Roland

Úgy érzem, nem tudok megmaradni egy helyben. Nem tudok csak úgy ülni a szobában, vagy a KH-ban, valamerre mennem kell. De hová? Csaj ez az egy bökkenő van az egészben, hogy nm tudom merre menjek. Most nincs kedvem kimenni a kastélyból, ahhoz még túl meleg van, így olyan helyet kell választanom, ami a falakon belül van.
Könyveim közül előveszem az egyik mangát, amit már elég rég olvastam, hogyha valahol mégis megállnék, ne unatkozzam. Elindulok a levitából, de nem is figyelem merre megyek, csak a lábam visz valamerre, egyre távolabb a Levita háztól. Közben a könyvet is elkezdem olvasni, de azért néha-néha felnézek, nehogy nekimenjek a falnak, oszlopnak, vagy egy iskolatársamnak...Vagy ami még rosszabb, egy tanárnak, szerencsére mindezek nélkül megúsztam, úgy nagyjából húsz percet, míg különös zajokra nem lettem figyelmes az egyik folyosó irányából. azt hiszem egyszer vagy kétszer voltam már ott, de csak átutazóban, és nem is figyeltem meg különösebben az ott lévő festményeket, de szerintem itt az ideje. Becsukom a mangát is, és lassan elindulok a folyosó felé, majd mikor belépek, egyből a festményeket kezdem nézni. Sok különféle portré és kép van ott. Van amelyiken verekednek,ami speciel a folyosó másik végében van, és csak a hangokat hallom, de azok arra adnak okot. Minden késlekedés nélkül elindulok afelé a kép felé, és nem is figyelek a lábam elé. Pedig ez nagy hiba, mert egy víztócsa van előttem, amit én persze nem veszek észre, és sikeresen elcsúszom. Egy halk sikoly kíséretében a földre esem, és a könyv is messze repül el tőlem, mire a legtöbb kép elhalkul, és engem figyel. A szemtelenebbek még ki is nevetnek, amit én csak némán tűrök, mert valamiért nem tudok felállni, pedig most legszívesebben elszaladnék.

Roland

Nevetnek. Egyre hangosabban nevetnek,azok a goromba képek. Meg az eleinte kedvesnek tűnő öregasszonyok is halkan kuncognak,és ez nagyon nem tetszik nekem. Elakadt a szavam is, és már sírni lenne kedvem, de nem, nem sírhatok, akkor talán csak még jobban nevetnének. Olyan érzésem van, mint pár éve, mikor a zenesuliba jártam. Ott is mindig kinevettek, és ez pont ugyanúgy fáj, mint akkor. De talán ez megalázóbb is, ért ezek csak festmények, mégis engem nevetnek ki. Egyszercsak elhalkulnak, mert egy fiú lép be. Na tessék, még egy valaki, aki kinevethet. De nem, szerencsére nem teszi, hanem aggodalma arccal, szól hozzám.
- N-nincs semmi baj, jól vagyok, csak el csúsztam. - Felelem egy halvány mosoly mellett, majd megpróbálok felállni, de nem megy. Először csak a feltérdelek, aztán megpróbálok ráállni a lábamra, de nem megy, mert nagyon fáj a bokám, így visszaesem a földre. Talán kibicsaklott a bokám, vagy rosszabb. De nem akarom a falra festeni az ördögöt, így nem gondolok rossz dolgokra.
- Tudnál segíteni? - kérdezem kicsit aggodalmas fejet vágva, és kezemet a bokámra teszem. - Azt hiszem kibicsaklott.

Roland

Kicsit - nagyon - meglepődöm, mikor felkap a srác, és ez arcomon is meglátszik. Igen könnyedén fel tudott emelni, bár nem csoda, mert én sem vagyok olyan nehéz, és ő sem vézna, aki nem bírna el. Különösebben nem izgat mennyire izmos, és az igazat megvallva jobban örültem volna, ha Rufus jött volna, nem pedig ő, de végül is így sem rossz. Ki tudja meddig ültem volna még ott, ha ő nem jött volna, szóval köszönetet kéne neki mondanom. Karomat összekulcsolom a nyaka körül, úgy kicsit biztonságosabb, mert úgy biztos nem fogok leesni. Nem mintha nm bíznék meg benne,de jobb az óvatosság.
- Csak tétel le egy padra. - felelem egy mosoly kíséretében. - ha egy kicsit, pár percig pihentetem a lábam, utána már el tudok menni magamtól is a házamig. - Mondom, majd eszembe jut, hogy nálam egy könyv is volt, s szememmel azt kezdem el kutatni.
- Várj, a könyvem. - Mondom, miközben tovább kutatom, hogy hová is eshetett az esés következtében.
- Keiko vagyok, és levitás. És te? - kérdem, és egy mosolyt küldök a srác felé. Majd kicsit megmozgattam a bokám. Mozog, és nem faj olyan nagyon, szóval biztos nincs semmi különösebb baja, egy kis pihenés, és rá is tudok állni. Ebben biztos vagyok. Ezen a gondolaton elmosolyodom, mert közben arra us rájövök, hogy valami ragadt rámanyám tudásából is.

Roland

- Rellonos? - kérdezek vissza. - Ahhoz képest nagyon kedves vagy. - Mondom egy mosoly mellett. Tudtommal a rellonosok itt azok, akik nem olyan kedvesek, de persze vannak kivételek,és valószínű, ő is egyikén kivétel.
- Egy kicsit igen, de úgy érzem, elég sokat tanultam, hogy sikerüljön - Felelem egy mosoly kíséretében. - De mondták már nekem, hogy nem olyan nagy dolog ez az egész vizsga, szóval annyira nem aggódom emiatt.
Nem tudom, hogy most mit gondolhat Roland, mert arcáról megtudom most semmit sem leolvasni. Kicsit fura, hogy még nem talált barátokra, talán nem olyan nagyon barátkozós típus. Vagy mások nem akarnak vele barátkozni. Ki tudja, talán még új itt, és nem volt még ide barátkozni. Ki tudja? De nem ronda, sőt.... szóval biztos sok barátja lesz majd.
- Hogy-hogy? Nemrég érkeztél a suliba? - kérdezem kíváncsian. - Igen, szívesen kimennék az udvarra, de talán még egy kicsit várnék. - mondom egy barátságos mosoly mellett. - Szívesen összebarátkoznék veled... deee... hallottál már a rellonosok és levitások közötti kis különbségről. Vagyis a két ház elvileg nincs olyan jóban egymással. - folytatom egy már kicsit bátrabb mosoly mellett.  Persze ezt csak úgy mondom, mert nem szeretném, hogy ezt szó szerint elhiggye, mert tényleg összeszeretnék barátkozni vele, de csak barátkozni, semmi több.

Roland

Ahogy sejtettem, mégcsak nemrég érkezett, így már nem is csodálkozom, hisz nekem is nehezen indult ez az egész.
- Hát, nem épp a legjobb időpontban jöttél ide, de ne aggódj, ha bízol magadban akkor sikerülni fog. - Na, pont én beszélek ilyenekről, akinek - vagyis nekem - néha semmi önbizalma sincs. De ez van. Én beszélek ilyen dolgokról, közben én magam nem vagyok képes betartani azt, amit mondok.
- Öhm.... - egy kicsit zavart arcot vágok, mert nem értem, hogy ezzel most mire akár célozni. Ennek két lehetséges megoldása lehet, de az egyik az biztos nem lehet, mert hát miért is? A második megoldási lehetőség az igaz, és ezt a következő mondata, amivel kiegészíti az elsőt, bizonyítja. - Öhm, igen, van egy pár barátom. Végül is itt elég kedvesek az emberek, szóval itt a barátkozással nem voltak nagyobb gondjaim.
- Öhm... - Nézek körbe egy pad után kutatva. - Nézd, ott van egy pad. - mutatok a pad irányába,és elmosolyodom.

Roland

Így, hogy a padon állok, és magasabbnak látszom Rolandnál, egy vigyor ül ki az arcomra. Mindig is kissebb voltam a velem egykorú gyerekeknél, és ez valamelyest zavar, nagyon, mert mindenkire fel kell néznem, az meg nem mindig jó érzés. Sokszor kívántam azt, hogy legyek legalább egy picivel magasabb, de ez eddig nem nagyon vált be. Bár szerintem még nőni fogok, mert apám is magas ember, és kb most vagyok olyan magas, mint anyám,és szerinte magasabb leszek nála.
- Igen, kimegyek veled. - Válaszolok az invitálásra, és egy barátságos mosolyt küldök Roland felé. - Óh, az biztos jobban lesz. - Legyintek, és egy kicsit megmozgatom a bokám. Már nem is faj annyira, mint az elején, szóval most már tuti nincs semmi bajom. - Csak nem figyeltem oda, és meg csúsztam abban a tócsában. - Mondom és halkan elnevetem magam. Lassan, Rolandban kapaszkodva leszállok a padról, és bár kicsit bicegve, de elindulok a srác mellett az udvarra vezető ajtó felé.