Ákos

Szóval, nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek a kis kincsekkel, amelyeket találtam. Először úgy terveztem, hogy egy szó nélkül visszaadom őket a fiúnak, anélkül hogy belenéznék, csak simán a kezébe adom. De aztán később, ahogy az asztalamon hevert egy kisebb kupacban, és elkaptam egy-két szót a félbehajtott lapokra futólag rápillantva, megfogta a dolog az érdeklődésemet. "Na jó, csak egyet, és kizárólag egyet" alapon elolvastam a legfelül lévőt. Persze aztán jött a következő, és a következő. Lenyűgözött a stílus, de elborzasztott a tartalom. Reméltem, hogy Ákos ezeket a dolgokat csak kitalálja, így aztán ezzel hitegettem magam, de amikor visszagondoltam a legutóbbi estére, és a hangjára, amikor be volt zárva, túlságosan sok értelme volt az egésznek. Annyira összeállt a kép. Mégsem vallottam be magamnak a gyanúmat, még gondolni sem mertem rá olyan igazán. Inkább igyekeztem azt mantrázni magamnak, hogy Ákosnak csak nagyon jó a képzelőereje, az írói vénája pedig még annál is inkább. Hiszen, különben hogy lehetnének ezek az irományok ennyire részletesek és pontosak?
Mindenesetre nem időztem sokat, mintha el sem olvastam volna, olyan gyorsasággal küldtem is egy üzenetet a fiúnak, hogy találkozzon velem, ha vissza szeretné kapni. Nem tudtam, hogy képes leszek-e teljesen ugyanúgy nézni rá, mint a legutóbb, de azzal nyugtattam magam, hogy valószínúleg nem is nagyon emlékszik rá, milyen volt a legutóbb. Hiszen éjszaka volt, fáradtak voltunk, és én egyébként is elég jelentéktelen vagyok. Persze titkon reméltem, hogy ez nincs így, de ezt beszéltem be magamnak, mert ebben a helyzetben erre volt szükségem.
Soha nem készültem még talán ennyit a nagytermi ebédre. Na nem mintha hat tonna sminket tettem volna fel, az egyébként sem volt szokásom (és a bőröm sem igazán igényelte, de sokáig fonogattam a hajamat. Az egyik felét leengedtem, hadd essen a vállamra, a másik oldalon laza fonatba rendeztem. A ruhásszekrény előtt is eltűnődtem, aminek nem volt sok értelme, hiszen a legutóbb praktikusan melegítőben látott, és a felsőim között egyébként sem volt lényeges különbség, de mégis. Végül egy sötétkék szoknyát kaptam magamra, és egy fekete blúzt.
Nem is voltam biztos benne, hogy eljön, mert tulajdonképpen nem válaszolt semmit. Én pedig nem tudtam, hogy mennyire fontosak neki ezek a papírok, hogy csak egy irományának a vázlatai-e, amiből hat másik van neki otthon, vagy valami több. Egy kicsit reméltem, hogy nem is jön el, ezzel jelentéktelenné téve az egész ügyet... A másik felem pedig remélte, hogy végre világosban is megnézhetem a fejét.
Lassan vágtam át hozzá a tömegen keresztül miután megpillantottam. Nyugodtnak tűnt, hál' Istennek. Akkor talán tényleg nem is annyira fontos ez az egész. Leültem mellé, és lendületesen az asztalra tettem a papírokat, amelyeket azóta kicsit jobban összrendezgettem, és összekötöttem egy szalaggal, olyannal, amilyeneket egyébként a hajamba szoktam tenni.
- Szia. - mondtam, és közben a tekintetét fürkésztem. Próbáltam kitalálni, hogy most mi fog történni, és bár az arca egyelőre semmi rosszat nem sejtetett, azért nem voltam benne biztos, hogy az egész beszélgetés végig rózsás lesz.

Ákos

Már megint ezt csinálja, amit a legutóbb is csinált. Annyira könnyed... Túlságosan könnyed. Mintha minden mindegy lenne. Fájna beismerni, hogy igenis egy kicsit szíven üti, hogy ilyen bizalmas dolog került ki a kezei közül? Bosszantott a dolog. Mindenesetre ha valamire megtanított a tánc, akkor az a fegyelem volt, hiszen kicsi korom óta minden mozdulatomra figyeltem, így nagyon ritkán esett meg, hogy csak úgy elengedtem magam és kiengedtem mindent, legalábbis a tánc keretein kívül. Az zárt fegyelmezettségbe, és az lazított el. Máshogy nem ment. Éppen ezért aztán, nem is hagytam, hogy előtörjön belőlem a bosszankodásom.
Ez az egész beszélgetés egy rohadt színjáték.
Gondoltam, közben pedig a fiúra figyeltem, ugyanis feltette azt a kérdést, amitől tartottam, hogy fel fogja tenni. Eddig nem igazán mertem elgondolkodni azon, hogy mit is fogok neki erre válaszolni, de most valahogy evidensnek tűnt a megoldás. Én ugyanis, tudom tűrtőztetni magam. Tudok úgy viszonyulni hozzá (vagyis majdnem úgy) mintha semmiről nem tudnék. De ha szeretné, akár beszélhetnénk is róla. Ez a gondolat persze még hozzám képest is naiv volt, szinte ki tudtam volna nevetni magam. Picit el is mosolyodtam, és egy leheletnyit közelebb hajoltam hozzá, hogy a hangomat lejjebb vehessem, és úgy is hallhassa a hangzavarban.
-Nem tudom. Olvastam? Legyen úgy, ahogy te szeretnéd. - mondtam neki, és ezzel tudtam a legőszintébben válaszolni a kérdésére. Hiszen ebből egyértelmű lett, hogy valójában elolvastam őket, de azt is tudtára adtam, hogy én hajlandó vagyok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem fogok pszichológust játszani, vagy aggódó barátnőt, aki mindenáron azt szeretné, ha kiöntené neki a lelkét és leülnének megbeszélni a problémákat. Nem éreztem úgy, hogy bármelyikőnknek szüksége lenne erre, mégis, megadtam neki a lehetőséget, hogyha ő így érez, válasszon. Kicsit az ajkamba haraptam, és elfordultam egy másodpercre, körülnézve a teremben, mintha csak futólag végiggondolnék valami fontosat, aztán visszanéztem rá, várva, hogyan dönt.

Ákos

Újfent kicsit bosszankodva figyeltem a reakcióját. Mintha folyamatosan a várakozásaimmal ellentétesen viselkedett volna. Én nem ismertem magam ennyire rossz emberismerőnek, szóval kizárásos alapon, a defekt csak is Ákossal lehetett. Már kedvem lett volna a fejéhez vágni bosszúsan, hogy "Örülök, hogy jól szórakozol", de tulajdonképpen a válaszában volt valami, ami jó érzéssel töltött el. Meg valami ijesztő is. Mindenesetre a szívem kicsit gyorsabban kezdett dobogni, és ez akkor sem lett jobb, amikor a keze elkezdett az enyém felé közelíteni. De aztán meggondolta magát, én pedig végig követtem a tekintemmel a keze útját, közben pedig elképzeltem az alternatív lehetőséget, ahogyan befejezhette volna a mozdulatot.
A következő mondatával pedig, többet mondott el, mint hitte volna. Valószínűleg nem is tudtam jól leplezni, hogy egy pillanatra megrándult az arcom és összeráncoltam a szemöldökömet.
Mi történt veled?
Kérdeztem, megint csak úgy nézve rá, mintha hallhatná, bár tudtam, hogy nem hallja. Komolyan, könnyebb dolgom lenne egy Legilimentorral.
Aztán kapott egy kisebb őszinteségi rohamot, és közölte, hogy nem boldog attól, hogy olvastam a leveleket. Nem tudtam rögtön válaszolni, mert még mindig az kavargott a fejemben, amit az előbb mondott. Régóta írja őket. Mégis miért? És mennyit? Kinek címzi őket, ha aztán senki nem olvashatja? Annyi kérdés kavargott bennem, hogyha nem az vagyok, aki, már rég felrobbantam volna a zavarodottságtól.
- Ezt gondoltam. Sajnálom. - mondtam, bár igazából itt füllentettem egy kicsit. Őszinte voltam, mert tényleg sajnáltam, csak nem azt, hogy elolvastam. Hanem azt, hogy ilyeneket ír, és ezek szerint nem írói passzióból, hiszen senkinek nem mutatja meg. Nem értettem, ha eddig senki nem látta, miért árult el nekem most ilyen sokat, hiszen az utóbbi pár mondatából szinte mindent ki lehetett következtetni, amit csak egy magamfajta újdonsült ismerősnek lehetséges.
Végül megkérdezte, vajon mihez is kezdjen most velem, és itt kicsit kellett erőlködnöm, hogy ne vigyorodjak el, mert megfordult a fejemben egy-két a témához nem éppen passzoló, ám a kérdést remekül megválaszoló gondolat... Nem nagyon ismertem magamra egyébként, én ugyanis nem gyakran gondolkodtam ilyesmiken korábban. Ezt az iskolai légkör tette, az elmúlt hetekben teljesen megváltozott a hozzáállásom a másik nemhez. Durva.
- Nem tudom, de remélem, nem az lesz a megoldásod, hogy elásol. - tértem a vissza a tárgyhoz, és bár alapvetően viccnek szántam, mégis volt egy kis őszinteség is benne. Kicsit megijesztett, hogy ilyen lazán kezelte a dolgot, és reméltem, hogy nem azért, mert felejtésátkot akar rám szórni, vagy eltenni láb alól.

Ákos

Probáltam kivenni, hogy mire gondolhat, de egyszerűen nem ment. Egy pár elnyújtott pillanatig a szemébe néztem, de aztán rájöttem, hogy kifejezetten magabiztos, szinte megfélemlítően. Elkaptam a pillantásom. Olyan érzésem volt, mintha hirtelen eltökélt volna valamit, és ettől most annyira magabiztosnak érezte magát, hogy majd' kicsattant. Láttam, ahogy változtak a mozdulatai, ahogy nyugodtan hátradőlt. Rémesen bosszantott, hogy nem értettem, mi történik. Úgy éreztem, csak a felét ismerem a szituációnak, vagy talán már az én felemet sem rendesen, mintha nem is én ülnék itt. Ez nagyon zavart. Még mindig minden olyan őszintétlennek tűnt. Abban Ákosnak nagyon igaza volt, amennyiben most elégedett volt magával, hogy tényleg jól összezavart, csak azt gondolta tévesen, hogy én nem vettem észre, hogy szándékosan próbál félrevezetni. Nem bírtam rájönni, hogy hogyan és mivel, de attól még tudtam, hogy így van.
Abban is volt valami hátborzongató, ahogy a feltevésemre reagált, bár be kellett hogy lássam, én kezdtem. Hallgattam, amit mondott, közben kicsit tanácstalanul néztem rá. Most meg hova akar kilyukadni?
- Azt látom, hogy nagyon fejlett az igazságérzeted, de nem érzem úgy, hogy tartoznék neked. - jelentettem ki, ugyanis a bókjai nem hatottak meg. Nem azért, mert nem estek volna jól, hanem azért, mert úgy éreztem, ezeket is csak arra akarja felhasználni, hogy beleugrasszon valamibe. Igazából nem voltam vele őszinte, igenis úgy éreztem, hogy tartozom neki, mivel tényleg sajnáltam egy kissé a helyzetet, de valahogy mégis kis bizalmatlansággal kezeltem a dolgot.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, és igazából rájöttem, hogy nem is a törlesztés lehetősége, inkább az az érzés keltette fel az érdeklődésemet, hogy újra találkozni akart velem. Emlékeztettem magamat, hogy valószínűleg egyáltalán nem a legelőnyösebb, ha egy ilyen flúgosnak, mint Ákos, érdekel a véleménye, és hogy valószínűleg a kastélyban bármelyik szembejövő fiú kevésbé zavart volna össze. De ebben volt valami izgalmas.
- Mit szeretnél tőlem? - kérdeztem nagyon őszintén, és bár megintcsak végigfutott a fejemen, hogy általános értelemben véve újfent kicsit kihívó a kérdés, mégisl elég egyértelmű volt, hogy az adott szituációra értettem. Nem kell mindent félreérteni, és az volt a gyanúm, hogy ezt Ákos is tudja.