A szobában több íróasztal és szekrény van, amelyek mindenféle iratokkal és könyvekkel vannak tele. Az asztalok előtt a tanárok dolgoznak, vagy épp egymással beszélgetnek. Délre néző ablakain mindig sok napfény árad a helységbe, melynek falát különböző portrék díszítik.  Az iskola tanárai gyakran lépnek be és ki a szoba nagy tölgyfaajtaján. Diákok csak ritkán és tisztelettudóan jöhetnek be ide, ha kopogásukra ajtót nyit nekik valaki...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=837531#post837531][b]Szávay Edmund - 2021.09.30. 21:43[/b][/url]

A szünetben ugyan nem tudtam a tanoncokkal értekezni, de ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztam velük, legalább fejben. Ugyan van, amit majd egyeztetnem kell, illetve, elrendezni, de a magánéleti hülyeségeim nem kell, hogy befolyásoljanak bármit. Ugye nem? Frissen érkezem inkább a falak közé ismét. Egyelőre a diákokat hagyom pihenni, pár jegyzetet, iratot készülök leadni és mára itt sem vagyok. Mostanság a munkával foglalom le magam, mert vannak dolgok, amiket úgy cseszek el, mint annak a rendje, legalább azt nem. A minisztérium így is több hullámvölgyem tolerálta, mint illene. Ha rajtam múlna, már rég nem ott lennék, de ők nem voltak restek annak idején ismét esélyt adni és ugyan más pozícióban, de alkalmazni. A következő kör később velük lesz, addig is, van időm kényelmesen lépkedve haladni. Utálom a sietséget, már nem vagyok mostani darab hozzá és minek. Semmi értelme. Mégis, szaporábban szedem a lábaim, mert minden előtt még valahova, valakihez be szeretnék nézni. Tudom, hogy látni sem kíván, de talán most már hajlandó lesz beszélni? Ha nem, akkor talán jobb lesz, ha feladom és nem ülök a nyakára.
Bekanyarodok a tanárihoz vezető folyosóra, átvágok rajta, ruganyos léptekkel. Vegyesen diákok és további kollégák sora van jelen erre, csak biccentek feléjük, nem állok le egyikükkel sem. Amint beérek, kinézem az asztalt, ahova a papírok kívánom tenni, majd gondolok egyet. Kávé. Nos, az most jól esne. Már indulok is készíteni, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó, de hátra sem nézve ügyködöm tovább. Ez egy átjáróház, hiszen azért van, főleg most, hogy a régiek és az újak keresik a helyüket, így nem meglepő, hogy se most, sem később nem lennék egyedül. Megkevergetem a fekete nedűt és hátrébb lépkedve engedem oda egy mást most nyúzott arcú, fiatal suhancot. Szerencsétlen, talán most végzett és még benne van a vérében a mulatás, amit túl is tolt vagy beteg. Mindenesetre, mivel nem esik össze, az én dolgom itt véget is ért és fordulok. Ekkor koccanok valaminek.
- Hogy azt a drótos jó istenit – káromkodom el magam, mert a kávé a kezemre löttyen, jó forrón és már égeti is a bőröm. Nem akarom eldobni a bögrét, mégis rászorítok, így ahogy rántok kezemen, újabb adag fröccsen, sziszegve teszem le az első üres helyre, majd rázom kézfejem. Arra nézek, aminek ütköztem: doboznak. Hogy a jó életbe.
- Kicsit tessen már óvatosan becuccolni nagysága – nem nézem, hogy kié és mit akar ezekkel, próbálom egy zsebkendővel letörölni a kezem. Remek. Ha még a lábamra is ejti, meg a bűbáj megtörik, lehet, hogy lenyelem keresztbe. Jól ismerkedem én is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=838237#post838237][b]Szávay Edmund - 2021.10.17. 16:05[/b][/url]

Itt már csak fővesztés terhe mellett lehet létezni? Lehetséges, hogy én vagyok utóbbi időben harapósabb, sokkal jobban, mint kellene, de na. Legalább próbálok nem akkora pokróc lenni, mint amennyire tudnék lenni. Egy nagy adag levegő be és ki, ezzel kezdeni az itteni létezést, nem éppen a legjobb, viszont lehetne rosszabb is. Az, hogy itt sem lehetnék. Erre azonban inkább nem is gondolok, mert akkor biztos, hogy olyan fancsali képek fogok vágni, mint akinek elvették a játékát.
Tehát, a tőlem telhető legnagyobb pozitivitással vágok bele a rövid mai ittlétemnek, erre, persze, hogy kifogok valami olyasmit, amit jobb lett volna, ha nagyon elkerülök. Mert beszélni unalmas dolgokról, még semmi. Hallgatni azt sem, vagy épp bármit, de ennek a napnak a forgatókönyve más szart takar. Remek. Ezek szerint tényleg meg lettem átkozva és le sem tudom magamról vakarni. Azonban ettől a nőtől nem kapok újabb szitkot, csak rám néz, mintha egy darab rongy lennék és mintha mi sem történt volna, megy is tovább. Ez miért irritál jobban, mintha azt tenné, hogy semmis arccal, kamu-bocsánatot kérve elfelejtjük egymást? Fene se érti.
A kezemet törölgetve emelem vissza rá a tekintetem, amikor leesik neki, hogy maradtam néma és a káromkodásokon kívül más szavakat is formáltam.
- Nem, a Szűz Anyához – mégis kihez? Lehet süket vagy kicsit visszamaradt az értelme? Lepakolta az egyik dobozt, míg a másik miattam akadt fenn. Nem zuhant le, aminek nagyon örülök, mert pont a lábam találta volna el és annak nagyon de nagyon nem örülnék. Megúszom, sőt, még félre is állok, hogy a doboz tudja folytatni az útját, nehogy még ez is rajtam múljon. - Igen, magához beszéltem az előbb – váltok egy kicsit nyugodtabb, normálisabb hangra, már csak azért is, mert nem kéne mindenki előtt taplónak beállítani magam. Megint veszek két mélyebb levegőt, biztos ami biztos alapon, de már a következő mondata megint felhúz. Szemöldököm szökken magasabbra, ahogy látványosan a dobozra nézek.
- Már megbocsásson, de egy kávéfolt a dobozon semmiség. Ellenben az égési sérülés kellemetlen – jó, nem lett hólyagos a kezem, ennek örülök, de elég vörös és égő ahhoz képest, amilyennek lennie kellene. Lerázom megint, hátha ettől jobb lenne. - De, igaza van. Én kérek elnézést, hogy nem gondolok  a lebegő dobozokra – persze, egyáltalán nem vagyok őszinte. Ledobom magam az asztalhoz, hogy ameddig a húzódó vörös bőrréteg jobb lesz, elrendezzem, amit akartam eleve. Fél szemmel figyelek arra, amiket kipakol, kész garmada, és ha két doboza van, még több is lesz. Jesszusom, minek?
- Nem félti a csecsebecséket, hogy olyan béna szerencsétlenek leverik, mint én?