Almásy Léna

A fölösleges sztereotípiákkal ellentétben, Dwayne kifejezetten szereti a tavaszt.
A levegő felszabadul, megtelik élettel, egyszerre pedig az ő tagjaiba is visszatér a vér. Valószínűleg a Föld azon lakóit gyarapítja ő is, akik tavaszt érezve azonnal a szabadba sietnek, mintha soha nem lett volna eddig és többé nem is számíthatnának jó időre.
Ráérősen ballag, amerre a tavat sejti. Élvezi, hogy az arcát nap éri és végre nem mar bőrébe a hideg. Nem mintha tönkretenné az olyasmi, de mint bárki mást, őt is emberből faragták, jobban élvezi ezt, mint a csikorgó telet. A fű lassacskán erőre kap, és bár a talajt még nem járta át kellőképp a Nap fénye, már elég langyos a leüléshez.
Végre meglátja a tavat, mellette pedig nehéz lenne eltéveszteni a partján heverésző valakit. Láttán gyorsít kissé léptein, amíg odaér.
 - Na, ennyire nehéz volt a nap?
Alakja árnyékot vet a nő arcára, egészen addig, míg ő maga le nem telepszik valahová mellé. Neki semmi dolga nem volt mára, ettől függetlenül a nő fekvéséből ítélve lehet, hogy egyedül van ezzel.

Almásy Léna

A kezei végigfutnak a fűben, vesz egy mély levegőt, a kacsák felé pillant.
Majd vissza a nőre, nagyon óvatosan.
Majd ismét a kacsákra, tekintete meg is állapodik ott.
 - Kölyökkoromban volt egy olyan faházam, de felgyújtotta a bátyám, nem volt hosszú életű. Szóval nem, nincs sok tapasztalatom.
Kissé elmosolyodik, jobb kezével a füvet tépkedi, néha visszapillant Léna felé. Hirtelen ötlet volt, hogy felvesse ötletként, hogy ismét elmehetnének valahová, valójában nem is reménykedett benne, hogy az előző, földön alvós eset után a nő még belemehet. Most azonban, hogy mégis, egyszerre semmi értelmes mondanivaló nem jut az eszébe. Pedig annyi minden lenne, bizony ám! Hisz' évek óta alig alszik, a gondolatok cikáznak az agyában egymást kergetve, ám ha nővel kell beszélni, nem hall mást, csak mély, komoly csendet.
 - Jó. Rövid. Nem csináltam semmit - jobbra-balra tekintget maga körül - Jó újra látni. Nem nagyon járok a minisztériumba.
Ha teheti, kerüli, néha tétlenül kering az épület körül, azonban legtöbbször próbálja elkerülni a dolgot. Szeme követi a nő mozdulatait, azonban ahogy a doboz előkerül, egyszerre földerül.
Brownies, hát így kellett volna kezdeni!
 - Imádom. Komolyan. Váó. A legjobb.

Almásy Léna & Mácsai Mina

Látja, hogy a nő arca a vörös különféle árnyalataiban kezd pompázni, nehéz lenne elrejtenie a napszemüveg ellenére is. Kissé megszeppen, a tó felé fordítja a tekintetét inkább egy időre, igyekszik úrrá lenni apró, de egyre feljebb kúszó zavarodottságán.
Ugyan, fiam, légy már férfi, az istenért!
A süteményből már jóval bizonytalanabbul vesz, bár még mindig ez az egyik kedvence. Lábait törökülésbe húzza, hogy kényelmesebb legyen, úgy kezd neki, javarészt szótlanul.
A második falat azonban kis híján a torkán akad.
Neki háttal érkezett a lányka, így egyáltalán nem láthatta őt. A hangja az első, amire hátrakapja a fejét, kis híján a nyakát törve vele. A sütemény a fűbe hullik.
 - Mina? Hát te? Hogy? Itt?
Riadalommal vegyes döbbenettel fordul felé, ülésből térdre helyezkedve. Nem, ő nem tudott erről, mármint persze, beszéltek róla, hogy találkoznak majd... de igyekezett a lehető legjobban kitolni az esetleges kínos beszélgetéseket. Most azonban itt áll előtte, azzal a fagyival a kezében, ő pedig a világon semmit sem ért. Végignéz rajta, mintha csak ellenőrizné, minden végtagja megvan még és teljesen egészséges.
Hónapok óta nem volt alkalma egyszülött lánya szemébe nézni.
 - Léna, képzeld, ő Mina. Mácsai Mina. A lányom.
Zavarodottan hadarja, hol a nőre, hol Minára nézve. Mihez kellene kezdeni? Maga sem tudja.

Almásy Léna & Mácsai Mina

Egyre látványosabb csodálkozással hallgatja végig a monológját. Ez... ez nem lehet komoly, hogy egy pöttöm kislány egyedül elutazhasson idáig és egyetlen felnőtt se kérdezze meg tőle, mi járatban van? Az agyában riasztóbbnál riasztóbb esetleges kimenetelek kergetik egymást, melynek vége minduntalan ugyanaz: ez mind a gyerek anyjának, Zójának a hibája. Lesz hozzá pár szava.
 - Nem a barátnőm, honnan veszel te ilyeneket?
Szórakozottan viszonozza a kislány ölelését, néhányszor megsimogatja a hátát, miközben kérdőn Léna felé néz. Szegény nő, látja rajta, mennyire kínosan érintette a kérdés, bár, hogy pontosan miért, azt fel nem foghatja. A gyerekek beszélnek mindent össze-vissza. Igaz, talán négyszemközt is feltehetné a lánya ezeket a kérdéseket.
A felvetésre, hogy csinos, bólint egyet és nem tehet róla, elneveti magát. Elengedi a kislányt, magával szembe állítja, nem semmi, honnan örökölhette az eszét ez a gyerek? Nem tőle, az biztos.
 - Nem, nem, Mina, megvárnál a kastélyban? Nem sokára megyek... jó?

Almásy Léna

A kislány mondandójára csak monoton bólogat, gondolatai azonban egészen másfelé kalandoznak. Szeme folyamatosan a kislány és Léna között jár, utóbbi zavarodottsága valahogy rá is kezd teljesen átülni. Ami egyáltalán nem kényelmes, főleg nem egy felnőtt férfitől.
Valószínűleg jobban fel kellene akadnia a tényen, hogy egy szem lánya egyedül átvonatozta az országot szülői felügyelet nélkül. Mégsem teszi. Részben, tudniillik saját gyermekkorában kevés dolog volt, amitől szülei kemény nevelése óvta volna. Barangolhatott a környéken egész nap, verekedhetett, akár ihatott is volna: mindez senkit sem érdekelt. Így érthető módon viszonylag kevés, egészségesnek nevezhető szülői gesztus fejlődött ki benne.
Másrészről pedig...
 - Na futás.
Megenged felé egy vérszegény mosolyt, hosszasan figyeli még, ahogy a kislány eltűnik szem elől. Ez a gesztus azonban lassan nyomtalanul eltűnik. Zavartan megdörzsöli a halántékát, magában mormol valamit, végül egy szusszanással ismét elterül a fűben.
 - Bocs... nem tudja, mit beszél - összeszorítja a szemét, hogy ne zavarja jobban a napfény - ha haza akarsz menni vagy valami... tökre megértem.

Almásy Léna

 - Ugye? Egy angyal.
Jobban összeszorítja a szemét, bántja a fény. Vakon, bal kezével kotorászik a földön, míg nem megtalálja a süteményeket rejtő dobozkát, kérés nélkül kiszolgálja magát egy következővel. A szájához emeli, ám mielőtt beleharapna, mintha meggondolná magát, hullik vissza a keze maga mellé.
 - Ő emlékeztet arra, hogy mennyire szar ember vagyok.
Helyezkedik egy keveset fektében, míg az immáron felülő nő árnyéka jótékonyan óvja a szemét a galád napfénytől. Hunyorogva sandít a nőre, valahogy hálás neki, hogy nem lépett le a lányka megjelenése után. Persze, a kérdést magában kellene tisztáznia, miért is számított távozásra, hisz' mi baj van abban, ha egy barát gyermeke feltűnik?
 - Húsz voltam. Egy felelőtlen barom - kezd bele a magyarázatba kérdés nélkül - Az anyja, hát...  Történtek dolgok. Jártunk egy ideig, aztán jött a baj.
Baj, igen, a mai napig képes így nevezni a történteket, még akkor is, ha gyümölcséből ilyen csodaszép gyermek cseperedett fel. A nő vonásait fürkészi, valahol mélyen neki is szüksége van arra, hogy kimondja, ami a lelkére telepedett.
 - Az anyja nem kért belőlem - folytatja némi szünet után -, elküldött. El akartam venni pedig. Hát nem - a sértettség évtizedes tüskéje pillanatokra kiül a hangjába, ezt azonban a süteménnyel hamar el is folytja. Akkor szólal meg ismét, mikor már lenyelte a falatot - Két éve találkoztam először Minával. Érted? Két éve. Szar ember vagyok.

Almásy Léna

Ahogy az árnyék eltűnik ismét kénytelen behunyni a szemét egy időre, végül a fejét oldalra fordítva néz a nőre ismét.
 - Azért... én sem kaparásztam annyira, hogy láthassam.
Mindez hozzátartozik az igazsághoz, így halkan ő is kiegészíti mondandóját az aprósággal. Felrémlik előtte az évtizedes kép, ahogy a tajgán vacogva levélben megkapta a hírt, hogy bár idő előtt, de egészségesen megszületett a gyermeke. Akkor ingerülten dobta sárba az üzenetet, elmerülve saját, halálos sértettségében. Napokkal később mégis hazatért. Tisztán emlékszik a kórház homlokzatára, ahogy újra és újra elhaladt előtte, gyáván, bizonytalanul és arra, hogy sosem lépte át a küszöböt.
Hosszú ideig igyekezett egyáltalán nem gondolni arra a kis lényre, aki valahol az ablakban ülve várta, hogy esetleg felbukkan.
 - Mindegy, ez már rég volt, kaptam még egy esélyt - vérszegény mosollyal folytatja, újabb életerőt csempészve a hangjába - De nem tudom, mit kezdhetnék vele, tudod én... én nem értek a gyerekekhez. Furcsa az egész - újabb harapásra végül kivégzi a kezében tartott süteményt, észbe kapva megrázza a fejét - Bocs, biztos halálra unod magad ezen.

Almásy Léna

 - Jahm... az anyjának is szólnom kellene...
A jobb alkarjával takarja el a szemét, magában bólint néhányat. Ha hihet a kislány szavainak, Zója nem igazán tud erről az apró, országot átívelő kirándulásról, azóta pedig lehetséges, hogy kitört rajta a frász. Normális szülő normális esetben először is, önmaga kísérte volna fel a lányát a kastélyba, azon kívül azonnal értesítette volna a szülőpár másik felét. Ő mégsem teszi. Hadd fájjon Zójának is a feje egy keveset, ő pedig még szeretné élvezni jelenlegi társaságát egy ideig.
 - Te már most jobb szülőnek tűnsz mint én.
Sandít fel a nőre, végül elneveti magát. Lassan felül, kezeivel támasztva magát a fűben pillant el a tó tökre felé.
 - De akkor neked is mesélned kell magadról, úgy fair.

Almásy Léna

Elfordítja a fejét a nő felől, puszta megérzésből ezzel próbálva csökkenteni valamennyit annak kínos zavarodottságán. A kacsákat figyeli inkább, ahogy lomha köröket írnak le a tavaszi napfényben fürdő víz tükrén.
 - Miért lenne elcseszve? Egy fa tetején laksz, ez mindenki gyerekkori álma.
Őszintén elneveti magát, na nem azért, mert annyira frappáns megjegyzései születtek mára. Sejti, hogy akaratán kívül, egyetlen kérdéssel sikerült beletenyerelnie valami igencsak kényelmetlen témába. Kutyamód oldalra billentett fejjel hallgatja a nő szavait, összeszorítja a száját, végül hümmög egyet, jelezvén, megértette.
 - Sajnálom.
Viszonylag hosszú némaság után közli tömör, őszinte véleményét. Dwayne diszkrét ember. Nem fecseg, kérdez vagy kritizál feleslegesen, sosem ásna annál mélyebbre, mint amennyire feltétlenül muszáj. Tekintete visszatér Léna arcára, annak vonásait fürkészi, látja, bár nem tökéletesen tudja értelmezni a rajta megjelenő fájdalmat.
 - De ugye tudod, hogy nem mindenki ugyanolyan?

Almásy Léna

Hunyorogva fölnéz a Napba. Hallgatja a nő szavait, jóval figyelmesebben, mint ami kiütközik rajta. Ezeknek a szavaknak pedig súlyuk van, érzi ő, nem akármilyen terhük, ami egy ilyen gyönge vállra kényszerült. Levenni pedig senki sem tudná onnan.
 - Fizikailag bántott téged?
Nagyon óvatosan ejti ki a szavakat, ingoványos talajon tapogatózik, ezt ő is érzi. Bárhol lehet olyan pont, ahol ez a törékeny lélek megriad tőle, elég bármilyen, ártatlan kérdés vagy gesztus. Kissé olyan, mintha apró madarat szelídítene, félve attól, hogy elröppen.
Nem néz Léna felé, behunyt szemmel, arccal a nap felé fordulva élvezi, ahogy átjárja a fény, vibráló foltokat vetítve elé.
 - Nem  tartalak idiótának - végül kinyitja a szemét, sokat kell pislognia, mire ismét lát - Csak sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. Ezen senki sem tud. Csak te magad.
Egy jó barát vagy barátnő valószínűleg zokogva borulna a nyakába, biztosítva afelől, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Nem, semmi sem lesz soha rendben, ez benne van a tekintetében, a hangjában, ahogy beszél. Nem szépíthet rajta.

Almásy Léna

Tétlenül figyeli a vonásait. Mit mondhatna? Egy biztató vállveregetés minden bizonnyal nem lenne elég, többet pedig nem mer és nem is tudna. Vannak gondolatai, meglátásai, biztató szavai is, ezek azonban mind elhalnak, mielőtt mondatokká formálhatná őket. Nem firtatja a múltat feleslegesen, csak sebeket tépne fel vele. Zavartan süti le a szemét.
Egy ideig ülnek és nézik a vizet.
 - Görény, aki megüt egy nőt. Az ilyeneket úgyis elintézik.
Megrántja a vállát, a természet törvényéről van szó, vitának helye jelenleg nincs. Megenged egy vérszegény, bátorító mosolyfélét felé, de nem igyekszik szavakkal megvigasztalni. A sírás erőt ad, sírni kell, máshogy nem lehet beforrasztani a lélek sérüléseit. Tétlenül babrál a kezeivel, megdörzsöli a halántékát, sóhajt egy aprót.
 - Bocs, én nem akartalak felzaklatni... öhhm... ha zavar az egész, elmehetsz ha akarsz, vagy szólj és megyek, vagy valami...
Szinte elhadarja ezeket, meglehetősen összeszedetlenül, tétován. Bármennyire magabiztos és kemény kezű a munkában, a magánélet kérdéseiben egy megszeppent gyermek szól belőle.

Almásy Léna

Sandán néz a nőre, lemondóan bólint. Tudja, hogy a megrázkódtatásokat, legyenek bármilyenek, nem lehet nyomtalanul kitörölni az elméből, valójában teljesen feldolgozni sem. Nem lenne egészséges. Mindenesetre csak remélni tudja, hogy Léna előbb-utóbb megbirkózik vele.
 - Mina... igen, tényleg.
Megrázza a fejét, persze, a kislánya, ennyi idő alatt biztosan felért a kastélyba is már valószínűleg nagyon várja őt. Beszélnie kellene vele, ezt azonban ha tehetné, a végtelenségig húzná. A legkomolyabb kérdések eddig nem jöttek szóba köztük, vagy ő kerüli, vagy pedig a kislány nem elég idős ahhoz, hogy egyenesen feltegye őket.
Ahogy a nő keze a vállához ér kissé összerezzen, elkalandozva nem igazán számított az érintésre. Fölpillant rá, gyér mosollyal feltápászkodik ő is.
 - Örülnék, ha jönnél.
Szavai teljesen őszinték. Talán jól esne valaki segítsége, akár jelenlét szintjén, aki szót ért a gyerekekkel.
A kacsák tovább róják lassú köreiket a tavon, ők pedig lassan a kastély felé veszik az irányt.

Daphne A. LaFonde

A kitört fogak visszanövesztése bizony nagyon, nagyon kellemetlen.
Mintha ténylegesen el lenne átkozva, arányaiban véve sokkal gyakrabban történnek vele munkahelyi balesetek, mint másokkal. Tény, hogy szakmájából kifolyólag nagyobb esélye van a kobakbeverésre, ettől függetlenül igazán ideje lenne megtanulnia vigyáznia saját testi épségére. Az ugyanis egyáltalán nem megy. De nem ám.
Hogy a figyelmét elterelje a kellemetlenségről, mára kiköltözött a napra. Ha teheti menekül a kőfalak közül, nehezen viseli el a hosszas bezártságot, levegőre, fényre van szüksége, mint valami szobanövénynek. A tónál kevesen vannak, ha mégis, legalább akad valami látnivaló, a birtokon kívül pedig kevésbé kell tartania tőle, hogy egy tanoncába botlik. Most épp egyáltalán nem lenne kedve különórákat tartani.
Jobb arcélét tapogatja, néha fel-felszisszen. A bőr arrafelé söté-lilás színezetű, ha pedig jobban kinyitná a száját látszana, hogy bár e fájdalmas procedúra során lassacskán visszanőnek elvesztett őrlőfogai, mosolya mégis meglehetősen hiányosnak mutatkozik. Jobb lenne tehát nem beszélnie.
Az arcát a Nap felé fordítja, szemét elvakítja a fény. A beteg állatok szeretik a napot, gyógyítja őket, őt is, ahogy a parton üldögél, akár egy felborzolt tollú madár. Hol a tavat, hol a kacsákat nézegeti, még talán dúdolgat is magában, mikor tekintete megakad egy nyári ruha szegélyén.
 - Megtaláltad a kislányt?
Persze, hogy felismeri a nőt, nehéz lenne eltévesztenie, a kastélyban viszonylag kevés van, akki hozzá hasonló. Igaz, lehet, hogy Daphne egyáltalán nem az a szóba elegyedő fajta, de bocsássuk meg Dwayne-nek, ő ezt igazán nem tudhatja. Hősünknek nem volt gyerekszobája.

Daphne A. LaFonde

 - Fiatalok, tavaszt éreznek ilyenkor.
Megvonja a vállát, de tudja, ugyan, nincs ebben semmi baj. Amikor ő ennyi idős volt ugyanígy rohangált a szebbik nem után, igaz, nem ilyen eltúlzott romantikus, egymás karjaiba omló módon. Abban az időben, pláne feléjük ez egyáltalán nem volt elvárt vagy divat. Ideje sem lett volna nyáladzani.
A tó felé nézve tovább bökdösi az arcát, mintha szórakoztatná, hogy fáj. Inkább idegesíti azonban. Magában nem igazán díjazza, hogy a rellonos aprólány nyílt terepen turbékol azzal a másik penészvirággal, úgyis túlságosan sokat elárult már neki. az pedig végképp nem hiányozna, hogy egyszer a Felagnd-srác törje rá az ajtaját szívességet kérve. Túl kiterjedt a rajongó tábora anélkül is.
A felajánlásra vesz a kenyérből, erőt véve a tóba dobja, melyre a kacsák azonnal versenyt úsznak. Szórakoztató kis állatok, megmosolyogtatják, bár a gesztus hamar szisszenésbe és grimaszba vált.
 - Nem balhé, csak gondolom túl jól végzem a munkám - kezével arca sérült felét dörcsölgeti, melyből lassan ismét múlik a fájdalom - Látta már orvos. Fognövesztés. A sajátjaimat elhagytam tegnap. Munkahelyi baleset, volt már rosszabb is.
Kérdés nélkül újabb kenyérdarabot vesz a közösből, közelebb, a tó széle felé pöcköli, hogy a kacsákat is errefelé csalja. Mindeközben hallgat.
 - Nem tudom, hogy fogja venni. Legyél óvatos - a kérdés nélküli történetre kérés nélküli tanáccsal felel, kerülve Daphne tekintetét - Amennyire tudom, a családja eléggé... nem volt jó gyerekkora. Ne zúdíts rá egyszerre mindent. Nagyon törékeny lány. Még ha nem is mutatja.

Daphne A. LaFonde


A reakcióra az ő szeme is kikerekedik, szinte már rémülten pislog a nőre, mi okozhatta ezt a fajta döbbenetet. Persze, sokkal jobban is odafigyelhetne arra, amit mond: lehet, hogy bizonyos csonttörések, izomszakadások emlegetése neki már-már mindennapos beszédtémák, másokat ájulásig szekálhat vele. Azt pedig végképp nem szeretné, hogy a szőke szépség beboruljon a kacsák közé, elépzelve, mi történt vele.
Még szerencse, hogy ez nem történik meg. Párszor még kíváncsian visszasandít felé, megjegyezne még valamit, de inkább nem teszi, ejti a kivert fogak és hibás megítélés kényelmetlen témáját. Helyette folytatja a dobálózást, fél kézzel, kissl darabos mozdulatokkal.
 - Vagy önfejű - szögezi le könnyedén - Semmibe vesz mindent, amit neki mondok, de hát... ki vagyok én, hogy hallgasson rám? Nem vagyok az apja.
Hangja kissé sérteten morózus, bár ahogy minden más érzelme, ez is hamar elpárolog a felszínről. Bármit mondott eddig a rellonos lánynak, ő mintha igyekezett volna annak teljes ellentétét művelni, mintha egyszerűen egymás ellen játszanának. Cseppet sincs könnyű dolga vele.
 - Csak annyit akartam mondani - folytatja végül, új hangsúllyal -, ne várj el tőle túl sokat. Persze én sem ismerem sokkal jobban, mint te.

Daphne A. LaFonde


 - Te mit tudsz a családról? Apai ágon.
Oldalra billentett fejjel pillant felé. Kezét elveszi az arcától, visszaengedi maga mellé. Az arca még mindig sajog, úgy érzi magát, mint egy csecsemő, akinek most bukkannak ki a fejfogai. Ha egyedül lenne a szobájában még talán különféle tárgyakat is elkezdene rágcsálni ideges kutya módjára, ám most kénytelen megemberelni magát.
Apró információfoszlányai vannak mindössze Ophelia hibbant családjával kapcsolatban. Többet nem bíztak volna rá, talán nem is kellene tudnia, hiszen az ügyben neki semmi köze hozzá. Most is puszta kíváncsiság vezérli, semmi több.
Vállat ránt, hümmög, ahogyan a saját gyerekkorára gondol. Tény, ő is mindent megtett, hogy ellentmondjon otthon, kikerüljön a képzelt nyomás alól. Mennyi balhét okoztak, hányszor sodorták veszélybe magukat... de akkor minden olyan könnyűnek tűnt. Sebezhetetlennek képzelték magukat. Pedig akkoriban is már gyakran, nos, elhagyta a fogait.
 - Auror akar lenni - folytatja végül hirtelen -, de nem kellene. Akiket bántalmaznak gyerekként gyakran vesznek a fejükbe ilyesmit.

Daphne A. LaFonde

A leírás a férfiról elég sok mindent elmagyaráz. Csak bólogat, ám nem felel semmit, diszkrécióval kezeli az ehhez hasonló információkat. Hogy miért van szüksége erre, legyen a saját, apró titka, de a nőtől mégis könnyebbnek tűnt kérdezni, mint Opheliától. Tény, sokat változott a lányka pozitív irányba és egyre kevesebb alkalom van, hogy a férfi szíve szerint szájba vágná a megjegyzéseiért, a kommunikációjukon még lenne mit javítani.
 - Nem hiszem, hogy a fogai meghatnák. Tényleg... nagyon lila még?
A választól félve kérdezi meg, ismét megtapogatja az arcát, amiről, bár sokat lohadt a duzzanat, mégis különösen érzékeny az érintésre. Magukat a fogakat nem meri kitapintani egyáltalán, nem bízik az ilyesfajta mágiában és valahol tart tőle, hogy iszonyatos agyarakat növesztenek a szájában. Az itteni ispotályban látták el, a magyarokban pedig naná, a legkevésbé sem bízik meg.
A többit némileg megszeppenve hallgatja a többit. Mindig voltak barátai, sőt, az iskolában mondhatjuk, hogy népszerűnek számított, azonban senki sem tekintett rá majdhogynem apaként. Ebből meglehet, semmi sem igaz, mindössze Daphne egy feltevése, a kijelentés azonban kényelmetlen feszengésre készteti.
Nem jó, inkább aggasztó érzés ez.
 - Nem tudok semmi konkrétat. De talán jobb is - a kacsák hápogása végül meghatja, így újabb kenyeret dob közéjük - És most hogy tervezed, magadhoz veszed vagy valami?

Daphne A. LaFonde

Lassacskán feldolgozza az arcában lüktető, tompa fájdalmat, igyekszik nem figyelembe venni. Sokkal rosszabb is volt elvégre, ez inkább apró, idegesítő és kellemetlen nyomás, mintha órák óta szúnyogok zümmögnének a füle mellett. Aprót elmosolyodik, amikor Daphne is biztosítja afelől, ezzel a halálos sérüléssel is életben fog maradni, a háta mögött a kezeivel támasztva magát néz ismét a napba.
   -  Biztosan szívesem megy majd. A rellonosok az alagsorban laknak. Érted... lenn a pincében. Tiszta penész meg bűz minden, néha kiönt arrafelé valami vécé és akkor áh... embertelen, nem is értem, hogy engedhetik ezt. Furcsa ez az ország.
Összeszorítja a szemeit addig, amíg látóterében fénylő, vörösessárga foltok kezdenek táncolni körbe-körbe. Nem egy hős lovag, pláne nem gyermekvédelmi kirendelt, azonban ezek az apróságok az ő szemét is szúrják, csoda, hogy másokét egyáltalán nem. Még a saját hazájában is elképzelhetetlen lenne, hogy több tucat fiatalt koedukált hálókban helyezzenek el egy koszos pincében, felnőtt felügyelek hiányával. Arról már szót sem ejtene, hogy a házak szerinti rendezés a szemében már-már a rasszizmus határát súrolgatja.
   -  Nem igazán - vallja be végül a szemét dörzsölgetve - Furcsa ez a nyelv. Nem értek itt semmit. Furcsa dolgokat is esznek. Olyan... mások.

Daphne A. LaFonde


   -  Nem vagyok egy... nyelvtanuló zseni... nem hiszem, hogy menne.
A nőről elkapva a tekintetét, nagyon lassan közli ezt a parányit talán elferdített tényt. Soha, még csak futólag sem gondolkodott nyelvtanuláson, elboldogult az angollal, más pedig egyszerűen még csak nem is érdekli. Különben pedig elég valószínűtlen, hogy lenne esze és kitartása egy ilyesfajta feladathoz: magában örül, hogy írni-olvasni egyszer megtanították az anyanyelvén, ennél többre pedig nem is hiszi, hogy képes. Osztja az édesapja véleményét, miszerint két fivérével együtt egyetlen fél észen osztoznak és abban sem biztos, övé a legnagyobb darabja.
Átveszi a kenyeret, kisebb darabkákat morzsol belőle, egyszerre többet dobva a madarak közé. Ha pedig Daphne nem hívná fel rá a figyelmét, még csak fel sem tűnne ez az apró, bocsánatos malőr. Ugyan már, tudja egyáltalán, ki mellett ül? Dwayne cseppet, köszönőviszonyban sem áll a legtöbb udvariassági formával, pedig igyekszik ő, ám ez a piszokkal ellentétben nem tapad meg rajta könnyedén. Haladásnak könyveli el mindenesetre, hogy a kés és villa szakszerű használatába kezd egyre inkább belejönni, lassan egy félálomban lévő négyéves szintjét is üti.
   -  Szívesen meghívlak valamire, ha gondolod - fejével a falu felé bök - Bár nekem nem szabadna ennem csak ilyen pépes vackot még egy ideig...

Daphne A. LaFonde


   -  Ez már régen nem elhatározás.
Ő is vállat von, bár nem olyan egyszerűen, sokkal darabosabb mozdulattal. Valójában a kulcscsontja is eléggé sajog, ám arra csak apró hajszálrepedések törtek, különösebb ellátást nem igényel. Még mindig a fogai aggasztják leginkább, bár nem emlékszik, talán már egy sem az a jelenlegiek közül, amiket a természet adományozott neki. Mégis, ő férfi, a férfinek étel kell, így azonban abból csak limitált mennyiséget kaphat, legalább még egy napon át. Nem fogja kibírni. De nem ám. Kizárt.
   -  Semmim sincs, csak időm.
Ő is feltápászkodik, nagyjából lesöpri a nadrágjára szóródott fűszálakat és port, bár ez sem sokat segít a ruhadarab állapotán. Mióta a manókat néhány kínos eset okán kitiltotta a szobájából a mosások is eléggé megritkultak, az pedig, hogy nincs anyaként/feleségként funkcionáló nőnemű emberszabású az életében csak rontott az egyébként is kaotikus helyzetén. Mindegy is.
   -  Valahol biztos adnak nekem bébiételt vagy valami.
Hiányos fogsorral vigyorog, hisz' nem is tehet mást. Azért reméli vele tart a nő, nincs is annál szomorúbb, mint mikor egyedül kell ennie - zsinórban negyedjére a héten.

Dwayne nyolcszázadik RPG hozzászólásának emlékére