Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Végre, eljött az első tanítási nap, amit már azóta vártam, hogy megkaptam az igazgatóság pozitív visszajelzését, s megkaptam az állást. Hetek óta erre készültem, tantervet írtam, anyagokat gyűjtöttem, kicsit felturbóztam a ruhatáramat is, hogy még se topisan állítsak be a munkahelyemre. Anyám is azt mondta, hogy ha tanítok, akkor azért legyen egy megjelenésem, mert ha úgy sétálnék be, mint aki kosármeccsre készül egy pofa sör kíséretében, akkor nem biztos, hogy komolyan vennének.
Emiatt magassarkút is húztam, melyhez szoknyát és egy blúzt párosítottam, a talárt azonban elhagytam. Néhány kollégát láttam, hogy viseli, s talán nekem is magamra kellett volna öltenem, de úgy éreztem, hogy addig, míg nem szólnak rám, addig nem kell ezzel törődnöm. A tárgyam amúgy is közelebb állt a muglik világához, s azt hiszem, talárban kevésbé tudtam volna átadni nekik mindazt, amit szerettem volna.
Az iskolán belüli közlekedést még szoknom kellett, hisz hatalmas volt ez az épület, s elsőre nem tudtam minden egyes pontját megjegyezni. Talán emiatt lehet az, hogy egy kör után ismét a bejárati csarnokban bukkantam fel, s magamhoz szorítva az órához szükséges jegyzeteimet, sietve indultam neki újra, hogy ezúttal csak megtaláljam azt a tantermet. Nem akartam késni az órámról a legelső napon, de még ez is benne volt a pakliban. Olyannyira siettem, s annyira izgatott voltam, hogy pechemre nem vettem észre a szemből érkezőt, s már csak arra eszméltem, hogy valakibe beleütköztem. A holmi természetesen azonnal kicsúszott a kezeim közül, így fel sem nézve, automatikusan hajoltam le a lapjaimért egy káromkodás kíséretében.
Sietve kapkodtam össze a szétszórt lapokat, s csak ezután egyenesedtem fel, de talán jobban jártam volna, ha nem pillantok a fiatal férfire. Ahogy viszont láttam magammal szemben Zétény vonásait, hirtelen érzelmek armadája öntött el, de leginkább a düh volt az, mely elborította az elmémet. Nem tudtam visszafogni magam, túl sok minden bántott vele kapcsolatban.  
- Mierda! Carajo! - haragosan törtek fel belőlem az érzelmek, először szóban, spanyolul, ezt követően dühösen léptem előrébb, s két tenyeremmel fogva löktem a mellkasán egyet, miközben folytattam.
- Vete a freir espárrágos! - s ha nem állított le, akkor tovább folytattam a lökdösését. Ennyit a legelső, várva várt tanítási napomról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Annyira gyűlöltem, hogy ezer darabra tudtam volna szétszedni őt! Képes volt lelépni, ott hagyni egy hülye cetlivel, mintha csak egy olcsó nő lettem volna, akit leakasztott valahonnan. Ott mert hagyni, amikor már úgy éreztem, hogy ez az egész több is lehet köztünk, mint egy különleges barátság. Mikor annyira jól kijöttünk egymással, képes volt ez a baromarc ott hagyni! Persze, mit is vártam tőle? Anyám is megmondta, ő tipikusan az a pasas volt, aki megbízhatatlan. Jön, ha segítség kell, beteszi a lábát az életedbe, megmelegszik, eszik a kajádból, élvezi a tested, felcsinál és ott hagy. Gratulálok kedves Zétény.
Az érzések nem csitultak bennem, nem csak magam miatt voltam rá dühös, de végtelen haragot éreztem, amikor arra gondoltam, hogy a kislányomnak nem volt apja, nem volt mellette, amikor ott kellett volna lennie, még csak nem is tud róla. Vajon mi lett volna, ha közlöm vele? Nem hiszem, hogy maradt volna. Még az is lehet, hogy ráérzett, ki tudja, hogy miféle képességei voltak ehhez. Ráérzett, beparázott és inkább eltűnt a francba.
A kérdésével mit sem törődve, löktem még rajta egyet, így a falhoz került, s mikor már nem volt tovább hova lökdösnöm, ütni kezdtem a mellkasát.
- Te egy igazi..egy igazi seggfej vagy! - szitkozódtam, ahogy apró ökleimmel elkezdtem ütlegelni a mellkasát. - Miért kellett lelépned, mi? Miért?- sziszegtem dühösen, de halkan, hisz már nézőközönségünk is akadt.
- Mi van, nincs jobb dolgotok? - morrantam rá az ott lebzselő, kósza lelkeknek, s azok erre már szét is széledtek. A francba, hogy így cseszem el a karrieremet, egy ilyen alakért...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Leállni. Mintha olyan könnyű lenne leállni, amikor a düh vezérli minden porcikádat, s szíved szerint kikaparnád a másik szemét. Zétény ezt érdemelte volna, hogy nekiessek és apró darabokra szedjem, amiért pofátlan módon lépett le, egy nyamvadt sort hagyva maga után. Mintha ezt érdemeltem volna azok után, hogy amikor bajban volt, segítő kezet nyújtottam neki, otthont biztosítottam számára, hogy összeszedje magát. A barátságomat adtam, megnyíltam neki és azt hittem, hogy ő más. De nem volt más, ugyanabba a kategóriába tartozott, mint az összes többi. Bárcsak hallgattam volna az anyámra annak idején, aki óvva intett tőle, s nem egyszer hívta fel a figyelmemet arra, hogy vigyázzak az ilyen csavargó félékkel. Pechemre túl nagy volt a szívem, és megsajnáltam mindenkit. Még őt is.
- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak Qué te foller Culó! - olyan ideges voltam, hogy ismét keveredtek szavaim, s újra cifra káromkodás szökött ki a számon, amit nem tudtam magamban tartani. Újra és újra lesújtottam öklömmel a mellkasára, miután kibuggyant belőlem a kérdés. Tekintetem haragos szikrákat szórt felé, amint kékjeibe fúrtam azokat. Ekkorra már belefáradtam a csapkodásba, kezeim fáradtan estek le a testem mellé, s most már legfeljebb csak a harag volt az, mi tombolt a mellkasomban.
- Hogy bajom essen...hogy bajom essen? Zétény, ne, ezt ne - míg néhány perccel korábban még veszett düh vezérelt, szavai hallatán úgy éreztem, hogy hülyének néz. De ha azt gondolta, hogy beveszem ezt az olcsó dumát, tévedett.
- Egyszer hülyére vettél sikeresen, most ne traktálj ezekkel a hazugságokkal-megcsóváltam a fejem, kínomban már erőltetett mosoly ült az arcomra, csak hogy ne lássa, mennyire rosszul esik még most is az, amit tett velem. S hogy még ennyi idő után is rosszul esik ez a hazugság.  
- Tudod mit? Nincs neked tököd! Soha nem is volt...mert ha lenne, akkor nem hazudnál. Még hogy féltettél, persze. - csalódottan ráztam meg a fejem, nem is értem, miért hittem azt, hogy majd valódi magyarázatot kapok a kérdéseimre. Az elmúlt öt évben kismilliószor pörgettem le a fejemben, hogy mi lenne, ha találkoznék vele, hogy mi lenne az a válasz, ami megnyugtatna. Ez viszont csak olaj volt a tűzre, s csak növelte a bennem parázsló gyűlöletet. Egyszer ugyan elképzeltem, hogy mesélek neki Natalieról, de ezek után nem volt az a pénz, amiért én bemutattam volna a lányomnak.
- Én itt dolgozom, ez a munkahelyem! De te mi a francot keresel itt? Miért kellett neked itt felbukkannod, éppen most, éppen ma? Mi? Nem tudtál volna másfelé kóborolni? - a kérdése újra felhergelt, így dühösen böktem mutatóujjammal a mellkasára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Felpiszkált. Képes volt azt mondani, hogy nem hazudik, ráadásul spanyollal vágott vissza, mintha ezzel akarná kiváltani a szimpátiámat. Dühített, s ez a harag csak még jobban megült a tekintetemben.
- Te soha nem hazudsz, csak amikor megszólalsz. De tudod mit? Nem is érdekel, tényleg nem. Neked egyszerűbb volt az, hogy eltűnj egy szó nélkül, amikor már komolyra fordult a dolog. Mert az volt, és ezt te is tudod! De a Szőke miatt léptél le, tudok róla. Nehogy azt hidd, hogy nem láttam azt a képet - hogy féltékenység lett volna? Nem, ennyi év távlatából már csak a harag volt bennem, akkor talán meg akartam érteni, hogy ki lehet az, akiről soha nem mesélt. S ki tudja, talán miatta lépett le. De még ez sem lett volna baj, ha legalább őszinte velem. - Vagy ki tudja, lehet hogy ő is csak egy áldozatod volt...mindegy is. Jobb is, hogy kiderült, milyen alak vagy, így legalább nem...- itt egy pillanatra megtorpantam, s elharaptam a mondat végét, mert rájöttem arra, hogy majdnem sikerült kikotyognom neki azt, hogy van egy lánya. Vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy van egy gyereke? Nem, mintha megérdemelné azt, hogy tudjon róla. - Tanulsz? Hány éves vagy te? - nem is akartam hinni a fülemnek, amikor azzal állt elő, hogy itt tanul. Volt némi gúny a kérdésemben, amire egyébként tudtam a választ, s inkább csak odaszúrtam, mintha ezzel is bántani akarnám. Eközben már összefűztem mellkasom előtt védekezően a kezeimet, mintha ezzel akartam volna jelezni felé a határaimat. Nem igazán értettem, hogy miért üti a fejét a falba, ahogy azt sem értettem, miért mondta azt, hogy sajnálja. Olyan őszintének tűnt, túl igaznak tűnt, s éppen ez volt az, ami bosszantott. Hogy mondhat valaki ilyen szavakat oly őszinteséggel, ahogyan ezt ő tette most, miközben valószínűleg mindez nem is igaz?
- A gondot azzal okoztad, hogy felbukkantál Prágában Zétény. Nem kellett volna megszólítanod, és akkor nem lenne ez az egész...- megint. Megint csak úgy kellett elfojtanom a gondolataimat, pedig oly szívesen dörgöltem volna a képébe, hogy mit hagyott maga mögött. Egy részem vágyott arra, hogy az orra alá dörgölje, egy másik részem azonban védte azt a csöppséget, aki nem érdemelte meg azt, hogy egy ilyen alak feldúlja a kis életét, hogy aztán őt is pofára ejtse.
- Nem, még csak az hiányzik, hogy miattam iratkozzál ki. Nem kell kiiratkoznod, csak lehetőleg kerülj el. - sziszegtem még mindig haragosan, ahogy kékjeibe fúrtam a pillantásomat. Nehéz volt keménynek mutatkoznom előtte, nehéz volt megállnom, hogy ne engedjem szabadjára a bennem kavargó érzéseket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Mindkettőnk egymás szavába vágva próbálta lenyomni a másik torkán a maga igazán, már Zétény sem volt higgadt, de ne is legyen az! Ha sikerült elrontania a napomat a jelenlétével, s felidegesítenie, akkor neki sem jár a nyugalom.
- Szóval így hívják. Igen, láttam, nem, mintha nem sejtettem volna azt, hogy egy nő is van a dologban - jegyeztem meg, s bár soha nem mesélt róla, és én sem akartam kutatni a holmijai közt, a fotót véletlenül találtam meg a holmijai közt. Ideges voltam, így történhetett meg az, hogy majdnem elárultam neki az igazat, visszakérdezése azonban megtorpanásra késztetett. Ne légy eszetlen Nadia, nem szabad. Magamat megrovásban részesítve, sietve kattogó agytekervényeim próbáltak választ találni a kérdésére.
- Így legalább...legalább nem maradtunk együtt - vágtam rá azt, ami először az eszembe jutott, de lehet, hogy ez a válasz nem elégítette ki őt, s átlátott a szitán. De ha még át is látott, akkor sem voltam köteles elmondani neki az igazat. Nem, kizárt, nincs az a pénz, hogy meséljek neki Natalieról.
Az igazság helyett inkább szurkálódni kezdtem, jól esett hogy egy kicsit odaszúrhattam, ami fáj, s amúgy is, azt gondoltam, hogy ez még mindig nem volt számára kellő büntetés. Kerékbe törve kellett volna aszalódnia a napon!
Harag. Ismét, újra elöntötte elmémet a düh köde, megint többet mondtam a kelleténél, így ráeszmélve erre, erővel préseltem össze az ajkaimat, miközben szikrázó tekintetem a kékjeibe fúrtam.
- Nincsen semmi! - csattantam fel hangosan, bár legszívesebben az  arcába vágtam volna, hogy van egy gyereked Vete a la mierda! Ezt azonban nem tehettem, meg kellett védenem a kislányomat, távol tartanom Zéténytől. Az idegességtől már úgy remegett minden porcikám, hogy sietve, védekezően fontam magam köré a karjaimat. Meg kellett nyugodnom, nem hagyhattam, hogy ennyire uraljanak az érzéseim, s hogy az első napon kicsapjanak a munkahelyemről.
- Mugliismeret, és nem akarlak meglátni az órámon. Mi nem ismerjük egymást - sziszegtem dühösen a szavakat, homlokom még mindig a méregtől volt ráncos.
- Sajnálhatod is! - vetettem oda a szavakat haragosan, s úgy éreztem, hogy nem tudom majd tovább tartani magamat előtte. Ekkor azonban a kérdésére kínomban nevetés tört fel belőlem.
- Engedélyt kérsz? Milyen édes, hogy megkérdezed, legutóbb simán csak leléptél-vetettem oda a szavakat, s bár a kín szülte arcomra a mosolyt, egyáltalán nem volt jó kedvem. Az érzelmi kavalkád könnyeket préselt a szemeim sarkába, de nem hagyhattam, hogy ezt Zétény lássa, nem érdemelte meg, hogy előtte törjek össze.
- Menj csak, de most nem lesz szükség cetlire, édes - az utolsó szót megnyomva próbáltam vele érzékeltetni, hogy mennyire gyűlölöm is őt. Ezután fordultam sarkon, s magamhoz szorítva a holmijaimat, sietve indultam meg az uticélom felé, mely a tanterem helyett a női mosdóra változott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Apukám haditengerész és egy tengeralattjárón szolgál nagyon lent, sok sok méter mélyen a víz alatt - Nathalie egy újabb ismeretlen szívébe lopta be magát a történetével, miközben áhítozott azokért a falra ragasztható pandás matricákért, s már majdnem elérte a célját, mielőtt azonban megkapta volna ingyen az egyik kisegítőtől, még épp időben tértem vissza hozzá, kezemben egy nagy bödön festékkel. - Elnézést, nem kérünk ilyen matricát, köszönjük - mondtam elnézést kérően, miközben már guggoltam is le a kis ördögi tündérkémhez. - De hát, szegénynek hiányzik az apukája a tengeralattjáróról, és azt mondta, hogy ez a pandamaci az egyetlen közös pont köztük, és az apukája még magára is tetováltatta - ez volt az a pont, amikor már az én szemeim is elkerekedtek, hisz azt tudtam jól, hogy Nathika néha előadja magát az apukájáról, s hála a képzelőerejének, mindenféle történetet kitalál vele kapcsolatban, de ez a sztori még a korábbiakat is felülmúlta. Kissé ideges is lettem, hisz nem akartam azt, hogy a faluban néhány hét elteltével majd mindenféle pletyka terjengjen arról, hogy vajon akkor katona-e a férjem, vagy építész, esetleg svindler, aki épp a börtönbüntetését tölt valahol egy távoli földrészen.
- Áh, el ne higgye, és van már odahaza pandánk, köszönjük - elnézést kérően mosolyogtam a kedves segítőre, megvártam, míg lelécel, s csak ezután fordultam szembe a kisasszonnyal, hogy jól megdorgáljam. - Nathie szívem, hányszor mondtam már, hogy ne találj ki ilyen történeteket, hm? Édesem..-sóhajtva pillantottam rá, ő viszont csak nézett azokkal a nagy szemeivel. - Akkor megkapom a matricát?-nem tágított, olyan kis ördög volt, nem is értem, hogy kire ütött. Én lettem volna ilyen gyerekkoromban? Merlin szakállára, egyszer még kikészülök ettől. - Nem, nem kapod meg, és most már hagyd ezt abba! - picit keményebben szóltam rá, miközben megfogtam a kezét, nem túl szorosan persze. Éreztetni akartam vele, hogy ez nem így működik, s nem kaphat meg akármit, amit csak szeretne, pláne nem ilyen eszközök árán. De miért művelte ezt velem? Lehet, hogy elrontottam a nevelését?
- Megvesszük a szobádhoz a festéket, olyan lesz, amit szeretnél, és anya fest neked rá virágokat és állatkákat, hidd el, sokkal jobb lesz, mint az a falmatrica - ekkor már gyengédebben szóltam hozzá, s felegyenesedve megsimogattam a fejét, majd épp fordultam egyet, hogy még kerítsek néhány ecsetet a finomabb formákhoz, amikor Zéténybe akadtam.
- Carajo! - ki is csusszant a számon egy halk káromkodás, bár igyekeztem visszafogni magam, hisz mégis ott volt mellettem a kislányom. Nagyon zavarba jöttem, olyannyira, hogy már nem is nagyon figyeltem arra, miről fecserészik nekem Nathalie. Egyszerűen csak anyai ösztöntől vezérelve, hirtelen húztam magam elé őt a jobbommal, s oly szorosan fogtam magamhoz közel, mintha el akarnák tőlem venni. A fenébe, hogy ennek is éppen erre kell lepzselnie!
- Zétény - nevén szólítottam, hangomból viszont érezhette a kimértséget, s azt is, hogy nem örültem ennek a viszontlátásnak. Nem akartam vele beszélgetni semmiről sem, ezért sem reagáltam a leveleire, még csak el sem olvastam azokat. Három bagolyból az egyik apró cafatokra szaggatva végezte a szemetes alján, egy másikat a gyertya lángjával égettem üst felett, míg hamuvá nem égett, a harmadikat pedig a wc-n húztam le.
- Nathalie, a lányom. És már épp menni készültünk - vetettem oda sietve, majd kézen fogva a kicsilányt, már el is akartam szelelni Zétény mellett. A szívem hevesen vert, leginkább azért, mert rettegtem attól, hogy lebukunk előtte, hogy felismerni Natiban a saját vonásait, is akkor jöhet majd az a kínos beszélgetés, amit ezerszer elképzeltem már, még sem akartam azt, hogy valóra váljon.
- Hé, álljon meg, nem fizetett! - a franc esne mindenkibe, hogy annyira rohadtul fontos most fizetni! Hát nem veszik észre, hogy menekülök ez elől a férfi elől?
- Oh édes Merlinemre...- még káromkodtam egy sort spanyolul is ezt követően, s feszülten pillantottam a kisegítőre. - Bocsánat, akartam fizetni, adja össze - azzal a boltos kezébe nyomtam a festéket.
- Te honnan ismered anyut? Jó magas vagy, mint az apukám... - és már megint kezdte. Édes istenem.
- Nati! - sietve szóltam rá, majd Zétényre pillantottam. - A baglyod telehurcolta szeméttel az irodámat - jegyeztem meg némi gúnnyal, utalva ezzel a bontatlan leveleire. Most már azért kíváncsi voltam, hogy mit akarhatott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

A kislányomat sem kellett félteni, ha ismerkedésről volt szó, mert fiúkat megszégyenítő módon fogadta Zétény ökölpacsiját, amire reagált is, s apró öklével enyhe erővel bokszolt bele a férfiébe. Már ezt is rossz volt látnom, a torkomat gombóc szorította, s tényleg nagyon ideges lettem. Ha kiderül, hogy ő az apja, akkor majd lehet, hogy el akarja venni tőlem, hogy aztán lelépjen vele ki tudja hová. Vagy a franc tudja! Annyira nem ismertem a férfit, hogy tudjam, képes lenne-e ilyesmire, bár valahol a lelkem mélyén reméltem azt, hogy nem, de arra sem számítottam anno, hogy majd csak úgy lelécel mellőlem egyetlen rohadt cetlit hagyva. Ó, hogy még mennyire utáltam ezért (is)!
- Nem állunk szóba idegenekkel Nathie! - idegesen szóltam rá, s picit erősebben is fogtam kézen, mikor el akartam hagyni vele az üzletet, ő azonban nem igazán akart mozdulni, s mintha utánfutó lenne, úgy csüngött rajtam, mozdulatlanul. - Ne anya, ő nem ismeretlene, Bácsi a neve. - érvelni próbált, bár magam sem tudtam, hogy most a matrica miatt akar még mindig maradni, vagy ennyire felkeltette az érdeklődését Zétény. Ajh, ne. Ugye ez nem olyan titkos Nathie, én vagyok az apád lelki kapcsolat, vagy biológiai vagy mi a szösz.
Tényleg mindenféle hülyeség megfordult már a fejemben, ráadásul még szóltak is , hogy fizessek. Pedig a tulaj jófejnek tűnt múltkor, ő egész biztosan hagyta volna, hogy leléceljek és később fizessek. De ez a segítő, áh, nehogy legyen benne némi szolidaritás. Á, dehogy.
- Jóban voltál anyuval? Barátok voltatok?- Nati nagy szemekkel pislogott Zétire, miközben én már kínomban a tenyeremmel csapkodtam a homlokom. Ilyen nincs, mi jöhet még?  - Édesem, hagyd a Bácsit - magam is leguggoltam, s először a lányomnak címeztem a szavakat, majd szabad kezemmel oldalba böktem Zét, s utóbbit már csak súgtam felé. - Ne magyarázz már neki ilyeneket - feszült lettem, ez egyáltalán nem hiányzott az életembe. Szegény Nathie amúgy is állandóan faggatott arról, hogy ki az apukája, de többnyire csak annyit kapott válaszul, hogy egy seggfej, aki lelépett és magára hagyta anyát, mindezt persze egy fokkal szofisztikáltabb verzióban. Közben felegyenesedtem, s egy pillanatra a kisegítőre néztem, hogy vajon összeadta-e már az árut, s fizethetek-e. Láthatóan azonban még piszmogott, a kicsilány meg már a szoknyám szélét húzgálta, s szólongatott.  
- Megbeszélni? Hehh...hehe, légyszíves ne nevettes - ó igen, még mindig gúny áradt a szavaimból, ahogy bosszúsan pillantottam a férfi szemeibe. Az, hogy lökött rajtam egy nagyot a folyosón, már csak mellékes volt, de az elveszett éveket már nem tudta visszapörgetni, s a múltat már nem tehette jóvá.  
-  Anyu, anyu bocsáss meg nekiii - Nati fogalmam sincs, hogy miért, de szimpatizált ezzel az alakkal, őt egy pillanat alatt levette a lábáról, s az a baj, hogy ha a lányom kért valamit, akkor arra elég nehéz volt nemet mondanom. Ráadásul, mikor Zé bocsánatot kért, őszintének tűnt, s utána olyan kedvesen viselkedett Nathieval, hogy egy pillanatra végig futott a fejemben az, hogy milyen aranyosak is így együtt. Hogy micsoda??? Nem, nem, ez kizárt!
A gondolatot gyorsan el is vetettem, idegesen ugrott össze a gyomrom, mert veszélyesnek éreztem ezt a pillanatot.
- Az apukám Afrikában gyógyít vak gyerekeket , igen, és ígérte hogy küld nekem pandás matricát, de nem érkezett meg a postával - sóhajtva biggyesztette le az ajkát, hajszálai előre hullottak, de lopva kékjeivel azért Zétényt fürkészte.
- Ajh Merlinre már... ne faggasd őt, jó? Kicsim, te várj meg itt. Maga ott, figyeljen rá! - a teszetosza kisegítőre rászóltam, majd Zé karját megfogva, néhány méterrel távolabb húztam őt a lányomtól, s oldalra pillantva ellenőriztem, hogy hall-e minket, de láthatóan újra lefoglalta őt a matricás pasas.
- Az apja...nos, az apja és én elváltunk pár éve, ennyi. Ő meg így dolgozza fel, de jobb, ha nem zaklatod őt. - szóltam rá kicsit keményen, de aztán úgy éreztem, nem viselkedhetek vele így tovább, hisz mégis csak bocsánatot kért, s amúgy is, mi értelme volt a dühömnek, hah nem vághattam az arcába.
- Azt nem mondom, hogy megbocsájtok, mert elárultál engem Zétény. Fontos voltál nekem, és ezt te is tudod, de te félsz a kötöttségektől, amivel nincs is gond. Csak ne így léptél volna le. De...talán idővel majd nem fogok rád ennyire pikkelni. A gyerekedhez meg gratulálok, nem mondtad, hogy a Szőkével összejött...igaz, nem is kérdeztem. - nem, nem voltam féltékeny. Inkább csak dühös voltam, hogy másnak is csinált egy gyereket, bár talán azért legalább vállalta a felelősséget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Aha - bőszen bólogatott a csöppség, s még az ajkait is lebiggyesztette, hogy még hatásosabb legyen a kis jelenet, s elérje áhított vágyát. Zétény meg szimpatikus volt neki, mert a hajborzolásra, s a férfi szavaira kacarászni kezdett, miközben huncutul pillantott fel rá a hajszálak takarásából. Még azt is mondhatnám, hogy szinte idilli volt ez a pillanat, ahogy apa és lánya egymásra talált a festékbolt közepén, nekem viszont már alig bírták az idegeim, s majd beleőszültem a rettegésbe attól, hogy fény derül az én is titkomra.
Nem is tudtam palástolni az idegességemet, s jobbnak láttam a férfit elrángatni cserfes kislányom mellől, mielőtt még tovább diskurálnának, s kiderülne az igazság, legalábbis annak egy szelete. Komolyan, még mindig indulatoktól fűtötten vágtam arcába a szavakat, s a hazugságot, amit hirtelen kreáltam, de talán egy fokkal hihetőbb volt, mint a kislányom szavai. Szemrebbenés nélkül vágtam Zétény arcába a kamu történetet gyermekem apjáról, pedig nem voltam hazudós forma, de úgy éreztem, hogy csak így védhetem meg a gyermekemet. Nem hiányzott ennyi idő után az, hogy betoppanjon az életünkbe egy apa, és felbolygassa Nathie lelki világát, aki már megszokta azt, hogy nincs apja, s nélküle kell felnőnie. Zé megjelenése egész biztos, hogy felborította volna a kis életét, s ezt nem hagyhattam.
- Ő is. Igen, ez van - nyögtem ki a szavakat nehezen, mert ott volt bennem az a szikra, hogy mégis az arcába köpjem, hogy nem ő is, hanem csak Te. Ó, bárcsak megtehettem volna, de nem. Uralkodnom kellett az indulataimon, az emlékek hozta érzelmeken. De piszkosul nehéz volt. Végül, mégis próbáltam higgadtan viselkedni vele, értékelni a normális viselkedését, s azt, hogy bocsánatot kért. Nem, mintha ez bármit is számított volna, hisz jelen pillanatban nem tudtam neki megbocsájtani. Viszont bármennyi düh és harag is volt bennem, nem ostorozhattam őt olyas valamiért, amiről még csak nem is tudott. Ha tudta volna, hogy terhes vagyok, akkor lehet hogy nem lép le. Bár nem, azt hiszem, akkor is megtette volna.  
Miközben kavarogtak a gondolatok az elmémben, megéreztem csuklómon a fogását, s ez a mozzanat hirtelen meg is lepett. Felkaptam rá a pillantásom, zavart az, hogy hozzám ért, emlékeket idézett fel bennem. Még szerencse, hogy gyorsan elengedett, így nem kellett nekem kirántanom csuklómat ujjai szorításából. Azért sietve összekulcsoltam karjaimat a testem előtt, s még egy fél lépést hátra is léptem, hogy ne legyek olyan közel hozzá, miközben beszél.  S ahogy beszélt, és beszélt, úgy ült ki az értetlenség az arcomra, miközben az egyik szemöldököm hangyányit feljebb csusszant.
- Hogyan? - annyi infó zúdult rám hirtelen, hogy teljesen összezavart. Az első hír, hogy nem övé a gyerek, meglepett, mert esküdni mertem volna, hogy a szőke miatt lépett le, s mivel mind a ketten itt bukkantak fel Bagolykőn, csak arra tudtam gondolni, hogy kettejüké a gyerek. Hallva azonban, hogy még sem ő az apa, megkönnyebbültem. Fogalmam sincs, hogy miért, de könnyedséget hozott a tudat, hogy nem szórt mindenfelé kölyköket, amerre csak ment.
- Na itt stop, Zétény! - tenyeremet a magasba lendítve igyekeztem némaságra inteni a férfit, mert egészen addig érthető volt számomra a történet, hogy ő és a Szőke nincs együtt, s nem övé a gyerek. Az utána következő szavak azonban összezavartak, s azokon már nem tudtam kiigazodni.
- Mit nem gondoltál? Hm? - egy pillanatra megálltam, s folytattam. - Tudom, hogy szerelmes voltál, mert az egyik estén, amikor beszélgetni szerettem volna veled, láttam, ahogy az ágyadon ülve nézegeted a képet. Tudtam róla, de nem akartam felhozni neked - sóhajtottam egyet, néhány másodpercre felelevenedett előttem a múlt. - Milyen veszélybe Zétény? És ugye nem azt akarod kihozni ebből, hogy engem is szerettél, mert ha igen, az elég szarul jött le - a düh még mindig ott élt bennem, így ki is csúszott ez a számon, bár nem akartam efféle érzelmekről diskurálni vele. - Ha soha nem hazudsz, akkor válaszolj a kérdésemre, miért léptél le, ha nem a Szőke miatt? Miféle veszély motivált téged arra, hogy lelépj mellőlem, és lelépj a Szőkétől?- a nővel egyébként nem volt bajom, a történetet hallva már inkább sajnáltam, hisz ha jól értelmeztem a férfi szavaiból, vele nagyjából hasonlót játszott le.
Tényleg nagyon érdekelt a válasza, most már nagyon fúrta az oldalam, hogy mi végett tűnt el egyik pillanatról a másikra. Valamiért nehéz volt hinni neki, hisz hacsak nem bankrabló, vagy bűnöző, akkor kétlem, hogy oka lett volna félteni engem, vagy bárkit. Közben lopva a kislányom felé pillantottam, hogy minden rendben van-e , láthatóan még mindig az eladó agyát húzta a kis történeteivel, de azt hiszem, hogy Zé is megpróbált kibúvót keresni, hisz hirtelen Nathieról és a matricákról mesélt. - Nem, nem akarom elkényeztetni őt, és meg kell tanulnia azt, hogy nem lehet minden az övé, amit akar. - kicsit megint keményebben szóltam a férfihez, de csak azért, mert nem akartam azt, hogy bármiféle kapcsolat is legyen közte, és a lányom közt. Ő is láthatta rajtam az idegességet, s úgy éreztem, hogy egyre feszültebb leszek a társaságában. - Menekültél? - ahogy újra bocsánatot kért, s elmondta,hogy miért is lépett le, egy kicsit ledöbbentett. Nem igazán értettem, még mindig zavaros volt ez a történet, s bár nagyon is őszintének tűnt, ezzel a vallomásával csak még jobban felbosszantott.
- Szóval értsem úgy, hogy öt évvel ezelőtt téged üldözött a családod, és az ellenségeitek, és emiatt léptél le, miután...- hogy dühös voltam-e? Igen.
- Mi vagy te, a pampák királya? Valami drogbáró? Merlinemre, te túl sok krimit olvasol! Ennyire hülyének nézek ki, vagy tényleg ennyire hülyének gondolsz? - nagyon nehéz volt türtőztetnem magam, s hogy ne kezdjem el újra lökdösni a férfit, de legbelül igen csak tomboltak az indulatok. - Ja bocs, igazad van. Most jut eszembe, hogy Capulet vagyok, te meg Montague! Á, így már minden világos. Na viszlát Zétény! - az idegességtől majd felrobbantam, sietve léptem el a férfi mellett, s a kasszánál is dühösen nyúltam a pénztárcámba, hogy kifizessem a festéket. -  Nahát, csak ennyi lesz? Hihetetlen, hány órába telt ezt mind összeadni ? - az indulatosságom végett meglehetősen bunkó voltam a kisegítővel, de abban a pillanatban nem tudtam gondolkodni. Még mindig kavarogtak bennem a férfi szavai, s nem tudtam dülőre jutni vele kapcsolatban. Mi van akkor, ha igazat mondott, s tényleg védett valamitől?
- Anya nagyon haragszik rád. Mivel húztad föl? - egyszer csak, míg nem figyeltem, Nathie elsurrant mellőlem, s ha Zé még arra téblábolt, megrángatta a kabátját, hogy felhívja magára a férfi figyelmét, s közben a kis kezével intett, hogy guggoljon le hozzá. - Nem akarja megvenni nekem a pandákat. De ha te megszerzed nekem, akkor ráveszem anycit, hogy kedveljen - huncutul mosolygott Zétire, s még rá is kacsintott a kislány.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Igen, haragudtam rá, s igen, tudni akartam végre az igazságot, hogy mi lehetett az a komoly ok, amiért szó nélkül kellett hajnalra eltűnnie. Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy majd érzésekről is szó esik, s bevallom, meglepett. Azt tudtam, hogy kedvelt, hisz ha ez nem így lett volna, akkor nem lettünk volna barátok, s nem alakul ki az a plusz, s talán annál is több, legalábbis a részemről. Pech, de megtörtént, pedig mindig is sejtettem, s már az anyám is megmondta, hogy vigyázzak ezzel az alakkal. Erre most meg ilyeneket mond, na ne!
Nem elég, hogy alapból is ideges voltam, hisz egy karnyújtásnyira volt a lányától, képes volt előhozakodni ezekkel a dolgokkal, s még a magyarázata is összezavart. Dühített is, meg nem is értettem, hogy mégis mennyi az igazságtartalma a szavainak. Olyan ideges lettem, hogy ezt már csak tetézték a következő másodpercek, amikor vetkőzésbe kezdett, ott az üzlet közepén.
- Basszus Zétény, normális vagy? - sziszegtem halkan, miközben sietve körbepillantottam, hogy nem-e figyeli valaki a produkciót. Nem akartam, hogy a lányom előtt vetkőzzön, még szerencse, hogy Nathie figyelmét lekötötte a kisegítő. Pillantásom ezután kanyarodott vissza a férfire, akinek minden porcikáját kívülről ismertem, mégis, meglepett az, amit most mutatott. Ledöbbentem, majd sietve el is takartam a pillantásom.
- Na jó...ez...ez...fizetnem kell - vágtam rá hirtelen, s idegesen hagytam ott, mert mindez túl sok információ volt nekem egy napra. Mégis hol a francban járt ez az ember? Ki művelte ezt vele?
Míg ezerfelé kavarogtak a gondolataim, s a feszültséget azon a szerencsétlen eladón próbáltam levezetni, addig a kis angyalkám már a férfi körül sündörgött, s mi az hogy sündörgött. Nagy kék szemeivel érdeklődve fürkészte Zétényt, s hallgatta a szavait. - Anya rám is mérges, mikor ott hagyom - mondta elgondolkodva, hisz nem egyszer fordult már elő, hogy vásárlás közben elszökött mellőle. A pillanatnyi gondolatok azonban nem tekerték el annyira a fejecskéjét, hogy ne tudjon az üzletre koncentrálni.
- De miért? - nagyon csalódott lett, akarta azokat a medvéket, s már nem csak azért, mert tetszettek neki a kis figurák. Már azt hitte, hogy az ajánlata sem érdekli az új pajtását, egyik lábáról a másikra billent, miközben szoknyáját igazgatta, mikor legnagyobb meglepetésére Zé belement az ajánlatába. Szinte azonnal felragyogtak a szemei, s a mosoly újra ajkaira kúszott.  
- Áll az alku - mondta kacarászva, s magához képest egy nagy pacsit nyomott a férfi kezébe. Mielőtt azonban végleg elköszönt volna, még elkapta a férfi karját, s közelebb hajolva hozzá, lábujjhegyen nyújtózkodva súgta a fülébe.
- Ha ki akarod békíteni, vegyél neki felvágottat. A sonkát nagyon szereti - mondta kacarászva, majd teli vigyorral intett a férfinek. A vásárlással ekkorra végeztem, sietve kaptam kezeim közé a festékeket, s kifelé menet kézen fogva a lányomat is nyakon csíptem.
- Viszlát Zétény - köszöntem sietve a férfitól, majd Nathieval megindultam hazafelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

- Dikh tanárnő, ne segítsek? Hadd vigyem má, no' - hirtelen termett mellettem az egyik diák, hirtelen azt sem tudtam róla eldönteni, hogy melyik ház tagja, bár a korát sem sikerült volna besaccolnom. Mindenesetre, nem tűnt ismerősnek, bár ki tudja, lehet, hogy ott ült az óráim egyikén. S mivel mindhárom - igen, a nemlétező is - kezem tele volt, úgy döntöttem, hohgy ha már ennyire ajánlkozik nekem, akkor végül is, hozhatja az egyik térképet.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? - kíváncsian pillantottam felé, miután kezébe nyomtam az egyik segédeszközt, s így egy kicsit fellélegezhettem, mert kevesebb súlyt kellett tovább cipelnem.
- Klaudió, deh' odahaza csak Szarka a becenevem - vigyorgott vissza, miközben alaposan szemügyre vette a feltekert rajzot. - Dikh, ennek van súlya - közben rázogatni kezdte, mintha azt várta volna, hogy csörögni fog. Erre egy kicsit furán megemeltem az egyik szemöldököm, s nem voltam biztos benne, hogy a fiatal fiú tudná is, éppen mit tart a kezében. - Ez egy térkép, világtérkép, rajta a legfontosabb városokkal, kiegészítve történelmi évszámokkal. Nem láttál még térképet?
- Hát teccik tudni, nem még, de majdnem olyan, mint a nyanyó szőnyege otthon. Szóval ez akkor nem ér sokat? Deh' mindegy is! Tetszik tudni kérdezni akartam, hogy Ön nem tud-e helyet, ahol rezet vennének, meg hogy mi ennek az árfolyama a muglikná...Dikh egy egér, jájj baszki..öh bocsánat! - hirtelen ugrott meg mellettem a srác, még mielőtt választ adhattam volna az érdekes kérdésre. Fura, eddig itt a kastélyban csak érdekes kérdésekkel találtak meg ezek a fiatalok. Most viszont, a srácnak sikerült úgy megriadnia, hogy míg fél fordulatot tett, kezében a térképpel, azzal úgy vesén kólintott, hogy elveszítve az egyensúlyomat, majd eltaknyoltam a folyosón, s így szanaszét szórtam mindent a kezeim közül. A könyvek, s a másik térkép is nagy csattanással ért véget a kövön.
- Jáh, elnézést , no nem fílek tőlük , csak ez most váratlanu' ért - mondta elnézést kérően, s sietve ugrott, hogy felkapja a holmijaimat a földről, miközben tekintetem megakadt egy ijedt nőn. Ráadásul nem is akárkire hoztuk rá a frászt, hanem a Szőkére. Kínos. Most még csak azt sem tehettem meg, hogy gyorsan hátraarcba fordulok, s elviharzok. Már túl késő volt, meglátott. A fiatal srác meg csak mondta, és mondta, miközben pakolta vissza a holmikat a kezembe.  - Jó-jó, semmi gond, semmi. De kérem, keressen meg a fogadóórámban, ha ez a téma...rézvásárlás?...érdekli. Most még sok teendőm lesz a következő órám előtt - mondtam elnézést kérő mosollyal, majd visszaszerezve a holmimat, tettem néhány lépést közelebb a Szőkéhez.
- Ne haragudj, hogy rád hoztam a frászt. Egy kicsit sok a holmim, a fiatalember meg nem bírja az egereket - mondtam elnézést kérő mosollyal, de mire oldalra pillantottam, hogy a srácra mutassak, neki már hűlt helyét találtuk. - Öhm...mi szerintem még nem ismerjük egymást, most kezdtem egy hete, Nadia Rosales, mugliismeret - halovány mosolyt varázsoltam az arcomra, s mivel rájöttem, hogy még mindig tele a kezem, először a két térképet megpróbáltam a falnak támasztani, segítve jobb térdemmel, s ha sikerült, csak ezt követően nyújtottam kézfogásra a kezem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Az utóbbi időben, mintha Demoklész kardja lebegett volna felettem, mindig peches megmozdulásaim voltak. Ha éppen nem a kávéval öntöttem le magam, vagy nem a gyereket hagytam el bevásárlás közben, akkor vagy a festéket öntöttem a nyakamba odahaza a renoválás során, vagy úgy szórtam szanaszét a holmijaimat, mint ahogyan azt néhány perccel korábban tettem.
Jó, az is igaz, hogy ezúttal a fiatal diákúr suhintott oldalba, s ennek köszönhetően hullott minden szanaszét, de ezek az apró dolgok is azt sugallták, hogy valami nagyon nincs rendben az életemmel, s lehet, hogy ez egy büntetés. Büntetés, amiért nem árultam el a gyermekem apjának, hogy van egy lánya. Igen, csak ez lehet. A bűntudat? Nem, kizárt, hogy bűntudatom legyen miatta, hisz ő lépett le! Akkor viszont joga sincs a gyerekhez, meg amúgy sem lehet ráilleszteni az apa cetlit, hisz az apaság nem egyenlő azzal, hogy gyermeket nemzett.
Felocsúdva az esetből, s visszazökkenve a röpke gondolatmenetből, az úriember segítségnyújtását követően már tova is suhant, azonban nem kerülhettem el a Szőke pillantását. Ciki, vagy nem ciki, de ha már szemeztünk egymással, nem tehettem meg azt, hogy lelépjek. Nem azt mondom, hogy nem volt bennem egy kis feszültség a találkozás miatt, de ezt el kellett fojtanom magamban, s valószínűleg a nő úgy sem tudott rólam semmit.
- Oh, köszi! - meglepett, de szinte azonnal segített megszabadulnom a térképektől, ezzel máris levett rólam némi terhet, amiért hálás voltam, s még egy kedves mosolyt is küldtem felé, míg ki nem szúrtam a kosárban alvó csöppséget.
- Nahát, ki ez a kis legény? Nagyon aranyos - leguggolva szemügyre vettem a kicsit, mintha csak azt fürkészném a vonásain, hogy Zé nem-e hazudott. De nem, nem hiszem, mert ez a csöpp nem hasonlított a férfire, ennek ellenére nagyon édes kisbaba volt. Felegyenesedve fordultam újra a nő felé, aki eközben az ifjú tanoncról mesélt, bár elsőre nem igazán értettem a szavait.
- Jutalmat? - össze is ráncoltam a homlokom, de ekkor a szőke utalására magam is a fülemhez kaptam, s úgy tűnt, hogy míg a balon még mindig ott függött az aranykarika, a jobban már csak a hűlt helye maradt.
- Oh...ohh - egymást követően ért a döbbenet, elsőként a fülbevalóm eltűnése, majd azt követően a könyvemé. - Jaj, itt ilyen zsebes diákok vannak?- az arckifejezésem azt hiszem, hogy mindent elárult, hisz elég volt csak rám nézni, látszott az, hogy mennyire megdöbbentett ez az eset. Sok jót hallottam már Bagolykőről, emiatt is adtam be ide a pályázatomat, arra azonban nem készültem fel, hogy itt ugyanúgy kellene óvnom az értékeimet, mintha a muglik közt járnék.
- Áh, nagyon örvendek - a bemutatkozás közben végre kezet rázhattam a szőkével, meg is szorítottam, de csak annyira, ahogyan azt illik, s így volt lehetőségem még inkább szemügyre venni őt. Szóval ő a nő a képről. Zé nagy szerelme. Kedvesnek tűnik, szimpatikus. Fenébe.Magam sem tudom, hogy miért, de azt hiszem, hogy jobban örültem volna, ha egy bunkó ez a csaj, mert akkor legalább lett volna okom őt utálni. Így viszont meg kellett állapítanom magamban, hogy nagyon is rendes, s bár még ha ő is volt az ok, hogy a gyerekem apa nélkül nőtt fel, akkor sem haragudhatok rá.
- Öhm...igen igen, azt hiszem. Nem voltam felkészülve erre, ez most kleptománia, vagy esetleg..?- durva, de lehet, hogy tényleg kifosztottak már a második héten.
- Egyébként, ezt leszámítva tetszik. Nagyon kedvesek a kollégák, segítőkész mindenki és a diákok is nagyon helyesek - el is mosolyodtam, hisz eszembe jutottak azok az érdeklődő arcok az első óráimról. - Bár a kastélyt még nem sikerült teljes egészében feltérképeznem, néha még mindig eltévedek - fűztem hozzá halk nevetéssel.
- Te mit tanítasz, amellett hogy ennyi diákra kell figyelned?-kíváncsiskodtam, miközben lepillantottam újra a kisfiúra. - Jaj, tényleg tündéri ez a gyerek, hogy hívják? - újra felpillantottam, s felmerült bennem annak a gondolata, hogy most talán itt lenne a lehetőségem arra, hogy felhozzam Zétényt, és megérdeklődjem azt, amit tudni szeretnék róla. De mégis, hogyan? Totál hülyének nézne, ajh Merlinem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

- Áh, érdekes - egy pillanatra elgondolkodva meredtem magam elé, miközben a szőke még mindig arról a fiúról mesélt, s ami azt illeti, a szavak és a tapasztalat vele kapcsolatban egyre jobban megértette velem a helyzetet.
- Oh, azt hiszem, kezdem érteni. Már alapból furcsa kérdéseket tett fel nekem, azt hittem, hogy csak tréfálkozik - de nem, azt hiszem, Klaudió személyében sikerült egy gyöngyszemre lelnem ebben az intézményben, s bár nem szívesen éltem a megbélyegzés lehetőségével, a mondás, miszerint a vér nem válik vízzé, sok esetben bizonyítható. S bár eszem ágában sem volt neheztelni a kisebbségre, úgy éreztem, hogy egy ilyen eset hosszú távon még bonyodalmakat okozhat a kastélyban. - Ha megszokásból teszi, és aztán visszaszolgáltatja a holmit, az talán csak kellemetlenséget és rossz szájízt von maga után, de ha valóban oka van arra, hogy csenjen, akkor...talán komolyabb gondok is lehetnek a háttérben - jegyeztem meg, miközben aggasztó gondolatok merültek fel bennem. Mikor évekig éltem Mexikóban, nem egy, s nem két utcagyereket láttam, akik lopásból tartották fenn magukat, mert a szüleik nem voltak képesek arra, hogy ellássák őket. S ez elkeserítő, de vajon mi a helyzet ezzel a fiúval?
A bemutatkozás könnyűnek tűnt, szinte gördülékenyen ment, mégis ott volt az a pillanatnyi feszültség, amit érzékelni lehetett a levegőben. De miért is nem mondta, hogy ez a nő ennyire rendes? Ha tudom, én magam szóltam volna rá, hogy ne legyen hülye, s ha szereti, akkor harcoljon érte. Még akkor is, ha..
- Ugyan, semmi gond, megértelek és amúgy sem terheltelek volna ilyen kéréssel. A diákok meg sokszor szívesen ajánlkoznak, ha cserébe mesélek nekik néhány izgalmas történetet a muglikról - nevettem el magam, s egy kicsit talán csökkent bennem a feszültség, bár az is lehet, hogy mindez csak a pillanatnak szólt.
- Ó értelek, akkor úgymond kétlaki életet élsz - ha tovább szerettem volna fecsegni, megkérdezhettem volna azt, hogy milyen szakon tanul, és amúgy meg hol élnek a kis gyerkőccel, de míg ő a kérdésemre válaszolt, az idő alatt már az zakatolt a fejemben, hogy milyen módon kérdezhetnék rá nála Zétényre. Egyáltalán hogyan is lehetne egy ilyen szituációt megfelelően kezelni? Amilyen gyorsan elillant a feszültség, úgy egy pillanat alatt ismét visszareppent belém, s nem hagyott nyugodni.
- Kristóf, jól cseng - tehát nem Zétény, pipa. Akkor ebben még sem hazudott, s nem övé a gyerek. Ám ez még mindig nem hozott könnyedséget a lelkemben, továbbra is csak kavarogtak bennem a kérdések, melyeket fel akartam tenni ennek a nőnek.  
- Öhm, igen, oda - bólintottam egy halovány mosollyal, de pillantásomból nem tudtam eltörölni a kétségek lángjait, s ha Izabella jó emberismerő volt, akkor talán érezte a bennem rejlő feszültséget.
- Amúgy...ezzel sem akarlak terhelni, de ha esetleg lenne egy kis időd arra, és segítenél megtalálni ezt a fiút, aki az előbb...elcsente a könyvemet, azt megköszönném - nem, mintha olyan nagy érték lett volna az a könyv, vagy az a karikafülbevaló, de nem akartam ennyiben hagyni ezt a dolgot, s mivel úgy tűnt, hogy ő jobban ismeri ezt a diákot, úgy gondoltam, hogy ő talán könnyebben megbeszéli majd vele a problémát.
Közben felmarkoltam a térképeket a fal mellől, ügyelve arra, hogy ne zörögjek, s kérdően pillantottam Izára, majd ha úgy döntött, hogy segít, akkor lassú léptekkel megindultam mellette, miközben feszülten fürkésztem a folyosót.
- Egyébként...ismerősnek tűntél, de először nem tudtam hová tenni, aztán...bár lehet, hogy én tévedek, de mintha már láttam volna rólad egy képet. Farkas Zétényt nem ismered véletlenül? - oh, már hogyne ismerné, tudom jól, csak hát, még se mondhattam ezt. Hirtelen dobtam be a kérdést, s azt hiszem, egy kicsit meggondolatlanul is ,de már mindegy volt. Mindenesetre, most a szívem ezerrel vert, s nagyon tartottam ettől a beszélgetéstől. Ó, hogy miért nem tudsz a szádra lakatot tenni Nadia?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Eltelt öt év, s ebben az öt évben számtalanszor elképzeltem már azt, hogy mi lenne, ha viszont látnám Zétényt, akkor vajon mit is mondhatnék neki. Sokszor lejátszódott a gondolataimban az a szituáció, amikor tudomást szerez a gyermekéről, majd vitázunk, a fejemhez vág dolgokat, én meg az övéhez. Arra azonban álmomban sem mertem gondolni, hogy egy napon majd a fotón szereplő Szőke lesz az, akivel majd könnyedén eldiskurálok a gyermekéről, vagy épp arról, hogy hol tanul, s mit csinál. Bizarr? Teljes mértékben. De ki gondolta volna azt, hogy Bagolykőn majd ők jönnek szembe velem a folyosón? Zétény és a Szőke.
A férfinek szerencséje volt talán, hogy most ebben a szent percben nem lebzselt a környéken, mert akkor nem biztos, hogy indulatok nélkül diskurálnék. Bár az is igaz, hogy a haragos szavak akkor sem a nőnek szólnának, hanem sokkal inkább neki. Izabella egyáltalán nem tűnt olyannak, aki akár csak egy rossz szót is megérdemelne, sőt. Barátságos kisugárzása, kedvessége alapjáraton véve szimpatikus volt, s ha nem tudtam volna, hogy ő az a nő, akkor talán még azt is el tudtam volna képzelni, hogy barátnők legyünk, s tanítás után beüljünk egy kávéra. Így viszont, továbbra is különféle gondolatok kavarogtak bennem, jó lett volna tudni, hogy neki mennyi szerepe volt a férfi eltűnésében, s hogy egyáltalán ő tudott-e valamit a férfi zavaros életéről.
- Köszönöm, ismerve magamat, nem biztos, hogy nyugodtan tudnám kezelni a helyzetet - gyenge mosoly futott az arcomra, miközben még visszautaltam Klaudióra, ekkor azonban már nagy késztetést éreztem arra, hogy feltegyem neki a kérdést. Nem lehet Nadia, ne legyél ostoba, nem lehet! Eszesebbik énem odabent tombolt, s igyekezett megdorgálni azt a kíváncsi másikat, de nem ért el túl nagy sikert. Miután megindultunk a folyosón, elveszítettem a kontrollt önmagam felett, s ahelyett, hogy továbbra is a tolvaj srácot dobtam volna be mentőövként, ehelyett kicsúszott a számon a kérdés. A kérdés, melynek talán nem szabadott volna elhangzania, legalábbis nem itt és nem most. De már késő volt, láttam arcvonásain, ahogy eltűnt a mosoly az arcáról, mintha kellemetlenül érezte volna magát a kérdésem hallatán. Gyerünk Szőke, válaszolj nekem.
Addig, míg meg nem szólalt, azt hittem, hogy a következő percekben majd gazdagabb leszek egy történettel, s talán a nő minden egyéb faggatás nélkül fecsegésbe kezd, s elmeséli nekem Zétény titkát. Ehelyett azonban olyan válasszal illetett, amitől ott helyben megtorpantam, s földbe gyökereztek a lábaim. Tudta. Tudott rólam.
Íriszeim mélyen fúródtak a nő tekintetébe, éreztem, amint végigszánt minden porcikámon az idegesség. Fuss, menekülj. Egy részem ezt kántálta, másik felem azonban arra ösztökélt, hogy maradjak, s megtudjam az igazságot. S bár nem voltam felkészülve a Szőke ilyes fajta válaszára, már nem mosolyoghattam csak úgy, mint egy ismeretlen. Már nem tehettem úgy, mint egy kolléga a sok közül. - Tudsz rólam, igaz? - némi zavar érződhetett a hangomból, miközben feltettem a kérdést, azt is láthatta rajtam, hogy kellemetlenül éreztem magam. Zavaromban a blúzom gallérját kezdtem el babrálni, miközben egy halk sóhajt préseltem ki az ajkaimon.
- Ez kínos, sajnálom, nem akartalak így letámadni a folyosó közepén...csak - Merlinem, most segíts ki, ilyenkor mégis mit lehetne mondani?
- Csak annyi mindent mondott, hogy teljes zavart hagyott a fejemben, én meg csak próbálom kibogozni, de nem megy. Nem jövök rá, és...nem téged kellene ezzel untatnom, sajnálom - megzavarodtam, s mintha soha életemben nem lett volna bennem tüzes vér, úgy éreztem, hogy meg kell futamodnom. Már majd, hogy sarkon fordultam, szívem ütemesen dübörgött bordáim közt a zaklatottságtól. Menni, vagy nem menni. Menni, futni, menekülni. Nem, nem, maradj.
- Miattad jött ide vissza? - mégis csak rákérdeztem, mert nem hagyott nyugodni a gondolat. Tudnom kellett, hogy mi volt az igazság, s mi volt mindaz, amivel csak fekete felleget borított az elmémre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Nem voltam egyszerű helyzetben, hisz olyas valakitől próbáltam információkat szerezni, akit nem is ismertem igazán, akiről csupán egy fotót láttam évekkel ezelőtt, s aki most itt állt velem szemben, tőlem alig egy karnyújtásnyira. Vajon az ő fejében mi játszódhatott le most, hogy szóba hoztam a férfit? Hiába fürkésztem a nő kék íriszeit, azokból nem sokat tudtam kiolvasni, arcvonásai azonban egyértelműen megváltoztak, amint kiejtettem számon Zétény nevét, s feltettem neki a kérdést.
A kérdést, mely régóta motoszkált már az elmémben, s nem hagyott nyugodni. A kérdést, mely azóta élénkült fel bennem, hogy újra találkoztam a férfivel, aki a legutóbbi találkozásunk alkalmával olyan dolgokat mondott, hogy azzal teljesen összezavart. S most, hogy vártam a választ, ahelyett csupán egy kérdést kaptam. Egy kérdést, melyet hűvösség itatott át, melyet nem tudtam abban a pillanatban hirtelen hová sorolni. Most vajon gúnyolódni próbál velem, az idegeimet szeretné szétcincálni, vagy tényleg arra kíváncsi, hogy mit gondolok én? Merlinre, miért is mentem bele ebbe a beszélgetésbe?
- Hogy én mit gondolok? - vonásaim talán még komorabbnak tűntek, mint néhány perccel korábban. Pillantásomban láthatta az indulatok kavalkádját, melyet igyekeztem megfékezni, s nem útnak engedni, hogy egyenes úton pusztítsa az előttem ácsorgó Szőkét. Dühös voltam, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe kerültem Zétény miatt, de továbbra sem a nőre haragudtam. Legfeljebb a visszakérdés zavart, mert nem tudtam hová tenni. Nem tudtam eldönteni róla, hogy provokálni próbál, vagy őszinte az érdeklődése. Még az is megfordult a fejemben, hogy inkább most kellene sarkon fordulnom, s pontot tenni erre a témára, de azzal lezártam volna egy kaput magam mögött, amit talán már soha többé nem nyithatok majd fel. Most volt itt a lehetőség, a pillanat, s most kellett erről beszélnem.
- Nem tudom, hogy mit gondoljak. Öt évvel ezelőtt csak úgy lelépett, egyetlen vacak cetlit hagyva maga után. Nem mondott semmit, nem keresett és ott hagyott - terhesen, egyedül. Utóbbit persze nem tettem hozzá, de nehéz volt megállnom, hogy ne fecsegjem ki a bánatom, s mindazt, mi lelkemben kovácsolta a dühöt. - Sokáig azt gondoltam, hogy miattad tűnt el, hogy visszament hozzád, hisz egyértelmű volt az, hogy gyengéd érzelmek kötötték ahhoz, akit a képen csodált. Mégis mi másra gondolhattam volna? És igen, azt hittem, hogy a kicsi is az övé, bár azt mondta, hogy nem. És talán hinnem kellene, de hogy is hihetnék valakinek, aki csak úgy lelépett, és ott hagyott? - kérdően pillantottam a nőre, mintha azt vártam volna, hogy egy kicsit próbálja megérteni azt, hogy miken mentem keresztül. Bár ha igaz, akkor ez talán vele is megtörtént egyszer.
- Most legutóbb azt mondta, hogy csak védeni próbált, mert üldözték, menekülnie kellett. De ezt sem akartam elhinni, míg nem láttam azokat a...sérüléseket. Összezavart és már nem tudom, hogy mi az igazság, és ez annyira dühít, mert....- nem mondhatom ki, nem mondhatod ki Nadia!
-  Tudom, lehet ostobának tűnhetek, hogy ennyi idő után így reagálok, de hidd el, okom van rá. Szeretném tudni az igazságot - miközben mondandóm végére értem, védekezően fontam össze mellkasom előtt a kezeimet, s barnáimat mélyen fúrtam a nő íriszeibe. Nem voltam kemény, sem harcias, most inkább csak csöndesen szóltam, s reméltem, hogy a kérdések helyett majd én is válaszokat kapok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Nem volt könnyű megszólalni, s olyan dolgokról beszélni egy ismeretlennek, amit talán még a saját anyánkkal sem osztanánk meg, de nem volt más választásom, meg kellett tennem. Ha tudni akartam azt, hogy mi történt a háttérben, mennyire voltak a legutóbbi szavai igazak, akkor beszélnem kellett a Szőkével. S bár nehezen indultak meg a szavak, végül csak elhagyták ajkaimat a gondolatok, s ha nehézkesen is, de végül mégis csak megosztottam Izabellával mindazt, ami történt. Ezt követően könnyebbséget kellett volna éreznem, mert megszabadultam a bennem kavargó kérdésektől, ám ehelyett csak az idegesség volt, mi továbbra is ott motoszkált a testemben, s átjárta minden porcikámat.
- Én...- zavarodottan ráztam meg a fejem, még kerestem a szavakat, amikor a nő megszólalt, s bár halkan beszélt, felkeltette a figyelmem. Pillantásomat az íriszeire emelve, összpontosított figyelemmel fürkésztem zöldjeit, s az arcvonásait, miközben mesélt. Nagyon meglepett, hisz minden szava úgy hangzott, mintha csak az én emlékeimről mesélne, pedig ez a történet az ő múltjuk volt. Szóval tőle is úgy tűnt el, egyetlen levelet hagyva maga után. Döbbenet rendezte át az arcvonásaimat, ahogy Iza tovább mesélt, s úgy tűnt, hogy volt bennünk valami közös. Ugyanaz a férfi mindkettőnket átejtett.
-  De ez...veled ugyanazt tette, mint velem? - értetlenül néztem néhány másodpercig magam elé, majd ismét felemeltem pillantásom a nőre. Hogy tehette ezt? Ebben a percben kaptam választ egy megoldatlan kérdésre, s míg sokáig azt gondoltam, hogy a titokzatos nő lehet az eltűnésének oka, kiderült számomra, hogy mindezt csak én hittem így. Vele pontosan azt tette, amit velem, Izabella engem megértett, hisz hasonlót kellett átélnie. Ez viszont még nem elégítette ki kavargó elmémet, s választ továbbra sem kaptam a miértekre. - Ha nem te, akkor...nem értem - a földet bámulva kutakodtam bármi értelmes magyarázat után, de végül ismét csak Izára emeltem a pillantásomat, s kicsúszott a számon egy mondat, melynek nem kellett volna. El is haraptam a végét, s miközben kérdezett, én a fejemet ráztam.  - Nem...nem, én csak...mellette? Mi, mégis miért? -az amúgy is káosz ülte gondolataimat a nő csak még inkább összezavarta, úgy éreztem megfullaszt ez a helyzet, ráadásul egyre közelebb lépdelt hozzám. Tekintetem megakadt zöldjein, miközben a lábaim földbe gyökereztek, s eltűrve közelségét, idegesen gyűrtem magam köré a karjaimat, mintha azzal védőbástyát vonhatnék magam köré. S miközben a szavai által elkezdett valamiféle magyarázat kibontakozni előttem, úgy kezdtek előtörni bennem az emlékek, s az indulatok, s mira a nő szavainak a végére ért, addigra valami eltört bennem.
- Ezt...ne mond! - eddig voltam a megszeppent nyúl, s mostanra jött elő belőlem a harcias vad, mely nem tudta elviselni ezeket a kimondott szavakat. Kissé megemelve hangomat, ám még mindig tartva a folyosón használatos szintet, némi dühvel folytattam. - Ne mond, hogy szeretetből tette és azt se, hogy majd megértem, mert soha nem fogom megérteni és megbocsájtani neki azt, hogy magamra hagyott várandósan, és meg se adta a lehetőséget a lányának, hogy ne apa nélkül nőljön fel! - a szavak idegességemben csúsztak ki a számon, de ahogy ráeszméltem, hogy mit is mondtam, elsápadva, ijedten kaptam szám elé a tenyereimet. - Ó ne...ne..ne..ne...- riadtan kaptam a nő kezei után, s csuklóira kulcsoltam az ujjaimat. - Kérlek...ne mond el neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Mindkettőnkkel megtörtént. Most már Iza is tudhatta, hogy ugyanazt kellett átélnem, amit neki, s már előttem sem voltak titkok a kapcsolatukat illetően. Fellélegezhettem volna, de nem tudtam. Nem ment, hisz mindezek ellenére még mindig ott kavarogtak bennem a kérdések, hogy ha nem a nő volt az ok, hanem valami családi zűr, akkor arról miért nem mesélt?
Kétségbeesve kutattam a válaszok után, próbáltam a zűrzavar kirakósait összeilleszteni, de ez nem is volt olyan könnyű, főleg nem egy ilyen zaklatott helyzetben. Ráadásul úgy éreztem, mintha a nő védeni akarná előttem Zétényt, amit magam sem értettem. Ha vele is azt művelte, amit velem, akkor miért volt vele szemben ilyen jóindulatú? S miért próbált engem meggyőzni arról, hogy ez így jó és normális, s hogy idővel majd úgyis lenyugszom. Hát nem! A francokat fogok lenyugodni, s megérteni ezt az egészet.
Olyan hirtelen zúdult az idegesség szülte köd az elmémre, hogy abban a percben nem tudtam higgadtan, s normálisan gondolkodni. A nőnek sikerült kiborítania néhány szóval, s bár valószínűleg nem ez volt a célja, mégis sikerült felbosszantania. Nem tudtam visszafogni magam, hirtelen, s dühösen köptem arcába az indulatokkal átitatott szavakat, amit aztán meg is bántam. S mint oly sokszor ráfaragtam már a spanyol véremmel, úgy tűnt, hogy most is sikerült magamat csapdába csalnom.
Ijedten kaptam a nő keze után, s kétségbeesésemben ez volt az egyetlen, mit tehettem. Szorítottam, s próbáltam hatni rá a szavaimmal, kérlelésemmel, a pillantásommal. Ezt a titkot nem tudhatta meg Zétény, nem szerezhetett tudomást a lányáról, mert annak egész biztosan Nathalie inná meg a levét. Anyaként óvnom kellett a gyermekemet, s mindent meg kellett tennem a lelki nyugalmáért.
- Kérlek - ismételtem szavaimat, a Szőke azonban hirtelen rántotta el csuklóit a szorításomból, s lépett tőlem hátrébb. Meglehetősen zaklatottnak tűnt, s úgy éreztem, hogy nem akarja elhinni mindazt, amit mondok.  Később már nem csak, hogy éreztem, de ki is nyilvánította felém, s oly indulattal vágta arcomba, hogy hazudok, mintha ő aztán olyan nagyon jól ismerne engem. Hogy rosszul esett-e, amiért hazugnak nevezett? Rettenttően.
Éreztem, ahogy torkomat gombóc szorítja el, miközben halántékomban lüktet az ér, s a vérnyomásom egyre jobban emelkedik. Ekkor már egyikünk sem tudta leplezni az érzelmeit, s úgy éreztem, hogy majd szétrobbanok a vádtól.
- Hazudok? Szerinted hazudnék ilyesmiről? Merlin szerelmére, neked is van egy gyereked, miért nem értesz meg? - dühösen emeltem meg vele szemben a hangom, aztán hirtelen elakadtam a mondandómban, szemem sarkában könnyek gyűltek az idegességtől, s a haragtól, de erőt vettem magamon, nem hagyhattam, hogy sírni lásson.
-  Nem hazudok Izabella. Van egy kislányom, és ő az apja. Várandós voltam, de időm már nem volt arra, hogy ezt közöljem vele, mert lelépett. Rohadtul lelépett, és nem adott esélyt arra, hogy megbeszéljük. És igen haragszom rá...haragszom, és neked meg kell értened, hogy miért, mert te is anya vagy. - sóhajtottam, s ekkor már halkan meséltem tovább. - Az a kilenc hónap szörnyen telt úgy, hogy nem tudtam, mi van vele. Egy ideig próbáltam felkeresni, de nyoma veszett, eltűnt a térképről. Az elején még azt hittem, hogy talán csak egy időre ment el, és majd visszajön, de nem tette. És ezért vagyok mérges, nem magam miatt, hanem azért, mert a lányomnak úgy kellett felnőnie, hogy nem ismerhette az apját...szóval nem, nem tudom megérteni, és nem tudok megbocsájtani...értesz már? - ​ mélyen fúrtam pillantásom a tekintetébe, az idegességtől remegett minden porcikám, így még jobban gyűrtem karjaimat magam köré, s szinte már ökölbe szorítottam a kezeimet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Láttam rajta a döbbenetet, hogy nem csak, hogy megleptem őt a hírrel, de úgy tűnt, fel is zaklattam ezzel. De tudnia kellett, ha már hazugsággal vádolt, akkor meg kellett tudnia az igazat. S bár soha nem gondoltam volna arra, hogy majd éppen neki fogom elmesélni ezt az egészet, így alakult. Csak mondtam és mondtam, az elején talán dühösen, a végére már-már beletörődve. Azt gondoltam, hogy ha megtudja a történetem, akkor majd át tudja értékelni ezt a helyzetet, s nem fogja annyira védeni a férfit. De nem. Azt mondta, hogy nem. - Nem??? - dühösen kérdeztem vissza, mert egyszerűen nem akartam elhinni azt, amit a saját füleimmel hallottam. Nem ért meg. Hát olyan nehéz lenne beleképzelnie magát a helyzetembe? Vagy anyaként arra gondolnia, hogy egy kisgyermek mennyit szenvedhetett az apja hiányától? Ha Izabella csak egy kicsit is ismerné a lányomat, akkor tudná, hogy szegénykém a mai napig különféle történeteket talál ki az apjáról, mellyel nem csak önmagát zavarja össze, de a környezetében lévőket is. - Ah, Istenem, miért is hittem, hogy ez így könnyebb lesz? - sóhajtva ráztam meg a fejem,  majd gondterhelten temettem arcomat a tenyerembe, miközben azon kattogtak a gondolataim, hogy ezt mégis hogy a fenébe hozzam helyre. Eljárt a szám, kicsúszott belőlem az, aminek nem szabadott volna, s most ott állt velem szemben az a nő, aki feltehetően még mindig szorosan kötődött Zétényhez. Én meg éppen az ő orrára kötöttem ezt az egészet. Oh, édes istenem.
- Elmondani? Nem, dehogy! Eszem ágában sincs neki elmondani - hevesen ráztam meg a fejem, amikor a nő szóba hozta ezt a lehetőséget. - Zétény nem tudhat róla -  hiába mondtam, süket fülekre találtam, s úgy éreztem, hogy a Szőke még mindig nem ért meg.  - Nem-nem és nem - a fejemet rázva ellenkeztem vele, majd zöldjeire emelve íriszeimet, újra megszólaltam, ezúttal csöndesebben, visszafogottabban. - Érts meg kérlek. Nem kell neki elmondanom, mert ő döntött úgy, hogy lelép és nem hagy elérhetőséget. Nem akart velem soha többé találkozni, elvágta a közöttünk lévő kapcsot. Ő így döntött. Én haragudhatok érte, én utálhatom őt ezért, de a lányomnak ebből semmit nem szabad megéreznie. Ha Zétény megtudná, akkor abból csak baj lenne. Nathalie erre nincs felkészülve, és nem is értené meg, ha hirtelen előbukkanna az apja. Nem akarom, hogy ez kiderüljön..szóval, nagyon szépen kérlek Iza, mint egyik édesanya a másikat, ha egy kicsit is fontos neked egy gyermeki élet, akkor nem mondod ezt el neki - végére már az ujjaimat is összekulcsoltam előtte, mintha az úrhoz fohászkodnék, s azt hiszem, hogy most erre volt szükség. Hinnem kellett, hogy Izabellában lesz annyi tapintatosság, hogy átértékelje a helyzetet, s ne okozzon kárt a gyermekemnek.  - Kérlek...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Hiába próbált meggyőzni, s érveket felhozni a férfi védelmében, nem volt az az isten, aki engem eltereljen a véleményemtől. Vasakarattal ragaszkodtam ahhoz, hogy megvédjem a lányomat, s Iza mondhatott nekem bármit, akkor sem adtam be a derekam, s fejemet rázva tiltakoztam a nő szavai ellen.
Próbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy megértsen, s amikor már a szép szó nem hatott rá, arra is hajlandó voltam, hogy könyörögjek előtte. Pedig nem voltam egy mások előtt hajbókoló típus, más esetben talán nem is érdekelt volna, hogy mit gondolna, vagy mit tenne, de most a lányomról volt szó, s anyaként kötelességem volt a védelmében mindent megtenni. Hogy mi lesz, ha ez sem hat rá, azon egyelőre még csak nem is gondolkodtam, túl sok energiát kivett belőlem ez a beszélgetés, elgyengített, s nem voltam olyan állapotban, hogy tovább győzködjem őt. Csupán kérni tudtam, kérni, s reménykedni abban, hogy van oly empatikus, mint amilyennek a bemutatkozásakor tűnt. S ha egy kicsit is jó emberismerő vagyok, akkor igen, akkor hiszem, hogy ez a nő nem fog engem elárulni annak a férfinek, még akkor sem, ha barátság köti őket.
- Nem tudom...nem tudom, de ez rossz ötlet - megráztam a fejemet, még ha szavai el is jutottak tudatomig, s megmocorgatták azokat a hátsó zugban dekkoló fogaskerekeket. Nem rossz ember. Még nem késő. Megpróbálhatjuk. Újra és újra kavarogtak bennem Iza szavai, de ott és abban a percben nem gondoltam azt, hogy igaza lenne. Még mindig össze voltam zavarodva, még mindig szanaszét hevertek a puzzle darabjai a férfivel kapcsolatban. S bár mondhattam volna azt, hogy megértem őt, hogy tudom, miért tűnt csak úgy el, s bár lehetett volna a gyermekem apja. De nem, nem lehetett.
Zavarodottan kapkodtam gondolataim közt, a nő hangja tompán tört utat magának hallójáratom membránján, felemelve pillantásomat láttam, ahogy ajkai mozognak, s talán még értettem is, hogy mit kér tőlem. Beszélj vele, beszéljétek meg ezt a dolgot. Ez visszhangzott elmémben, de magam sem tudtam, hogy mit mondhatnék erre. Csak fürkésztem zöldjeit, s úgy éreztem, hogy megértett, talán bízhattam benne. Talán nem fog elárulni.
Megszólalni nehezemre esett volna abban a pillanatban, akárcsak megemelni a kezemet, hogy búcsút intsek, így inkább csak néztem őt, majd amikor sarkon fordult, nagyot sóhajtottam, s elfordulva a térkép markolatába kapaszkodtam, hogy görcsösen szorítva azt, újra levegőt vegyek, s csillapítsam a kitörni készülő érzelmeimet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

- Édesem, meg kell ígérned, hogy itt maradsz és nem mászkálsz el, nem nyúlsz hozzá semmihez, hanem szépen rajzolgatsz, amíg visszajövök, rendben? - a kislányom előtt guggolva, néhány kósza tincset simítottam félre az arcából, majd egy zsebkendővel próbáltam letörölni a maszatot szája sarkából. Pech, de ma sajnos nem sikerült az anyámra hagyni őt, mert kivételesen dolga akadt az egyik múzeum igazgatójával.  - Hát nem is tudom anya, hány sarlót kapok érte? - mutatóujjával az állát kezdte böködni, miközben úgy hunyorított felém, mintha bankár lenne, aki fejben máris számlálja a még nem létező vagyont. Egek, ez tényleg az én kislányom? Mégis, mikor lett ennyire kis zsivány, és miért próbált megzsarolni mostanában állandó jelleggel?
- Ugye ezt most nem képzelted komolyan drágaságom? Lehet, hogy a boltos néniket meg tudod szédíteni, de anyád nem most jött le a falvédőről. Maradjunk annyiban, hogy ha jól viselkedsz, akkor kapsz vacsorát, rendben? - ha valaki csupán ezt hallja, egész biztos, hogy rossz anyának titulált volna, aki éhezteti és kínozza a gyerekét, pedig nem voltam ilyen. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy bántsam Őt, de néha muszáj voltam apró füllentésekre, hogy komolyan vegyen az én kis drágaságom. Sajnos muszáj voltam vele így beszélni, ha már máshogy nem tudtam hatni rá. Szerencsére úgy tűnt, hogy sikerült megriasztanom, mert ezt követően már nem alkudozott tovább, csak lebiggyesztett ajkakkal bólintott, ezzel is aláírva a képzelt szerződésünket arról, hogy ma nagyon is jól fog viselkedni.
- Jól van édesem, tudod hogy szeretlek. Légy jó! És sietek vissza! - adtam egy puszit a homlokára, majd a tanáriból kifelé jövet még az egyik kolleginát megkértem arra, hogy fél szemét azért tartsa az én csöppömön, s lehetőleg ne hagyja őt elvándorolni. Ezt követően hagytam csak magam mögött a tanárit, hogy meginduljak a könyvtár felé egy konzultációra, néhány lépést követően azonban megakadt a tekintetem egy fiatal hölgyön, aki mintha magában morgolódott volna. Furának tűnt, s láthatóan nem érezte jól magát, így nem tudtam elsétálni mellette csak úgy, szó nélkül.
- Halihó, minden rendben van? Segíthetek? - megállva mellette, finoman megérintettem a karját, tényleg nagyon rosszul festett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Nagyon megijesztett a lány, mert hiába szólongattam őt, nem válaszolt, csak meredten nézett előre, mintha engem nem is látna. Látszott rajta, hogy valami nagyon nincs rendben, s hogy talán fájdalmai lehetnek, mert hol a halántékát masszírozta, hol pedig az orrnyergét. Ha én hasonló dolgot tettem, az többnyire a fejfájás kezelésére szolgált, így csak arra tudtam tippelni, hogy talán ez lehet a gond, esetleg egy erősebb migrén. - Nem festesz túl jól, gyere, bekísérlek a tanáriba - hiába beszéltem hozzá, továbbra sem tűnt úgy, mint aki hallaná a szavaimat. Aggodalmasan fürkésztem a lány pillantását, miközben gyengéden szorítottam a karját, ám ekkor, mintha elájult volna, vagy elhagyta volna az erő, elkezdett csúszni a falmentén, én meg eldobva kezemből a könyveket, sietve kaptam a másik karja után, hogy megakadályozzam a földre zuhanását.
- Valaki segítsen! - kiabáltam aggódva, s azonnal visszafordultam a lány felé, ekkor viszont döbbenten láttam, amint a lány vonásai teljesen eltűnnek, s helyüket átveszi egy másik arc. Változik az orr, az ajkak, de még a testalkat is. Nagyon ledöbbentem, hisz az a lány, akit most láttam magam előtt, őt már ismertem, akihez odaléptem segíteni, őt viszont nem.
- Nahát - meglepettség ült ki az arcomra, mert nem sűrűn találkoztam alakváltoztatókkal, így ez egy külön élmény volt számomra, amellett, hogy még mindig aggódtam a diákért, s az továbbra sem tetszett, hogy csak így összecsuklott előttem.
- Hála az égnek Viviana! - szerencsére megszólalt, így máris megkönnyebbültem, s kedvesen mosolyogtam rá, azt pedig nem is említettem neki, hogy jól rám hozta a frászt. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy jól legyen, s összeszedje magát.
- Ne aggódj, semmi bántót nem mondtál. Igazából semmit sem mondtál, csak itt álltál és látszott rajtad, hogy nem vagy jól. Aztán meg összecsuklottál és...szóval nem tudtam, hogy képes vagy így változtatni a megjelenésed, mert az előbb egy teljesen más arcot láttam magam előtt - finoman utaltam rá, hogy láttam mi történt, közben két kézzel fogtam meg jobb karját, hogy felsegítsem őt a földről.
- Gyere, beülünk ide a tanáriba, kapsz egy pohár vizet. Egészen sápadtnak tűnsz, reggeliztél? - kérdően pillantottam rá, s ha követett, akkor betámogattam őt az irodába, ahol egy kolléga volt csak rajtunk kívül, s a kislányom. Mindketten a tanári távolabbi szegletében voltak, Nathalie rajzolt, a kolléganő pedig olvasgatott valamit, talán észre sem vették, hogy bementünk.
- Ide ülj csak - egy közelebbi széket odahúztam, majd sietve léptem egy kancsó vízért, s egy pohárért, azzal tértem vissza a lányhoz. - Tessék, ezt idd meg - nyújtottam felé a poharat, s továbbra is aggodalmasan fürkésztem őt. - El tudod mondani, hogy mi történt? Lehet, hogy jobb lenne, ha megvizsgálna a gyógyító. Szedsz valami gyógyszert?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő