Damira

   Damira

Ramóna

Már belekóstoltam a kinti világba, miért is ne mehetnénk most messzebb - ezen gondolkodtam, ahogy néhány könyvemmel a kastélyból kifelé igyekeztem. Jó ötletnek tűnt kimenni a faluba, biztosan van ott is csendes hely.
Hiába nézelődök, nem találok elég kényelmes helyet, így kimerészkedem a faluból. Hamarosan egy park tárul a szemem elé, egy tóval a közepén. Ez az!
Nagy vízbolond lévén egyből a tó felé veszem az irányt. Az egyik sziklán már üldögél egy lány könyvvel az ölében, fejhallgatóval a fején. Néhány méterre tőle szintén van egy kényelmesnek tűnő szikla, és azon még valami: egy béka! Óvatosan odasétálok, nehogy megriasszam az állatot, majd odakuporodok mellé. Előveszem a Legendás lények gondozása könyvemet, hogy biztosan jól megjegyezzem a jelenleg tanult állatunk tulajdonságait.
A békának egészen szimpatikus vagyok, mert pár perc múlva felugrik a nyitott könyvemre, és úgy néz ennivaló után. Mosolyogva figyelem, egészen addig, amíg azt a pillanatot választja az errefelé szálló légy elkapására, amikor közel repül el az arcomhoz, és egy nagyot ugrik felém igyekezetében. Rémülten felkiáltok, ahogy ijedtemben hanyatt vágódom a szikláról a földre. A könyvem mellettem puffan a földön, a béka pedig a bal lábamon landol, éppen lenyelve a zsákmányát. Gyorsan sziklaszomszédom felé pillantok, remélve, hogy nem vette észre a mutatványom, bár erre elég kevés esélyem van.

   Damira

Ramóna

A sziklán ülő lánynak is tetszik a béka ezek szerint. Mivel nagyon az állatot szemléli, így van esélyem egy kicsit jobban megnézni, anélkül, hogy attól kéne tartanom, hogy felemeli a tekintetét. Rövid, vörös haja van, amit kicsit lenyom a fejhallgató. Tovább vizsgálódásomat a mozdulata szakítja félbe: elkezdi levenni a fejhallgatót.
Gyorsan félrenézek, hogy ne vegye észre, hogy néztem. Szeretem jobban szemügyre venni az embereket, de már megtanultam, hogy ezt általában nem szeretik. Inkább óvatosan a kezembe fogom a békát, majd leteszem a fűre magam mellé, de az állat még ekkor sem tágít.
Miközben felállok és magamat porolgatom, halk beszéd üti meg a fülem. Kis keresgélés után rájövök, hogy az immár összegörnyedve ülő lány fejhallgatójából szól. A tavat figyelve próbálom kivenni a szavakat, de nem magyarnak tűnik. Se angolnak, pedig azt még érteném. Pár szó meghallgatása után végre megvilágosodok:
- Latin? - nézek a lányra, de szinte azonnal el is kapom a tekintetem és inkább elnézek a feje mellett.

   Damira

Ramóna

A szemem sarkából látom, hogy bólintást kapok válaszul, tehát jól tippeltem, és egy kicsit elmosolyodom. Nem egy szokványos érdeklődés, de nem kérdőjelezem meg. Úgy hallottam nehéz nyelv, inkább nem kéne zavarni benne. Mire ennek a gondolatmenetnek a végére érek, addigra a lány ki is kapcsolja a felvételt, így csend lesz. Pár másodpercig csak élvezem a némaságot, majd eszembe jut a könyvem, amit gyorsan fel is szedek a földről. Szerencsére nem lett baja.
Tekintetem visszatéved a békához, amely immár nyugisan üldögél ott, ahova leraktam. Dilis jószág, majdnem nekiugrott a fejemnek. Ennek ellenére adok neki még egy esélyt, és az előzőből tanulva inkább a fűre ülök le mellé. Ránézek a navinés lányra, majd újra a béka felé fordulok. Láttam, hogy figyeli, de ha akar, majd közelebb jön.

   Damira

Ramóna

Nézelődés közben elkapom, hogy az ismeretlen lány még mindig figyel. Nem igazán értem, hogy miért, annyira azért nem vagyok érdekes. Talán beszélgetni akar? De akkor miért nem mond semmit? Általában az emberek nem szoktak törődni velem, ha nem rájuk figyelek. Márpedig az elhangzott, szám  szerint egy darab kurta kérdés után a legtöbben már mennek tovább dolgukra. Egyre jobban keresgélek a koponyámban található adatbázisban, de ilyen helyzetre nem kapok találatot.
Tanácstalanul visszanézek a békára, amely egy brekegés után egy loccsanással eltűnik a szemem elől a tóban. Hát, jó szórakozást kishaver! Ha legközelebb találkozunk, remélem nem ugrasz neki a képemnek megint. A lány ütemes dobogásától az agyam közben kezdi levetni kissé az ékszíjat. Mintha minden dobbanás egyre mélyebbre hatolna a dobhártyámhoz, szinte már fájdalmas, érzem az összes rezdülést a földön ülve. Megrázom a fejem, hátha sikerül kirázni belőle ezt az érzést, amitől a hajam borzas gólyafészekké vagy egy csapzott pulira kezd hasonlítani. Mielőtt felerősödhetne a hatás, megpróbálom elterelni a figyelmem:
- Amúgy hogyhogy latint tanulsz? - szólítom meg megint a lányt. Remélem a válasz alkotása megzavarja annyira, hogy abbahagyja a dobogást. Nem merem megkérni, hogy hagyja abba, mert ahányszor ezzel próbálkoztam, az emberek mindig megsértődtek. Nem jó, ha megsérted az embereket. Apropó emberek! Nem mutatkoztam be, pedig az is szokás.
- Egyébként Damira vagyok, téged hogy hívnak? - teszem fel a kérdést a lány homlokának, hogy legalább úgy tűnjön, hogy a szemébe nézek.

   Damira

Ramóna

Észrevette, hogy észrevettem. Upsz. Nem tudom ilyenkor mit kéne csinálni, úgyhogy csak üldögélek tovább. A figyelemelterelésként feltett kérdés kicsit segít a szinte már az agyamat érő dobolással. Egyre több összpontosítás kell, hogy másra is tudjak figyelni.
Szóval asztronómia. Nem egy könnyű terület, de nem is igazán vonzott. Abban igaza van a lánynak, tényleg a latin a tudomány nyelve. Egyre gyorsabban topog a lábával, eléggé megnehezíti, hogy jól mondjam el a bemutatkozást. Cserébe megtudom az ő nevét is. A dobogás nem marad abba, majdnem elmulasztom miatta a kérdést.
- Mielőtt válaszolnék erre, abba tudnád hagyni a dobogást? - szólalok meg az utolsó adag koncentrációm felhasználva, francba a sértődéssel. Sokkal rosszabbul járna, ha hagynám, hogy a kiborulásomban is része legyen. Néhány idegszál választ csak el attól, hogy üvölteni kezdjek. Önkéntelenül is előre-hátra ringatom magam, hátha segít.

   Damira