Pótapa
Outfit

Lehunytam a szememet és próbáltam lélekben felkészülni a változásra. Ez volt minden vágyam, mióta apuval történt a baleset és most végre ideértem. A vonat lassított, majd óvatosan megállt, én pedig azonnal pattantam, hogy összeszedjem a cuccaimat és minél hamarabb kiszabaduljak ebből a madárkalitkából.
Minden álmom és elképzelésem szertefoszlott és majdnem visszafordultam már a vagon ajtajában, amikor is ott állt velem szemben a megtestesült szobafogság, nevezetesen Konstantin. Megráztam a fejemet és még egy szemforgatással is jeleztem, hogy nekem aztán egyáltalán nincsen szükségem bébiszitterre, pláne egy olyanra, aki apám lehetne; bezzeg, ha fiatalabb lenne, az már egészen más történet…
A gondolataimat igyekeztem visszavezetni a pályaudvarra és megköszörültem a torkomat, ahogy odaléptem a férfihez.
-Apám küldött. –jelentettem ki gondolkodás nélkül. –Nem akarom, hogy valaki minden lépésemet figyelje, nincs szükségem segítségre. Mit mondott neked?
Az apám szólt neki, ez egyértelmű volt, csak éppen azt nem értettem, hogy miért. Tény, ami tény, egyáltalán nem tetszett neki, hogy a nyomdokaiba lépve auror akartam lenni, ahogyan az sem, hogy egészen a Bagolykőig utaztam, csak azért, hogy lerázzam az anyámat, ezért aztán rám állította egy cimboráját, na, nekem meg ez nem tetszett.
Apa megint jól kitervelte ezt az egészet. Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy porcelánbaba, akit csak úgy ide-oda tologatnak, mindemellett pedig fokozott odafigyelést igényel, nehogy valaki lelökje véletlenül a polcról.

Pótapa

Apámat nem olyan régen megtámadta egy vámpír. A minisztériumi társaival együtt éppen ki akarták vallatni azt a dögöt, amikor valahogyan kiszabadult. Életveszélyes állapotba került és hosszú hetekig nem tudhattuk, vajon életbe maradhat-e ilyen súlyos sérülések után. Anyám persze azonnal kirakta a lakásból tőle és közölte a hideg tényeket, miszerint ő megmondta, apa pedig alkalmatlan arra, hogy gyermekeket neveljen, ha csak ilyen traumákat tud nekik okozni. Valerie-vel, a húgommal együtt elköltöztek. Engem is vinni szándékozott, csakhogy már évek óta nem álltam szóba vele, így aztán rám hagyta a dolgot. Szóval itt álltunk most; apa kórházban, én pedig a Bagolykőn.
-Még jó, hogy ennyire kedveled… -húztam el a számat, de azért követtem.
Láttam rajta, hogy neki is épp annyira nem tetszett ez a helyzet, mint nekem. Gondolhattam volna, hogy senkinek sincsen szüksége egy húszéves, szőke ciklonra, aki már az első szavaival elküldi a fenébe az embert. Bunkó és tapintatlan voltam, így mélyen legbelül bevallom, de azért nekem is volt némi okom dacolni, nem igaz? Egy istenverte felügyelőt küldtek rám!
-Köszönöm! –kiléptem az ajtón és visszapillogtam a férfire.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy a) azért ennyire ideges, mert én én vagyok b) azért, mert az apám éppen az ő nyakába akasztott, vagy c) valami egészen más van a háttérben, amit éppen rajtam sikerült levezetnie.  Az utóbbi mellett döntöttem, de azért némileg elismerem, hogy én is épp annyira hibás vagyok a kialakult helyzetben, mint ő.
-Eszem ágában sincsen gyilkolászni. Átlagos diáklány vagyok, rémlik? –megajándékoztam egy amolyan biztosan-jól-érzed-magad típusú pillantással, de nem forszíroztam a dolgot. Kik járkálhatnak ezen a környéken? –Jézus, mit követtem el, hogy máris a torkomnak ugrasz? –méregettem a férfit kissé értetlenül.
Oké, hogy engem rettenetesen zavart a helyzet, de abban már nem voltam ennyire biztos hogy őt is rosszul kellene érintse. Elvégre húsz éves lennék vagy mi a szösz és a Roxfortban tanultam, tehát ragadt rám valami a koszon kívül is. Elég lenne, ha egyszerűen csak minden alkalommal megírná apámnak, hogy jól vagyok, anélkül, hogy feltétlenül fontos lenne egymással szót váltanunk.

Pótapa

Kezdtem úgy érezni, hogy a szemforgatás általános cselekvés lesz az itt töltött idő alatt. Követtem kifelé Konstantint és arra jutottam, hogy talán én is lehetnék valamivel megértőbb. Mondjuk kezdhettem volna úgy, hogy „Szia apukettő”, bár nem tudom, mit is szólt volna hozzá, ha ezt egyenesen a képébe vágom… gyanítom azzal a lendülettel visszaültetett volna a vonatra és vidám mosollyal integetett volna, miközben kigördülünk a pályaudvarról.
Leereszkedtem mellé a padra és egy pillanatnyi hatásszünetet tartottam, amíg átgondoltam a választ. Erős túlzás lett volna azt mondani, hogy szoros volt a viszonyunk a férfivel, minden esetre apuval nagyon-nagyon jóban voltak, ennek köszönhetően aztán volt néhány alkalmam összefutni vele. Nem lettünk puszipajtások, sőt még csak hosszabb csevejekbe sem bocsátkoztunk, de ismertem amennyire szükségesnek ítéltem.
-Nehéz lenne nem emlékezni. –mutattam rá. –Te elég jóban vagy apuval, én meg csak vele vagyok jóban.
Elpillantottam a térre és azért is inkább az elsuhanó emberekre koncentráltam, mint hogy felvezessem a férfinek a konkrét családi helyzetet, miszerint anyám egy elviselhetetlen hárpia, a húgom az ő sajátbejáratú pincsikutyája, a fiúk pedig leléptek, ahogy tehették. Ez senkire sem tartozott, csak rám és apára. Elég volt, hogy mi ketten tudtuk, mennyire nyomorult az életünk, annak ellenére, hogy papíron nem váltak el anyuval. Azt nem engedte Marion önbecsülése, hiszen milyen is az, ha egy tekintélyes nő ismét a piacra kerül, nem igaz?  Persze ez nem jelentette azt, hogy nincsenek neki titkos kis afférjai –titkos, ja.
-Benne vagyok. –bólintottam aprót. –Ahogy tudok, megyek. –ráhunyorítottam a férfire és megerőltettem magamat. –Köszönöm, hogy kijöttél elém. Rendes tőled!
Nekem is van egy kedves oldalam. Mindenkinek van kedves oldala, csak éppen van, aki nagyon jól leplezi, más pedig időnként megfeledkezik róla. Így éreztem a férfivel kapcsolatban is.
-Most megyek a kastélyba lepakolni, holnap pedig igyekszem. –felemelkedtem a padról és egy utolsó mosoly után határozott léptekkel megindultam a birtok irányába.