Fahéjjal, sok cukorral, tej nélkül. A pálcikával megkeveri a kávéját egyszer, majd óvatosan beleiszik, a forróság égeti a torkát, de nem érdeli, élvezi a melegét.
   -  Azért sajnálom, hogy lemaradtál és be kellett érned ezzel. Esküszöm, nem minden estém végződik úgy, hogy valaki telehányja a tavat. Csak  a legtöbb.
A kávéja fölött a lányt figyeli, miközben beszél. Furcsa... és bár kognitvan nem tudna rátapintani, hogyan, de feszültséget érez, ha nem is a mardosó fajtát, de azt, amit az ember akkor érez, amikor a piacon összetalálkozik az exével.
Nem mintha ő ezt tudná.
Nyilvánvalóan sejtelme sem lehet, de a falu felé sétálva hasonló gondolatok szórakoztatták, amit most a lányt így, a szökőkút szoborbaglyának lábánál. Ő sosem volt kapcsolatban - az iskolás évek alatt rövidebb, leginkább futó ismertségei szövődtek, melyek ritkán mutattak túl a szexuális tapasztalatszerzésen; a klikk, ami magába olvasztotta, nem engedett volna meg mennél szentimentálisabb kötődést. Ilvermornyt követően, az apja mellett dolgozva a bennszülött kolóniákban találkozott leginkább nővel, és, bár volt, hogy megakadt valakin a szeme, ez sosem talált igazán viszonzásra. Ő a rossz hírek hozója volt, a kívülálló, különben is, ahogy a nagyapja kioktatta róla, mit kezdene, ha hagyná magát beleszeretni egy likantrópba? Mi lesz, elveszed, teherbe ejted és itt, a semmi közepén felneveled a farkaskölyköket? Ostobaság, fiam.
Nem tudhatja, milyen igazán tartozni valakihez, létezni, ahogy mondják, jóban és rosszban. Pedig semmire sem vágyna jobban, mint egy otthon, amit végre véglegesnek mondhat.
Na, de senkinek sem teljesülhet minden kívánsága.
   - Hogy érted? Mármint... olyat - a kávét a tó sejtett irányába emeli - vagy ilyet? - emeli vissza maguk közé.
Egyszerre pedig rémesen ostobának érzi magát.
   -  Ha feszélyezlek, én csak... - te csak mi? Nem tudja, eredetileg hogy tervezte befejezni a mondatát - Tessék, ezeket itthagyom, le is lépek, én csak... so sorry.