Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

Látogatás

 Egy diáknál láttam meg az újságot, elkértem tőle, amiért persze kicsit furcsán nézett rám, de ahogy megmutattam neki miért szeretném, ha nekem adná, azonnal megkaptam. Kezemben az Ediktum októberi számával távozása után rögtön bezártam a patikát. Felmentem lakrészembe, leültem ágyam szélére és elolvastam. Ég tudja hányszor. Zokogtam közben. Végül úgy döntöttem ideje kijönnöm hozzá és, mert én hiszem, hogy hallja, felolvasni neki ezeket a búcsúsorokat. Motorra ültem és ide siettem a temetőbe, ahol a gyászszertartás óta nem jártam. - Hoztam virágot, fehér rózsát, a kedvencedet, vittem sajttortát Kriszpinnek és megtaláltam végre Selvát is, jól van, vigyázok most már rá - mondtam, miközben óvatosan letettem a sírkőre a fehér szépséget, egy másik mellé, ami már ott díszlett. Leültem a padra, mely a hant előtt állt, fellapoztam az újságot.  - Írt rólad, Temi, úgy látom igazad lett, ő még most is gondol rád, ahogy te sem felejtetted el őt. Azt hiszem végső mosolyod, ami arcodon maradt is neki szólt. Te megbocsátottál, ahogy legutolsó leveledben írtad, nincs harag benned, csak mélységes és végtelen szerelem iránta. Már akkor észre kellett volna vennem, hogy búcsúzol...Én csak általad ismerhettem Merkovszkyt, s miután elhagyott nagyon dühös voltam rá, hisz ismersz, haragudtam, bevallom, égetett a keserűség, mert tudtam mennyire szenvedtél. De be kell látnom tévedtem és remélem egyszer még lesz alkalmam ezt neki személyesen is elmondani, megkövetni őt és beszélgetni rólad. Hallgasd csak miket ír: .."Számomra ő volt A NŐ. A NŐ, akit szerettem és aki szeretett, akire vágytam és aki vágyott rám, akit féltettem és aki féltett, akiért aggódtam és aki aggódott értem, aki megnevettetett és akit megnevettettem, akiért a könnyeim hulltak és aki sírt miattam, akiben csalódtam és aki csalódott bennem. Ő volt a másik felem, az egyetlen NŐ, akinek valaha megkértem a kezét, és az egyetlen feleségem"... Miután az egész nekrológot felolvastam jó ideig üldögéltem még az őszi lágy és lélekmelegítő napsütésben, s néztem a neveiket, a szobrot, mely egykor lakrésze előtt őrködött, most örök álmukat vigyázza, az övét és a gyermekeikét. - Nagy szellem ki minden létezőben ott vagy kísérd útján mindannyiukat és adj hosszú életet annak a férfinak, aki így képes szeretni - mondtam el áldásomat inuit nyelven, hogy ez után kisvártatva, megnyugvó lélekkel üljek ismét motorra és induljak vissza Selvához a patikába. Ösztönből vezettem, gondolatban máshol jártam, de szemeimmel azért a tájat sorjáztam. Vasparipám lassan dorombolt, nem siettem már, hiszen a küldetésemet, ami idefelé annyira hajtott, már teljesítettem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=705787#post705787][b]Evena Noxen - 2017.10.16. 11:54[/b][/url]

Látogatás

 Egy diáknál láttam meg az újságot, elkértem tőle, amiért persze kicsit furcsán nézett rám, de ahogy megmutattam neki miért szeretném, ha nekem adná, azonnal megkaptam. Kezemben az Ediktum októberi számával távozása után rögtön bezártam a patikát. Felmentem lakrészembe, leültem ágyam szélére és elolvastam. Ég tudja hányszor. Zokogtam közben. Végül úgy döntöttem ideje kijönnöm hozzá és, mert én hiszem, hogy hallja, felolvasni neki ezeket a búcsúsorokat. Motorra ültem és ide siettem a temetőbe, ahol a gyászszertartás óta nem jártam. - Hoztam virágot, fehér rózsát, a kedvencedet, vittem sajttortát Kriszpinnek és megtaláltam végre Selvát is, jól van, vigyázok most már rá - mondtam, miközben óvatosan letettem a sírkőre a fehér szépséget, egy másik mellé, ami már ott díszlett. Leültem a padra, mely a hant előtt állt, fellapoztam az újságot.  - Írt rólad, Temi, úgy látom igazad lett, ő még most is gondol rád, ahogy te sem felejtetted el őt. Azt hiszem végső mosolyod, ami arcodon maradt is neki szólt. Te megbocsátottál, ahogy legutolsó leveledben írtad, nincs harag benned, csak mélységes és végtelen szerelem iránta. Már akkor észre kellett volna vennem, hogy búcsúzol...Én csak általad ismerhettem Merkovszkyt, s miután elhagyott nagyon dühös voltam rá, hisz ismersz, haragudtam, bevallom, égetett a keserűség, mert tudtam mennyire szenvedtél. De be kell látnom tévedtem és remélem egyszer még lesz alkalmam ezt neki személyesen is elmondani, megkövetni őt és beszélgetni rólad. Hallgasd csak miket ír: .."Számomra ő volt A NŐ. A NŐ, akit szerettem és aki szeretett, akire vágytam és aki vágyott rám, akit féltettem és aki féltett, akiért aggódtam és aki aggódott értem, aki megnevettetett és akit megnevettettem, akiért a könnyeim hulltak és aki sírt miattam, akiben csalódtam és aki csalódott bennem. Ő volt a másik felem, az egyetlen NŐ, akinek valaha megkértem a kezét, és az egyetlen feleségem"... Miután az egész nekrológot felolvastam jó ideig üldögéltem még az őszi lágy és lélekmelegítő napsütésben, s néztem a neveiket, a szobrot, mely egykor lakrésze előtt őrködött, most örök álmukat vigyázza, az övét és a gyermekeikét. - Nagy szellem ki minden létezőben ott vagy kísérd útján mindannyiukat és adj hosszú életet annak a férfinak, aki így képes szeretni - mondtam el áldásomat inuit nyelven, hogy ez után kisvártatva, megnyugvó lélekkel üljek ismét motorra és induljak vissza Selvához a patikába. Ösztönből vezettem, gondolatban máshol jártam, de szemeimmel azért a tájat sorjáztam. Vasparipám lassan dorombolt, nem siettem már, hiszen a küldetésemet, ami idefelé annyira hajtott, már teljesítettem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=705803#post705803][b]Bálint Fruzsina Ingrid - 2017.10.16. 14:58[/b][/url]

A faluban sétáltam, kifogytam néhány taneszközből, amire szükségem volt. Íróeszközt vettem, meg néhány tekercs pergament. Régimódi, de most honnan a bánatból szerezzek én hagyományos füzetet, meg tollat? Álmomban nem gondoltam volna, hogy visszafele úton el fogom törni a lábam, pedig így történt. A temető környékén jártam, amikor egy kövön elcsúsztam, és sikerült olyan pechessen esnem, hogy elintézzek magamnak egy hosszú körtúrát a gyengélkedőre. Pedig ezt a felfedezőutat mindenképpen ki szerettem volna hagyni.
A szerencsém az volt, hogy akadt egy járókelő, aki visszakísért a faluba, hogy szem előtt legyek, és minél előbb orvoshoz kerüljek. "Mire felérnél a gyengélkedőre az iskolába, drágám, félő, hogy a másik lábad is eltörnéd."
Kedves, nemde?
Reménykedtem benne, hogy minél előbb jön valaki vissza. A lábam rettenetesen fájt, és pechemre még zsepit sem hoztam magammal. Azt nem tudtam, hogy tényleg eltörte a lábam, vagy csak a bokámat ficamítottam ki, ennyire nem vagyok szakavatott, de egyet megtanultam a délután során: egyedül ne menjek hosszabb útra, kastélyon kívül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=705809#post705809][b]Evena Noxen - 2017.10.16. 16:03[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=705811#post705811][b]Bálint Fruzsina Ingrid - 2017.10.16. 16:31[/b][/url]

A motorzajra először megijedtem. Nem rajongtam ezekért a járművekért túlzottan, túl sok baleset történik velük, nem valami stabilak. Nekem biztosan nem lesz, ha nagykorú leszek, ettől még a seprűlovaglás is biztonságosabb, gurkó nélkül, természetesen.
- Uhum - bólogattam, és ajkamba haraptam inkább. Zsibbadt az egész, már nme fájt úgy, de tuti, ami tuti, nem mozdítottam, nehogy kárt tegyek benne. Ettől pechesebb nem is lehetne a napom, de hálát adtam, hogy érkezett segítség. Mégnem mertem volna az SOS-szikrákat megpróbálnifellőni, annyira nem éreztem biztosnak a pálcahasználatomat.
Reménykedtem benne, hogy tényleg orvos, és nem egy kuruzsló, nem szerettem volna láb nélkül végezni a nap végére. Értékelem a segítő szándékot, de na, sose tudhatja az ember.
- Uhm, valahogy vissza kéne jutnom az iskolába. Még a végén keresni fognak a tanárok, ha sötétedésig nem érek vissza. - Eszembe jutott, hogy nem ártana jelezni a hölgy felé: diák vagyok. És talán lehetnék valamivel udvariasabb is, csak elintézett jobb lábbal nem megy olyan könnyen az udvariaskodás. A következő frászkarika akkor tört rám, amikor megláttam a bicskát a kezében. Szerencsére csak a nadrágom bánta, de arra meg egy sima Reparo a megoldás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=705813#post705813][b]Evena Noxen - 2017.10.16. 17:01[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=705832#post705832][b]Bálint Fruzsina Ingrid - 2017.10.16. 19:54[/b][/url]

Ah, ennél rosszabb már nem is lehetett volna ez a nap. Eltört láb, érzéstelenítés mugli módon? Mi jöhet még? Sáskajárás? Vérré vált víz? Remélem, egyik se, nem kéne falra festenem az ördögöt. Az érzéstelenítésre felszisszentem. Szegény lábam. És még kviddics se kellett hozzá, hogy "béreljek" magamnak egy ágyat a gyengéledőre.
- Szeretek muglik között élni, de a mazochizmusukat a pokollakóknak se kívánom. - fintorogtam. Már kiskoromban is utáltam az orvoshoz járni, elsősorban a tűk miatt. Nem véletlenül nem szerettem bele a kézimunka hobbiba. Ki az, aki azzal "játszik", kikapcsolóik, amit utána belédöfnek? Brr...belegondolni is rossz.
- Akkor ott volt a hosszú-hosszú évnyitó-beszédén is? Az egyik tanárunk elaludt rajta - legalább ez a vicces kis emlék elterelte a figyelmemet arról, hogy béna voltam, és tényleg törött lábbal végeztem. - Hülye kő, mink került az utamba...
És én miért nem néztem a lábam elé. Sebaj, legközelebbre már lesz ennyi eszem. Vagy nem. - Mit gondol, meddig kell hiányoljam az órai társaságot?
Nem szívesen maradtam volna ki a jóból, és nagyon az ágyfogság se hangzott számomra valami kellemesnek ígérkező programnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=705838#post705838][b]Evena Noxen - 2017.10.16. 20:17[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=705844#post705844][b]Bálint Fruzsina Ingrid - 2017.10.16. 20:36[/b][/url]

A lábamat sínbe tette, ami minden, csak nem kellemes, viszont nézzük a pozitív oldalát: legalább rögzítve lett a törött csont. A kastélyig kibírom így, ezért mindenképpen hálás vagyok a hölgynek, és még vissza is visza kastélyba, tök rendes tőle.
- Köszönöm. Tényleg. - Ezzel tartoztam neki már egy jó fél órája. A megjegyzésére jót derültem, ez a napom fénypontja, ha lehet ilyet emlegetni. - Annyira, hogy a kollégája elalszik rajta.
- Még jó, hogy nem vagyok kviddicses - A pihentetés még menni fog, legfeljebb kicsit kések egynehány percet az óriámról, nem nagy ügy. Más is késik, van, hogy durvábban, mint öt-tíz perc.
Életemben először ültem motoron, elég fura érzés. Úgy tettem, ahogy mondta a hölgy, erősen kapaszkodtam, le ne sodorjon a fizika. Néha igazán állhatna az én oldalamon...
- Még be se mutatkoztam. Fruzsina vagyok. Bálint Fruzsina Ingrid.
A tempó óvatos, nem vágódott akkora lendületetl a képembe a menetszél, egész kellemes az út.