37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum→A kastély - Nyugati szárny→Első emelet
Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Farkas Kamilla
INAKTÍV


aeromágus
offline
RPG hsz: 662
Összes hsz: 7403
Írta: 2015. november 15. 13:36 | Link
RémiRémi

A legutóbbi találkozásuk nem sikerült épp a legjobban, és bár a bogyók használtak valamit, ő mégsem tudott a legjobban aludni. Bűntudata volt, azon gondolkozott, hogy miért, és hogyan, és.. Túl sok minden volt a fejében. Ő nem akart rosszat Réminek. Meg akarta nyugtatni, és pont az ellenkezőjét érte el. Akkor, abban az egy pillanatban félt, rettegett, hogy mit fog tenni a fiú, és mikor ő eltűnt, Kamillában csupán sötétséget hagyott. Masszívat, fájót, olyat, ami elnyel mindent.
Milliószor elhatározta, hogy eljön, ám mégis mindig visszafordult. Most is fél, görcsöl a gyomra, a torka, mindene, és legszívesebben visszaszaladna a navinébe, de mégis itt van mert úgy érzi, nem halogathatja tovább. Halkan nyit be a könyvtár ajtaján, elmosolyodva köszön a könyvtárosnőnek, majd halkan szusszanva indul meg a kitűzött hely felé. Csak legyen itt. Csak legyen mersze.. Csak ne kergesse el.
Megtorpan, ahogy megpillantja, bukfencezik egyet a szíve, majd' kiugrik a helyéről. Hallja vére dobogását a fülében, kimelegszik, nyel. Tesz egy bizonytalanabb lépést előre.
Vissza.
Majd mégy egyet.
Szaladj innen.
Megáll előtte, lepislog a fiúra.
- Én... Ne haragudj a múltkoriért. Nem akartalak felkavarni. Azt hittem jó lesz. De mégsem. És nem akarlak zavarni, szóval.. Most.. Megyek is. Mert.. Biztos van dolgod. Csak.. El akartam mondani. Hogy nem akartam.. Hogy rosszul érezd magad. Csak.. Buta voltam. - a szavak akadozva törnek ki száján, zavarban van, és fogalma sincs mit kellene most.
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Szégyen
Írta: 2015. november 17. 07:56
 | Link
Kamillának címezve
I.


Épp akkor léptem ki a kádból, s ahogy ott álltam meztelen, véletlenül egy nő nyitott be hozzám, egy nő, egy idegen. Fiatal voltam, ő is az volt, és egész testem elpirult, a szégyen szennye nyakon öntött és rám tapadt és lángra gyúlt: úgy éreztem, hogy tetten értek valami nagy gyalázatot, pedig mindössze az derült ki, hogy az vagyok, ami vagyok.
A könyvtárban csend és dohszag volt. Csak a szórt fényt adó aprócska lámpatestek zizegtek halkan, és csak annak a néhány diáknak hangjait lehetett hallani, akik a sorok között kábán jártak, néhol megálltak, s kiválasztottak egy-egy könyvet, hogy aztán fakó gerincükre egy pillantást vetve gyorsan visszacsúsztassák azokat helyükre. Csend volt, a szokásos, amit volt már időm megszokni, és amit annyira kedveltem. Nekem ez volt a legkedvesebb zene.
Csend és nyugalom honolt mindenütt, egyedül az én asztalom körül volt zaj. A helyemen ültem, háttal a falnak, előttem lefejtett könyvborítók és hiányos könyvtestek feküdtek. Mellettük többféle tinta és többméretű penna várakozott. Én a pálcámmal babráltam, ami valamiért nem akart úgy dolgozni, ahogy én azt szerettem volna. Előre, az asztal fölé görnyedve nézegettem a fát, fordítgattam jobbra-balra, majd újabb és újabb bűbájokat mormogtam neki, hogy kiderítsem, mi lehet a probléma. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem a fa nemes, érett illatát.
Az egész csak egy pillanat volt, véletlen, gonosz pillanat, s a nő menekült, iszonyodva, hogy a ház rögtön rászakad. Menekült szegény, iszonyodva, hogy ezért még lakolni kell, én meg ott maradtam a bűnnel, amit nem is követtem el.
Akkor lépett oda hozzám a szőke lány, akinek a déli szárny egyik folyosóján nemrégiben tíz szem gyógyszert adtam. Hunyorogva pillantottam fel rá, halk gondolataimban neve csengett vissza. Hadarva kezdett beszélni. Némán, mozdulatlanul figyeltem az arcát, ahogy küszködött a szavakkal. Magamra emlékeztetett.
És töprengtem és tiltakoztam és lassan elfogott a düh, aztán meguntam és nevettem s minden jó lett és egyszerű. Régen történt, van vagy tíz éve. Mennyi rossz és jó odavan! Ma már se lélekben, se testben nem tudom szégyellni magam.
Szavaira végül lesütöttem a szemem, és az asztalon tornyosuló szakadt, borítónélküli könyvekre pillantottam. Nem tudtam, mit mondhatnék, így először testemmel feleltem; lábfejeim fel-le kezdtek mozogni, térdeim összekoccantak. Majd hintázni kezdtem, s csak azután, jó néhány perccel később fordultam újra Kamilla felé.
Szőke haját néztem, az arcélét, orrát, álla hegyét. Nagyot nyeltem, mikor tekintetem szeme világához ért, és én még mindig nem tudtam, mit szokás ilyenkor mondani.
- És ha-ha-hatott a gyógyszer? – kérdeztem tőle aztán, barna szempárom elválasztva övétől. A kezeim között tartott pálcámra néztem, tekintetem egyetlen apró hibájához ragadt. Szerettem a hibákat.
Hozzászólásai ebben a témában
Farkas Kamilla
INAKTÍV


aeromágus
offline
RPG hsz: 662
Összes hsz: 7403
Írta: 2015. november 17. 14:47 | Link
Réminek

Végig lesütött szemekkel beszél, nem akarja látni, ahogy esetleg kiröhögik, s csak mondandója végén tekint fel a fiúra. A pupillák kitágultak, s a szürke írisz mint árnyék követi a fekete mélység körvonalát. Szája belső vonalát harapdálja, várja a reakciót, mondjon valamit, nézzen rá, akármit, bármit, csak tudassa, hogy tudja, hogy itt van. Hogy ne érezze magát tölteléknek, feleslegnek. Vár, az a pár másodperc most millió órának tűnik, mintha az idő ellustult volna és lefeküdt volna aludni.
Tényleg csak.. Ennyit szerettem volna. De... Akkor megyek. - kissé szomorkásan dünnyög, izmai megfeszülnek, hogy megtehesse az első lépést hátra. És akkor megmozdul. Nem más ez mint egy apró rándulás, Kamilla mégis megkönnyebbülten szusszan, megtölti tüdejét, ki tudja mikor vett utoljára levegőt. Egy pillanatra még el is mosolyodik, lágyan, kissé még félve. Zavarba jön, mikor a másik szemügyre veszi, nem tudja miért, csak úgy.
Áll előtte, leülni még nem mer, bármennyire is megtenné. Fogalma sincs mit keltene ki Rémiből, elvégre egyszer már megjárta. Nem hibáztatta a másikat, egyáltalán nem, de egy enyhe tartózkodás azért megmaradt benne, ami nem ütközött ki, csupán korlátozta tetteit.
Hogy hatnak - e a gyógyszerek? Azt hiszem. Még nem aludtam el önszántamból, de mikor elszundítottam, már kevesebben voltak. Már nem féltem annyira. Viszont fel akartam ébredni.
Mindezt el akarja mondani, viszont mikor szólásra nyitja száját, egy árva hang sem jön ki belőle.
Figyelik. Érzi, hogy aki elmegy mögöttük, odanéz, és ki tudja mit gondolhat, lehet semmit, lehet mindent. Mindezt érzi, a bizsergésből a tarkóján, viszont nem törődik vele. Ők.. Biztos nem ismerik. Nem mintha ő ismerné Rémit. De Rémi nem gonosz. Nagyon akar hinni abban, hogy nem az, fogalma sincs miért. Rémi csak elveszett. Elveszett, csakúgy mint ő.
Végül kétszer bólint, ahogy lesiklik tekintete az asztalhoz.
- Leülhetek? - ha megkérdezi, abból csak nem lehet baj, esetleg kap egy nemleges választ, de nem fognak kiabálni vele. Legalábbis reménykedik benne. Nem szereti, ha valaki ordít vele, az anyjára emlékezteti, és önkéntelenül is beférkőzik tudatába a rettegés. Hogy egyszer csak megint ott találja magát, hogy ez az egész egy álom, és arra kel fel, hogy újra.. Ott van.
- Ha zavarlak mond meg. Mert akkor elmegyek.
Csak ne legyen az, mint legutóbb.
Késztetést érez arra, hogy elismételje, mint valami papagáj. Pedig ha nem tetszene Réminek a jelenléte, biztos tudatná vele. A folyosón is megtette.
Nem akar ezekre gondolni. Ki akarja rekeszteni őket az agyából, kipréselni a fülén, vagy bárhol, csak ne legyenek ott, mert ez tényleg olyan, mintha hibáztatni akarná, pedig nem, csak.. Fogalma sincs. Benne maradt, hogy ha egyszer valaki felemeli a hangját, akkor az máskor is fel fogja, és ő nem akarja, nem akarja, és nem akarja. Ezért inkább engedélyt kér mindenre, akárcsak egy engedelmes kiskutya.
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Szégyen
Írta: 2015. november 21. 16:58
 | Link
Kamillának címezve
I.


Benne maradt, hogy ha egyszer valaki felemeli a hangját, akkor az máskor is fel fogja, és ő nem akarja, nem akarja és nem akarja. Ezért inkább engedélyt kér mindenre, akárcsak egy engedelmes kiskutya.
Ó, ha ez a lány tudta volna, hogy minden gondolata, pont úgy ahogy van; törékenyen, őszintén, egymagában igaz, soha többé nem jött volna a közelembe. Mert aki egyszer felemeli a hangját, az máskor is fel fogja. Aki egyszer ordított, máskor is ordítani fog. Én tudtam.
Félszegen pillantottam fel rá, majd az előtte álló, érintetlen székhez fordultam. Szerettem volna, ha leül rá, ha csatlakozik hozzám, de nem bírtam rögtön kimondani: ülj le. A szavak gégémen akadtak.
Akkorát nyeltem, mikor tekintetem az övéit keresve értek vissza arcához, hogy az utált hangot bizonyára ő is hallotta. Lassú, bizonytalan mozdulattal emelkedtem fel, kissé szédültem, ahogyan súlyomat lábaimra engedtem. Félregombolt ingem felgyűrődött, s egy pillanatra láttatni engedte köldökömet, a hasfalamon pelyhedző szőke szőrszálakat. Tétova léptekkel kerültem meg Kamillát, hogy kihúzhassam neki a széket.
Nem mondtam semmit. Szavak helyett én magam beszéltem, a fához érő kezem, a szék beszélt, amint megreccsent, a néma csend beszélt, melyben ott reszketett a minduntalan köztünk őrlődő feszültség.
Megvártam, hogy teste a székre ereszkedjen. A hátát figyeltem, a szőke haját, ami belopódzott a fejembe, hogy koponyacsontom sűrűn befonva elaltassa a bennem motoszkáló szörnyet.
Aztán visszasétáltam saját, már meleg helyemre, visszaültem rá, és miután a pálcámat a megcsonkított könyvek közé tettem, teljes testemmel Kamillához fordultam.
- Nem zavarsz - mondtam neki, majd a mögötte elhaladó diákra pillantottam. Láttam a szemében az undort. Arcára kiült a féltés. - Fé-fé-félsz tőlem?
Szívem a torkomban dobogott. Rettegtem a választól. Nagyra táguló barna szemeim arcához fagytak, nem akartam elereszteni fakó vonásait. Talán mert nemcsak hallani, de látni is akartam őt, amint kimondja, félek. Vagy amint kimondja, nem, nem félek tőled.
Hozzászólásai ebben a témában
Farkas Kamilla
INAKTÍV


aeromágus
offline
RPG hsz: 662
Összes hsz: 7403
Írta: 2015. november 21. 17:50 | Link

És Kamilla törékeny, törékenyebb mint azt bárki is gondolná.
Elbizonytalanodik, mikor a másik nem mond semmit, csak nyel, s mikor Rémi feláll, úgy érzi futnia kéne, viszont mégsem tesz semmit, lábai a földbe gyökereztek, s minden testrésze mozdíthatatlan, mintha ólomból lennének. Csak a nagy, szürkés szemekkel vizslatja a fiút, próbálja kitalálni mit fog tenni.
Szemei lecsúsznak a hasára, megigazítaná az inget, viszont fél attól, hogy ha újra hozzá érne, annak csak ugyan olyan rossz lenne a kimenetele, mint legutóbb. Nem tesz hát semmit.
Halk, megkönnyebbült sóhaj tör fel belőle, mikor lehuppan. Nem akar semmi mást, csak megnyugtatni Rémit, a puszta jelenlétével, szavak nélkül, tettek nélkül, csupán azzal, hogy itt van mellette és lélegzik. Mert ő egy ilyen ember, mindenkin segíteni akar, aki számára fontos vagy esetleg fontos lesz. És bár a fiú nem beteg, sem pedig nyomorék, hogy segíteni keljen neki a szó szoros értelmében, mégis kellett neki.. valaki. Lehet, hogy van, csak ő nem tud róla, lehet, hogy nincs, ugyan akkor az sem lehetetlen, hogy van, de kell mellé valami más is. Valami egészen különböző. A kérdés meglepi, egy pillanatra felvonja szemöldökét. Hogy fél - e tőle?
- Lehet, hogy kellene. De nem. Határozottan nem. - a szavak halkak ugyan, de nem is akar hangosan beszélni. Fogalma sincs honnan, de úgy érzi, hogy Rémi nem bántaná fizikailag. Arra nem merne fogadni, hogy nem akarta már bántani, de arra már igen, hogy nem fogja megtenni. Ebben az egyben biztos, még ha nem kellene annak lennie.
- Megüthettél volna. Ott volt.. A szemeidben. De nem tetted. - szinte motyog, miközben összenéz vele. - Köszönöm. - bátortalanul mosolyodik el, közben az asztal alatt tördeli sápadt ujjait. Akar még valamit mondani, annyira benne van egy csomó minden, viszont képtelen megfogalmazni, szavakba önteni. Az egész olyan, mint amikor a nyelved hegyén van valami, és mégsem vagy képes kimondani.
Most annyira, de annyira szerencsétlennek érzi magát, hogy az már szinte fáj.
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Írta: 2015. december 8. 20:10 | Link
Kamillának címezve
I.


Azt mondta, hogy ott volt a szemeimben. Az, hogy megütöm. Meglepetten pillantottam fel, a szemeit kerestem megilletődve, és az addig oly némán lesett ajkait felcseréltem az ismeretlen mélységekre. A szemeit néztem, saját, őszinte tekintetem előtt kinyitva egy láthatatlan kaput. Olvashatott belőlük, ha volt mit, akkor láthatott bármit.
- Nem akartalak megütni - feleltem neki aztán, és szemöldökeim összébb húzva zavartan kezdtem mocorogni a széken. - Nem szeretem, ha... ha hozzámérnek. Én sem érek másokhoz.
Csak Ethanhöz és anyukámhoz. Meg azokhoz, akiket elkábítva hurcoltam végig a folyosókon, de az... azt hittem nem számít.
- Szeretnél beszélgetni valamiről? - kérdeztem nagyot nyelve, és egy pillanatra visszafordultam a sérült könyveimhez. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt most jól csináljam, és Kamilla jól érezze magát velem. Nem azért, mert olyat szerettem volna tőle, mint általában a fiúk szoktak, hiszen akkoriban olyasmire nem is gondoltam. Kamilla ugyan szép volt, tetszett a világos haja és a szája is, de... én csak annyit akartam, hogy ott legyen velem. Üljön és nézze, amit csinálok. Vagy beszéljen.
- Szereted a könyveket? - kérdeztem, miközben kezembe vettem a pálcám, és egy bűbájjal megtisztítottam az egyik lecsupaszított könyvtestet. Olykor rápillantottam a lányra, érdekeltek a vonásai, a szavai, de leginkább a munkámmal törődtem.
Hozzászólásai ebben a témában
Farkas Kamilla
INAKTÍV


aeromágus
offline
RPG hsz: 662
Összes hsz: 7403
Írta: 2015. december 19. 16:18 | Link

Kamillában alapvetően rettentő hamar kialakulnak kötődések bizonyos emberek iránt. Van mikor már az első pillanatban, van mikor a második vagy harmadik találkozás alkalmával, de mindenképp hamar. Ezek az emberek vállnak fontossá számára, beléjük kapaszkodik, és tudja, hogy nem veszítheti el őket - mert ha valahol elront valamit, és a másik megharagszik ezért rá, szégyelli magát, és nincs elég bátorság benne ahhoz, hogy bocsánatot kérjen. Rémi iránt is kialakult egy ilyen "kötődés". Nem olyan erős, mint ahogy azt mások beleképzelik egy fiú - lány viszonyba, az sekélyes és felszínes. Viszont van olyan kemény, mint mondjuk két barát közt - annak ellenére, hogy szerinte ők ketten még nem mondhatóak barátoknak.
És mindez az alatt a pár másodperc alatt alakult ki, ameddig egyikőjük sem szólalt meg.
- Nem fog többet előfordulni. Megígérem. Ha szeretnéd. - bólint hozzá, megértette, és igazodik is hozzá.
Figyeli a fiú mozdulatait, hallgatja a hangját, értelmezi a szavakat.
- Igen. Szeretek elmerülni bennük. Főleg mikor nem akarok senkivel találkozni. Olyan, mintha olvasás közben kilépnék az időből, egy másik életbe, és akkor jöhetek vissza, amikor szeretnék. - meggondolatlanul önti szavakba a gondolatait, a miérteket, és szusszan egyet a végén. - Nem tudom mennyire lett ez értelmes. - elhúzva száját pillant fel a vele szemben ülővel, piszkálni kezdi az ujjait.
- Meg szeretem az illatukat. Sokszor megnyugtat. - halkan teszi hozzá, inkább az asztalt kezdi stírölni.
- Nagyon nevetséges az, amit itt összehordok?
Hozzászólásai ebben a témában
Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda Fórum→A kastély - Nyugati szárny→Első emelet