Lopva közelíted meg a földszint ezen környékét, hiszen a Tanárok nem szeretik, ha zargatják a manókat munka közben. Mikor eléred az ajtót, megkönnyebbülsz, hogy senkivel sem futottál össze, és hogy a portrék sem szóltak rád. Belököd az ajtót, majd belépve a szemed elé tárul egy hatalmas helyiség. Olyan, mintha valami karácsonyi műhely lenne, már csak a télapó hiányzik, és a játékok. Bizony, az ételek fantasztikus gyárába kerültél, ahol vagy ezer manó sürög-forog, mindegyik valami tálcát visz, vagy tányért pakol, esetleg a tűzhelynél áll, talán mosogat. Körülnézel a bámulatos helyiségben, melyben szembe veled a mágikus hűtőszekrényt találod. Igen ám, csakhogy mielőtt elérnéd vágyaid tárgyát, még át kell verekedned magad egy hatalmas asztalon, csakhogy az apróságok rengetegéről már ne is beszéljünk, akik jöttödre azonnal felfigyelnek, s kezüket-lábukat törve rohannak teljesíteni a kívánságodat.
Kicsit hátrahőkölsz a nagy buzgóságban, ennél talán még egy tanárral, is jobban jártál volna. Az előtted álló asztalhoz vezetnek, leültetnek, és minden szavadat lesik. A helyiség jól világított, s egy lengőajtó van jobb oldaladon, ahonnan finom illatok, s újabb manók tömegei törnek elő. Mire kimondanád, mire fáj a fogad, már eléd hordtak mindenféle finomságot, így csak választanod kell. Balra találsz egy hatalmas szekrényt, melyben mindenféle evőeszköz található, továbbá poharak és tányérok. A kredenc fából készült, s színét az eredeti mahagóninak meghagyták.
A falak fehérre vannak festve, hiszen a lecsapódott pára miatt, mely a főzés következtében belengi a termet, sűrűn kell a pálcáért, vagy a hengerekért nyúlni s újrameszelni. Balra a sarokban található egy ajtó, amely titokzatosságával, és egyedüliségével hívogatóan kacsint rád. Leugrassz a székről, s elindulsz felé. Az ajtógombot elfordítva egy még az előzőnél is nagyobb helyiséget látsz, amelyben ezerféle kis kamrácska tűnik fel. Egy manó áll középen, mint valami felügyelőtiszt, s apró karjaival körös-körül integet, jelezve, hogy melyikbe mit tegyenek. A kis mágikus fém dobozkák szállítják az ételt a Nagyterembe a diákoknak.
Visszakanyarodsz, s észreveszel egy eddig nem látott ajtót. Remekül elrejtették a kíváncsi tekintetek elől, annyi szent. A folyosóról belépve nem láthattad, hiszen a kredencnek ezen oldalán található. Odalopakodsz, most nem igen figyelnek rád, s benyitva egy kamrát találsz, ahol bizony elég sokféle dolog található, csak kívánnod kell! Azonban a manók ezen helyet féltve őrzik, rájuk lett parancsolva, így gyorsan ki is tessékelnek onnan, mielőtt megragadhatnál valamit is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=280041#post280041][b]Séllei K. Olivér - 2014.04.21. 17:07[/b][/url]

Azt mondják, hogy, ha sokáig vagy rákényszerülve, hogy éjszaka legyél ébren, a szervezeted előbb-utóbb hozzászokik a megpróbáltatásokhoz, és egyfajta éjjeli bagollyá válsz. Nem kell túlzottan erőltetni, egy, maximum két hónap alatt már ez válik a napi rutinoddá, aztán egy bizonyos idő után már képtelen vagy a sötétségben aludni. Természetes, hogy az ember távol akarja magát tartani a sötétségtől, hiszen éjszaka szinte minden érzékszervünk megbénul, éppen ezért lett ez a napszak a jelképe a gonosznak. Hiszen, hogyha nem látjuk, nem tehetünk semmit sem ellene. Persze, csupán annak okoznak fejfájást az éjszakák, akinek akad valakitől, vagy éppen valamitől félnivalója.
Pechemre, az elmúlt néhány hónapban nekem bőven akadt. Hiába tartózkodtam a kastély vastag és eredetileg biztonságos falai között, már koránt sem tűnt olyan óvónak a menedék az ellenségeimmel szemben, mint korábban. Dávidék tudták, hogy Vandával mindketten a kastélyban tartózkodunk, bejutniuk nem lehetett annyira nehéz, a jelszót a klubhelyiséghez pedig könnyedén megszerezhették valamelyik pletykás festménytől, vagy éppen jóakarótól. Így tehát volt okom az álmatlan éjszakákra.
Ez is közéjük tartozott, már meg sem próbáltam elaludni, inkább jártam a kastélyt, megnehezítve az esetleges támadóim dolgát. Kissé talán a paranoia is beszélt belőlem, de nem törődtem vele. Hogyha hónapokon keresztül tudod, hogy üldöznek, mégsem tudsz ellenük tenni semmit, csak várni, egy idő után már meg sem próbálod letagadni az üldözési mániádat – én sem tettem.
Hajnalra járt már az idő, mikor úgy éreztem, egy kis késői vacsora/korai reggeli nem árthat, emellett határozottan szüksége volt a szervezetemnek egy kis koffeinre. A konyha tűnt a kézenfekvő úti célnak, és hálát adtam Merlinnek, hogy minden folyosó néptelen volt, így nem kellett foglalkoznom magam álcázásával. A helyiségbe belépve aztán eltűnik a szerencsém, egy egészen ismerős szőkével találom szembe magamat. Nem tűnik túlzottan veszélyesnek, ahogy valami undorítóan édesnek kinéző dolgot eszik, így csak kérek a manóktól két szendvicset és egy bögre kávét, majd amíg őt túlzottan hiperaktív állapotban igyekeznek kiszolgálni, a falnak dőlve, a mellkasom előtt összefont karokkal emelem a „társaságomra” a pillantásomat.
- Találkoztunk már? - Biztos vagyok az igenleges válaszban, azonban nem tudnám megmondani, hogy pontosan honnan ismerem őt. Talán részeg voltam, vagy éppen más kötötte le a figyelmemet, és ezért nem maradt meg a szituáció a fejemben, de akár lehet a fáradtság velejárója is az átmeneti emlékezetkiesés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=280225#post280225][b]Séllei K. Olivér - 2014.04.21. 21:10[/b][/url]

Kezdem erősen észlelni magamon az energiahiányos állapotot, rég volt már dél, mikor is utoljára ettem, és a naponta maximum négy-öt óra alvás sem segítette elő éberségemet. Kellett az a szendvics, de természetesen a manók ilyenkor szöszmötöltek vele a legtöbbet, jellemző. Miután egy meglehetősen beteges kinézetű lény a kezembe nyomja a kávés bögrét, eszemben sincs megköszönni, inkább ajkamhoz emelem és belekortyolok a keserű italba. Éppen eleget jártam le ide az eltelt egy-két hónapban, hogy kérdezniük se kelljen, mit kérek a kávéba, egyszerűen csak feketén rakták elém. Szükségem volt a koffein minden cseppjére és szükségtelennek éreztem cukorral, tejjel, vagy bármilyen ízesítő szerrel keverni.
Egy ideig csendben, felvont szemöldökkel figyelem a lányt, akiről első pillantásra lerí, hogy valami más, mint a többiek. A kinézete egy dolog, a viselkedése, ahogyan azt a már csak gondolatban is émelyítően édes dolgot eszei - kézzel -, már egy új szintre emeli a másságát. Volt néhány ilyen egyén a kastélyban, általában inkább távol tartottam magamat tőlük, minthogy vegyem a fáradságot és megbirkózzak a furcsaságukkal. Igyekeztem inkább az egyszerűbben kezelhető típussal keveredni, náluk legalább tisztában voltam vele, hogy hogyan fognak reagálni.
Ahogy a kérdésemre rám emeli a pillantását, csak egy grimasszal tudok reagálni, annyira látszik rajta, hogy elvan a saját kis világában, hogy egy pillanatra eltűnődök a távozás lehetőségét, ezzel megkönnyítve mindkettőnk éjszakáját - vagyis inkább hajnalát. Aztán emlékeztet rá fáradt elmém, hogy én én vagyok, és, hogy ezer meg egy százalékig biztos, hogy semmi és senki sem fog visszatartani tőle, hogy ott töltsem el az időmet, ahol csak akarom. Közben megkapom a szendvicset a manóktól, amibe bele is harapok, majd a sonkás nyavalyát ízlelgetve gondolkozok el a szavain.
- Ja, te voltál a szőke a csárdában. - Villan be az agyamba a kép, és az emlékek is visszajönnek vele együtt. Annyira nem voltam rossz állapotban, hogy életmentésről legyen szó, de kétségkívül segített rajtam. Rémlik még valami néhány italról, de semmi több, és nem rémlik, hogy valaha is összefutottam volna vele a folyosókon, amiből levonom a következtetést, hogy nem régen lehet diák.
- Mit csinálsz a kastélyban? - vonom fel a szemöldökömet, ahogy álló helyzetben igyekszek eltüntetni az első szendvicset. Ahhoz túlontúl bizonytalan vagyok az idegenekkel - és mindenki mással - szemben, hogy esetleg helyet foglaljak az asztalnál, álló helyzetben mindig könnyebb védekezni, vagy éppen támadni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=280656#post280656][b]Séllei K. Olivér - 2014.04.22. 14:47[/b][/url]

A fáradtság, amit érzek lelassítja az agyamat is, ami úgy annyira nem kedvezőnek mondható. Nem érdekel, hogy a szőke mit gondol rólam, hogy mennyire tart hülyének, amiért nem emlékszek rá, vagy a találkozásunkra az első pillanatban, viszont stratégiai szempontból rám férne egy kiadós alvás. Ebben az élőhalott állapotomban még a legpitibb ellenség is könnyűszerrel legyőzni - nem mintha ezt beismerném bárkinek is. Talán nekem rossz a memóriám - vagy csupán annyi véres kalandom volt mostanában, hogy már nehéz számon tartani őket -, viszont az ő elvetemült gumicukros puding, vagy pudingos gumicukor evése sem tartozik a leghétköznapibb látványok közé. Éppen erre találták fel a kanalat, ha használná azt a bizonyos evőeszközt, sokkal kulturáltabbnak néznének ki a táplálkozási szokásai. Távol álljon tőlem a finnyásság, éppen elégszer keveredtem zűrös helyzetekbe, hogy ez a tulajdonság teljes mértékben kipusztuljon belőlem, úgy eszik, ahogy akar, engem aztán nem izgat.
A kávémra és a szendvicsemre koncentrálok, miután az első elfogy, a bögre pedig a feléig kiürül, máris sokkal éberebbnek érzem magamat. Folyamatosan jönnek vissza annak a bizonyos éjszakának az emlékei és egyre határozottabban rémlik, hogy akkor is mondta, hogy nem az iskola diákjai közé tartozik. Az egész nem lenne furcsa, hiszen rengeteg nem-diák él lent a faluban, viszont az, hogy most pedig itt ül, a kastély konyhájában, ráadásul úgy, mint aki otthon van, arra enged következtetni, hogy felköltözött. Kíváncsi lennék, hogy miért, hogyha nem lenne az ostoba aurorképzés, már itt sem lennék. Annyira nem jó hely az iskola, hogy a szükségesnél több időt töltsön bárki is a falai között.
- Leginkább gumicukor-fetisizmusnak - vágom rá a választ, tényleg olyan szenvedéllyel tömi magába az édességet, mintha legalábbis megváltást várna tőle. Nem érdekel, hogy már nem dolgozott a csárdában, hogyha a faluban jártam egyébként is igyekeztem inkább a pubra vagy a sikátorra korlátozni az érintett közterületeket, valahogy ezek hangulata jobban illett hozzám, mint a zajos és zsúfolt csárdáé.
- Szépítő alvás? Minek nézel te engem? - vonom fel a szemöldökömet, szám sarkában egy aprócska beképzelt vigyorral. Nem lepődök meg rajta, hogy "szépfiú"-nak tart, éppen elég tapasztalatom volt már hozzá, hogy tisztában legyek a külsőmmel. Azonban a hosszú órákat tükör előtt tartózkodó, külsejére kényes kirakatmacsó nem én vagyok, bármilyen nehéz is elhinni. Vannak, akiknek tenni kell a kinézetükért, vannak, akiknek természetesen jön.
- Ezt mintha már a múltkor is elmondtad volna - vonok vállat, de egy lépést sem teszek közelebb hozzá, elvagyok én a fal mellett, a már majdnem teljesen kihűlt kávét iszogatva, és belekezdve a második szendvicsbe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=281889#post281889][b]Séllei K. Olivér - 2014.04.24. 18:42[/b][/url]

Csak bólintok, a meglátásaim általában jók szoktak lenni. Főleg jelen esetben, hiszen a túlzott gumicukor imádatra utal a pudingba keverése - aminek már a gondolatától is cukortúltengésem lesz, és legszívesebben visszamenekülnék az alagsorba -, erre a fura szokásra, bálványozásra pedig a fetisizmus a legtalálóbb fogalom. Ilyenkor mindig megkapom, hogy nem tudom, miből maradok ki, fogalmam sincs róla, hogy mennyire boldogító hatással tudnak lenni az emberre az édességek, és éppen ezért vagyok ilyen flegma, gúnyos, arrogáns, stb. Egyesek számára lehetetlen elhinni, hogy igen is léteznek olyan emberek, akiknek nem létszükséglet, hogy legalább félóránként magukba tömjenek egy-egy tábla csokit, vagy csomag cukrot. Ha innen nézzük, ez is egyfajta függőség, bár közel sem olyan súlyos, mint lehetne. Erről tudnék mesélni...
- Jelenleg? Egy őrült szőkének, akinek hajnalok hajnalán nincs jobb dolga, minthogy gumicukrot egyen a konyhában - vonok vállat. Az elképzelésekkel ellentétben közel sem voltam tele annyira előítéletekkel, mint a háztársaim, az sem volt rám jellemző, hogy megbélyegezném az embereket - tisztelet a kivételnek. Ennek ellenére persze megvan a véleményem, de ezt sokszor megtartom magamnak, egyszerűen csak mert nem érzem szükségességét, hogy a másik tudomására hozzam.
- Hm, inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés olyan zár van, amit a kulcsom ne tudna kinyitni. De akadnak kivételek. - Ott van például a rellonos szőke, aki többszöri próbálkozás ellenére is nemet mondott. Hajni. Meg aztán... Nem tudnék így hirtelenjében több példát mondani, tény, hogy a legtöbb esetben, ha valakit meg akarok szerezni magamnak, azzal így is lesz. Ebben igaza van.
- Egész jól, kösz. - Vállat vonok, és oldalt felhúzom a sötétszürke pólót a mellkasomon, hogy láthatóvá váljon számára a heg, amit azon a bizonyos estén szereztem. Bár valószínűleg néhány bájitallal, vagy bűbájjal el lehetett volna tüntetni, de nem vettem rá a fáradságot. Az én életstílusomnál úgyis evidens volt, hogy nemsokára ismét teli leszek sebekkel.
- Hogyhogy otthagytad a csárdát? - vonom fel a szemöldökömet, bár annyira nem érdekel a téma. Jobban szeretem, hogyha mások beszélnek önmagukról - legyen az életük akármennyire is unalmas -, mint, ha én adom ki az életem apró részleteit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=425&post=283413#post283413][b]Séllei K. Olivér - 2014.04.27. 15:51[/b][/url]

Ez a kis találkozó is tökéletesen mutatja a jellemeink, a gondolkodásunk közötti különbséget. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy oka van annak, hogy nem járok fel túl gyakran a kastélyba a nagyon szükséges eseteken kívül. Az alagsorban legalább zömében olyan emberek laknak és tartózkodnak, akik azokat szeretik, amiket én, úgy viselkednek, ahogyan én, és szemük sem rezdül, hogyha szemtanúi egy-egy párbajnak, vagy esetleg egy hangosabb szóváltásnak. Lexire elég ránéznem, hogy tudjam, hogy teljesen máshogy reagálna, és ez így van jól. Nem lehetünk mindannyian egyformák - gyorsan véget is érne a világ, hogyha mindenki antiszociális, kissé talán elvont rellonos lenne.
- Gumicukorra?! - vonom fel a szemöldökömet. Az én értelmezésem szerint, hogyha valaki éhes, az esetleg lejön ide egy késői vacsorát/korai reggelit fogyasztani - a manók mindkét esetben lelkesen kiszolgálják -, de, hogy gumicukrot és pudingot, az már más téma. Egy az, hogy ezeket akár a háza területén belül is el tudta volna fogyasztani, főleg, hogy rémlik valami egy konyháról, külön a navinéseknek. Persze, lehet, hogy jól esett sétálnia, de a túlontúl édes, ételnek nem éppen nevezhető dolgot akkor sem tudom megérteni, főleg nem hajnalok hajnalán. Persze, én meg a tény, hogy mások szerint kimaradok a jó dolgokból...
- Legalább megpróbáltam - vonok vállat, harapva a második szendvicsből, miközben az egyik manó ismét teletölti a kávés bögrémet. Ebből a szempontból kitartó vagyok, nem adom fel csak úgy. Persze, akadnak, akikkel valami nem jött össze elsőre, még közel sem lejátszott meccs a történetünk. Ahogy előveszi a nyalókát, csak fintorgok egyet, én már a puszta látványtól is rosszul vagyok. Így jár az, akinek nem volt gyerekszobája, és nem élt a gyermeki élvezettel, hogy tömény cukrot nyalogathat. De akkor is... Nem tudom, hogy hogy nem lett még cukorbeteg, az elmúlt fél órában több édességet fogyasztott el, mint én az elmúlt egy évben.
- Felesleges lenne begyógyítani, úgyis lesz másik. - Tényleg így van, bár elég csúnyán tudnak kinézni, amíg meg nem szabadulok Dávidéktól, meg a nem kevés rosszakarómtól, elkerülhetetlen, hogy újabb és újabb hegekkel tarkítsam a bőrfelületemet. Annyira nem bánom, legalább ott vannak emlékeztetőnek.
- Csak a szokásos. - Ismét vállat vonok, az egész téma nem tud érzékenyen érinteni. Legalább nem unalmas az életem. És elnézve, ahogy Lexine a nyelvét próbálja nézni, hirtelen elönt az elégedettség, hogy nekem vannak nagyobb dolgaim, amik miatt aggódhatok, minthogy milyen színű a nyelvem. Tény, hogy az egész menekülés dolog kihozza belőlem a legjobbat, és bár az alváshiány egy kellemetlen velejáró, még mindig kibírhatóbb számomra, mint például édességeket magamba tömni. Az lenne a halálom.