A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=821698#post821698][b]dr. Reece Laines - 2020.11.20. 21:58[/b][/url]

A nap első sugarai még nem is igyekeznek átszűrődni a komor felhők között, amik nem nagyon engednének nekik egyébként sem. Egymásba kapaszkodva úsznak az égen, és éppen rengeteg időm van végig követni a folyamatot, ahogy a társasház udvarán ácsorogva nyújtok, hogy a napsugarak küzdenek erőteljesen. Jobb karom pihen tarkóm mögött, bal karommal húzom előre felé, hogy az izmok kellően megfeszülhessenek, mielőtt váltanék. Lábaimat a levegőbe emelem, körkörös mozdulatokat végzek velük, majd pár másodperc helyben futás után, szélesen mosolyogva emelem fel a pórázt, hogy megindulhassunk. A még hideg levegő karcolja végig torkomat, majd érkezik úgy tüdőmbe, mintha szét akarná azt szabdalni, mégis kedves mosoly pihen arcomon, hogy ennyi idő után ismét visszatérhettem ahhoz, ami megnyugtat munka előtt. A futás segít egyben maradnom napközben: a nap indulása előtti pihentető kocogás, majd az esti órákban lévő stresszlevezető futás, amit Hádész szintén szélesen vigyorogva követ végig.
Tökéletesen mozgunk együtt a kihalt utcákon, míg végül a tempón, és légzésemen is lassítva kanyarodunk rá egy olyan ösvényre, amit erdő szegélyez végig, tökéletesen kijárt útszakasszal. Fejemet ide-oda forgatva csodálom az ösvényt, lépteim fokozatosan lassulnak, míg a végére már csak sétálgatunk. Ha szükséges megállok, megvárom, amíg kutyám szagmintát vesz, majd ugyanúgy felfelé pislogva indulok tovább, amíg a kezemen lévő óra nem kezd csipogni hangosan. Felszisszenve pillantok le rá, szomorkásan csillogó barnáim elé emelem, nyomom ki, majd indulok visszafelé futólépésben, hogy fejemben csak az az ösvény járjon. Akaratlan mosolyodom el, nem látok, s hallok, így talán ezért történhet meg, hogy nagyobb lendülettel megyek neki valakinek. A póráz kicsúszik a kezemből, Hádész zavartalan kocog tovább, míg észre nem veszi, hogy baj van, addig én automatikusan kapok a másik karja után, hogy egyikünk se essen el lehetőleg.
- Sajnálom, figyelmetlen voltam - engedem el a másikat, miközben fel sem pillantva hajolok le, hogy megsimogassam kutyám fejét. - Remélem nem okoztam nagy fájdalmat - sandítok fel az illetőre egy kedves mosoly mellett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=822277#post822277][b]dr. Reece Laines - 2020.11.30. 19:22[/b][/url]

Hogy a nap azóta kitűnt-e a sűrű és komor felhő tömegen keresztül? Hogy a kisváros éledezni kezd-e? Hogy az óra jelezte, menni kell, különben saját ügyfelemtől fogok elkésni? Hogy mindenki siet a dolgára, hiszen a nap elkezdődött? Hogy a férfi kezében tartott könyv lapjai közül szállingóznak ki a jegyzetek, miközben az hangos puffanással ér földet? Hogy ujjaim remegnek meg kutyám fején, ahogy simogatom? Apróságok.
Minden eltörpül. Pillanatokon belül törpül el minden ahhoz a férfihoz képest, akire barnáimat emelem aggódva a kellemetlen ütközés után. Az aggodalom kiszáll belőle, a felismerés ingoványos érzete költözik belé, ahogy a felismerés elér hozzám. Utolsót ránganak egyszerre ujjaim kutyám fején, aki a szerteszóródó lapok közül kap el egyet a levegőben, majd ül le múltam elé farokcsóválva, hogy elvehesse tőle. Az idő pillanatokon belül lassul le, így a körülöttünk lévő, munkába igyekvő emberek, az anyuka hangja, aki könyörög a gyermekének, hogy siessenek, mert elkésnek, elhalkul. Lassú, elnyújtott tizedmásodpercek telnek el, ahogy lelki szemeim előtt lejátszódó, múltbéli képekkel vegyített tekintetemet függesztem rá, miközben felegyenesedem, mást nem érzékelek. Az elhalkult hangok kerülnek teljesen ignorálás alá: visszhangot ver gondolataim között a hang, amely először megszólított, majd a képekkel társuló érzés maga üti fel a fejét minden porcikámban. A megalázottság érzete szánkázik végig gerincem mentén, hogy mindennemű próbálkozás nélkül maradjon is ott, amíg én teljesen felé fordulok.
Hosszú évek óta az első találkozás, amiről azt hittem sosem történhet meg. Hogy a hirtelen távozásának okára sosem derülhet fény, mert kiszakadt az akkori iskolai életből. A miértekre nem érkezett válasz, csupán a balesetről osztottak meg velünk lényegtelen információkat. Hosszú évek teltek el. Már nem ugyanazok a gyerekek vagyunk, mint akkor. A tágra nyílt kékekbe mélyesztem aranyló barnáimat, hogy ugyanazzal a bizonytalan, mégis biztos felismeréssel találjam szemben magam, mint ami bennem is tombol. Hosszú évek.
- Lafayette? - a név kúszik végig minden sejtemen, ahogy kiejtem ajkaim közül azt. Hangom tisztán, lágyan cseng közöttünk, az apró, féloldalas mosoly kedvesen ékesíti arcomat. - Tényleg te vagy az? - bizonytalan nevetésem hangzik fel, jobb kezem mozdul, hogy ujjaim furakodjanak tincseim közé zavartan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=822322#post822322][b]dr. Reece Laines - 2020.12.01. 19:11[/b][/url]

A múlt ködös képei sejlenek fel, összecsúszva, mikor melyik alkalom mutatja meg magát a rejtett tekintetem előtt, amit a lelkemben hordok. Ahogy egy őszi napon elvárt úgy bukkannak fel a hűvös, nyúzó és kellemetlen levegő mellé az ugyanilyen jelzőkkel illethető emlékképeket, melyek évek óta, most először jutnak eszembe. Hosszú évek teltek el azóta, hogy egymással szemben álltunk, akkor még gyermekekként. A meg nem értettség a megalázottsággal keveredett, ahogy a nevetésük elhalt a hátam mögött, míg én töretlen mosolyogva sétáltam vissza a szobámba, hogy az újonnan felszakadt sebeket kezeljem le. Most nincsenek felszakadt sebek. Azok beforrtak, ahogy az évek haladtak előre, így a múlt sérelmei nélkül vagyok képes állni a férfi előtt, kinek arcvonásai egy cseppet sem változtak, mióta utoljára figyelhettem meg azokat. Soha nem fogalmazódott meg bennem, hogyha életem során még valaha láthatom ezt a kék tekintetet, vajon mit mondanék neki? Felemlegetném a múltat, vagy azon túl lendülve beszélgetnénk arról, eddig mit éltünk át, mit értünk el? Itt állva, ezen az őszi és hűvös napon sem vernek mély gyökeret ezen gondolatok a fejemben.
Nevetésem hal el a kellemetlen fuvallatban, kedves mosollyal bólintok egyet felé, miközben lassan húzom ki tincseim közül ujjaimat, hogy a maga elé lehelt nevet erősítsem meg. Bár kérdések ezrei cikáznak át fejemben, mégis mindössze töretlen mosollyal követem tekintetét, amely végig siklik a jegyzeteken. Aranyló barnáim zizzennek papírról papírra, amiket mintha eddig észre sem vettem volna. A viszontlátás öröme okán ignorált valóság cseppenként tér vissza a körülöttünk lévő térbe, ahogy agyam fokozatosan engedi neki. Az anyuka a gyermekkel eltűnt, az emberek gőzölgő kávéjukkal sietnek úticéljuk felé, az eddigi csendbe kúszik be a morajlás: éledezik a kisváros. Hangjára emelem rá pillantásomat, félre biccentett fejjel, csillogó tekintettel állok múltam előtt, hogy a végül fel nem tett kérdés lebegjen köztünk. Lesütött tekintettel guggolok le, legalább a közelemben lévő jegyzeteket kaparom fel a földről. Felkapom fejemet. Kékjeibe fúrom tekintetem, ahogy felpillantok rá. Sajnálja. Én nem szeretném sajnálni. Nem szeretnék a múlt mocskos karmai közé kerülni újra.
Térdeimre támaszkodva kelek fel, hogy messzebb lépjek és a maradékot felszedhessem. Lafayette előtt állok meg, miközben felé nyújtom a jegyzeteket, alattuk a könyvvel. - Ne tedd - villantom meg olyan jól ismert mosolyomat. - A múltat nem tudjuk megváltoztatni, Lafayette. Ennyi év távlatából talán, ha lehetőségünk is lenne rá, akkor sem lenne már érdemes - hiszen a múltja, ha nem is határozza meg az embert, de formál rajta.
Rajta vajon mit formált?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=822411#post822411][b]dr. Reece Laines - 2020.12.03. 21:53[/b][/url]

A bennem tomboló csendet, mindössze a fel-felvillanó emlékképet tudták megszakítani, homályos, foszlányokkal teli hangokkal, míg a valóság foggal-körömmel küzdött azért, hogy visszarángasson a talajra. Nem tudom mit mondhatnék. Nem tudom mit kellene éreznem. Utálattal vegyített megvetést? Esetleg felhőtlen örömöt, a múltat magunk mögött hagyva, amiért láthatom? Félelmet, mert ismét a semmiből csöppent az életembe, mint annak idején? A köztünk lebegő, fel nem tett kérdések, melyikünkből fognak felbukkanni először? Megtörik a jég, vagy mosolyogva, egymással kezet rázva lendülünk túl a sérelmeken, hogy sután intve egymásnak ismét elváljanak útjaink? Vajon képes leszek elhinni, hogy az előttem álló, aki színtiszta kék tekintetével követi úgy mozdulataimat, mintha kámforrá válhatnék, megváltozott? Kaphatok-e arra garanciát, hogy az akkori önmagát maga mögött tudva áll most előttem?
Ahogy a papírhalommal kezemben felpillantok rá, elhiszem: van rá garancia. Ott van abban a különösen csillogó szempárban, amit több, mint egy évtizede nem láttam. Egy évtized. Hosszú idő óta először kell túl lendülnöm saját ellentétes érzelmeimen, amit a múlt ködös képei okoznak. Nem. Nem kell rajtuk túl lendülnöm. Már megtettem. Igen. Megtettem, ahogy Lafayette kilépett nem csak az én, de az iskola teljes életéből. Nincs értelme kapaszkodnom abba, ami elmúlt, bár akkor súlyos sérelmeket - és sérüléseket - okozott, mára már behegedtek, ahogy az apám keze által hagyott nyomok is. Mégis, ahogy előtte állok, ahogy elkapom pillantását, ahogy elmélyedek azokban, mielőtt válaszolnék, megmagyarázhatatlan nyugtalanság jár át. Pillanatra ül ki arcomra a döbbenet: különösen csillogó tekintetében villan meg a… szomorúság? Lehetséges lenne? Villámcsapásként érkezik a válasz, hiszen szavait maga elé leheli, végül szemeit lehunyja. Zavartan pislogok, magamban igyekszem helyrerakni az összes felbukkanó kérdést: mégis hogy van mersze mindazok után bűntudatot kelteni bennem ennyi év elteltével? Alsó ajkamba harapva nyelem vissza a feltörni kívánó végzetes ítéletet - amely mindkettőnket elemi erővel döntene le a lábáról. Mire felpillant mosolyom ül ajkaimon, hogy szemben találhassam magam az én ítéletemet hordozó szempárral.
- Nem erre a válaszra számítottál, igaz? - mélyen zengő baritonommal együtt indul meg a szellő, hogy tarkómon álljanak égnek tőle a pihék. Lesütött tekintettel mosolyodom el, immár a jegyzetektől mentes kezem csúszik tarkómra, ahogy halkan felnevetek. Mindenem a részletekben rejlik: még ő sem tudja elvenni tőlem a tudásvágyam oly’ sértő érzetét, ami csak erre vágyik. - Bocsáss meg, nem akartalak megbántani - felsandítok rá, tarkómra csúsztatott kezem dörzsöli meg azt aprón, mintha ismét a Roxfortban lévő gyermekek lennénk. A macskakövet figyelve szólalnék meg újra, de megelőz. Barnáim kerekednek ki, felkapom fejemet. Meglepettség, értetlenség és bűntudattal összefolyó tekintetem függesztem rá, mielőtt szélesen elmosolyodnék, ami nevetéssé növi ki magát pillanatokon belül. Őszintén nevetek, hangosan. A sors iróniája sosem alszik? Másik kezem is tarkómra csúszik, ott kulcsolom össze ujjaimat, majd pillantok fel a szürke felhő tömegre.
- Attól félek, hogy túlságosan is az lett - lehunyom szemeimet, mosolyogva konstatálom kutyámat, ahogy lábamnak dőlve ül le mellém. - Végre van lehetőségem megtenni azt, amit évek óta meg kellett volna, csak sosem volt rá lehetőségem... - fejemet előre biccentem, mosolytalan arccal fúrom tekintetem az előttem állóéba. - Köszönöm - pár másodperc elteltével villantom meg állandó mosolyomat, végül lesütött tekintettel hajolok le, ujjaim közé veszem a pórázt és egyenesedem fel ismét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=823599#post823599][b]dr. Reece Laines - 2020.12.25. 21:46[/b][/url]

Különleges dolog a sors, ami úgy keveri a lapokat, hogy meglepő fordulatokat gördíthessen elénk, amivel akarva sem tudunk mit kezdeni sok esetben. Fintorogva rúgnánk odébb a múltból felbukkanó kérdéseket, amik fájdalmat hordoznak magukban mindössze, a válaszokért mégis kapkodnánk, hogy megtudhassuk az okokat. Mosolyogva tárnánk szét karunkat neki olykor, hogy jöjjön, a nosztalgia kebelezzen be minket, hiszen évek teltek el, azóta rengeteg minden változhatott. A fintor érzéketlen húzza mimikánkat még ilyenkor is, de nem engedünk neki, mert a múlt elengedése életünk része, amit megcselekedtünk már. Gondoljuk mi. De ha előtted áll az, aki éveken keresztül a mindennapjaid része volt, egy igen különleges és - mondjuk ki - elbaszott formában, akkor mégis mi a teendő?
Az ügyvéd, aki mellett éveket töltöttem, egyetlen dologra tanított meg: ne mutasd ki azt, ami benned van. Minden apró mozzanat az arcodon, minden kisebb mozdulat elárulhatja azt, mi van benned, ami a végedet jelentheti. Úgy támadnak ezekre, mint sáskaraj a friss rügyekre, úgy, ahogy én szeretnék rávetődni a garanciára, hogy az előttem álló megváltozott. Egyszerű a válasz a feltett kérdésre, csak meg kell ragadnom, amit zokszó nélkül teszek meg. Töretlen mosolyom, kedélyes hangtónusom a válasz, amit Lafayette felé intézek. Elengedtem a múltat, bármennyire is a fejünk felett lebeg, bármennyire is egy láthatatlan kéz kapargatja bensőmet, hogy megtudhassam mi rejlik most abban a tengerkék szempárban. Nem felületesen, nem a meghittségtől túláradó szomorúságot akarom látni, hanem azt, ami valóban benne van. Mélyen, talán olyan mélyen is, amit még ő sem látott vagy érzett, de én meg akarom kaparintani magamnak, hogy a garanciám 100%-os legyen.
- Miféle meggondolatlan tett? - egyértelmű meglepettséggel, egymástól aprón elnyílt ajkakkal kapom fel kissé fejemet. Ennyit arról, hogy semmit nem mutatunk ki abból, ami bennünk van. Ez nagyon jól működik a tárgyalóteremben, amikor Dr. előjellel a nevem előtt kell szerepelnem a kőgazdag ügyfelek előtt, de ilyenkor nem vagyok ügyvéd. Én - sok kollégámmal ellentétben - teljesen szét tudom választani a magán életemet a munkától, és erre, még ha nem is hangoztatom, igenis büszke vagyok. Mindennek hatására zavartan dörzsölöm meg tarkómat, ahogy figyelem az elém tárulkozó képet: orrnyergét dörzsöli, amit még a Roxfortban is csinált, mikor gyermekként nagyon elmerült valamiben. Akaratlan szökik mosoly arcomra, ami nevetéssé növi ki magát, mielőtt válaszolhatnék a feltett kérdésre és végre, az oly’ sokáig nyújtott és húzott, egyetlen egy szót kimondhatom neki.
- Gyermekként több értelme lett volna, ha van lehetőségem kimondani, így már talán értelmét is vesztette az egész... - a mondat, mintha befejezetlen lebegne közöttünk, ahogy szabad kezemmel szorítok rá tarkómra, míg másikkal a pórázra markolok rá jobban. - De komolyan gondolom, Lafayette. Hálás vagyok. Akkoriban sikerült elhatároznom, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, tudod? Maximilian mellett te voltál a másik ember az életemben, aki csak megerősítette ezt a vágyamat - a földről vezetem fel rá tekintetem, fejem így is kissé még lehajtva áll, megmásíthatatlan mosolyom villan fel arcomon. - Átrágva magam az egészen, immár valóban nem releváns, de muszáj voltam kimondani - barnáim siklanak lábam mellett nézelődő kutyámra, aki mintha csak megérezné, hogy figyelem feszíti hátra fejét és pislog felfelé rám. Halk nevetéssel guggolok le, hogy vakargathassam a fülét, felpillantok múltam megtesítőjére, hogy vajon itt és most ezzel vége van valóban, vagy képesek leszünk mosolyogva átlépni az egészen?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=824296#post824296][b]dr. Reece Laines - 2021.01.10. 17:10[/b][/url]

Össze vagyok zavarodva. Igen. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy az évek óta gyakorolt faarc, ami mindig csak előnyömre vált, amikor a helyzet megkövetelte, ami a mindennapjaim részévé nőtte ki magát, elbukott. Mert megtette. Felfedte azt, ami bennem. A színtiszta meglepettséget, aminek nem tudom megszabni a határait. Utálnom kellene az előttem állót, amiért megkeserítette a gyermekkoromat, megvetni azért, ahogy másokkal viselkedett, mégis örömet érzek ezek mellé, amiért láthatom mivé nőtte ki magát az a kamasz fiú, aki mindent megtehetett az iskola falai között. Az utálattal vegyes megvetés és öröm, ami felemészti a bensőmet, ahogy előtte állok, és csak igyekszem megérteni a jelen kérdőjeleit, amik előttem lebegnek. Hiába nőttem fel, hiába hittem el, hogy ennyi év után, ha a múlt mocskos képei ismét elém kerülnek, higgadtan tudom majd őket kezelni, amikor megszeppent kisfiúként állok ismét az előtt, aki gyerekkorom szerves része volt. Minden hozzám intézett szava, minden nekem tett megjegyzése, fájdalmas érintése még ennyi év után is képes elérni azt, hogy kamaszként álljak előtte.
Zavartan vagyok kénytelen megdörzsölni arcomat, ahogy a meglepettség ül ki az ő arcára is, majd kékjei zizegnek az enyémen. Lesütöm tekintetem, visszapillantok rá, ki tudja meddig játszom ezt, míg jobb kezem csúszik tarkómra, hiszen megmondtam: ismét az a zavart kölyök vagyok, mint aki akkor voltam. Mintha képtelen lennék levetkőzni ezt a szerepet, pedig mennyi, de mennyi év eltelt. Úgy érzem, helytelen, amit teszek. Nem lehet az, aki voltam, nem ölthetem magamra ismét az áldozat szerepét, amikor megannyi nehéz éves küzdelem után kitörhettem apám nevéből, elérve azt, hogy bizonyos körökben, magam miatt ismerjenek. Képtelen vagyok visszamenni a múltban, vagy ha muszáj is, szakadjak ketté, de az egész lényemet nem kebelezheti be. Nem hagyom neki, így a - tőlem megszokott - mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy hallgatom a kérdést.
- Baleseted volt a… - hol? Miként? Szemöldököm szalad ráncba, ahogy elkapom róla tekintetem, végül kínzóan lassan emelem vissza rá barnáimat. - Baleseted volt - mintha mi sem történt volna fordulok vissza felé, hangom ugyanolyan kellemes nyugodalmat áraszt, mint Lafayette-é. Mint két rég nem látott jó barát, akik egy tea fölött nosztalgiáznak órákat. A különbség mindössze annyi, hogy ők valószínűleg nem várnák a végét.
Zavartságom, ahogy jött, úgy száll tova fokozatosan, az elhatározás következményeképpen. Töretlen mosolyom ékesíti arcomat, barnáim melegséget árasztanak, kisugárzásom immár sokkalta jobban én vagyok, mint az eddig elmúlt percekben bármikor. Nyugalom jár át, ahogy a múlttal vívott meccs végére értünk, azonban a kellemetlen érzés szinte azonnal felüti a fejét a kérdés hallatán. Aprót bólintok csupán, többre képtelen vagyok. Maximilian nem az apám, ő csupán a névadóm, és semmi több.
- Reece Devon Laines, ügyvéd, áll szolgálatodra - a legironikusabb mondat, ami valaha megfogalmazódhat majd bennem, ha tisztában lennék azzal, mit tettem a múltban. Sajnálatos módon azon agyamat köd borítja, amelynek köszönhetően vagyok képes őszintén felnevetni a helyzeten. Lejjebb hajolva paskolom meg kutyám fejét, majd kapom el Lafayette tengerkék pillantását. - Ha jól láttam, te a rúnákban lelted meg a jövődet is. Örülök neki, már akkor is kiemelkedő voltál belőle - vigyorodom el szélesen, mégis őszintén, ahogy hangom is úgy leng be kettőnk közé, akár egy kellemes tavaszi fuvallat. Emlékszem azokra az időkre, mintha csak tegnap lett volna, azonban a kellemetlen érzés helyett valóban az öröm és a nosztalgikus érzés keveredése kerít hatalmába. Ilyen érzés, amikor valóban le lehet zárni a múltat? Csillogó barnáim, amiket ráemelek, csak erről árulkodhatnak. Egy olyan szakasz lezárása, aminek már nincs jelentősége és értelme, de ennyi év kellett ahhoz, hogy valóban feledésbe merülhessen.
- Kérni szeretnélek rá, hogy tegyük meg - közelebb lépve hozzá fogom meg a felém nyújtott kezet és rázom meg párszor, ám nem engedem el azonnal, ahogy a kékeket sem eresztem el. - Most, hogy magunk mögött felejtettük a múltat, mit szólnál, ha megünnepelnénk? - félrebiccentett fejjel pislogok rá, miközben egy fél lépést hátrálok tőle, hogy ujjaim kicsúszhassanak övéi közül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827172#post827172][b]dr. Reece Laines - 2021.03.05. 23:32[/b][/url]

Történnie kell valaminek. Valaminek, ami kiszakít ebből. Valaminek, ami a múltból feltörekvő ragacsos ujjaknak nem ad kapaszkodót. Valaminek, ami segít a kavargó érzelmeken túllépni. Olyan sok kavarog bennem, olyan felfoghatatlan az összes, hogy nem tudok velük számot vetni, felfogni sincs időm szinte egyiket, mert a másik már betör a helyére, véletlen sem nyugtot hagyva hevesen dobogó szívemnek, vagy az agyamban hadakozó gondolatoknak. Kell valami, ami kizökkent ebből. Mintha csak imáim hallgattattak volna meg, elhangzik a kérdés. Bizonytalanul hangzik el válaszom. A kezdeti lendület úgy foszlik szerte, mint a gondolatok, amik eddig ostromolták agyamat megállás nélkül. Balesete volt. Kérdőjelek tömkelege bukkan fel végül, valami vörösség kapargatja agyam hátsó zugát, a kellemetlen érzés szorítja össze mellkasomat, ám mielőtt valóban megtörténhetne emberelem meg magam, és ismétlem el válaszom, immár sokkal határozottabban. Reakciója mégis bosszantó érzést kelt mellkasomba, ahogy lehajtja fejét. Miért tesz ilyet? Megválaszolom egy kérdését, hogy utána ezer másik keletkezzen bennem, amikre választ talán soha nem kapok. Nem bánom. Maradjanak megválaszolatlanok, csak valami történjen, ami valóban…
Lényegében kéretlen történik. Nevetésünk tölti meg a tér ezen csücskét, talán a munkába igyekvők nem értik mire fel ez a kirobbanó jókedv. Részemről elmondható, hogy a legbüszkébb vagyok ügyvéd mivoltomra. Hogy Lafayette min virul? Nem tudhatom, azonban szemeire fektetett tenyere igencsak sok mindent elárul. Szusszanva fejezem be a nevetést, barnáimat le nem veszem rég nem látottamról. - Ugyan - villan fel az a mosoly ajkaimon. - Sokan reagáltak így, bár ők már az egyetem elkezdése előtt - szinte már szégyellősen sütöm le tekintetem. Senki nem hitte el, hogy képes lehetek rá, és akik akkor nem hittek bennem, most szinte már-már napi szinten kopogtatnak az ajtómon segítséget kérve. Ironikus.
- Mindig van hova fejlődni - pillantok vele egy időben a kezében tartott könyvre. - Ez adja meg a motivációt - halvány mosoly kerül ajkaimra, végül barnáimat hirtelen szakítom el a könyvről, hogy Hádészra nézzek. Bocsánatkérő tekintettel fürkészem ebem arcát, aki csak néz fel rám, és mintha tudná, ez mennyire fontos. Fontos?
Kezeink érintése az utolsó döfés arra, hogy tudjam, ennek itt kell véget vetni, de mielőtt megszólalhatnék, Lafayette száját hitetlen kérdés hagyja el. Halkan nevetek fel, csak és kizárólag a másik arcát fürkészem, még akkor is, amikor ő elszakítja tekintetét barnáimról, hogy kezeinkre nézhessen. Elnéző mosoly kerül ajkaimra. - Keresni foglak - tizenöt év hosszú idő. Mégis adhat egy olyan löketet két embernek, ahol tiszta lapot kezdhetnek. A kezemben tartott névjegykártya Lafayette és az én tisztalapom. Percekig állok még a tér szegletében, Lafayette távolodó alakját figyelem, míg igyekszem helyrerakni szívem dobogását. Szusszanva pillantok le Hádészra, miközben a pórázt kutyám hátára ejtve állok neki nyújtózkodni. - Ez váratlan volt - bukik ki belőlem egy halk nevetés, ahogy barnáim utolsó pillantást vetnek hátára, majd vissza kutyámra. - Menjünk inkább - tarkómat dörzsölve hajolok le a pórázért, majd indulunk el hazafelé.
Egyszer sem nézek hátra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=870532#post870532][b]dr. Reece Laines - 2023.12.27. 15:07[/b][/url]

Fekete szövetkabátom húzom magamon összébb félkézzel, hogy ne legyen útban, ahogy nadrágom zsebéből túrom ki a cigarettás dobozt. A mai nap túlságosan is szürreálisra sikerült. Kicsit úgy érzem, mintha meg lett volna rendezve, és hamarosan kapom a baglyot Verától, hogy sajnálja, amiért így tett, de viccesnek gondolta. Meggyújtom a szálat, erősen tartom a lyukacsos szatyrot, nehogy elguruljanak a narancsaim.
Elégedetten szívok egyet, a hegedűs bácsit hallgatom és nézem kicsit, de mikor fordulok veszem észre az ismerős alakot. Elmosolyodom, pedig van egy olyan sanda gyanúm, nem indokolja a mosolyt az, hogy itt van.
- Szervusz - lépek elé rendesen. - Fel fogsz fázni - közlöm vele szemrebbenés nélkül azt, ami azonnal eszembe jut, amint meglátom. - Jól vagy? - nem megyek közelebb, nem lépek oda, hisz amíg nem tudom, vágyik-e társaságra, nem zaklatom - plusz nem szokásom az emberek arcába dohányozni, még ha csak ritkán is élek ennek a káros szokásomnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=870536#post870536][b]dr. Reece Laines - 2023.12.27. 15:39[/b][/url]

Hümmentek egy halkat a válaszra, de nem szólok. Hagyok időt, hogy felnézzen, hiszen a cipőmről aligha ismerhet fel.
- Szép estét - köszönök még egyszer, biztos, ami biztos alapon. - Hazafelé tartok. Be kellett ugranom az irodába, és ha már arra jártam, szaladgáltam pár kört narancsért Reinának - emelem meg a szatyrot is nyomatékosításképpen. Gondolom senkit nem lepek meg azzal, hogy mennyire nehéz narancsot szerezni karácsony első napján - és nézzenek oda, az én kezemben mégis van.
- Köszönöm - tépek le egy kisebb darabot. Út közben szívok egy utolsót a cigarettából, majd elnyomom és dobom a kukába. Visszaérve állok meg ugyanúgy Zsolna előtt. Barnáim ismét a hegedűsre siklanak, és még akkor is a bácsit nézem, mikor elér hozzám a bocsánatkérés.
- Semmi baj - ingatom meg fejemet. - Én is elnézést kérek, amiért zavarlak, csak nehéz túllépnem azon, ha egy diákom pityeregve ül egyedül a téren - mosolyodom el kedvesen.
- Szeretnél beszélni róla?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=870538#post870538][b]dr. Reece Laines - 2023.12.27. 16:14[/b][/url]

- Az az általános öltözékem - vonom meg vállaimat. Harapok egyet a kalácsból. - De Reina megengedte, hogy ma lazább legyek - nevetek fel halkan. Mivel tegnap volt a születésnapom, így karácsony első napja nekünk az igazi karácsony - és hogy lehetne kényelmesebben ünnepelni, mint kényelmes ruhában?
- Mondom majd neki. Kedveli az ilyen dolgokat - biccentek aprót köszönetem jeléül, hogy megosztotta ezt. Reina értékelni fogja és szinte biztos, hogy ki is próbálja. Ezzel csak az lesz a baj, hogy félek, nekem kell megpucolnom ehhez a narancsot majd. Úgy mondom ezt, mintha Reinának nem én tenném...
- Valóban szép - foglalok helyet mellette, kifejezve azt, hogy sajnálatos módon nem fogom itt hagyni ilyen állapotban. De hajlandó vagyok akkor úgy tenni, mintha nem sírva ülne mellettem, hanem teljesen jól. Kicsit hátrébb dőlök, számba dobom az utolsó falatot, fejemet felfelé fordítom.
- Persze, hogy jól. Ezek a dolgok mind elmúlnak előbb vagy utóbb - nem hazudok neki. Elmúlnak, csak az nem mindegy, mekkora fájdalmat okoznak közben az illetőnek - nekem elég nagyokat kellett átélnem ahhoz, hogy végre felszabadulhassunk Reinával együtt. - Reina ráér. Csak megkívánta a narancsot, nem sürgős a dolog - teszem hozzá, nehogy ez miatt is fájjon a feje. Úgy érzem, van elég dolog, amin rágódhat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=870543#post870543][b]dr. Reece Laines - 2023.12.27. 16:53[/b][/url]

Szélesen elmosolyodom a bókra. Mióta anya meghalt, a karácsonyok sem a régiek, de Reina mindent megtesz, hogy megtartsa a karácsonyi hangulatot - ezért pedig mérhetetlenül hálás vagyok neki.
- Átadom az információkat majd mindenképpen - támaszkodom meg a hátunk mögött. Egyik kezem kicsit Zsolna mögött van, remélem, hogy nem fogja zavarni, de figyelek arra, véletlen se érjek hozzá.
Nem kell sokáig várnom, hogy végül, ami a szívét nyomja, napvilágra kerüljön. Csendben hallgatom. Félek, ha mondanék valamit, az nem lenne tanárhoz, de még emberhez sem méltó - miközben szívem szakad ketté. Képes lenne bárkihez hozzámenni, ha ezzel boldoggá teszi a családját. Már-már lemondóan sóhajtok. Annak szenteltem az életem, hogy megóvjam az ilyen helyzetbe került lányokat és fiúkat, de ha elfogadják a sorsukat, akkor mi értelme?
- Miért szeretnél irreleváns elvárásoknak megfelelni? - teszem fel inkább a kérdést, hangomból nem érződik ki semmi. Sem undor, sem rosszallás, színtiszta érdeklődés maximum. Elővigyázatosnak kell lennem, hiszen nincs közöm ahhoz, ami a családjában történik. Bizalommal fordul hozzám, nem ügyfelem, hogy elé tárjam a nyers és őszinte véleményem.
Ha csak visszaemlékszem arra az időre, amikor nekem kellett feleség-jelöltekkel találkoznom, legszívesebben kiadnám a nemrég megevett kalácsot. Gyermek voltam még, mindössze 15 éves, de azért, hogy Reinát békén hagyják, bármire hajlandó lettem volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=870553#post870553][b]dr. Reece Laines - 2023.12.27. 18:39[/b][/url]

Nem nézek rá. Az eget fürkészem, ami ugyan nem csillagos a mesterséges fény miatt, de tökéletes arra, hogy arcomra ne üljön ki a véleményem. Némán fújom ki a levegőt, mielőtt megszólalok.
- Értelek. Albertet is megértem - felelem lágy hangon. Tényleg megértem. Évekig éltem úgy, hogy azt hittem, az a kötelességem, hogy elvegyek egy, Maximiliamnek megfelelő nőt, hogy boldog legyen - egészen addig, amíg kiderült, a húgom is hamarosan erre a sorsra jut. Mintha villám csapott volna belém, úgy húztam a választást, ameddig tudtam, és mivel partner voltam a feleség keresésben, Maximiliamnek sem lehetett egy szava. Azok mondjuk nem is voltak, a keze mozdult inkább.
Mindezek ellenére, Zsolna szavai hallatán, bármekkora is legyen a megértésem, szívem szorul össze és gyomrom áll görcsbe: a hátamon lévő hegek ismét feszülnek. Látatlan ráz ki a hideg.
- Ugyanebben éltem évekig, elhiheted, tudom miről beszélsz - sandítok le rá féloldalas mosollyal. - Albert mástól is kaphat támogatást, ahogy neked sem kell hozzámenned egy olyan férfihoz, akihez nem akarsz - pillantok vissza az égre. - Milyen szeretet az, amit elvárásokhoz kötünk, Zsolna?