BK Fórum - Bogolyfalva Hivatala

Természetesen nem vagyok feszültségmentes, de azt sem mondanám, hogy szétrobbanok az idegességtől. Az alkalomhoz illően felöltöztem, magamba erőltettem némi ételt reggel, hogy aztán bezárkózzak a Levitába, és újra meg újra megismételjem a NEMBaj-on bemutatott műsorszámom egy-egy apróbb részletét. Csupán azért tettem ezt, hogy tudatában legyek: teljes a harmóniám mostanra az elememmel. Lenyugtat, ha használhatom, ha érzem az arcomon végigsimító szellőt, így most is ezzel nyugtattam magam, egészen addig, míg el nem kellett indulnom a vizsgára.
Korábban, sokkal korábban érek oda - legalább háromnegyed órával a kezdés előtt lépek be a Művelődési ház kapuján, hogy aztán a várakozók részlege felé vegyem az irányt, s helyet is foglaljak. Gyűlölök várakozni, mégis inkább ezt választom, mint hogy felróják, hogy késtem (még akkor is, ha előbb érkeztem, mint ahogy az a felügyelőkkel is megesett). Csak hallgatom az idegesen doboló lábakat, a súrlódó jegyzetlapok neszét. Jé, nem néztem át egy fia jegyzetet sem ma. Valahogy eszembe sem jutott. Ideges leszek; megszorongatom a nyakamban függő dögcédulát. Tudok már mindent, amit kell. Nem kell stresszelnem.
Olive jelenik meg a színen, s szakít ki a gondolatmenetemből. Az érintésére azért megrándul az arcom - nem kedvelem az ilyesmit -, de végül igyekszem gyorsan el is felejteni ezt a kellemetlenséget. Bólintok a szavaira, már nyitnám is a szám, hogy válaszoljak, ekkor azonban meghallom. "Szépvölgyi Richárd Ábel." Az jut eszembe, hogy olyan, mintha vágóhídra mennék, vagy urológushoz. Nagyjából ennyi kedvem is van vizsgázni. A torkomban ver a szívem.
Felállok, követem a hölgyet, aki az imént a nevemet mondta, közben pedig csak felidézem azt a meditatív állapotot, amit délutánonként elérek a kötelező meditálások alkalmával. Az elemem sem csapong, idegességem ellenére. Felérve a fehér ajtóhoz - a nő ott hagy, én pedig habozás nélkül próbálok benyitni egy kopogást követően.
Kellemes szél vezet fel a tetőre, alapvetően jó érzéssel tölt el, még akkor is, ha tudom, hogy épp vizsgázni indulok. Végtére is, csak elemhasználat, nem igaz? Minden nap csinálom.
Ahogy meglátom a vizsgáztatót, szinte már felszusszanok. A lehető legjobb vizsgáztató a fiatal-fajta, mert az idős, tapasztalt mágusoknak az elvárásaik is nagyobbak; ez a férfi - Marco, mutatkozik be - egyáltalán nem tűnik különösen tapasztaltnak, mondhatni friss tanárnak látszik. Ez könnyebbség.
Arra, amit elmond, az izgalomtól kiéleződött érzékekkel figyelek, megjegyzek minden egyes szót - legalább hasznát veszem a Levitás-létnek -, majd figyelem, amit tesz. Az mondjuk kész rejtély számomra, hogy forgószél segítségével hogy varázsolt elemi lényt a székére, de sebaj. És azt is megjegyeztem, hogy ő fogja vezetni a vizsgám, ugyanakkor nem avatkozhat közbe. Érdekes ellentétek ezek. Mindenesetre a nagyja tiszta, bólogatok a szavakra, hogy értem, felfogtam a feladatom.
Miután elmondott mindent, szinte látom magam előtt, ahogy a képzeletbeli stopper elindul. Ez a negyed óra - a felkészülési idő - nagyon jót fog tenni. Leülök. Öt percet adok magamnak, hogy ismét teljesen megnyugodjak, helyreálljon az egyensúly meg miegymás. Nem tudom, vajon az elemisták szoktak meditálni felkészülés gyanánt? Biztos keveseknek jut eszébe.
A fennmaradó 10 percben viszont már a feladatokra koncentrálok. Végigveszem magamban az elméleti alapokat, felidézem a tanulási folyamat emlékeit. De véletlenül sem stresszelek.
Amint letelik a tizenöt perc, az engem leginkább feszélyező feladat felé fordulok, aki visszanéz rám. Egy állat. Egy állat, aki nyúlszerűen néz ki, igaz, hogy két pár füle van, és a lábai hiányoznak. Félek a nyulaktól, gyűlölöm őket. Ezért sem nehéz felismerni ezt a csicsás élőlényt.
- Vlinkolik. Szervusz - intek tisztes távolból az állatnak. Bár a Bestiáriumban dolgoztam jó ideig, de ez a nyúl-dolog... - Hármas besorolás... Képzett varázslóra és azonos elemű mágusra nem veszélyes. - Azt viszont nem várhatja el senki, hogy betéve tudjam az összes elemi mágikus állat életrajzát. Úgyhogy kábé ennyiben kimerül a tudásom. Inkább a logikámra hagyatkozom.
Zöldes-szürkés színéből ítélve fás területen él, így be tud olvadni a környezetébe. Méregetem elektromos csápjait, lábtalan gombolyag testét... Ideges. Éhes, nyilvánvalóan. Felrémlik a tananyag, képek erről a förtelmesen nyúlszerű állatról a fa odvában és lombjában, ahogy csócsálja a...
- ...fagyöngyöt. - Fejezem be félhangosan. - És a tetveket. - Megköszörülöm a torkom, a szavak pedig szinte öntudatlanul jönnek a felszínre, mintha a kezdeti nyúl-sokk lassan feloldódna. - Tehát... tölgyesekben élsz, és nagyon szereted a fagyöngyöt, és szinte bármilyen parazitát, amit a fán találsz, igaz? Ezért fenyegetőzöl a sokkoló-csápjaiddal. De ha nem támadlak, nem lesz gond, úgy-e? - Az állathoz beszélek inkább, nem hangosan, csak éppen annyira, hogy még a vizsgáztató is hallja, de inkább igyekszem nyugtatni a szőrcsomót, mintsem ingerelni a hangos beszéddel.
- Na, mit szólnál, ha... - kezdem, miközben egy nagyon apró, óvatos levegőrezzenést küldök felé, mint egy barátságos kéznyújtást, hogy érezze, egy aeromágussal áll szemben, aki nem tervezte bántani őt. - ...egyszerűen csak odaadnám neked a második üvegcse tartalmát. Hm? - Lépek egy óvatos lépést. Aztán, ha kedvezően reagált az állat a levegő megrezzentésére, inkább úgy döntök, jobb lesz távolról kinyitni az üvegcsét; óvatosan felemelem, majd tartalmát az állat elé szórom.
Remélhetőleg a szőrgombóc nem támadott rám, jöhet hát a következő feladat. Bár már nem lenne szükségem fókuszmozdulatokra, mégis némiképp oldalra nyújtom a kezeim csak csípőmagasságban, s csak figyelem, ahogy a levegő nyitott tenyeremen, ujjaim közt siklik végig egy másodpercre. Ennyi szünetet engedek meg magamnak. Eztán hagyom, hogy a levegő a saját útját bejárva burokká formálódjon körülöttünk, tömörüljön és alakuljon, miközben nézem fölöttem az elem láthatatlan mozgását. Biztosan de lassan haladok, minél tökéletesebbre formálva, ügyelve az apró részletekre, és az eleganciára - tőlem csak igényes munkát lehet látni, másmilyent nem szeretek kiengedni a kezeim közül.
Összezárom az ujjaim, pár pillanatra le is hunyom a szemem, és csak a hőmérsékletre figyelek, melyet a bőrömön érzek. Egy nagyobb kilégzéssel ereszkedik a hőfok körülöttünk, a burokban - persze óvatosan, figyelek rá, hogy véletlenül se menjek túl... Aztán egy ponton, amikor már jónak látom, megtartom a hőmérsékletet s megállítom a csökkenését. Kinyitom a szemem, a vizsgabiztost figyelem, majd a visszajelzés után - ha ad egyáltalán - ismét kilégzésre kezdem el felnyomni a hőt magunk körül. Ezzel párhuzamosan valami kis mosoly is megjelenik az arcomon, mert elemhasználat közben sokszor rájövök, milyen szép dolog is ez a mágiaág. Szeretem csinálni.
Amint úgy érzem, elértem a 39 fokot, ismét megállok - nem feledkezek bele az elemi szépségén való merengésbe -, majd visszajelzés függvényében engedem el a magasított hőmérsékletet, a burkot, mindent. Most jön a legnehezebb, legfárasztóbb vizsgarész - alapvetően közepesen érzem most magam, nem vagyok tele energiával, de nem is fáradtam el kifejezetten. Na, majd most...
Az órámra pillantok. A hangutánzás nem egyszerű - a levegő rezgéseit manipulálni oly módon, hogy dallamot halljunk, a lehető legnehezebb feladat, még repülni is könnyebb nála. Minden apró kis rezzenésre figyelni kell, olyan finom és pontos munkát igényel, amely hatalmas koncentrációt kíván. Olyan, mintha az ember egy végtelen húrú hárfán játszana.
Hallgatom egy kicsit a természetes zajokat, a madárhangokat, amik már most a levegőbe vegyülnek, noha nem én keltem őket, hanem igazi állatok a gazdáik. Dallamot formálnom. Kilélegzek.
Megpendülnek a láthatatlan húrok a levegőben, rezzenéseik pedig hangokat keltenek - madárhangokat. Szemem alig észrevehetően ugrál, az ujjaim is meg-megrezzennek a levegővel egy ritmusban, mintha valóban hangszeren játszanék. Koncentrációm egy pillanatra sem lankad, ahogy többféle madár hangját is felidézem, szinte már ritmusossá formálva a füttyöket. Negyvenöt másodperc... Az ember azt hinné, rövid idő, mégis nehéz ennyi ideig koncentrálni ilyen apró rezzenésekre. A végefelé érzem, hogy egy-egy hamisabb hang is belevegyül a füttyökbe, de magam mögött hagyom az aggodalmat, s csak folytatom tovább, fokozott koncentrációval a levegő rezgéseinek ütköztetését. Talán kicsit tovább is csinálom, mint kellene - de mikor észreveszem, hogy lejárt az idő, egyszer csak abbamarad az egész. Nagyot sóhajtok.
Aztán csak annyit hallok, hogy csend van. A madarak elhallgattak körülöttünk, figyelték a füttyöket.
Felpillantok a vizsgabiztosra. Hát, ezt tudtam nyújtani.