A falu egy gyöngyszeme kisebb átalakuláson esett át fiatal tulaja jóvoltából. A piszok, és bűz, ami korábban körbevette, már csak egészen kis mértékben van jelen a csárdában és környékén, azonban ez még nem változtatott a belső légkörön. Kívülről csak a kis ablakokon kiszűrődő fény jelzi a benti életet, bűbájok biztosítják a környéken lakók nyugalmát, hisz az ide betérő sötét alakok hangosak tudnak lenni.
Ha a mágus fia úgy dönt, belép e kicsi, barátságtalan fogadóba, beljebb sem fogja garantáltan kellemesen érezni magát. A csárda vonzereje nem kinézetében és elhelyezkedésében, inkább az olcsó szobaárakban és a csak kis mértékben vizezett vajsörében keresendő. Szerte az asztaloknál az ország legkülönfélébb és leggyanúsabb varázslói és boszorkányai ülnek, kezük ügyében a nap folyamán jó pár pohár összegyűlik, így hát jobb velük vigyázni.
A bejárattal szemben levő lépcső vezet felfelé, amely a tiszta, de apró vendégszobákhoz vezet. A sejtelmes, éppen csak kielégítő félhomály, amely egyrészt az utca felől érkező fényekből és az apró csillárból árad elegendő ahhoz, hogy bárki azonnal felfogja: jobb itt nem túl sok időt eltölteni. Feltéve, ha mi épp nem ezt a barátságtalan légkört kedveljük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=871064#post871064][b]Szentesi Lilla Kamilla - 2024.01.01. 18:31[/b][/url]

Hát eltelt még egy év, ami határozottan kellemesebb csalódás volt, mint az eddigiek, noha... van ami még most sem változott. Épp csak felhívtam a szüleim Boldog Új Évet kívánni, és meséltem volna nagy lelkesen, hogy úgy néz ki, találok valami lakást, de szinte rám vágták a telefont mondván, hogy most egy fontos tárgyalásra készülnek. Nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy egyelőre ennek csak én örülök olyan felhőtlenül még akkor is, ha a környék nem a legbarátságosabb. Tényleg madarat lehet velem fogatni, de az éhségem legyőz, így amint elköszönök a férfitől, aki a lakást mutatta, megyek is a csárdába enni. Elvileg valami telezöldséges ebéd lesz, én meg kényszeresen figyelek arra, mit eszek. Szerintem anyum egészségmániája ütközik ki rajtam, és egyszerűen nem tudom levetkőzni. Ahogy a rutint sem, amivel az arcomat ápolom, emlékszem Aurél hogy kiakadt, mikor meglátta, mennyi mindenem van, pedig az tényleg csak egy sos csomag volt.
Viszont szerintem teljesen rendben van, hogy odafigyelek magamra, és kell is, hogy megmaradjon az csekélyke önbizalmam, amire szert tettem.
Annak köszönhetően nem jövök zavarba, mikor belépek a csárda ajtaján, és pár már nem szomjas férfi, szinte levetkőztet. Csak magamban vállat vonok és kikérem az ebédem, helyet keresve arra, hogy nyugodtan el is fogyaszthassam.
Én nem számítottam mára semmire, bőven elég boldogságadag ért, a szemem mégis felcsillan, mikor meglátom Őt az egyik asztalnál ülve.
Nem igazán gondolkodok, megfogom a baracklevem, és oda is tipegek a szokásos, kedves mosollyal az arcomon.
- Jó napot, szabad? - mivel nem látom jelét annak, hogy bárki más is ülne itt, meg sem várva a választ, le is helyezem a fenekem a nem túl kényelmes székre.
- A nagyszüleimnek nagyon tetszett Karcsi és a cserép is, köszönöm - ha már alkalom adatik rá, csak megemlítem neki, mekkora telitalálat volt az a virág.
- Hmmm... gyömbér? - mert az előtte gőzölgő tea illata megcsapja az orrom, én is szoktam inni, csak leginkább akkor, ha a torkom vacakol, vagy megfázok.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=871070#post871070][b]Szentesi Lilla Kamilla - 2024.01.01. 19:39[/b][/url]

A nevetése nekem azt sugallja, hogy azért annyira nem zavarja a társaságom, szóval sokkal nyugodtabban helyezem a kabátom a szék támlájára.
- Ne értsen félre, nagyon szívesen átülök, ha arról van szó, csak megkímélném magam a társaságuktól - alig észrevehetően biccentek a három férfi felé, akik két asztallal arrébb ülnek, és akik tekintetét még most is magamon érzem, fel sem kell néznem.
Van erre az a mondás, hogy nyitott szájjal megyek abba az erdőbe, ez jut eszembe, de hát... nem sajnáltatom magam, tényleg kedvesen mondom, és hallatszik a hangomon, hogy nem okozna gondot az ő elküldésük sem. Azért olykor-olykor megesik. Persze mentségnek annál jobb. Annyira sikerült megismernem, hogy szinte biztos legyek abban, nem tenne ki azoknak a köröknek.
- Nem is akármilyenre. Nagyim fél napig rendezgette a növényeit, hogy olyan helyen legyen, ahol mindenki jól látja - tényleg boldogan mesélem, annyira jó volt náluk lenni, meg a tudat, hogy ők kíváncsiak is rám, ellenben a nővel, aki megszült. Nem, váratlan módon, nem értek oda.
- Önnek is, remélem tényleg az lesz - mosolygok rá, kortyolok is a baracklevemből, míg várom, hogy kihozzák az én ételem.
- Nagyon jól főz Samu, mondtam neki, hogy akár nyithatna saját éttermet is, de hozzászokott ehhez a helyhez. Mondjuk.... hangulatos az tény - gond nélkül csevegek, ahogy kicsit körbejáratom a tekintetem, noha sok minden aztán nem változott.
- Sikerült minden növényt eladnia? És... semmi különleges könyvjelző - kicsit csóválom a fejem, ahogy a könyvre téved a tekintetem, ami csukódva kerül az asztalra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=871240#post871240][b]Szentesi Lilla Kamilla - 2024.01.03. 18:09[/b][/url]

Amellett, hogy iszonyat szerencsésnek érzem magam, ma még azt is elhiszem, meghódítom a világot. Irtó felszabadító érzés tud lenni, hogy lesz egy saját lakásom, amit csak magamnak köszönhetek. Semmi szükségem vállveregetésre, büszke vagyok én magamra, és annyira felspannolva ráadásul, hogy gondolkodás nélkül masírozok oda Margorhoz, és teszem le a fenekem.
Noha annyira nem rémülök meg a három alaktól, kifogásnak szépen felhasználom őket, hogy ne kelljen magyarázkodnom, miért ezt a helyet szemeltem ki. Abból érzem, hogy nem jönnék ki jól.
A mosolyom kiszélesedik, ahogy nevetni hallom, nagyon szeretem azt a hangot hallani, mert tudom, hogy én váltottam ki, és egy vidám ember mindig sokkal jobb látvány.
- Igazából... úton van. Azért jöttem, mert Samu szólt, hogy van sütőtökös rizottó - hajolok kicsit előrébb, hogy megsúgjam neki ezt a hét pecsétes titkot, ami a Samuval kapcsolatom övezi, és mosolyogva növelem is a távolságot.
- Ne kérdezze. Hülye lányos szokás, nagyon figyelek arra mit eszek. És bár én nem szeretek főzni, rákényszerülök.... kivéve persze ilyenkor - vonok aprót a vállaimon. Kellemetlenül nem érzem magam, hisz bár nem a kedvenc elfoglaltságom, szinte bármit ehetővé tudok varázsolni a konyhában. A szemem viszont felcsillan, ahogy hallom, hogy ő szeret.
- Ohh sajnálom, pedig tényleg nagyon szépek. Búlcsú is nagyon passzol a szobámhoz. Mondjuk most majd szeretni fog....  - bazsalyogok, igen, mert megint eszembe jut, hogy megtettem életem első lépését, teljesen önállóan.
- Oké, igazából madarat lehet ma velem fogatni, és nagyon rossz, hogy nem tudok kivel ünnepelni, nincs kedve egyet koccintani? - rebegtetem meg a pilláim, persze ne, várva el tőle azt, hogy egyből meg is értse, maximum a hangulatom tűnhet fel neki, hogy túl energikus a múltkorihoz képest is.
- Ez azért elég menő. Meghalnék egy ilyen könyvjelzőért - teljesen lenyűgöz, így ki is libbenek az állapotomból, és épp csak eltátva a szám, de rendesen bámulom. Még az sem zavar, hogy félig az asztalon fekszem, csak mikor észbe kapok, hogy talán ezt itt mégse kellene.
- Lett egy saját lakásom... vagyis... még a kulcsom nincs, de papíroztunk és két nap múlva már lesz - térek vissza gyorsan arra, miért vagyok én indokolatlanul ennyire boldog.
- Jó, a Prambergeren, de akkor is... ezért dolgoztam annyit. Most meg majd azért fogok, hogy fent tudjam tartani - de ezt is annyira lelkesen mesélem, hogy egyszerűen gonoszság lenne bármilyen negatívummal is lelombozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=871788#post871788][b]Szentesi Lilla Kamilla - 2024.01.13. 16:20[/b][/url]

Azért valahol el kellene szégyellnem magam, hogy előbb ülök le a férfi mellé, mint a másik oldalon lévő iskolás társamékhoz, de nem foglalkozok vele. Egyedül az foglalkoztat, hogy ne legyen annyira feltűnő az érdeklődésem, mert kellemetlen helyzetbe se szeretném ezzel hozni.
- Nekem se mindig. Ha meg akarom enni a pitét, hát megeszem - és még csak nem is hazudok. Figyelek arra, mit viszek be a szervezetembe, de arra már kevésbé, hogy mennyit, és simán el tudok csábulni, de szerintem ezzel semmi gond nincs. A felesleges sanyargatásnak sem vagyok híve, sőt... modell alakot sem szeretnék, kimondottan jó mostanában a tükörbe néznem, nem számít, hogy nem xs-es ruhákat hordok.
Persze egyből mesélném, miért vagyok én ennyire indokolatlanul boldog, de a könyvjelző elvonja a figyelmem. Irtó édes, és persze nagyon menőnek tartom ezt a megoldást, így jó alaposan megnézem, mielőtt még visszakanyarodnék az örömforrásomhoz. Kicsit ugyan csalódott vagyok, amiért nem akar velem koccintani, de tudomásul veszem, és nem kezdek egyből hisztizni, sőt a kedvemet sem szegi cseppet sem.
Szinte kérnie se kell, hisz azonnal mesélésbe kezdek, megköszönve közben az ételt, amit akkor hoznak ki. Az illata most is olyan jó, mint a múltkor, csak épp leköt, hogy apróbb részleteket is eláruljak, a szemem meg úgy csillog, hogy az ember azt hinné, mindjárt el is sírom magam. Tény, hogy nem állok messze tőle, annyira boldog vagyok.
- Segítettek is egy kicsit, ami azt illeti, de igen... nagyon azok. Nagyapa szerint egész életképesre sikerültem... - még kicsit ki is húzom magam, ahogy a nagyapit idézve el is vigyorodok.
- Furcsállja, hogy a szüleimet nem említem - kapok be egy falatot, de a tekintetem még mosolyog, miközben nézem, aztán ahogy legyűröm, aprót vonok a vállamon.
- Ők nem igazán.... őket nem igazán érdeklem... szerintük furcsa és rendellenes vagyok, amiért varázserőm van, és nem kívánnak részt venni az életemben... én meg nem illek az ő tökéletességükbe - halkan beszélek, de nem azért mert annyira bántana. Bánt. Viszont már beláttam, hogy én hiába akarok megtenni bármit, ha ők a kisujjukat sem mozdítják.
- A nagyszüleim viszont imádják, hogy cserebogár vagyok - róluk meg nem is tudok úgy beszélni, hogy ne hallatszana, mennyire szeretem őket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=872738#post872738][b]Szentesi Lilla Kamilla - 2024.01.25. 16:28[/b][/url]

Könnyű vele beszélgetni. Pedig az ember azt hinné, hogy ez lehetetlen. A probléma ott kezdődik, hogy minden egyes szava után egyre furcsább érzések kerítenek hatalmába. Egyszerűen mindent tudni akarok róla. És tőle. Azon is jót kacagok, hogy ő se bír ellenállni a sütinek, pedig igazán nem ördögtől való az.
Jó látni mosolyogni, főleg mert mikor észrevettem, mármint úgy először, nem mosolygott. Talán még szomorú is volt, és talán pont ez ragadott meg. Pedig nem ma volt az. Csak erről még én is bölcsebbnek látom hallgatni.
Nem félek neki elmondani azt, amit alapjáraton hét lakat alatt tartok, ha rólam van szó. Persze nem tudom annyira közönyösen mondani, amennyire szeretném, mert mégis csak fáj ez nekem valahol. Hiába nincs ráhatásom.
- Vaskalaposak. Ügyvédek. És nem úgy alakult, ahogy ők eltervezték - próbálom őket védeni, még aprót vonok is a vállamon, miközben szépen lassan, de elfogyasztom az ebédem, és kortyolok is a narancsléből.
Amit aztán épp csak nem nyelek félre, mikor mozdulni látom a kezét. Szemeimmel rendesen végigkísérem a mozdulatot, felkészülve arra, hogy most visz el az infarktus. Talán még a szám is nyitva marad picit megint, úgy ahogy az előbb. És még csak hozzám sem ér, mégis áramütés szerű valami fut végig rajtam. Kicsit meg is ijedek, de próbálom nagyon nem mutatni, nehogy elriasszam vele. Épp csak. Ilyen még nem. És velem sem. És fel kell dolgoznom.
- A cserebogár idegesítő. Belemászik a hajadba, nem tudod levakarni magadról, és már messziről hallod, ahogy közeledik - nevetek fel, a fejem is megrázom, mert én kimondottan szeretem őket, csak épp azt ne kérdezze meg senki, hogy miért.
- De köszönöm - hálásan mosolygok, ugyanolyan csillogó tekintettel, ahogy eddig. Sokat jelentenek a szavai, épp csak próbálom vigasztalásnak betudni, és nem olyasmit mögéjük látni, amit nem kellene. Épp csak nehéz. Viszont. Én megfogom a kezét, amennyiben még az asztalon van. Épp csak, de muszáj.
- Köszönöm, hogy Önnel ebédelhettem, most viszont sietnem kell. Ha arra jár, ugorjon be - mosolygok, épp csak az illem miatt ejtve ki a szavakat, majd lassan állok fel, és kezdek öltözni, hogy aztán még ennél is lelkesebben folytassam a napom.