A szobában több íróasztal és szekrény van, amelyek mindenféle iratokkal és könyvekkel vannak tele. Az asztalok előtt a tanárok dolgoznak, vagy épp egymással beszélgetnek. Délre néző ablakain mindig sok napfény árad a helységbe, melynek falát különböző portrék díszítik.  Az iskola tanárai gyakran lépnek be és ki a szoba nagy tölgyfaajtaján. Diákok csak ritkán és tisztelettudóan jöhetnek be ide, ha kopogásukra ajtót nyit nekik valaki...

Már megint egy szörnyű nap. Az igazgatóhelyettesnek beszéde van velem. Sejtem az okát, hiszen jó ideje kísértettem a sorsot a viselkedésemmel. Ahogy mondani szokás, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Az utóbbi időben kezdett egyre jobban kicsúszni a lábam alól a talaj. Nehezen találtam vissza a normális életembe, hiszen történtek, amik történtek. Elzárkóztam a baráti körömtől, zűrösebbek lettek a hétvégéim, s ez lassan, de biztosan a munkámra is kihatással lett. Még mindig alvásproblémákkal küzdök, noha egész sokáig úgy tűnt, hogy a terápiák érnek valamit. Levert a víz, amikor megtudtam, hogy a tanáriba hívattak, de nem volt mit tenni. Most is falfehér arccal haladok a bejárat felé, felkészülve a legrosszabbra is akár. Mert mentségem nem sok van. Csak egy kicsit reménykedhetek, hogy talán mégsem emiatt kell ma leülnöm vele. Nadia végül is régóta ismer. Talán megkegyelmez. Mentségemre egyedül az oktatás minőségét tudom felhozni. Egy ideje már az egyetemen is vendégelőadó vagyok, haladok a kutatásaimmal, és a tanmenet is úgy gondolom, hogy rendben van. Az, hogy az alvással hadilábon állok, valamennyire köztudott, és nagyon igyekszem, hogy helyrehozzam a helyzetet. Kihúzom magam, lenyomom a kilincset - tanárként nem kell kopognom -, majd miután egy halk köszönéssel belépek, végignézek a szobán. Először ösztönösen a saját helyemre pillantok, de az nyilván üres. Aztán végigpásztázom a többiekét, az igazgatóhelyettest keresve. Remélem, nem váratom meg. A következő pillanatban elindulok a szoba belseje felé, lepakolom az asztalra az irattömböt, amit a kezemben fogtam eddig, és türelmesen várok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=860677#post860677][b]Oshiro Noa - 2023.03.13. 17:09[/b][/url]

Már megint egy szörnyű nap. Az igazgatóhelyettesnek beszéde van velem. Sejtem az okát, hiszen jó ideje kísértettem a sorsot a viselkedésemmel. Ahogy mondani szokás, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Az utóbbi időben kezdett egyre jobban kicsúszni a lábam alól a talaj. Nehezen találtam vissza a normális életembe, hiszen történtek, amik történtek. Elzárkóztam a baráti körömtől, zűrösebbek lettek a hétvégéim, s ez lassan, de biztosan a munkámra is kihatással lett. Még mindig alvásproblémákkal küzdök, noha egész sokáig úgy tűnt, hogy a terápiák érnek valamit. Levert a víz, amikor megtudtam, hogy a tanáriba hívattak, de nem volt mit tenni. Most is falfehér arccal haladok a bejárat felé, felkészülve a legrosszabbra is akár. Mert mentségem nem sok van. Csak egy kicsit reménykedhetek, hogy talán mégsem emiatt kell ma leülnöm vele. Nadia végül is régóta ismer. Talán megkegyelmez. Mentségemre egyedül az oktatás minőségét tudom felhozni. Egy ideje már az egyetemen is vendégelőadó vagyok, haladok a kutatásaimmal, és a tanmenet is úgy gondolom, hogy rendben van. Az, hogy az alvással hadilábon állok, valamennyire köztudott, és nagyon igyekszem, hogy helyrehozzam a helyzetet. Kihúzom magam, lenyomom a kilincset - tanárként nem kell kopognom -, majd miután egy halk köszönéssel belépek, végignézek a szobán. Először ösztönösen a saját helyemre pillantok, de az nyilván üres. Aztán végigpásztázom a többiekét, az igazgatóhelyettest keresve. Remélem, nem váratom meg. A következő pillanatban elindulok a szoba belseje felé, lepakolom az asztalra az irattömböt, amit a kezemben fogtam eddig, és türelmesen várok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=861278#post861278][b]Nadia Rosales - 2023.03.25. 13:55[/b][/url]

Voltak a munkámnak olyan részei, melyeket kifejezetten utáltam, olyan dolgok, melyektől mázsás súlyokat éreztem a hátamon vagy inkább a mellkasomon. Többek közt ilyen volt az, amikor valakire panasz érkezett. Nem örültem soha az ilyen eseteknek, de muszáj volt ilyenkor intézkedni, főleg akkor, amikor az igazgató úr házon kívül volt. A kis mázlista. Én is szívesebben vettem volna részt valami kiránduláson, de jelenleg házon belül volt dolgom. Egy kicsit feszélyezett a gondolat, hisz Oshiro kollégát személy szerint kedveltem, azonban egy másik kollégától panasz érkezett rá. Emiatt is hívattam be, s ahogy közeledett az időpont, úgy egyre feszültebb lettem. Egy kicsit ki is nyitottam az ablakot, hogy friss levegővel teljen meg a tanári, szerencsére most épp nem járt erre más, így volt időm egy kicsit gondolkodni. Éppen egy csésze teát töltöttem magamnak, amikor nyílt az ajtó, s megláttam Noát besétálni.
- Szervusz Noa – köszöntem rá oldalról, ahol a teát tartottuk, s befejeztem az ital kitöltését. - Kérsz egy csészével? - attól függően, mit felelt, visszasétáltam az asztalomhoz. - Kérlek, foglalj helyet. Azért hívattalak, mert panasz érkezett rád néhány kollégától, amit szeretnék Veled megbeszélni – nem kerteltem, egyből a tárgyra is tértem, mert biztos voltam benne, hogy izgult, meg ami azt illeti, én is gyorsan túl akartam esni ezen a beszélgetésen.
- Van sejtésed, hogy miről lehet szó? - kíváncsi voltam, hogy ő vajon tudja-e, miért is szólhattak nekem a kollégák.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=861360#post861360][b]Oshiro Noa - 2023.03.26. 20:06[/b][/url]

Azt hiszem, túlságosan izgulok, ezért észre sem veszem, hogy Nadia már bent van a tanári szobában, csak éppen megbújt oldalt - ha lehet így fogalmazni -, hogy teát töltsön magának. Egy nagyon kicsit, de megkönnyebbültem, mert bár ezúttal pontosan érkezem, azért feszengtem volna, ha a helyemen ülve kellene várni a kezdésre. Így legalább hamar túlesek ezen az egészen. Reményeim szerint.
- Szia, Nadia - köszönök vissza illedelmesen, mégis eltitkolhatatlan félénkséggel a hangomban, fejemmel enyhén meghajolva. Tegeződünk, mert szerencsére vagyunk olyan viszonyban, csak néhány idősebb kolléga követeli meg a magázódást, meg persze a diákok előtt fordul néha elő, hogy hivataloskodunk. - Igen, köszönöm - válaszolok röviden és szűkszavúan. Aztán helyet foglalunk, egymással szemben. Körbenézek, főleg az ajtó felé, de szerencsére nincs most itt senki, aki zavarhatna. Ha lesz is átmenő forgalom, van akkora a tanári, hogy ne kelljen minden szavunkat hallania.
Nadia nem kertel, hamar a lényegre tér, mert biztosan neki is kellemetlen a helyzet. Legalább mindketten le akarjuk tudni ezt. Sok minden gondolat kavarog most a fejemben, de leginkább zavarodottságot és dühöt érzek. Lesütöm szemeim, egyenesen ülök, tenyereim lefelé fordítottan a térdemen pihentetve. Otthon, Japánban biztosan nem ilyen elbeszélgetésre számíthatnék... Úgy nőttem fel, hogy tudjam, mennyire szégyen és megalázó a helyzet, amiben most vagyok. De magamnak köszönhetem. Csendben hallgatom, amit mond, s csak akkor szólalok meg, amikor kérdez.
- Azt hiszem, igen. A késéseim. Az őrizetlenül hagyott negyedikesek rendbontása. El akartam simítani a dolgot, de úgy tűnik, hamarabb a füledbe jutott - veszek mély levegőt. Sok minden mást is mondanék még, de megállom, hogy tiltakozzak, vagy magyarázkodásba kezdjek, vagy ami még rosszabb, kifogásokat gyártsak. Ez nem az a helyzet, ahol vitatkoznom kell. A fejmosásnak van itt az ideje.