38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Sharlotte Johanson
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
Írta: 2012. december 2. 20:40 | Link

Szendrödy-Nagy Áron

Testvére hirtelen és titokzatos elutazása után tervei elöször a sok buli és a szabadság témát kapták. Ennél azonban kíváncsisága sokkalta nagyobb volt. Így hát elhatározta, hogy utánamegy, kideríteni az okát. Nagyon lelkes volt, és semmi sem szabhatott volna elképzelésének gátat, annak ellenére, hogy spontán jött. Mindez pénteken, késö délután fogalmazódott meg fejében, és még aznap este elment. Izgatottsága az úton sem lankadt, és szombat délelött durván fél óra alvás után hazaért. Ott viszont borzasztó hírek fogadták. Elöször el sem tudta hinni ami történik, aztán hamar rájött, hogy bátyja is emiatt jött vissza. Titokban akarták tartani, de nem sikerült. Ez csak természetes, de most mégis borzasztó volt számára az igazat megtudni. Ha ez nem lett voln elég, vissza kellett jönnie. Vissza, de nem akart. Ott akart maradni és kitartani a végsökig. Most pedig csak ül a vonaton, és az játszódik le újra és újra fejében, ahogy anyja sírva könyörgött neki, hogy térjen vissza, tanulmányait miatta napokra se szüneteltesse. Csak értetlenül nézett ki magából, és azon töprengett, hogy egy fiatal és egészséges nö hogyan lehet rákos...és hogyan nem vették ezt hamarabb észre. Most pedig már késö...csak napjai vannak hátra. Könnycsepl gördül le arcán. Elöször egy, majd kettö és három, de nem sír. Érzi azonban hogy a vonat megállt. Nincs nála más, csak egy kistáska, és a medál, melyet emlékül kapott. Egyszerü ruhâban van, farmer, kabát és csizma, mindez kékben. De ez nem is foglalkoztatja, csak az ékszert szorongatja szüntelenül leszállás közben. Lép egyet, kettöt, majd még kettöt, és zokogni kezd. Még pár lépés után azomban lábai is feloldják az alátámasztást és összetogyik, le a földre, ahol az ég felé nézve egyetlen kiáltása:
-Miért?!?!
Hozzászólásai ebben a témában


Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
offline
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 2. 21:13 | Link

Sharlotte


Kaptam egy levelet. Semmi többet, csak egy levelet, így nem meglepő, hogy az utóbbi napokban meglehetősen mogorva voltam. De mindenkivel. Meg is lepődött egy-két diák, hogy büntetést kapott, vagy rászóltam egy olyan hétköznapi dolog miatt, ami miatt amúgy nem szoktam. Durva. Nem vagyok egy érzelmes típus, de ezt nekem is fel kell tudnom dolgozni, és ehhez persze idő kell, mi más? Most pedig rám jött az öt perc. Az egyik pillanatban még a szobámban voltam, a következőben letámadtam az igazgatót, hogy hova ment Veronika, mert nálam hagyta fontosabb iratainak egy részét, amit továbbítanom kell neki - az ember tanul valamit az amerikai filmekből -, majd nagy nehezen kiszedtem belőle, felvettem egy kabátot, eltettem a pénztárcám, és elindultam a vasútállomás felé. Nem levelet akartam neki küldeni, hanem megkeresni. De végül nem mentem sehova. Haladjunk csak sorban. A vasútállomáson a vonatot kerestem épp, ami bevisz először Budapestre, mikor egy kisebb kiabálásra lettem figyelmes. Persze a kíváncsi fajtából származom, így elindultam abba az irányba, ahonnan a hang érkezett. Az emberek, akik erre jártak, átszállóban voltak, vagy épp hazaértek, szinte mind megbámulták a földön zokogó lányt, de senki nem lépett oda hozzá. Én is csak lassan közelítettem, kissé megbillentve fejemet, mikor felismertem benne az egyik szorgos kis diáklányt. Úgymond. Végül sóhajtottam egy nagyot, és odaléptem hozzá, leguggoltam, és barátságos hangot próbáltam megütni.
- Gyere, kelj fel. Segítek. - nyúltam egyik kezéért és a táskájáért, ami szintén a földön hevert. Így elúszott a tervem, hogy Vera után menjek, azt azonban már most tudtam, hogy küldök neki egy levelet. Valahogy ebben a pillanatban fontosabb, hogy neki segítsek. Kiakadás. Hogy én ezt mennyire jól ismerem..
Hozzászólásai ebben a témában

Sharlotte Johanson
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
Írta: 2012. december 2. 21:49 | Link

Szendrödy-Nagy Áron

A tények makacs dolgok. Föleg ilyen és ehhez hasonló esetekben. De mostanra, ahogy lába összecsulklott és akaratlanul is felkiáltott már nem tudott gondolkodni. Semmi sem ment már, csak a sírás. Az egyetlen dolog ami éppen lekötötte. Az ég adta világon semmivel sem foglalkozott. Az sem érdekelte, hogy ki nézi éppen vagy mit gondol róla. Az igazat csak ö tudja és kész. A többi már mellékes... Jajj Istenem hogy is lenne mellékes. Még akkor sem az, hogyha jejelen pillanatban nem tudta felfogni. Tehetetlenségében csak zokogott a földön, és figyelte az arcán legördülö könnycseppek sokaságának gyorsaságát. Félbe szakította azonban egy érintés, és egy kedves hang, mely egyértelmüen kifejezi hogy segíteni akar. Próbálta kicsit letörölni könnyeit, aztán felnézett, hogy megállapítsa ki is jött oda hozzá. Azonnal fwlismerte, hogy Szendrödy tanárúr az, de ezzel nem foglalkodott, hanem segítségével feltápászkodott majd nagy nehezen megszólalt.
-Köszönöm.-mondta, és talán még egy minimális mosolyt is megejtett. Csak nézett tovább bambán, és végül elsö normálisnak mondható gondolata az volt, hogy le kellene tisztogatnia kicsit a ruháját, amit azon nyomban meg is tett. Persze egyetlen pillanatra sem hagyta figyelmen kívül a tényeket, csak már tudott épeszü ember módjára gondolkodni. Maga sem tudta miért, de ahogy meglátta a professzort visszatért az esze, és a megítélöképessége. Rájött, hogy mindenki öt nézi, és hogy talán el kellene onnan menni. Nem tudta azonban, hogy a másik fél mit gondol. Azt sem, hogy öszintén segíteni akart, vagy csak szánalomból. Ki tudja... Talán majd kiderül minden.
Hozzászólásai ebben a témában


Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
offline
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 8. 20:43 | Link

Sharlotte

A vasútállomásra érve sok mindenen elgondolkoztam. Hogy miért akarok Verához menni, hogy mit akarok tőle, hogy miért nem bírom ki nélküle. Egy dologra rájöttem. Az érzelmek nagyon undorító dolgok, amiket jobb, ha az ember elkerül, még mielőtt bekebelezi őt ez a háló, ez a szörnyeteg, és nem hagyja elmenekülni. Minél jobban kapálódzik, tiltakozik, próbál szökni, annál szorosabban marcangolja belülről az érzelem gonosz és makacs karma, egészen addig, míg egy tehetetlen, eszeveszett húsdarab nem lesz az emberből. Kezdem érezni magamon a karmokat, amint lágyan simogatnak belülről, édesen hívogatva afelé a jól ismert szenvedés felé. Bizony, huszonhárom év után én is megtapasztalhatom ezt, ami igaz sok idő, mégis várhatott volna még egy darabig.
Aztán észrevettem a lányt, amint a földön, és sokan elmennek mellette, megnézik, de nem segítenek neki. Még jó, hogy én meglehetősen segítőkész vagyok még akkor is, amikor éppen nem vagyok a toppon, így felsegítettem, jobb kezet nyújtottam neki, majd talpra állítottam.
- Menjünk, üljünk le. - fogtam továbbra is a lány kezét, nehogy megint megrezzenjen a lába, és összeessen, majd egy padhoz indultam vele, egyik kezemben a diáklány kezével, másikban a csomagjával. Amint találtam egy üres padot az állomás széle felé, leültettem a lányt, majd leülök mellé, és rászegeztem kék szemeimet..
- Mi lehet olyan szörnyű, hogy térdre kényszerít egy fiatal lányt a vasútállomás közepén? - kezdtem el turkálni a zsebemben, egészen addig, míg meg nem találtam a múltkori csoki maradékát. Még akkor vettem, mikor a tetőn beszélgettünk. Áh, fránya emlékek. Odanyújtottam a lánynak, egy halvány mosollyal. - Egyél belőle, boldogít. - tettem bele az ölébe, majd összekulcsoltam magam előtt a kezeimet, kényelmesen elhelyezkedtem, kezeimet saját combomra helyeztem, és ettől fogva csak néztem magam elé. Közben persze vártam, és figyeltem, ha esetleg a lány válaszolna, kiöntené a lelkét, vagy hasonlók. Nem szeretném, ha az én lelkemen száradna, hogy nem tudta kinek elmondani. Hát itt vagyok, hallgatok.
Hozzászólásai ebben a témában

Sharlotte Johanson
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
Írta: 2012. december 8. 21:15 | Link

Szendrödy tanár úr

Elképesztö. Mindentöl függetlenül egyetlen egy dologgal foglalkozni, amely mindennél roszabb. De mégis, ez hihetetlen. Egy tragédia, egy áldozat, és valaki, aki emiatt szenved. Késx, ennyi a képlet. Az állomáson összeesve minden lepörög az agyában. Hogy talán jobb lett volna, ha ö van anyja helyében, hogy nem neki kellene haldokolni. De ez van. Változtatni nem lehet. Felejteni kell, az az egyetlen gyógyszer, de most nem lehet. Aztán érzi, hogy valaki fel akarja srgíteni, és miután megköszönte el is indulnak egy pad felé. Már nem érzi a remegést lábaiban, de a tanár segítökészen fogja, hátha megint eldölne. De szerencsére biztonságban leül, és szipog tovább. A sírásroham már elmúlt, most jön a sok gondolat. De azért hallja a felé irányuló szavakat. Fejét annak irányába fordítja és szemeit törölgeti, mikor a másik fél egy darab csokit ad oda neki. Ennie kéne, már 2 napja nem evett. Most ez is elég, úgysem lenne többre képes. Bele is kezd, amíg gondolatait összeszedi, hogy aztán elmondhassa azokat.
-Elöször is köszönöm a segítséget és a csokit.  De kérdésére válaszolva. Kívánom, hogy soha ne tudja meg milyen az, mikor az anyja haldoklik, és maga semmit srm tud tenni ellene. - elmúlt a sírás. Már inkább komoly arccal figyelt a másik félre.  Nem tudta, hogy ezután mi lesz, de nem érdekelte. Szépen lassan azonban a tanáron elmerengve kezdte is elfelejteni a történteket. Arcát tenyereibe temette és gondolkodort. Gondolatai a fitográfiaranár körül forogtak. Hirtelen váltott. Nem is tudta miért. Éppen gyászolnia kellett volna azon rokonát, kiröl azt sem tudta él-e még. De már azzal sem tudott foglalkozni. Csak a tanár. Kinézete, hol látta már, tárgya, milyen ember lehet. Minden eszébe jutott. Totál meghülyült. De nem tudott mit csinálni. Ennyi. Ez van. Ha erre gondol, akkor nem tud másra, mert csak az köti le. Absolute nem értette magát, csak próbálta elfogadni a szituációt. Táskája felé nyúl, nem tudja miért, aztán megint a taneröre pillant. Elmosolyodik, persze nem szándékosan, csak ez történik éppen.
-Maga mi járatban errefelé ilyenkor?- érdeklödik, hogy ne csak róla legyen szó, mert azt valósággal utálja.
Hozzászólásai ebben a témában


Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV


újdonsült apuci
offline
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
Írta: 2012. december 25. 23:00 | Link

Sharlotte

Ahogy ott ültem, és pátyolgattam a lányt, rájöttem valamire. Régebben valahogy mindig csak az éltetett, hogy utáljam a szüleimet. Mindig bebeszéltem magamnak, hogy rosszat akarnak nekem, hogy ellenem vannak, hogy hülyének tartanak, nem normálisnak. Aztán ahogy telt az idő megvilágosodtam. Anyám ugyanolyan hülye, mint volt, de apám ellenben egy kifejezetten normális ember. Sőt. A szüleimmel ápolt rossz kapcsolatom alatt sok mindent megtanultam, amit egy átlag ember nem tudhat, ezért nem nevezhetem magam különlegesnek. Szerencsétlen lány is most egy olyan szakaszon esik át, amin majd egyszer túllép, de most nagyon nehéz. Férfi vagyok, így az istenért sem vallanám be, hogy valaha sírtam, de nem ám, most viszont, hogy itt néztem Sharlotte-t, egyszerűen eszembe jutott a saját múltam. Ami kicsit furcsa, meg durva.
- Én csak.. bonyolult. A te problémád fontosabb. - intem le szinte, na nem azért, amúgy sem mondanám, hogy az egyik diáktársa után rohanok fejvesztve. Na, merthogy ilyen a szerelem. Gyűlölök szerelmes lenni, és ha még csak gondolatban is, rühellem kimondani, hogy részem van ebben az érzésben. Most viszont kezdett azon kattogni mindenem, hogy nem biztos, hogy jó helyen vagyunk a vasútállomás közepén, sokkal inkább elkéne mennünk valahova, ahol ehetünk valamit, mert őszintén szólva nem volt jobb a "na most utána megyek tervem", mint egy öt évesé, ugyanis kajáról nem mondanám, hogy gondoskodtam. Vagy innivalóról. Az részletkérdés, hogy pénz van nálam, és tudok venni Budapesten bármit, de az nem ugyanaz, mintha egy stabil, biztos tervvel indul neki az ember, ruhákkal, meg ilyesmi. Vehetjük úgy is, hogy ez a lányka most itt megmentett egy elég nagy hibától, amit vagy neki személyesen, vagy az égieknek illene megköszönnöm.
- Nincs kedved esetleg átmenni a cukrászdába megenni egy sütit? - álltam fel lassan a padról, megigazgattam elől a nadrágomat, és bal kezemben fogtam a lány cuccát. Ha nemet mond, akkor vagy visszaülök, esetleg felkísérem a kastélyba. Az a baj, hogy eddig sosem kerültem még ilyen helyzetbe, és nem nagyon tudom, mit kéne tennem ilyen helyzetben. Lehet jót tenne neki a suli dili-doki. Én is jártam hozzá, bár akkoriban még más látta el a feladatot. Életem legeslegszarabb féléve volt, s láss csodát, utána minden jóra fordult. Lehet, hogy ez lenne a megoldás? Egy jó kis pszichomókus?
Hozzászólásai ebben a témában

Sharlotte Johanson
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
Írta: 2013. január 19. 12:16 | Link

Szendrődy tanár úr

Pusztító érzések voltak azok. Egyszerűen felőrölték, felőrölte e tudat, hogy nem tehet semmit, amit nem akar, úgy is be fog következni. Torka szakadtából ordított volna akkor is, de nem tette. Akkora elő próbált szedni valami önkontroll félét, de a szemében összegyűlő, majd sorban legördülő könnycseppeknek nem tudott megálljt parancsolni. Azok csak folytak, és folytak egy jó ideig. Nem szipogott, nem is ordítozott, vagy kiabált senkinek, semmiért. Vagyis nem hisztizett már, csupán sírt. Pár örökkévalóságnak tűnő pillanatra azt is elfelejtette, hogy ül mellette valaki, hogy nincs egyedül. Ám mikor visszatért tudatába a tény, akkor sem tudott túl nagy figyelmet fordítani rá, csupán néhányszor kereste meg tekintetével, hogy ott van-e még. Majd végül nehezen, de tett fel egy kérdést, amire talán azt várta, hogy majd mesél egy kicsit a tanár, és hacsak pár másodpercre is, de gondolatait másfelé tudja terelni. Ez azonban nem így lett, pár szóval lerendezte az egészet. Megállapításával nem értett teljesen egyet, bár Ő tudja, melyik milyen fontos, így inkább nem firtatta a dolgot. Könnyei kezdtek ritkábban gördülni egymás után, de fejében még akkor is ugyanolyan káosz volt. Nem tudta rendbe szedni gondolatait, érzéseit. Minden egyes próbálkozással ugyanoda jutott. Oda, hogy ez lehetetlen. Pedig nem volt az, hiszen a szituáció kellős közepén találta magát, minden pillanatban. Csupán képtelen volt felfogni az igazságot. Végül aztán egy távolról jövő hang zökkentette ki, ami nem is volt olyan távoli, csupán az ő elméjében. Amint eljutott hozzá a szavak értelme is, megpróbált valami értelmeset mondani.
- De, jó ötlet. Köszönöm szépen - állt fel ő is nehézkesen a férfi után. Kicsit összeszedte magát, leporolta ruháját, majd akkora már tényleg ritka könnyeit is letörölte kezével. A tanárra nézett, egy olyasfajta 'Indulhatunk' pillantással, és egy halvány mosoly is kiült arcára. Természetesen hazug mosoly volt, nem szívből jövő örömöt láttató, de akkor ez megfelelt. Elindultak hát, de nem sikerült egy kicsit távol maradnia gondolataitól. Ugyanúgy magába szippantotta az a tenger, ezért valami beszédtémát próbált találni. Nem sikerült, csak anyjára tudott gondolni, de tudta, hogy így még rosszabb. Arcán valószínűleg nagyon is látszott, hogy töri a fejét valamint, és hogy beszélgetni akar egy teljesen eltérő témáról, de nem tudott semmit se mondani.

Hozzászólásai ebben a témában



Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér