog felelni az ízlésnek. Ha még egy csokor virág is lenne nála, ő lenne a romantika megtestesült mintapéldánya. Leszámítva a füleit.
Nem hozott órát, és nem is türelmetlen. Kinyújtott lábakkal trónok a kanapén, kényelmesen, és a fejében csengő muzsika dallamát „hallgatja”. Nemigen tévednek erre, de aki mégis, és még meg is bámulja, vidáman megérdeklődi, hozott-e répát, és, hogy megnyugodhat, nem ő fogja tojni a húsvéti ajándékait, csak dublőr. Páran jót röhögnek, páran nem, de megszokta, hogy poénjaira nem mindenki gyomra vevő. Hosszan ásít egyet, mint valami macska, majd maga alá húzva lábait, előre dől, és körbekémlel a folyosón. Még nem lát semmi olyat, amit kellene, így vissza is dől, és várakozik tovább. Reméli, hogy nem felejtette el a lány, bár nem mondott neki semmit, csak azt, hogy meg szeretné mutatni neki az egyik rajzát, ami tök véletlenül úgy lett megalkotva, hogy hasonlít rá. A rajz nincs nála, nem is létezik, csalinak viszont hihető, hiszen, ha jobban meglesi az ember, a kesztyű alatt bal keze még mindig grafitmaszatos, jobbján pedig, egy firka látható. Nem is gond, aki ismeri megszokhatta már. De a fene már zsibbad, mocorogni kezd, de nem áll fel, és kezd el körözni. Annyira azért még nem türelmetlen. Hozhatott volna magával egy órát, már ha tudná, hova pakolta el. Erre gondolva sóhajt nagyot, és babrál a kesztyűjével.

Újabb ásítás, félő, hogy még pár ilyen, és szétreped az orcája. Megelőzve ezt, inkább visszafogja magát, és átmozgatja tagjait, nem törődve, hogy itt-ott roppan egy kicsit. Fejét hátradöntve pislog fel a banyára, aki nemtörődömséget színlelve bámul a folyosóra, de tudja jól, hogy figyel mindenre. Szusszan, mivel némasága nem fogja mulattatni, mint egy-két, vad pletyka, de nem kezd el egy portrénak könyörögni, hogy ugyan meséljen már valamit. Az elalvás veszélye így se-úgyse veszélyeztetné, csak hát na. Mégis csak hangot hallana, a csend helyett.
De ideje nincs végül arra, hogy teljesen elunja magát, mivel, a csodálatos kastélybeli akusztikának köszönhetően hallani kezdi a sietősen kopogó cipősarok jellegzetes hangját. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy az, kire vár, de már több, mint a semmi. Ismét előre hajol, kémlel, és felfedezi a közeledő alakot, akiben bizony ráismer a meglepetés elszenvedőjére. Széles vigyorral pillant fel rá, amint elé ér, és megpiszkálja műfüleit. Ekkor áll csak fel, hálásan sóhajtanak fel tagjai, meg feneke, amely már komoly zsibbadásnak indult, de nem mutatja egyiknek sem jelét most.
- Szia,  Lina. Nem harag.. Itt vagy, igen. – bólogat nagyokat, majd amikor arra kerül a sor, amikor a rajzot említi, boci-szemekkel pillog rá.
- Öühmm.. az nincs. Nincs rajt.. csak helyette. – azzal felemeli a csokit, és a dobozkát, és felé nyújtja, még szélesebb vigyorral. Bizonyára ez nagyobb dolog, mint egy rajz, de meg fogja neki egyszer egy művét is mutatni.
- Boldog szülinapoooot! – kiáltja szokványos, érdekes akcentusával, miközben finoman a kezébe nyomja a dobozkát.

Szánja-bánja, hogy ilyen kis hazugsággal hívta ide, de hát, nem tudott okosabbat kitalálni. A „gyere el ide, és akkor” elég száraz lett volna, más érdekessége meg nemigen akad a rajzain, meg a hülyeségén kívül, bár ki mit vesz annak abból, amiket művelni képes. Remélem, nem fog haragudni rá, bár, azzal, ami az igazság, bizonyára azonnal kárpótolni is fogja. Akkor pedig nincs is semmi probléma. Látja rajta az értetlenséget, amikor előadja az igazságot, szinte hallja a felbukkanó, de el nem hangzott kérdéseket is, amikre nem válaszolna, mert akkor jobban lelőné a poént, mint amennyire akarja. Azonban így is gyorsabban reagál, tesz, mintsem tényleg kimondhassa azokat a szavakat. Csendben követi végig, ahogyan a lány a dobozra pillant, majd megkezdi a felnyitását. Addig is tartja tovább a csokit, hogy ne legyen az útjában, arcán pedig most saját magának is nagy kíváncsiság ül, hogy mit is fog szólni ahhoz, amit a dobozka rejt. Örömmel fogadja, hogy a borzalom egy fikarcnyi jelet sem lát, annál inkább örömet, amit az okosan választott ajándék látványa nyújt neki. A vigyora így marad, menekülőre sem fogja, hanem karját kitárva fogadja az ölelést, simítja meg kedveskedően a hátát, majd engedi el, amikor a másik is. A puszira reagálva viszonozza, ámbár ő csak a homokára nyom egy apró cuppanóst, nem akar tolakodó lenni, sem pletykaalany, bár, szinte érzi, tudja, hogy a banya most jóllakatja a pletykaéhségét.
- Ugyan, nincs mit. Szülinap, kijár ez, de mennyire! – bólogat ismét, hiszen hálát nem vár, azért adta, hogy örömet okozzon. Igen, igen, nem csak fejfájást bír okozni az embereknek, hanem örömet is. Ahogy felteszi, és leül, lehuppan mellé, vissza a pamlagra, mint egy jó ismerősre. A lábára csak futólag pillant, emlékezve a kopogásra, és most megszemléli, mik is okozták azt.
- Aaaatyaég! Ebbe futni? Nem lehet! – tör ki belőle akaratlanul, mivel tényleg nem tudja elképzelni, ha neki kéne ilyet viselnie, kitört nyakkal heverne már rég, két lépés után. Lépcsőn meg… inkább nem is gondol ilyesmire.
- De kell. A szülinap jó dolog, ajándék is. – erősíti meg a dolgot, majd amint a napjáról van szó, felnevet. – Imádom! Igen, nagyon jól. Ahh. Ha valaki szól be, akármelyik nap, nem érdekel akkor se. De a fülek! – pillant fel, megpiszkálva azt. – Puha. Már azért is megvettem, mikor láttam. És neked milyen a nap? – kérdez vissza, leeresztve a kezeit.

Elég jól tette, hogy az eszét is használta, amit ritkán tesz, de úgy néz ki, igencsak megéri. De most egy időre biztosan elteszi, maximum húsvét előtt, a beszerzőkörúton veszi elő, hogy az ott szerzett dolgok is ötletesek legyenek, és hasonló eredménnyel zárhassa a meglepetéseket. Ez még viszont várat magára, hiszen jelenleg nem egyedül ücsörög, hogy elméjében rejlő dolgokkal foglalkozzon. A banya átható pillantása szinte cirógatja továbbra is tarkóját, de kihúzza magát, és megállja, hogy ne pillantson fel, és ne is tegyen olyan megjegyzést, amely miatt „szebb” pletykát kapjon, mint amúgy. Neeem, nem venné fel igazándiból, de vélhetőleg a lány is kapna belőle, és lehet, nem esne neki olyan jól.
Így hát maradt a jelenlegi dolog, mely aggasztja, a cipő. Atyaúristenmekkorasarkú cipő. Előrébb dől, úgy szemlélve meg a futóműveket, ráncolt homlokkal, belegondolva a dolgokba, de inkább nem feszegeti tovább, képzelőereje nagy, és már így is olyan dolgokat képzelt maga elé, amitől egy hétig röhögő görcse támadna, no meg annak is, aki látja. Nem mintha ez jobban zavarná, mint a banya.
- Oh.. óóóóó! Hogy technika! – vakarja meg a feje búbját. – Nem gondoltam erre, nekem nagy kun.. kunsz.. vagy mi lenne. – küzd meg egy kicsit a szóval, majd félbe is hagyja, mert a mássalhangzó-duplázás még mindig nem a kedvence, sőőőt.
- Én szuper lennék! Fekve. De nem menve. Meg.. nincs ekkora, mint ami a lábam. Túl nagy. – emeli fel az emlegetett tagot, mutatva, hogy nem harminchatos lábacskával áldották meg, de szerencsére, nem is áll egyelőre szándékában az, hogy ilyesmit húzzon a lábára, mivel még nincs patent életbiztosítása. Azon viszont jót nevet, hogy érdekes látvány lenne, együtt nevet a lánnyal, miközben serényen bólogat rá. Amint viszont más vizekre terelődik a szó, elhallgatva figyel csendben, a kérdésre pedig, csak megvonja a vállét.
- Inkább néznek. A legtöbbnek fura, ők ilyet nem. Ők nem tudják mi vicces, savanyúak. De répát akartak, igen, ketten. – még a klubhelyiség falai között, és, ha nem sietett volna találkára, mé ki is várta volna, hogy elébe hozzák. Bizony ám.
- Aaaz jó. – jegyzi meg arra, hogy a napja jó, a lépcsőkre viszont csak együtt érzően sóhajt. Bizony, ilyenkor az egész kastély bolond.
- Azok, igen. De nem csak lépcső. Például menni akarok mosdóba folyosón, és össze van cserélve a rajz, és mentem lányokéba. Sikított is az egyik, én meg nevettem és kimentem. Lefele kétszer volt rossz irány, de visszafele érzem, sok lesz. – biztosan bekeverik a málnásba, erre mérget venne, persze, még sokáig nem szándékozik visszatérni, menni fog neki a világnak, vagyis a kastélynak, és bolondozik, ha már ma van a napja.
- Szellem? Nem, nem láttam egyet. Bár lehet, nem néztem jó irányt. – vagy nem emlékszik, hogy látott volna. Most azonban, hogy a szellemekre kerül a sor, nem állja meg, hogy ne nézzen fel a banyára. A keret azonban üres, vagy csak annak látszik. Úgy néz ki, elment, hogy beszámoljon, mi folyik a folyosóján.
- Ohh, itt hagyott. – megrázza a fejét, és visszapillant rá. Nem bánja a dolgot igazából.

Kicsit megviselt a cipője, sőt, ahogy most, felemelt állapotában megbámulja, még koszos is, de a fekete ápol és eltakar. Viszont nem lenne egy buta dolog, ha legközelebbi kiruccanásakor beszerezne egy újat, mert ebből lassan ki fog kukucskálni a lábujja, és bár őt nem zavarja, de a harmatos fű, vagy egy kis eső már nem fog jót tenni neki, és semmit sem utál jobban, mint a vizes zoknit a lábát. Neki is kell utálnia valamit, és hát ez egyike azoknak, amitől az ő haja is égnek áll. De tappancsa a földre kerül, fülében pedig a lány nevetése csend, amit vigyorral reagál le. Annyiszor vigyorog, hogy félő, már nem is tudja normál, komoly formában tartani az ajkait. Vagy nem is akar olyat? A csibészes félmosoly mindenkinek jól áll, vagy egy jópofa grimasz. Na de most a cipő a téma..
- Nem is negyvenhat. Csak negyvenegy. De lehet még nő. – vonja meg a vállát, majd visszakanyarodik a cipőkhöz. – Nincs ilyen nagy láb lányoknak? Pedig vannak naaagyon magasak. Na mindegy… híres.. az jó lenne, de nem tudom. Így? Fura. – ráncolja a homlokát, mert valószínűleg a legnagyobb cipő mellett a legtöbbet gipszelt ember címet is megnyerné. Élő múmia, kéremszépen!
- Csak nyakam, meg bokám törne. Nem jó. – rázza a fejét, és elveti, hogy ilyesmivel keresse meg a kenyere javát. Marad a papírnál meg a grafitnál, egyelőre. Nem tudni merre nyomja előre a sors.
A saját kárán tanult ma, és még jó, hogy szóba jött, legalább ő el fogja kerülni. Annak örül igazán, hogy nem máshol ébredt, mert hallotta, hogy volt olyan is, amikor átköltöztettek majdnem mindenkit máshova. Fura lett volna, bár.. egyszer kipróbálná azt is. Ki tudja.
- Kell is. Mi fiúk nem sikítunk, állva.. öööö.. tudodmicsinálunk, szóval csak hátakat látni mindből. Csak kellemetlen. Kinek mi. – vigyorog egy sort a dolgon, mert hát na, tényleg nem szoktak nagy dolgot tenni, ha valaki betéved, a szemetebbek még megjegyzéseket is benyögnek, ő – bár még nem volt vele ilyen – nevetne csak. Mindenki más.
- Had tegye. – vonja meg a vállát a Banyára. – igazad van. Tudnak írni.. furákat. Egyszer-kétszer. Volt barátnőm, de én nem tudtam róla. Valamit tud a Banya, mit én nem. De nem izgat, én tudom igazság, a többiek meg egyenek papírt. – most is így van vele. nem fogja érdekelni, mit írnak meg. Tegyék. Ha nekik ennyi idejük van, hajrá, ő már várja, mikor tudja meg ismét a lapokból, hogy szerelmes, és még barátnője is van. Vagy épp… barátja. Amit írni tudnak..

Az emberi különbségek már csak ilyenek. A lánykának még ebben a cipőben is apróak a lábai, mint ahogy az a  lányoknál oké.  Bár ismert egy lányt, akinek akkora lába volt, mint neki most, mellé még magas is volt, és cseppet sem fiús alkatú. Csak épp a ruhákat nehezen találta meg, mivel nem átlagos méretűre nőtt. Amikor először látta, a hasáig ért, most lassan be is éri őt, lehet fel se ismerné. Amióta eljött onnan, sokat változott külsőleg, bizonyára a lány is. Talán írhatna neki, de nem tudja a címét, pedig bírta. Na mindegy is.
Nem gondolkodik tovább a múlton, inkább marad a jelenben. A csokinyulat immáron az ölébe fektette, itt látja, nem hagyja el, és oda is adja a lánynak, hiszen neki szánta. Gyors mozdulattal igazítja meg a hajpántot a fején, vakarja meg a kusza tincsek közti bőrfelület apró szeletét, és már le is ereszti a kezét, vissza maga mellé. A mosdós dolog vigyorgásra bírja, hiszen most sikerül elképzelnie, ahogy ő ugyan semmit se csinál, kezet mos, de ő betalál, és paprikavörös arccal igyekszik kifele, mivel azt hiszi, olyat látott, amit nem kéne.
- Egyszerű kifele. Vagy titeket ez nagyon zavarban hoz? – érdeklődik, majd végül elneveti magát a „vádra”, hogy milyenek is ők. Ő csak néha, nem mindig, mások még álmukban is.
- Ugyaaan! Én tök ártatlan. Nem szólom meg, semmi. Maximum vigyorgom. Szélesen. Az is zavaró? – a pirulás jellemző, máskor is. Amikor véletlen nekimennek, vagy például, ha az ártatlanabbak a kezéhez érnek. Ő olyankor mindig vigyorog, a pír erősebb, és néha már megijed, hogy szegény lány nehogy agyvérzést kapjon, csak mert ő ott volt, és megzavarta. Isten őrizzen, de eddig egyikük sem kapott. Ezt se tudja, hogy lehetséges.
Bőszen bólogat, amikor a Banya életét most ők vesézik ki, nem fordítva. Ha most hallaná, biztos közbeszólna, hogy márpedig ez nincs így, még ha így is van, de nem ért még vissza. Biztos hosszú a mese, amit ecsetel épp.
- Maximum új képkeret. Retusálás. Nem.. nem az.. resturálás.. –rázza meg a fejét, homlokát ráncolva, miközben rágódik a szón. – Restaurálás! Az! – csettint egyet, amint megleli, amit keres. – No igen. Nekik jó, mert van munka. Nekünk olvasni, csak épp nem mind kellemes. – dől hátra, kicsit helyezkedve, majd ismét legyint.
- Ohh, had legyen. Remélem a füleim is benne lesznek, meg, hogy van másik barátnőm, vagy hat. – neveti el magát, miközben az említett plüssfület piszkálja meg.

Egy pillanatig sem horkant fel azon, amiket az erősebbik nem képviselőiről mondott. Minek is tenné, sosem idegesíti magát feleslegesen, rettentően nyugodt létforma alapjáraton, és bár van, amivel igen hamar fel lehet húzni az agyát, ez nem tartozik közéjük, és a mai nap amúgy is túl kellemes ahhoz, hogy bármivel felhergelje magát. Mintha valami meditáló zen lenne, aki mindig megtalálja a lelki békéjét valamilyen úton-módon. De nem, messziről nem az, már csak a haja végett sem. Arról sosem mondana le.
- Ha velem lenne ilyen, és lány lennék, jól nevetnék rajta, még akkor is, ha látom az arcot. Sőt, még jobban. De nem vagyunk egyformán. – ami igaz is, és ami még jobban, hogy nem is lány, és nem is lesz az ebben az életben. Egyelőre pedig, egy lány sem fut el előle, mert véletlen rányitott volna.
- Igen, igen. Jókedv fontos, nagyon. Ezért vigyorgom sokat, hogy oldva legyen hangulat. Nem is baj ha elfelejt, az csak jó. Nektek. Ugye jó? – nem tudja, hogy tényleg az-e, lehet, valaki épp szeret zavarba jönni. Sosem lehet tudni, kinek mi a jó, nem ismerhet eléggé semmit, mert lehet, hogy ezt nem reklámozza, mint például az olyanokat, hogy mit szeret enni. Persze, nem kell erre úgy gondolni, mint valami beteges dologra, csupán számára lenne fura, hogy tiltakoznak, hogy ne hozzák őket zavarba, aztán mégis jó nekik. Hű, ezt nem jegyzi meg hangosan, mert így is belekeveredett..
A kis nyelvbotlása után gyorsan visszatalál, és a poros Banyáról is lassan elterelődik a szó, hiszen nem lehet mindig ő a téma, még a végén jól is esne neki, hogy ennyire napirendre került. Na azt már. Arra csak bólogatni tud, hogy sok minden olyan van, amiről tudniuk kell, de sosem fogják használni, vagy szeretni. Ez mindenhol így van.
- A követelmény. Kell mindenkinek ugyanaz, mert ha te nem tanulod, mert nem akarod, sokan mennek utánad, hogy nekik se. Én nem szeretem Bájitaltant, és a repkedés még oké, de kviddics nem köt le. Miért irtózol seprűtől? – érdeklődik, de sejteti, hogy ha nem akarja elmondani, nem kötelezi rá. Sőt. Amikor ismét a füleire esik a szó, szélesen elvigyorodva húzza ki magát.
- Még jó! Direkt azért! Írják csak meg, milyen jó, meg puha. – tényleg nem zavarja, legfeljebb nevetni fog ismét egy nagyot, ahogy mindig.

Azt nagyon cselesen kikerülte, hogy a fiúk is el tudnak pirulni, ha úgy adódik a helyzet. No nem olyan látványosan, bár, egy hófehér bőrű srácnál biztosan nagyon szembetűnő lenne. Ő sem tagadhatja, hogy elpirult volna, volt olyan időszak, régebben, amikor lányok közelébe került, tömeg előtt viszont sosem, produkálni mindig is szerette magát. Mostanság elkerüli eme eset, az önbizalma, meg bátorsága igen magasra nődögélt az ő szemszögéből. Már azért sokkalta kellemesebb, hogy nem pirul bele a fülcimpája abba, hogy leáll valakivel beszélgetni, aki nőnemű. Ellenben, fordított módon, más lányt szívesen lát elpirulni. Nem hiába, lassan ő is elér abba a korba, igaz, késve, de el.
- Áhh, értem. Akkor jó, nektek. De amúgy nem rossz az, kifejezetten aranyos, meg szép tud lenni ha itt, meg itt piroska. – nem nyúl a lány arcához, csak rámutat, hol szépek azok a piros foltok, az ő képzete szerint. Azért annyit ő sem akar, hogy az egész feje váljon pipacsvörössé, megijedne, és megint ott lyukadna ki, hogy nehogy gond legyen belőle.
A tanulás felemelgetése így szünet idején kicsit „istenkáromló” ugyan, de kibírható, mert épp nem úgy jött szóba, mennyire szeretik. Szerencsére. Nem mondhatja azt, hogy mindent utál, mert valamikor az aktuális anyag, tárgy megfogja nagyon, és leköti, de azért ez nem sokszor fordul elő. Sajnos a fiúcska figyelme igen csélcsap, sokfelé ágazik, és sokszor nagyon messze jár, amikor figyelni kéne. De persze, ha kell, össze tudja magát szedni, ezért is lépett évet.
- Érteeem. A magasság az. Meg tudom érteni, bár én szeretek magasban lenni. – mozgatja át a lábát, miközben ecseteli, majd elgondolkodik a kviddicsről hallottakon. Nemigen tud róla sok mindent mondani, mivel nem játszott, hobbiból egyszer kétszer, de hamar megunta.
- Mazoista. Mind. Szeretik magukat elverni ezek szerint. Ő dolguk, egészségük. Én csak nézem, ha ott vagyok, és nevetek. – az utolsó meccs, amire kiment, az tavaly év közben volt. Nemigen tudja már, kik játszottak, de arra emlékszik, hogy sokan estek, meg majdnem estek lefele. Na ennyire nem hülye, hogy beálljon ezek közé, félti a tagjait, főleg a kezeit.
- Neeeem, Felagund prof nem baj. Nem fog meg, túl bonyolult és hosszú csinálni. Ahogy mágiatörténelem unalom. – meg még sok más minden, ami épp aggasztja aktuálisan. Bár jelenleg semmi.

A hajráf vége már igencsak kezdi nyomni a füle tövét, ahol végződik, így akaratlanul is igazgatnia kell rajta, közben egy kicsit meg is masszírozgatja a pontot. Félő, ha több napig kéne viselnie, az agyáig – vagy annak sokak szerint hitt helyéig – nyomódna be. Szerencsére nem kell tovább hordania, mint amennyit akarja, így ezért is illeszti vissza, és hagyja a fején, de a nyomó érzés megmarad. Talán túl nagy a feje?
- Hogy bírjátok ezeket egész nap? – mutat a hajpánt részre, amiből sokat lát a lányok hajában, és nem csak öt percig, de még fülecskék sincsenek rajta. – Tök szoros.. – méltatlankodik hangosan, de keze már ismét maga mellet pihen, és nem mozdítja. Most, hogy kicsit megpiszkálta, egy fokkal kényelmesebb lett, de akkor sem tudja megérteni a dolgot egyedül. Nem hiába, sok dolgot nem ért se ő, sem sok társa sem, ezért vannak a rejtélyek, amelyeket kevesen, vagy csak alig ismernek. De ez még egyszerű téma, nem lép bele semmi olyanba, amelybe nem kellene, és nem is sértő a téma. Csak.. böki a csőrét.
a fura kijelentésre ártatlanul pillázgat, hogy ő ugyan nem, viszont mégis az, hisz az előbb a pír szépségét magyarázta. Na de nem is veszi rosszul a dolgot, így az angyalka pillantás után már vigyorog is, megvonva a vállát.
- Ami aranyos, az aranyos. Nincs benne nagy dolog. Nekem. Másnak már lehet van, de az ő dolga, én nem tudok más nevében mit mondani. – emeli fel a kezeit megadóan, majd a kérdésre elgondolkodva teszi le azokat. Hát.. valahogy ennyi lenne a dolog, nincs mit nyúzni rajta.
- Mi fiúk más. Nekünk kell nektek pirítani, nem fordítva. Persze, nem tagadom, én néha szoktam, de ritka. – vallja be hangosan is, mint ahogy nemrég fejben is magának, de pontosabb adatot nem tud, mivel nemigen emlékszik. Talán akkor történt, amikor lekorholták valamiért, és a kis füllentés, amit kitalált akkorra, lelepleződött. Igen, akkor szokott, amikor füllentésen kapják, de nem mindenkinél fordul elő.
A seprűkre visszatérve hallgatja azt, ami nem tetszik neki az egészben. No igen, nem a legbiztonságosabb dolog, ez tény. Egy apró, rossz fordulat, mozdulat, és potty, annyi az egész, véget is ér a mese.
- Áháááá. Értem. Nem tudom, mennyire tartják biztonságos dolognak, de egyetértek. Az óra meg elég rossz lehetett neked. Jó, hogy nem lett nagy baj veled. – mosolyog rá biztatóan, remélve, hogy a dolog felemlítése nem kavarta fel, de a vigyora azonnal elárulja, hogy ennek semmi jele. Megnyugtató tény.
- Ahh! – csattan fel, félig nevetve, félig komolyan, amikor terítékre kerül a könyvbámulás művészete. Na arról napokig regélhetne.
- Nagyon sokat. Nem szokom erőltetni a dologot, sőt… a sok könyvem sok darabjában vannak rajzok, firkák. Ezzel ütöm el az időt. Anya, meg tanárok nem örülnek a dolognak, de nem tudok mit tenni. Nem köt le, és csak szenvedek. Főleg a vizsga előtt akartam meghalni emiatt. – sóhajt fájdalmasan, mintha egy nagy trauma lenne ez még mindig számára, de most már csak örül, hogy vége, és nem is akar rá év végéig gondolni.

 A nagy kérdés feltevése után csak vár, hogy pillanatnyi nyomorán segítsen, akár csak válasszal. Abban is lehet ugye olyan valami, ami miatt jobb lesz neki a nap hátralevő részében. Hála, máskor nem kell hordania, maximum újabb ünnepnapkor, hétköznapokon nem alkot semmit a hajába, még akkor sem, ha már kusza, kócos tincsei hosszabbak, és a homlokába lógnak. Inkább levagdossa kuszán, mintsem ilyesmit tegyen.
- Óóóóó! Mik vannak! – mondjuk ő maga még zoknit se nagyon stoppolni, nemhogy varrni, de erről szerintem nem kell beszámolnia, hiszen elképzelhető. A fiúk nemigen szoktak a varrás mesterei lenni, persze, kivétel akad. De ő nagyon nem abba a kategóriába esik.
- Hogy ti miket ki nem találtok. A zseb dolog amúgy nem menne, a vatta így jó dolog. – csendesedik el, és figyeli, hogy mit matat. Sosem érti, hogy a lányok miért mennek mindenhova táskával, míg ő maga telepakolja a zsebeit, és azzal tökéletesen el tud lenni. Ellenben, akárhol fut össze egy lánykával, egy apró, de táska alakú valami mindig lapulnak náluk. Ez az ő titkuk. Eltart pár percig, mire akad is valamire, ő pedig kíváncsi, és figyel csendesen. Amikor a fehér anyag előkerül, pislog párat, nemigen szokott vattával találkozni, maximum ha plüssállatka belsősége kerül elé, de mindent el tud intézni zsepivel is. Engedelmesen hagyja, hogy matasson a füle mögött, és behelyezze a pamacsokat. Fészkelődik kicsit közben, de az utána lévő érzet már sokkal kellemesebb.
- Nagyon fokkal jobb. Nagyon! – piszkálja meg a hajpánt végeit, de nem szedi ki a pamacsokat, csak megsimítja a helyüket. – És kiesni nem fog? – kérdi végül, miközben leereszti a kezeit.
Az óra emlegetésére már nem rázza a hideg, úgyis lassan eléri őket az, hogy ismét elkezdődjenek, minden olyan, amiről most mesélnek, az unalmas, őket nem érdeklő tananyagok. De ez is beletartozik az iskolai körforgásba ugyebár.
- Nem kell annak lenni. Elég, ha szereted, és csinálod. Az, hogy másnak nem jó esetleg, nem számít, mert magadnak csinálsz mindet, és neked kell élvezni nem nekik. – így vélekedik a saját munkásságáról is, megfelelési kényszer nélkül, hiszen elsősorban mindet azért vet papírra, mert neki úgy kényelmes, és úgy szereti.
- Ááááh, ilyen nekem is. Mindig hiszik azt, én meg vigyorogva bólintok. A kellemetlen dolog nekem nincs meg. – vonja meg kissé a vállát, de hát, mások a nézeteik, emiatt nem is akarja elítélni. Ő már csak ilyen.