A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=478604#post478604][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.18. 19:53[/b][/url]

Rosemarie S. Argent

Még félt, hogy Anglia után egy kicsiny magyarországi varázslófalucskában más sem fogja várni, mint unalmas hétköznapok, végtelenül egyszerű ügyekkel. Hozzá nem értő kollégákat, és tájszólású, férjezett asszonyokat várt, helyettük viszont a legjobb szakmabeliekkel, és a világ legcsinosabb nőivel találkozott. Ilyen távlatokból talán már kijelenthető, hogy amikor átkérte magát a hatalmas, mindig zizegő mágusközpontból a világ legeldugottabb helyére, nem számolt azzal, hogy az élet, legyen ő bárhol, s éljen bármilyen körülmények között, számtalan meglepetéseket tartogat még a számára. Az utolsó londoni év után megváltásnak érezte Bogolyfalva tél lepte táját, mintha az ő folyton harsogó lelkét is betemette volna néhány hétre, hogy aztán még a rügyező fák előtt újra kivirágoztassa azt.
Célestine levele nemcsak egy-két álmatlanul töltött éjszakát okozott a hivatalnoknak. Azóta is csak tusolni jár haza, és ha lehet, még több túlórát vállal át valóban családos munkatársaitól. Fikarcnyit sem állt készen egy efféle hírre, arra meg aztán végképp nem, hogy a tőle teljes joggal elvárható, helyes utat válassza. Hiába fogja fel, és érez késztetést arra, hogy a gyerek apja legyen, könnyebb elbújni a kirendeltség épületébe, és iratok fölé görnyedve megoldani mások életét - a sajátja helyett. Az élet azonban az íróasztala mögött is megtalálta. Volt kollégája, David Argent levele a ma reggeli órákban kötött ki asztalán. Konstantin kegyetlenül szarkasztikusnak érezte az üzenet tartalmát, és szüksége volt néhány percre, hogy cigarettája füstjén át végiggondolja helyzetét. Sajátját ellöki, másét meg nevelni kezdi. Nem, az élet valóban nem igazságos. Mint ahogy ő sem az.
Az állomás egy kopott padjának támláján ül. Elegáns cipője az ülésen pihen, jobbjában egy szál örömet szorongat. Régen látta már Rose-t, azt sem tudja, egyáltalán felismeri-e még. Levegő be, levegő ki. A hangosbemondóban felhangzik egy bódító női hang, mely arról tudósít, hogy a várva várt lány vonata hamarosan megérkezik. Konstantin izgatott, félelemmel teli szívvel pillant fel. Még elmehet. Leléphet úgy, hogy azt senki se vegye észre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=478611#post478611][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.18. 20:18[/b][/url]

Rosemarie S. Argent

A vonat hosszasan lassul, mozdonya a férfival szemben áll meg. Ő még egy utolsót szív a csikkbe, majd maga mellé dobja, és felegyenesedve lelép az ütött-kopott padról. A kocsik ajtaja kinyílik, hogy a még futólag sem látott ismeretlenek sorban leszálljanak róla. Konstantin közelebb sétál a mozdonyhoz, és kihúzva magát szőke fejek után kezd kutatni az érkezők között. Aztán kiszúrja a lányt, a tipikus Argent vonásokkal megáldott fiatalt, aki az évek alatt szemmel láthatóan felnőtt. Legalábbis domborodik itt-ott. Hogy a fejében mi van, az egyelőre nem derült ki.
- Na ne mondd - húzza fintorra ajkait, majd egy becsmérlő fejrázást követőn hátat fordít a csomagjait cipelő Rosemarie-nek. - Szedd a lábad, nem érek rá egész nap.
Egy pillanatra sem néz vissza, egyáltalán nem érdekli, hogy hisztigép követi-e, avagy marad az idegen magyar népség között, akikkel még csak megértetni sem fogja tudni magát, hacsak nem járt gyorstalpaló nyelviskolába.
- Hidd el, úgy kellettél nekem, mint púp a hátamra, szóval a nyafogást még most fejezd be, mert nem hat meg. Ha apádat nem kedvelném ennyire, a feje tetejére is állhatott volna- mondja és mondja, mereven maga elé bámulva, újabb szálért kutatva zakója zsebében, ahogy az állomás épületén át a Boglyas tér felé siet.
- Ha nem nyírsz ki senkit, színemet sem fogod látni - áll meg az épület tér felőli ajtajában, s kinyitva azt unottan fordul oda a szőkéhez. Az élete immáron teljes, a gyereket így sem, úgy sem úszta meg. Fergeteges.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=478647#post478647][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.18. 21:09[/b][/url]

Rosemarie S. Argent

Hibátlan kezdés, mindkét résztvevőtől, pipa. Konstantin hallja a háta mögül érkező susmogást, de még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy egy pillanatra felvonja szemöldökét. Határozottan halad az épület ajtajáig. Rose csupán zakó takarta hátát láthatja, és fekete üstökét, mely végül megmozdul, és a szürkés fényű tekintet kérdő pillantást küld felé. Nem fog gyilkolászni. Ez mondjuk jó.
- Na gyerünk - int fejével a tér felé, majd a lány után ő is kilép a kellemes hűvösbe. Egy félreeső padhoz sétál, kelletlenül leereszkedik rá, és szavak nélkül, tenyerével megpaskolva maga mellett a helyet, jelzi a félúton lemaradt csitrinek, hogy csatlakozzon hozzá.
- Emlékszel rám? - kérdezi tőle végül, a nem messze kutyát sétáltató boszorkányt mustrálva. Idejét sem tudja annak, mikor találkozott utoljára a lánnyal, sem életviteléről, sem szokásairól nincs információja, de ha már megígérte az apjának, akkor nincs mese, vállalnia kell az ezzel járó kötelezettségeket. - Holnap este túlóra helyett hazamegyek. Lent lakok a faluban, a kastélyhoz menet megmutatom. Átjöhetnél, hogy amennyire kell, megismerjük egymást. Kenünk egy zsíros kenyeret, aztán írunk apádnak egy levelet.
Ahhoz, hogy Rose előző kérdésére válasszal szolgáljon, cseppnyi kedve sincs, így ahelyett, hogy beavatná a lányt zűrös magánéletébe, azonnal a lényegre tér. Mellkasa előtt összefűzött karokkal beszél, s miután befejezettnek ítéli mondandóját, érdektelenül pillant fel a mellette ülőre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=639854#post639854][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.11.17. 12:03[/b][/url]

Már biztos, hogy Flóra hozzáköltözik. A gondolat, hogy lánya ezentúl minden reggel az ő közelében ébred és minden este ott, nála alszik majd el olyasfajta apai érzelmekben bontakozik ki mellkasa tájékán, amikről ugyan már tudott, hogy léteznek, és ott bontogatják szárnyukat a szívében, de ezidáig minduntalan csírájában fojtotta el őket. Bár napjában többször is eljátszott a gondolattal, hogy kislányát a bogolyfalvi iskolába íratják be, egyszer sem merte komolyan venni elképzelését. Az reményt szült volna, azok pedig általában hiúak és csalódással végződnek. Végül mégis felvetette, s lassan pedzegetni kezdte Célestine-nél. Muszáj volt.
A szőke copfos kisboszorkányt ma kora reggel vitte el szüleihez, akik mint mindig, úgy most is végtelen szeretettel látták, és már a kapuban állva várták érkezésüket. Konstantin előtt egy pillanatig sem volt titok soha, hogy ez a kicsi lány szülei rég elfelejtett boldogságát hozza vissza, és ha másért nem is, érte ismét van miért élniük. Flóra még nagyapja csorba szívébe is képes életet lehelni. Elég egy cinkos pillantás és az öregnek vége, mint a botnak.
A férfi az ablakban könyököl, arcát öklére hajtva bámul ki az ablakon, de sokáig egyáltalán nem törődik azzal, amit lát. Flóra jár az eszében, a hangja, a búcsúpuszi meg saját szavai, ahogy megkéri őket, hogy írjanak egy levelet Célestine-nek. Elképzelni sem tudja, milyen nehéz lehet ez neki. Édesanya, aki hatalmas áldozatot hozott az ő boldogságáért, amit nem lehet elégszer megköszönni. A lelki szemei előtt játszódó emlékmorzsákból akkor eszmél fel, mikor pillantása találkozik a fülke ablaka alatt romantikázó Hollósi kisasszonyéval.
A levegő félúton, valahol a torka és tüdeje között akad el, szemei kikerekednek, száját összepréseli, s orrán át olyan nagy lélegzetet vesz, amilyet csak tud. Hirtelen képtelen bárhogy is reagálni. Csak nézi az előtte kivirágzó jelenetet, és vehemensen küzd megiramodó szíve ellen. A gyomra összeugrik, az ereiben zúgolódni kezd az adrenalin. Flóra kivész gondolataiból, helyét fojtogató méreg és iszonyú bosszúság veszi át.
Még azt sem veszi észre, hogy Karolina időközben eltűnt, a betonplaccon már senki sem áll, ő viszont ideges és feszült. Ezért adott neki több szabadidőt?! De hiába, pontosan tudta, hogy ez lesz.
Aztán az ajtó kinyílik, ő a hang irányába fordul, de most egyáltalán, de annál érezhetőbben nem örül gyakornokának. Tekintete végigsiklik a nő alakján, egy árnyalatnyival hosszabb pillanatig elidőzik a bordó szoknyán, majd visszafordul az ablakhoz.
- Csókolom - mormogja alig hallhatóan összeszorított öklébe, és többet nem néz Hollósi kisasszony felé. Bosszús, hunyorgó szürke szemei visszatükröződnek az ablaküvegen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=639907#post639907][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.11.17. 16:19[/b][/url]

Összeszorított ajkai mögött nyelve többször végigszánt felső fogsorán, tekintetét mereven az elmosódó tájon tartja. Érzékeli, hallja és szeme sarkából látja is gyakornoka szöszmötölését, látja az őt fürkésző arcot, de csak azért sem fordul felé.
Megszólalhatna, rámosolyoghatna, folytathatnák ott, ahol abbahagyták, hangosan nevetgélhetnének valami belsős poénon, de a férfi úgy érzi, hogy Karolina mindezt most nem érdemli meg. Nem is tudja a lány, de a látottak bántják Konstantin önérzetét és hiúságát, de leginkább egyre erősödő érzéseit, amit épp a szoknya tulajdonosa iránt táplál.
Nyelve alsó fogsorához ér, égő tekintete az üveg pillanatnyi villanásában összetalálkozik a kisasszonyéval. Pislant. Mellkasa nyugodtan emelkedik, majd süpped vissza. Pedig belül szétveti az ideg... annyira mérges! Legszívesebben ráütne az ablak alatti asztalkára, ha nem egyenesen beleverne az üvegbe. Karolina nem is tudja, mit tesz vele! Alig néhány hét telt el azóta, hogy több szabadidőt ítélt meg neki és máris falja az életet, a fiúkat, ki tudja hánnyal és mit csinál... ő meg... ő meg minden munkanapon és túlórában merengő pillantásokat küld a magányos gyakornoki asztal felé, és ahelyett, hogy az előtte tornyosuló papírhalommal foglalkozna, a nőn gondolkodik. Vajon mit csinálhat most?
Megcsóválja a fejét, végül a szemben ülő felé fordul. Szigorú, hűvös szemei a kék szemeket kutatják.
- Nem kell beszélgetnünk, kisasszony - szűri fogai között, hangja nemcsak rekedt, de kifejezetten rideg is. Mereven tartja a szemkontaktust, még akkor is a másik szemeit figyeli, ha Karolina esetleg lesüti őket vagy nemes egyszerűséggel elfordítja a fejét. - Megnyugodhat, a Minisztériumban semmi olyan nem történt, amit maga nélkül ne tudnánk megoldani.
Kezeit szorosan összefonja mellkasa előtt, hangjára még saját maga sem ismer rá. Borzasztó dac és méreg ömlik belőle, a lány talán soha nem látta még így gyakorlatvezetőjét, akinek most egy újabb arca bukkan elő. Az eddigi legrosszabb.
Természetesen az sem véletlen, hogy a kedves, udvarias magázódás helyett a kevésbé meghittet használja. Direkt ejti ki furcsa, borzongató éllel: maga. Reméli, hogy fáj a lánynak. Reméli. Mert neki nagyon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=640473#post640473][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.11.19. 12:41[/b][/url]

Karolina dacos, mi több női sértettséggel felfűtött hangja meglepi, ironikus hangvételű, gúnyos válasza még inkább. A döbbenet enged addig összepréselt ajkai szorításán, tekintetében egy futó pillanatra szertefoszlik a feszültség és haragos düh egyvelege. A szürke szemekből egyszerre semmit sem lehet kiolvasni, mintha a meglepetés kimosott volna belőlük mindent. Csalódott lenne? Zavart, megilletődött? Vagy egyszerűen csak meghökkent? Maga sem tudja eldönteni.
Nem hitte volna, hogy a helyzeteket mindig, minden körülmények között helyén kezelő, szabálytisztelő – s követő nő pont vele szemben engedne meg magának ilyen viselkedést. Hosszú perceken át hallgat, és bár legszívesebben azonnal támadólag felelne, nem teszi. A visszafojtott, kitörni vágyó szavak azonban egész testét feszítik, szíve torkában dobog, nyaki ütőere megduzzadva lüktet.
Aztán elfordul, kibámul az ablakon, s zúgolódó gondolatait sűrűn nyelve próbál lehiggadni. Nem szólok vissza – kántálja magában, miközben az ablak előtt elsuhanó erdőt figyeli. Nem messze tőlük riadt őzek futnak be a védelmet jelentő fák közé, de ő, ha észre is veszi azokat, a látottak nem jutnak el zsibongó agyáig.
- Na most elég! – csattan fel jóval hangosabban, mint szokott, mikor gyakornoka újra megszólal. Konstantin hangja és pillantása is szigorú. Még keze is mozdul; balja mereven felemelkedik, ezzel is jelezve a lánynak, hogy jobb, ha most azonnal elhallgat, ugyanis átlépett egy bizonyos határt. Ő laza, sok mindenben benne van és sok mindent másként kezel, mint kollégái, de ami nem fér bele az a tiszteletlenség.
A férfi vonásaiból visszaköszön valami dühítő tehetetlenség, amit most Karolinával és a kialakult szituációval kapcsolatban érez. Bosszúsan megcsóválja a fejét, majd ablakban könyöklő öklére támasztja állát. Megakar szólalni, tisztázni a félreértést, mert ez nem lehet más, csak egy ostoba, egymás melletti verbális elsiklás, értelmetlen konfrontáció, amire sem szükség, sem elfogadható magyarázat nincs. Hiszen eddigi közös munkájuk során soha, semmi összeszólalkozásuk nem volt. Nem civódtak, nem volt értelmetlen afférjuk.
- Mit képzel, kivel beszél?! Nem engedheti meg magának, hogy a gyakorlatvezetőjével így viselkedjen! Elment a józan esze? – fordul végül vissza a még most is barna hajú gyakornoka felé. Szemei szikrákat szórnak, és habár hangját is feszíti az önmagát visszafogó, dühös férfi, az semlegesen szól. Fegyelmezően, de nem bántóan. – Akkor sem, ha mérges rám, ha idegesítem, vagy ha legszívesebben elküldene a jó édes anyámba. Értve vagyok?
Szürkéi elárulják, hogy nagyon reméli, értve van. Ritkán beszél csúnyán, nem kenyere a trágárság, de most különösen jól esik kimondania végre, amit gondol. Úgy, ahogy gondolja.
- Keressen egy másik fülkét - feleli szikáran, s tekintetét az ablak felé fordítja. Mellkasát és torkát keserű csalódottság szorítja. Nehéz eldönteni, hogy azt önmaga vagy Karolina miatt érzi. Talán ez csak egy rossz nap. Pedig milyen jól indult...