Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

Több hét telt már el azóta az este óta, én viszont még mindig nem hiszem el, hogy vége. Reggelente felébredve mintha érezném a gyűrű súlyát az ujjamon. Felkelve várom, hogy kényelmetlenül feszüljön a bőröm, óvatosan mozdulok, mert fel vagyok készülve a tompa fájdalomra. Végül egyik sem érkezik. Minden fizikai sérülésem makulátlanul eltűnt, újra olyan formában vagyok, mint a Fenyvessyvel való találkozásom előtt. Testileg legalábbis mindenképp...
Kifejezéstelen arccal róvom a kastélytól a kúriáig vezető útszakaszt, a lehető legrövidebb opciót választva. Gyomrom görcsben áll, hiába van nálam az új pálcám, még nem sikerült annyira megszoknom, hogy magabiztosan forgassam. Megalázó bevallanom, de félek. Túlságosan mély nyomott hagyott bennem az aranyvérűek hercege.
Egyedül a pyromágiám megléte ad némi nyugalmat. Ujjaim takarásában apró szikrákat élesztek fel és pukkasztom is el őket egy pillanattal később. Annyira régóta sóvárogtam utána, hogy most, hogy ismét az enyém, nem tudom nem használni. Egyszerűen szükségem van rá, hogy a Fenyvessy ajándékául szolgáló elemi félelem a háttérbe tudjam szorítani. Mert én, Ombozi Boróka - egyértelműen a keresztnevem hangsúlyozva -, nem engedhetem meg, hogy gyengének lássanak. Nem engedhetem meg, hogy annak lássanak, ami nem vagyok. És mégis...
Belül fortyogó dühvel, arcomon negédes mosollyal fordulok Bogolyfalva nagyasszonyai felé. Fogalmam sincs, hogy mikor gyűltek ismét mögém, nem is érdekel, de a már cseppet sem halk megjegyzéseiket akkor sem tudnám figyelmen kívül hagyni, ha akarnám. Mostanra viszont elértem arra a pontra, hogy nem is akarom.
- Bözsi néni, mi lenne, ha a gyilkos némber helyett inkább a lotyónál maradnának, mint régen? Azzal sokkal jobban tudtam azonosulni. - Kékjeim sötéten csillanak, ám hangom és mosolyom annyira pofátlanul tenyérbemászó, hogy öröm nézni a magyasszonyok hitetlenkedő arcát.
- Tényleg nem vagy más lányom, mint egy elmeháborodott hozományvadász! Megboldogult édesapád biztosan forog a sírjában. - Apám említésére egy pillanatra eltorzul a mosolyom. A feszültség egyre nő bennem és az öreglányokat nézve már csak azon gondolkodom, hogy melyiket gyújtsam fel először. Vegülis, miért ne adhatnék alapot a pletykáknak, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=840827#post840827][b]Ombozi Boróka - 2021.12.25. 22:53[/b][/url]

Több hét telt már el azóta az este óta, én viszont még mindig nem hiszem el, hogy vége. Reggelente felébredve mintha érezném a gyűrű súlyát az ujjamon. Felkelve várom, hogy kényelmetlenül feszüljön a bőröm, óvatosan mozdulok, mert fel vagyok készülve a tompa fájdalomra. Végül egyik sem érkezik. Minden fizikai sérülésem makulátlanul eltűnt, újra olyan formában vagyok, mint a Fenyvessyvel való találkozásom előtt. Testileg legalábbis mindenképp...
Kifejezéstelen arccal róvom a kastélytól a kúriáig vezető útszakaszt, a lehető legrövidebb opciót választva. Gyomrom görcsben áll, hiába van nálam az új pálcám, még nem sikerült annyira megszoknom, hogy magabiztosan forgassam. Megalázó bevallanom, de félek. Túlságosan mély nyomott hagyott bennem az aranyvérűek hercege.
Egyedül a pyromágiám megléte ad némi nyugalmat. Ujjaim takarásában apró szikrákat élesztek fel és pukkasztom is el őket egy pillanattal később. Annyira régóta sóvárogtam utána, hogy most, hogy ismét az enyém, nem tudom nem használni. Egyszerűen szükségem van rá, hogy a Fenyvessy ajándékául szolgáló elemi félelem a háttérbe tudjam szorítani. Mert én, Ombozi Boróka - egyértelműen a keresztnevem hangsúlyozva -, nem engedhetem meg, hogy gyengének lássanak. Nem engedhetem meg, hogy annak lássanak, ami nem vagyok. És mégis...
Belül fortyogó dühvel, arcomon negédes mosollyal fordulok Bogolyfalva nagyasszonyai felé. Fogalmam sincs, hogy mikor gyűltek ismét mögém, nem is érdekel, de a már cseppet sem halk megjegyzéseiket akkor sem tudnám figyelmen kívül hagyni, ha akarnám. Mostanra viszont elértem arra a pontra, hogy nem is akarom.
- Bözsi néni, mi lenne, ha a gyilkos némber helyett inkább a lotyónál maradnának, mint régen? Azzal sokkal jobban tudtam azonosulni. - Kékjeim sötéten csillanak, ám hangom és mosolyom annyira pofátlanul tenyérbemászó, hogy öröm nézni a magyasszonyok hitetlenkedő arcát.
- Tényleg nem vagy más lányom, mint egy elmeháborodott hozományvadász! Megboldogult édesapád biztosan forog a sírjában. - Apám említésére egy pillanatra eltorzul a mosolyom. A feszültség egyre nő bennem és az öreglányokat nézve már csak azon gondolkodom, hogy melyiket gyújtsam fel először. Vegülis, miért ne adhatnék alapot a pletykáknak, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=840832#post840832][b]Rónaky Erik - 2021.12.25. 23:18[/b][/url]

Ugyan régen volt már, évek is elteltek, ám én magam bárhol és bármikor hivatkozhatok rá. Utálom, de megtehetem, és néha nagyon jól esik. Csendre van szükségem és nyugalomra. Arra, hogy ne kelljen magamra odafigyelni, hogy mondhatok bármit, nem lesz súlya. Ez akkor van, amikor egyedül vagyok, és gyakran vagyok egymagam. Csodálkozunk? Hiszen egyet várnak tőlem, egyetlen egyet. De nem teszem meg, nem vagyok hajlandó megtenni. Azt az egyet sosem. Labilis. Vannak, akik ezzel a szóval illetnek, és olykor én magam is ezt érzem. Vannak valóban nehezebb napok, olyanok, amikor minden kilátástalanná válik, azt hiszem, olyankor vagyok a legfáradtabb. Annyira fáradt, hogy már nem tudok elaludni. Hogy mit csinálok? Dolgozom. Dolgozom, nem gondolok másra, csak a munkára. Dolgozom reggel, délben, este és éjjel, ájultan fekszem ágyamba, majd újra kezdődik az egész. Ám eljönnek a napok, amikor képtelen vagyok elaludni. Olyankor a levegőn vagyok, sétálunk, aminek két kimenetele van, vagy elálmosodom, vagy felébredek, bármelyik megfelelő.
- Lavi?
Az igen tekintélyes méretekkel rendelkező pireneusi hegyikutya, aki mér kölyökként is méltó volt a Lavina névre, melyet még a húgom adott neki, hirtelen vált irányt, és indul el Bogolyfalva egy olyan részére, melyre amúgy nem mentem volna. Aki hisz benne, nyilván a sorsra fogja majd a történteket, és mindazt, ami jön majd, én magam a kutyát okolom azért, hogy gyakorlatilag belekerülök egy igen forró helyzetbe, ám, mielőtt tovább mehetnék, a kutya dönt helyettem, és szó szerint az asszonyi had és a lány közé ül. Persze, hogy oda. Attól még, hogy én mondhatok nemet, az események nem kerülnek el, a képek, történetek, és elég egyetlen pillantás, hogy felmérjem, ki a másik fél, és nevetni lenne kedvem. Micsoda otromba helyzet, akárcsak a pillantás, ahogy végignéznek rajtam. Ó igen, látom, hogy ismernek.
- Hölgyeim.
Biccentek feléjük, majd a mellettem álló felé fordulok, és esküszöm, hogy nem vagyok eléggé pihent, mégis, józan eszemre kell majd hivatkoznom.
- Kedvesem. Azt hittem, a színház előtt találkozunk. Megtetszett valamelyik ruha?
Biccentek a kirakat felé, mert valami ruhabolt előtt álldogálunk, és hát mi mást is mondhatnék hirtelen. Hallom az elhűlt Rónaky urazást a másik oldalról, ám én magam nem teszek mást, csak mosollyal az arcomon, vidáman pillantok a mellettem állóra. Váratlan fordulat? Mi az hogy!