[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723939#post723939][b]Liam Laoiseach - 2018.05.25. 19:32[/b][/url]

Kicsit összefacsarodik a szívem, ahogy látom felragyogyni az arcát. Az öröm mögött a meglepetést, a hitetlenkedést. Nincs hozzászokva az ilyen válaszokhoz. Az elfogadáshoz.
Kifakul egy pillanatra a mosolyom, s félrefordítom az arcom, így talán nem veszi észre. Forrón buzog a düh a felszín alatt, alig-alig sikerül elfojtanom. Nehéz szem előtt tartanom a teljes képet. Hogy gyerekek bántották. Ugyanolyan gyerekek, mint ő. Árvák, magukra hagyottak. Az sem kifogás - de mégis, ha valaki megérdemli, hogy elnézőbb legyen vele a világ, akkor ez egy ilyen gyerek. Még akkor is, ha bánt másokat. Viszont ha felnőtt is volt… Visszanézek Thomasra és nincs az az önfegyelem és pókerarc, ami eltudná takarni a fejemben tomboló gondolatokat.
Szerencsére ő is épp próbál elbújni az étlapja mögött, úgyhogy én is inkább a kezembe veszem az én példányomat. Aztán le is teszem, hiszen mindig ugyanazt kérek, fölösleges bámulnom a kínálatot. Inkább a limonádéból töltök magamnak s azt kortyolgatom, miközben tapintatosan - nem csak az ő érdekében - az ablakon bámulok kifele.
Nem tudom kiverni a fejemből az egészet. Az agyam automatikusan generálja a legrosszabb forgatókönyv-változatokat, mint egy horror szerző karrierjének csúcsán. Szeretném az agyamat jól képen törölni, ugyanakkor meg nem tudok nem rá figyelni. Elhiszem minden rémképét. Csak rémeket látsz... Nem csak! De, ha már vannak: látom őket is. Mondaná a smartass alteregóm. Mentálisan megforgatom a szemeim. Tudod, hogy igazam van.
A fene nagy helyzet az, hogy tényleg így van. Lehet, hogy csak képzelgek és Thomast nem bántották szisztematikusan, nem bántották felnőttek, csak gyerekes csínyek áldozata volt - bármennyire is borzalmas tud az lenni, mert a gyermeki kegyetlenségnél olykor kevés rosszabb van. De… mi van, ha nincs így? Ha a képzelgéseim közel járnak az igazsághoz?
És mi van, ha telitalálat? Úgy igazán - mi lesz akkor? Nem mehetek Londonba, hogy majd rendet teszek. Nem indíthatok egy bosszúhadjáratot. Addig mi lenne Thomasszal? És mi lesz azután vele? Mi lesz a diákjaimmal, a dojoval, az ügyfeleimmel? Holnap reggel börtön várna egy emberre, ha ma eltűnök. Sok másra is.
De mi lesz, ha nem teszek semmit?

Éles fájdalom zökkent vissza. Lenézek az asztal alatt összeszorított jobb öklömre. Vékonyka vöröslő csík buggyan elő az ujjaim közül. Nehezen szétfeszítem őket s feltartva megnézem a tenyerem. Sikerült sebet vágnom a saját kezembe. Remek. Gyorsan letörlöm a nadrágomban, a sötét anyagon nem lesz feltűnő. Már rég nem hordok világos ruhákat.

Valaki mellénk lép, én meg felnézek a pincérre, aki mosolyogva várja a rendelésünket. Thomasra pillantok kérdőn.
- Egy banános-almásat kérnék, kevés fahéjjal - adom le a magam részét, s várom, hogy a fiú is kérjen valamit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=725137#post725137][b]Liam Laoiseach - 2018.06.07. 18:53[/b][/url]

Általában laza, nemtörődöm viselkedése most mintha határok közé lenne szorítva. Mintha a közös múltunkról kiderült volna, nem is velünk történt meg, mi csak nézői voltunk, s most itt állunk, két idegen, akik nem tudják eldönteni, mi volt igaz s mi nem. Ezen a visszafogottságon túl van valami csendes nyugalom is, ahogy figyeljük egymást.
Nem hiszem, hogy valaha ismertem volna. Egy ideig elhitettük magunkkal és egymással, hogy igen, mert kényelmesebb volt úgy, de az elmúlt évek mozgásteret nyújtanak, hogy kissé hátraléphessünk. A gondolat egyszerre szomorú és reménykeltő. Kik voltak akkor ott Portsmouthban? Igaz volt-e, ami velük történt? Másfelől viszont itt van egy új lehetőség. Tabula rasa. Újrakezdhetjük. Ha… ha mindketten akarjuk. Azt se tudom, én mit akarok. Nem vagyok hozzászokva, hogy a szívemmel döntsek - nem, amikor az életemről van szó. Ahhoz sem, hogy csak hagyjam magam sodródni.
A megjegyzése kicsit megakaszt, aztán lassan elmosolyodom. Körülbelül most eshetett le neki is, hogy mit mondott, vagy hogy egyáltalán megszólalt.

Talán mégsem vagyunk annyira idegenek. Lelkünk lenyomatait a másik életén hagytuk, csak a részleteket kell most berajzolni. S kiegészíteni az elmúlt évek új foltjaival. Ami akkor volt, most is megvan, csupán kissé átalakult. Én… nem tudom. Talán nyugodtabb lettem. Jót tett, hogy elköltöztem. De azelőtt még eltelt egy kis idő, rögtön azután, hogy eltűnt az életemből, s ez a rész viszont sötét, olykor még mindig sajgó űrként borítja a szívem. Éhesen tátongó lyuk, mely minden boldogságot magába próbál szippantani. Fantomfájdalom. Ezt is be kell majd rajzolnia, remegő kézzel tán, de őszintén, valósághűen. Csupán gyenge másolat volnék nélküle.
Felnéz rám, nekem meg kissé tovább szélesedik a mosolyom. Még mindig nem az az igazi, az a fülig érő, de már alakul. Most csak ilyen csöndes, és csöndességében beszédes. Igen, értettelek.
Felvonom a szemöldököm, olyan ó?-arcot vágva, de hamar bólintok egyet. Nem akarom, hogy meggondolja magát. Azt sem akarom, hogy lássa a lelkesedésemet. De már hogyne volnék lelkes? A műhelye! Nála ez egyenlő egy szentéllyel, s mint minden igazán hívő, ő is szereti megtartani magának azt a kis szegletet az életéből. Megértem… hogyne érteném. Mégis örülök, hogy elhozott.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=725410#post725410][b]Liam Laoiseach - 2018.06.11. 19:39[/b][/url]

Beszélni fogok Agnesszel. Ha tudna valamit, elmondta volna - pontosabban már indulásból nem hagyta volna megtörténni -, de lehet, hogy vannak sejtései. Félelmei. Vagy nincsenek, s akkor talán megnyugtathat. Ha a legkisebb esély is van rá, hogy igazam van, akkor nem fog hazudni. Sőt, majd nekem kell visszatartanom őt. Igen… így fogok tenni. Még ma este elküldöm a baglyot. Holnap már tudni fogom. Ma pedig nincs mit tegyek úgysem. Csak legyek itt.
A pincér kicsit mindkettőnket visszarángat a jelenbe, s elmosolyodom Thomas zavarán. Csak ezután esik le, hogy nincs fordító nála. Biztos bűbájt sem szórtak ki rá indulás előtt, hisz nem is lett volna, ki megtegye. Nálam sincs talizmán most, de én értek és beszélek már annyira magyarul, hogy elboldoguljak, főleg hogy nem először rendelem itt ugyanazt.
Már nyitnám a szám, hogy gyorsan felsoroljam, mi kapható, vagy esélyt adjak a pincérnek, hogy angolul is elmondja a kínálatot, amikor Thomas választ egyet, amit még ő is megértett. Angolul szólt, de a pincér mosolyogva bólint és sarkon fordulva elsiet, hogy leadja a rendelésünket.
- Van valamim számodra - mosolygok a fiúra, s közben előveszem a pálcám. Ráirányítom a táskámra s előhívok belőle egy dobozt. Megkereshettem volna kézzel is, de tértágító bűbájjal van ellátva a táska, órákig is kajtathatok benne, mire meglelem, amit keresek.
A doboz pici, sötétkék, semmi különös nincs rajta, én mégis végtelenül zavartan nyújtom oda a fiúnak. Ha kinyitja, egy nyakláncot talál odabent egy pici ezüst kereszttel. Nem hivalkodó, póló alatt észre se lehet venni, mégis aggódok, hogy mit fog szólni. Nem akarom ráerőltetni a hitemet, úgy is felfoghatja, hogy a kereszt engem szimbolizál, nem kell túlgondolni.
- Fordító talizmán, érteni fogod vele, ha magyarul szólnak hozzád, illetve a magyar szöveget is eltudod olvasni, mintha angol lenne, s téged is ugyanúgy megértenek majd - magyarázom az arcomat vakargatva. Majd otthon megláthatja, hogy nekem is hasonlóm van, csak az én keresztem nagyon régi és jóval nagyobb. Átméretezhetném, de én így szeretem. Ilyen volt mindigis, még amikor édesanyámé volt, meg még azelőtt, amikor az ő édesanyjáé volt. Fordító-képessége már újkeletűbb, de szerintem találó.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=725546#post725546][b]Liam Laoiseach - 2018.06.13. 21:00[/b][/url]

Hmm. Érthető. Bólogatok egy párat szórakozottan. Én nem nőkkel ugyan, de hasonló problémamegoldó módszerekhez folyamodok olykor. Egészen addig, amíg nem pont emiatt születnek újabb problémák. Vagy ha a slamasztika eredete nem pont ebben gyökerezett már amúgyis. Olyankor ezzel semmire se megyek, csak tovább rontok a helyzeten. Ettől függetlenül gyakran teszem, aztán csodálkozok, hogy miért nem lett jobb semmi.
- Te, lehet, hogy az alkoholizmus kevésbé életveszélyes függőség - vetem fel, amikor ilyen szépen elérek a gondolatmenetem végére. Lassan széles mosolyra kúszik a szám. Én se gondoltam komolyan. - Vagy maradj csak az edzésnél.
Tudom, hogy mennyire erős igény és szükség tud lenni ez is. Naponta érzem. Ha huzamosabb ideig nem tudok edzeni vagy legalább valamit sportolni, leszámítva azt a heti pár órát, amikor a gyerekeket tanítom, érzem, hogy felrobbanok. Nem találom a helyem. Semmi se jó. Frusztrált leszek és morcos. Nem is szoktam sokáig bírni, mert egy ponton túl nem vagyok képes másra koncentrálni. Csak arra, hogy kell. Az adrenalin, a szabadság, a zsák ritmikus püfölése, amit csak a saját légzésem kísér, vagy a lépteim zaja az aszfalton, a szél az arcomban... Vagy éjszakánként odafent lenni… De az nem. Nem ilyen. Nem ennyire. Vagy igen? Nem… Kicsit megrázom a fejem, s csak utána esik le, hogy nem csak mentálisan tettem meg.
- Ne félj, ez a mi kis titkunk lesz - kacsintok rá és vezetem is befele az egyik hátsó asztalhoz. Jólesőn huppanok le egy székre, s a lábizmaim hálásan felsóhajtanak. A táskám ledobom a mellettem lévő székre s neki is fogok nézelődni a pincér után. Nincs nagy forgalom még ebben az órában. Kellemesen duruzsoló háttérzaj tölti be a teret, ahogy mindenki csöndesen beszélget, a pincérek nyüzsögnek, a kávégép olykor felbrummog.
- Kéne azért valami táplálék is, nem? - Túl sok mindennel nem szolgálnak, de egy-két féle saláta meg szendvics azért kapható.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=725711#post725711][b]Liam Laoiseach - 2018.06.15. 21:53[/b][/url]

Az ablak párkányán fekszem, bóbiskolok, de fülelek. Már kora hajnalban felébredtem s kiszökött az álom a szememből. Csöndben kislattyogtam a konyhába, ahol egy gyors kávéfogyasztás után levedlettem emberi formám és felkucorodtam az ablakba. A szomszédok biztos meg vannak győződve, hogy a háziállatom vagyok. Egy túlméretezett, nagyon ronda macska. Bár ha jobban ismernének, biztos nem tudnák összeegyeztetni a jellemem és az életem azzal a feltételezéssel, hogy macskát tartok.
Emlegetett szamarak. Egy vörös példány felsziszeg rám a szemközti ház kertjéből, feldomborítja a hátát és nagyon szeretne engem innen leverni, mint egy pimasz muskátlit. Elmosolyodok. Szürreális látvány lehetek. Egy mosolygó tasmán ördög.
A távolból sírás. Hegyezni kezdem a fülem, oldalra billentem a fejem is, hogy jobban halljak. Áh, csak egy gyerek. Vége a csöndes pihenésnek a szülei számára. Visszahelyezkedek a reggel első sugarainak melegébe.

Már egy hete így éldegélünk. Még mindig olyan különös. Néha elfelejtem, hogy nem egyedül lakok. Éjszakákat átvirrasztok, lesem a kinti zajokat, de az itthoniakat is. Nem hallottam olyasmit egy ideje, amiért ki kellett volna mennem, úgyhogy lassan elérem azt a szintet, hogy már-már pihentnek érzem magam. Először nem is tudom, mióta. Minden foltom és horzsolásom kezd már zöldes lenni. Egy se kék! Nagyon bizarr.

Folyton megakad a tekintetem az ajtaján. Új ajtó. Szűkösnek bizonyult hirtelen az eddig tágasnak hitt lakásom. Kellett még egy szoba. Kitágítottam a háló melletti részt és ajtót bütyköltünk a nappali irányában rá, elválasztva az enyémtől. A fürdőnek is vágtunk kijáratot a nappali fele. Még nincs teljesen berendezve a szobája, de mindent szép sorban. Hamarosan be fogja lakni. Hamarosan talán otthonnak fogja érezni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726120#post726120][b]Liam Laoiseach - 2018.06.22. 14:02[/b][/url]

Összerezzenek a hangjára. Elbóbiskolhattam. Kicsit a frászt hozta rám, ami abban nyilvánul meg, hogy felborzolom a szőröm és picit arrébb húzódok, de hamar lenyugodnak az állati ösztöneim, amikor tudatosítom magamban, hogy ez csak Thomas. Hogy tudtam pont most bealudni? Nem tudtam volna mondjuk két órával ezelőtt megtenni, amikor az ágyamban hánykolódtam?
Tovább beszél hozzám a fiú, s rájövök, hogy még mindig állatnak néz. Egyfelől picit kellemetlen a helyzet, mert… hát, izé, simogatja a fejemet. Másfelől meg kedvesen s örömmel fogad egy láthatóan nem hagyományos házi kedvencet. Az emberek nem szoktak aranyosnak tartani. Ha valaki meg is lát így, nem az az első reakciója, hogy megsimogasson. Thomasnak viszont igen. Jóleső meleg érzés árad szét a gyomrom táján. Büszkeség, azt hiszem.
Hogy tisztázzuk a félreértést, s hogy az ő kérdését is megválaszoljam, leugrok a párkányról s kicsit arrébb húzódva átalakulok. Emberi alakom még mindig pizsamát hord, szerencsére megtartom a ruháimat, amikor átváltozok. Nagyon kellemetlen lenne egyébként.
- Jó reggelt - köszönök vissza kicsit megkésve, de kedélyesen, mintha ezt minden reggel eljátszanánk. - Rántottát?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726677#post726677][b]Liam Laoiseach - 2018.06.26. 22:03[/b][/url]

Emlékek vágyódásával figyeli az arcom rezdüléseit. Ahogy én teszem az övével. Csüngök minden mozdulatán, mint aki fél, hogy nem lesz több alkalma látni ezt az arcot. De lennie kell. Már nem fog tovább menekülni, már annak vége, és én sem fogom elriasztani. Ezt nem fogom elszúrni. Istenem, hadd, hogy ne szúrjam el.
- Akarom - felelem egyszerűen, csöndesen. A hangnemére csak mosolygok, ami talán idegölő, de mást nem tudnék most reagálni rá. Rég megtanultam, mit jelent ez a hangnem. Olykor nem kezelem jól, olykor hasonló hangnemben felelek rá, ami most biztosan nem végződne jól. Úgy tűnik, a Cole-szótáram még mindig nincs elévülve, csupán kissé poros és moly-rágta.
- Cole... Mikor számított ez bármit is? - kérdezem költőire véve a formát. Mert nyilván soha. Nem a szép látvány iránti vágy hozott minket össze, pláné nem az tartott meg mellette.
Egyébként látni azt a helyet, ahol alkot, ahol él, túl van a szép fogalmán. Nem lehet beszögezni ilyen sematikus ládákba.
Váratlanul meg is érkezünk, s mintha álomból ébrednék, úgy nézek fel az épületre. Soha nem szúrtam volna ki a többi közül. Követem a lépcsőházba, szorosan mögötte haladok, s közben iszom be a látványt, mint az imént az ő vonásait.
Beérünk, ő meg megy is befele, úgyhogy én sem kezdek el a cipőmmel babrálni. Majd szól, ha mégis kéne.
Mindenhol arcok. Elmosódott ködön át mintha mind engem figyelnének. Az idegent a szentélyben. Ők tisztán látnak, a köd csupán előlem takar. Ujjaim hegyét óvatosan végighúzom a falon, követem ecsetének vonásait. A megjegyzésére csak egy pillantásra méltatom. Persze, hogy meg kellett jegyeznie.
Hogy is mondhatná, hogy ezek jók? A falra mázolta lelkének sajgásait és örömeit; soha nem mondaná, hogy ezek jók. Pedig azok. Annál is többek.
Végre megjelenik a széles, louis-mosoly a képemen, ahogy lassan forogni kezdek, hogy mindent gyors egymásutánban be tudjak venni, de aztán hamar rájövök, hogy ez annyira nem jó ötlet, s kicsit szédelegve állok meg előtte a szoba közepén.
- Köszönöm - szólok halkan, egészen közel állva előtte, beburkolózva a cigijének füstjébe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726826#post726826][b]Liam Laoiseach - 2018.06.27. 21:48[/b][/url]

Jó döntés nyitva hagyni a lehetőségeket. Nekem sem ártana kicsit nyitottabbnak lennem. Biztos könnyebb úgy az élet. Vagy legalábbis érdekesebb, ha nem is könnyebb. De lehet, hogy igazából nem akarok érdekesebb életet. Nyugodtabb, igen, az kéne. Békésebb. Boldogabb. Ilyen elcsépelt hülyeségek.
- Én azért itt leszek, a biztonság kedvéért, hogyha túl elvinne a lendület a másik irányba, jó? - Ígéretemmel nem mondok semmi újat, hisz már voltunk itt. De tudom, hogy néha fontos elismételni, mert az ember hajlamos elfelejteni, hogy nincs egyedül, hogy számíthat másokra.
Az elképzelt jeleneten felnevetek. Beletúrok a hajamba, ujjaimmal próbálom felcuppantani az izzadt tincseket a fejemről.  
- Különös kis házasság lesz az - megcsóválom a fejem, még mindig szélesen vigyorogva. Ez körülbelül az első alkalom, hogy valaki engem közvetlen kapcsolatba hozott az esküvő fogalmával - furcsa is hallani. Az apácák otthon nem számítanak, ők mindig össze akartak boronálni különböző lányokkal, ahogy elég idős lettem hozzá. Aztán egy bizonyos bejelentés után kicsit lelombozódott a lelkesedésük, de olykor azért felvetik most is, ha hazaírok, hogy na, találtam már valakit? Hány módon lehet még vajon leírni, hogy nem? Nem megy az úgy, hiába akarják ők.
- Ne félj, én majd vállallak - felelem tettetett komolysággal, de hamar újra felbukkan a vigyor az arcomon. - Nem terveztem ilyesmit, de az ellenkezőjét sem. Ahogy esik, hm?
Inkább csak a kölykökkel vagyok szigorú, meg persze ügyvédként, de Marci már hamarabb barát, mint diák. Neki nincs szüksége szigorra. Arra van szüksége, hogy itt legyek, hogy kirángassam a fejéből s jól érezhesse magát.
Gyakorlatilag ugyanarra, mint nekem. Win-win.
- Saláta? Egy kis focacciával mellé, azt jól csinálják itt, a sör mellé is csúszik. - Intek is a pincérnek, hogy rendelnénk, ha ráér. Mosolyogva hozzánk sétál, ismerősként üdvözöl, ami megint arra késztet, hogy a hajammal babráljak. Miért is nem szárítottam meg a fejem futás után?
Leadom neki a rendelést, én maradok a saját ajánlatomnál, mert megkívántam, aztán mellé kikérem a szüretlenemet is, s kérdőn várom, hogy Marcell is kérje az első kört magának.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726867#post726867][b]Liam Laoiseach - 2018.06.28. 19:38[/b][/url]

Nem tudom, mégis mire számítottam. Talán arra, hogy könnyű lesz ez. Hogy bejövök s rögtön ott lesz az első polcon a Tökéletes Ajándék. Hogy egyértelmű lesz, mi micsoda, mi a jó, mi a luxus, mi az, amire szüksége lehet, de esetleg nem engedheti meg magának.
Ehhez képest már negyed órája sétálgatok a polcok között s olvasgatom a cimkéket. Minden drága. Hogy élnek meg a festők? Vagy csak az én fejemben élt egy totálisan hibás kép erről az egészről. Az ár mondjuk nem probléma, csak így végképp nem tudom, mit vegyek. Már néhányszor megközelített egy eladó, de eloldalaztam előle. Kicsit röhejesnek érzem magam. Nagyon nem illek ide a nyakkendőmmel és az élére vasalt nadrágommal. Láthatóan hat éves korom óta nem fogtam ecsetet, akkor is többet mázoltam a falat, meg nyomtam a festéket a számba, mint a papírra. Igazából emlékem sincs arról, hogy valaha tettem volna ilyet, csak feltételezem, mert minden gyerek fest. Ugye? Többre mennék, ha lennének emlékeim a gyerekkoromból, de soha nem tudtam előcsalogatni őket. Mintha már indulásból koravén kamaszként jöttem volna a világra.
De most mégis ajándékot fogok venni egy festőnek. Valahogy kitalálom. Például az a szett ecset… az olyan szépen néz ki. Ára is van. Azt írja, hogy… közelebb hajolva kibetűzöm, hogy akvarell. Az most akkor jó, vagy nem?
Kétségbeesetten nézek körbe. Az eladó már rég feladta s inkább egy másik vásárlót zaklat. Megvakarom a tarkómat. Ha behunyt szemmel találomra leölelek néhány dolgot a polcokról, lehet, hogy lesz benne valami értelmes is. Mondjuk nem megyek a gyurmák meg egyéb, gyerekeknek való cuccok közé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726910#post726910][b]Liam Laoiseach - 2018.06.29. 18:20[/b][/url]

Elfelejtettem, hogy milyen különös s rémisztő lehet először látni egy átalakulást. Hisz nem egy hoppra történik. Előbb egy groteszk hibriddé válok, csak utána kezdek formálódni emberré. De erre csak akkor jövök rá, amikor már emberként állok előtte s látom, ahogy az arcán a kósza rémület végtelen, kerekszemű csodálkozássá lényegül.
Elfogadja a reggeli rántottát, bár nem vagyok biztos benne, hogy felfogta, mire mond igent. Mindenesetre megindulok a konyha felé, s csak hallgatom hátulról a kérdéseit. Előveszem a tojást a hűtőből, mellé kikotorok valami sonkafélét meg sajtot, ha már van, tegyünk bele azt is.
- Igen, animágus vagyok - felelem végül, mert látom, hogy tényleg választ vár. Mintha lett volna itt még egy kis zöldhagyma. Vagy megettük? Újra elmerülök a hűtőben. Itt nincs semmi. Mindegy, a sima is jó lesz.
- Öhm - megvakarom az orrom szórakozottan, miközben megállok előtte. Kicsit lassan jut el a kérdése a tudatomig. Nem látott még tasmán ördögöt? Képen sem? Azt a régi mugli rajzfilmet sem? Báár… amennyire valósághű az a rajz.
- Tasmán vagy erszényes ördög - válaszolom. Ha a rajzfilmet sem ismeri, majd meg kell mutassam neki. Vicces. - Ausztráliai ragadozó, veszélyeztetett faj, bár azt mondják, mostanában kezd növekedni a populáció. Nagyon furcsa volna, ha kihalnának, hisz akkor egy nem létező faj formáját hordanám. Nem egészen világos, mi az erre vonatkozó szabály, hisz dinó animágusok sem rohangálnak fel-alá. - Az illusztráció kedvéért úgy csinálok, mintha rövid t-rex karjaim lennének és így próbálom megragadni a fakanalat, persze sikertelenül, s majdnem leverem a tojásokat a pultról, úgyhogy gyorsan abba is hagyom a bénáskodást, s inkább csak szélesen mosolygok, igyekezve elrejteni a zavarom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=727112#post727112][b]Liam Laoiseach - 2018.07.02. 22:11[/b][/url]

Megilletődött, kósza boldogság-szellem járja át a szívem. Elhozott ide. Kitárta előttem az ajtót  s csak csöndben figyel, hagyva, hogy körbejárhassak. Hogy hozzáérhessek az alakokhoz. Talán nem mondtam neki elégszer, talán nem tudtam soha igazán kifejezni magam, hogy mennyire csodálom minden ecsetvonását. Minden színfoltban őt vélem meglátni, őt érzem ki az árnyékok mélyén, a fények peremén. Akkor, ott, a kiállításon, az olyan sokkoló érzés volt. Látni önmagam rajta keresztül. Látni, ahogy ő lát. Látni a többit. Látni őt. Vásznon és hús-vér formájában. Már akkor éreztem ezt a templomi áhitatot, nem is gondolva, hogy hamarosan elhoz ide. Tán akkor épp semmit se gondolva. Csak megmaradva a jelenben, örülni mindennek. Mint most.
Követem biccentésének útját s elidőznek ujjbegyeim képmásának vonásain. Kissé megkopik az örömöm, ahogy elnézem a képét. Ha úgy festhetné meg önmagát, ahogy én látom... Ragyognának a színek. A vörös a naranccsal táncot járna, és beköltözne a szeme sarkába.

Úgy állok itt előtte, hogy tisztán láthassa, amit én látok, amikor rápillantok. Láthatja, ha akarja látni. A nevetése átmelegít, aztán kicsit közelebb húzódok, hogy jobban láthassam a mosolyát.
- Ők mind te - adom meg az egyszerű feleletemet, kicsit felhúzva a vállaimat, hogy aztán újra leengedjem őket. Hogyne érnék szépen hozzájuk. Nem merném megzavarni intimitásukat, csendjüket. Nem is akarok belesni a vásznak, falak mögé. Nekem egy falat ígért, és azt is adott. Nem akarok többet hasítani ki magamnak, hisz már ez is csodának minősül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=728539#post728539][b]Liam Laoiseach - 2018.07.11. 20:03[/b][/url]

Kiszúr engem egy lány, szintén vásárló. Azért nem rohan le egyből, hogy pardon, mit csinálok itt, adjon-e térképet, hanem csak felém sétálgat diszkréten. Tény, hogy feltűnő jelenség lehetek. Nem tudom, hogy meneküljek, vagy maradjak. Ha maradok, talán segíteni fog. De ugyanakkor, ha maradok - segíteni fog. Épp ez a baj. Azt hittem, menni fog ez egyedül is. Mert mennie kell egyedül. Mert én akarok ajándékot adni neki. Legalább egy ennyit hozzak össze önerőből. És mert rögtön tudni fogja, hogy én választottam ki neki vagy valaki más. Nem akarom, hogy azt higyje, nem is vettem a fáradtságot. Hogy fogalmam sincs, mit adok, csak adok valamit, ami után elszalasztottam a titkárnőmet ebédidőben. Nincs is titkárnőm, de az mindegy.
A dilemmámat eldönti az idegen, amikor hozzám szól. Lenézek rá a szemem sarkából, aztán tovább stírölöm a polcokat.
- A… - kezdem, de megállok s megköszörülöm a torkom. - Egy festőnek szeretnék ajándékot venni - felelem végül. Majdnem másképp neveztem meg Colet. Az agy hülye egy testrész, furcsa dolgokat talál ki, az ember meg csak néz, hogy mi van. - Ennyire feltűnően szenvedek? - Önkritikus, lesajnáló kis mosollyal megcsóválom a fejem.
- Nem jártam még soha ilyen helyen - vallom meg neki, ha már így érdeklődött. Az egész helyzet bizarr. De hogy miért az… nem tudom. Hisz ez egy bolt. Nem most másztam ki a barlangból, tudom, hogy ezek hogy működnek. Mégis úgy érzem, mintha most bújtam volna ki a tojásból s védtelen, esetlen fiókaként sírok bele a nagyvilágba. Ami nevetséges, igazán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=728693#post728693][b]Liam Laoiseach - 2018.07.12. 17:58[/b][/url]

Még soha senki nem ámuldozott ennyire azon, hogy animágus vagyok. Leszámítva azt a pár muglit, akik véletlenül megláttak, de ők úgysem tudták, mit látnak, aztán meg arra sem emlékeztek, hogy nem tudják, hogy mit láttak. Gyorsan mozognak a minisztérium emberei. A Roxfortban ritka képességnek számított, de mindenki nevetségesnek tartotta a választásom. Pedig az kevésbé volt választás, inkább sors.
Csak figyelem, ahogy az arca egy neonbetűs tábla szuggesztív erejével hirdeti gondolatait. Nem kell sokat merengeni, hogy vajon mit érez vagy mit gondol. Szeretném elmondani, hogy ez veszélyes és előbb-utóbb nagyon visszaüt, de ahogy hallgatom a nevetését s érzem magamon a lelkes tekintetét, nincs szívem szólni. Talán nem fog visszaütni, talán nem fogja megbánni soha. Egy búrát húznék köré, rózsaszín felhőket varázsolnék a feje fölé s én közben idekint visszaverném a romlott világ minden mocskos kis támadását. Persze ez az egész butaság, tudom. De akkoris.
- Igen, és villákat - bólintok s mutatom az irányt is, bár már valószínűleg megtanulta, mi hol van. Nem olyan nagy ez a lakás. Enni is itt a pulton a legegyszerűbb, a másik felén lévő bárszékek relatív kényelmesek.
A kés már vágja is a hagymát, a reszelő meg nekiáll a sajtnak, én pedig előszedek egy tálat a tojásnak. Hamarosan már az egész a serpenyőben sül, a fakanalat rutinosan mozgatom ide-oda, hogy ne égjen meg a kaja.
- Utolsó évben tanultam meg. Úgy éreztük Frankyvel - ő… - elakadok, nem tudom, milyen igeidőt használjak. Megcsavarodik kicsit a szívem. - Ő volt a legjobb barátom. Szóval úgy gondoltuk, jól mutatna az önéletrajzban egy extra képesség, ha esetleg mégsem jön össze az ügyvédi karrier. A patrónus csak neki jött össze, hoppanálni pedig egyikünknek sem sikerült. Úgyhogy maradtak a könyvek és… - széttárom a kezeim, ahogy végigmutatok magamon, utalva a korábbi kinézetemre. - Meg ez. - Szélesen elvigyorodok hirtelen. Franky állati formája! Ha lehet, méginkább furcsa, mint az enyém. Ketten együtt voltunk igazán a menő duó. - Ő egy kapibarának tud átalakulni. Őket ismered? - kérdezem, miközben a serpenyőt szépen a tányérok mellé lebegtetem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=729434#post729434][b]Liam Laoiseach - 2018.07.17. 18:44[/b][/url]

Felém szól s én elfordulok végre a képektől. A kérése megolvasztja a gyomrom, egyszerre érzek örömöt és végtelen, kifogyhatatlan bánatot. Talán ez már mindig így lesz velünk.
- Téged látlak - felelem. Igyekszem megnyugtatni, megértetni. Tudom, hogy a képei csupán ferde tükrök. Akár az emlékeim, amelyek a lényét, alakját, hangját, illatát életben tartották annyi éven át. De már nincs szükség az emlékekre, sem a képekre. Itt van, végre tényleg itt van.
Bizonytalanul s tétóván állunk egymással szemben, már elég közel ahhoz, hogy kitudjuk lesni a másik apró ráncait, amelyek legutóbb még nem voltak ott, s meglátni a régi ismerős vonásokat, amelyekről azt hittük, már elfelejtettük. Most itt állva minden visszajön, deja vu, egy álom felsejlései.
De mégsem állunk elég közel, még nem érünk a másikhoz, nem is merek mozdulni felé, megdermesztett a pillanat, s ezt a habozást érzem az ő mozdulataiban is. A szavaimra mintha áram érné, mintha valami belső erő mozdításra bírná, s közelebb húzódik.
Próbálom megragadni a tekintetét, de az ide-oda cikázik az arcomon, a testemen, mindenen, amit ilyen távolságból be tud venni. Mintha félne, hogy köddé válok, s még mindig hihetetlennek tűnne, hogy itt vagyok. A borostám alatt pipacsnak öltözik az arcom, s a szarkalábaim elmélyülnek. Felvont szemöldökkel picit felé hajolok, még mindig a szemeibe próbálva nézni úgy, hogy viszonzásra leljek benne. Megérintem finoman az állát s magam felé fordítom.
- Itt vagyok. - Ahogy ő igyekezett megértetni velem, kérlelve, könyörgőn, hogy őt lássam, ne a képeket, ne az árnyat, amit a falakra vet, hanem csak, csak őt, ugyanúgy most én kérem őt, hogy engem lásson. Engem, most, itt. Látnia kell, hogy valóban itt vagyok, s hogy nem megyek sehova. Itt vagyok.
Nyelek egyet, s mielőtt meggondolhatnám magam, még mindig óvatosan tartva az állát közelebb hajolok, s lehunyt szemmel hosszan megcsókolom. A szívem kalapálása a gyomrom tájékáról kisugárzik szerteszét s átjárja az egész testem, felállítva a szőrt a tarkómon, bizsergéssel csiklandozva a gerincem tövét. Hirtelen újra abban a tengerszagú, nyirkos városban vagyok, azon a régi, csillagtalan éjszakán, amiről azt hittem, valaki mással történt meg, s a szívem sóvárgó örömmel engedi be az ismerős érzéseket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=729520#post729520][b]Liam Laoiseach - 2018.07.18. 20:35[/b][/url]

Körülöttem nyüzsög, én meg már majdnem rutinosan lépek ide-oda, hogy ne legyek útban, de azért az ételt is tudjam készíteni. Mikor minden megvan, épp feldobom a kávét is főni, aztán fel is huppanok az egyik székre.
- Gyakorlatilag óriási tengerimalacok, mint egy közepes termetű kutya, csak épp malac. Békés, nyugodt lények - magyarázom nagyon szakszerűen. Nem vagyok zoológus, minden, amit tudok, Frankytől tudom. Ami elég szomorú. - De ha lemalacozod Frankyt, garantáltan nem lesz békés, főleg nem nyugodt.
Tapasztalatból mondom ezt, az arcomra ki is ül a kellemetlen, de azért vicces emlék, bár ettől függetlenül mindig piszkáltam vele. Ő meg ördögözött, meg kenguruzott engem. Teljesen irreleváns, hogy mégcsak nem is hasonlítok egy kengurura. Ami Ausztráliában van, az neki kenguru.
Szedek a tányéromra s már fognék is neki enni, amikor jön az újabb kérdése, s leengedem a villámat.
- Évekig együtt dolgoztunk, előbb gyakornokként egy nemzetközi vállalatnál, aztán saját praxist nyitottunk egy lepukkant irodában Londonban. Potyogott le a festék a falról és a szomszédban hét gyerek bömbölt kórusban egész nap, de szerettem ott… a miénk volt. - Szórakozottan bökdösöm a rántottámat, egy makacs tojáscsomót próbálok szétnyomkodni.
- Aztán visszament az első munkahelyünkre társként, s most biztos úszik a galleonokban s pezsgőt iszik reggelire - felnézek a fiúra, s megpróbálkozok egy elég gyatra mosollyal. A kávéfőző sípolni kezd, s a villámat csörömpölve hátrahagyva odasietek levenni a tűzről. Lekapcsolhattam volna pálcával is, de szükségét éreztem, hogy felálljak s kicsit tegyek-vegyek, amíg ez a furcsa kavargó érzés a torkom mélyéről elmúlik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=729841#post729841][b]Liam Laoiseach - 2018.07.21. 22:14[/b][/url]

Nem csak a szentélyébe engedett belépni, önmagát is kitárt kapuként tartja elém, oldalszárnyai leghátra nyomva, szabadon, védtelenül, sebezhetőn, bátran. Az első lépés a legnehezebb, mert ismeretlen talajon állok, mégis oly ismerős, a lépésem bizonytalanul tapogatózó, akárha hosszú évek múltán próbálnék újra biciklizni, s minden olyan különösen otthonos s borzongatóan idegen. A kezdeti csodálat e hely iránt a háttérbe húzódott, már csak őt látom, de sziluettje peremén homályosan felderengenek a falak színei, az alakok suttogó vonásai, minden tökéletesen illeszkedik hozzá, köré, ez mind általa született és ez mind ő. Odakint számkivetett, magányos alakja idebent otthonra lel, s maga mellé engedett.
Így táplálkozunk egymás látványából és közelségéből, ő egy művész precizitásával figyeli a vonásaim, beleborzongok, de állom a szemmel boncolást és elemzést, s közben igyekszem beinni jelenlétének teljességét. Érintésemre kitágult pupillákkal, hevesen dobogó szívvel néz fel rám, s nem húzódik el. Nem szól, bár talán szólni szeretne. Nincs szükség rá. Megsimítom finoman hüvelykujjammal az álla vonalát.
Itt vagyok. Kit lát maga előtt, őt, aki régen voltam, vagy egy bizarr árnyat, mely mintha utánozni próbálná az emlékképet, de próbálkozása nevetséges, gyenge másolat csupán? Az idő megédesítette vagy megkeserítette számára a múltunkat? A kétely gyomként fészkeli be magát a szívem sarkába, mélyre eresztve gyökereit.

Az ajkaink egy pillanatra csöndes egyoldalúságban érintik egymást, lassan, nem akarom elriasztani, hagyok időt, hogy tudjon dönteni. Abban a megnyúlt pillanatban benne van minden; elhúzódhat, elküldhet, vagy viszonozhatja a csókom. Úgy tűnik, az élet egy időre mintha kitágult volna, s reménykedve-rettegőn nem merek átlépni a másodpercen, amiben még bármi megtörténhet.
Érzem, hogy mozdul az ajka s visszacsókol és a pillanatbuborék széthasad, a szívem nagyot dobbanva megkönnyebbül s már bátrabban merek közeledni hozzá. Karjai ráfonódnak a nyakamra, mire az én kezeim önként eldöntik, hogy mit is szeretnének tenni, és Cole derekára csúsznak.
A rettegés, a tétóvázás, a múlt most mind értelmét veszti. Nem számít, hogy kik voltak akkor ott évekkel ezelőtt, hogy mi történt velük azóta. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy itt van, a karjaim közt, s ha csak egyetlen éjszakáig, egyetlen hosszúra nyújtott percig is, de az enyém.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730179#post730179][b]Liam Laoiseach - 2018.07.25. 11:24[/b][/url]

Mintha ez a rántotta jobban sikerült volna, mint legutóbb. Csak van valami eredménye, hogy annyi főzös műsort nézek két ügyfél között. Még egy receptes könyvet is beszereztem, meg rendes fűszereket. Régebb fel se tűntek ezek a hiányosságok, mert nem volt kinek főzzek. Most azonban ez is sótlan, az se úgy sikerül, ahogy a vendéglőben láttam.
Thomas azonban az elejétől elégedett mindennel. A satnya főzési technikám mintha a gasztronómia csúcsa volna. Semmit nem tudok annyira elszúrni, hogy ő ne legyen boldog vele. Egy ilyen gyerekkel kinek kell Michelin-csillag?
Most mégis halkan koppan a villája s megáll a lelkes evésben. Kérdőn pillantok fel rá. Hirtelen teljesen elszontyolódott. Biztatón próbálok mosolyogni, mostmár úgy normálisan, de nem sikerül teljes szívből.
- Néha... - megvonom a vállam. - De csak munka miatt.
Hiányoznék neki? Lehet, hogy igaza van Tomnak. Mi volna, ha... írnék neki? Elmehetnénk most a postára s negyed órán belül már úton volna a bagoly. Vagy előszedhetném a telefonom, de az... olyan más. Muglis. Hideg, személytelen. De egy bagoly! Egy kézzel írt levél. Mindent elmondhatnék, amit évek óta meg kellett volna tegyek, de gyáva voltam és büszke.
- Lehet - végül csak ennyi válaszra futja. Sajnos nem olyan egyszerű ez. Ha csak pár hete, hónapja tartana, az más. De amikor ennyi ideje hagyja az ember savanyodni a lelkét, utána nagyon nehéz lekaparni róla a kérget. A régi sérelmek a legrosszabbak. Főleg ha már az ember nem is tudja, mi volt a kiváltó ok, az egész olyan nevetségesnek tűnik, s mégsem tesz semmit egyik fél sem.
Töltök magamnak egy csésze kávét, belelöttyentek egy kevés tejet, aztán komótosan kavargatva visszaülök a tányérom mellé. Figyelem, ahogy a barna lében örvény keletkezik, aztán gyorsan visszafele mozgatom a kanalat, amire egy kevés kifolyik a kezemre és az asztalra.
- Megkérdezhetném, hogy mit csinál - vetem fel bátortalanul, a kezemet és az asztalt törölgetve egy szalvétával. Arra csak válaszolna. Ha ilyen távolságtartóan kezdem s nem rukkolok rögtön elő a régi dolgokkal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=732349#post732349][b]Liam Laoiseach - 2018.08.19. 21:56[/b][/url]

Kérdőn pillantok le rá. Tehát nem csak nekem okoz gondot. De várjunk csak. Maga az ajándék-vásárlás nehéz dió, vagy ez az egész művészet biznisz? Biztos mindenkinek saját stílusa, saját preferenciái vannak, két művész nem tenné be ugyanazokat az eszközöket a kosarába. Mit is gondoltam. Hogy majd én eligazodom itt? Lehet akkor se tudnék, ha teszemazt értenék hozzá. Úgy érzem, teljesen kezdek rákattanni a dologra. Nem tudtam, hogy ilyen ez. Ez az egész. Nem szoktam megoldhatatlan feladatok elé kerülni. Logikával, fenékkel vagy ököllel, de valahogy mindig a végére értem.
Jól van, lehet, hogy csak ajándékot venni nehéz. Abban sincs túl sok tapasztalatom. Egy maréknyi embernek kellett vegyek az életem során, ők pedig vagyok a nevelőim vagy a barátaim voltak. Egyik esetben sincs ilyen nyomás az emberen.
Igyekszem rendezni a fejem, ami pókerarc, ha koncentrálok, de ha elfeledkezek magamról, minden gondolatom három mérföldes távolságból tökéletesen kivehető.
- Kösz - eresztek meg egy vérszegény mosolyt, de értékelem ám a próbálkozását.
- Hát... - Tényleg, milyeneket szokott? Szépeket. De attól tartok, ez nem segít. - Portrékat? Úgy tudom, többféle eszközzel is kísérletezik, még falfújó sprayvel is. - Az emlékre szélesen elmosolyodok, s hogy zavaromat rejteni próbáljam, megvakarom az arcom. - Olaj? Úgy hiszem, azt kedveli.
Mekkora blöff. Nem vagyok én erre felkészült, hajaj. Nem szoktam nem felkészülve lenni. Körülbelül ez a legnagyobb félelmem, rögtön az alap egzisztenciális veszélyek után persze.
- Van olyasmi, amit minden művesz szeretne, de túl extra luxusnak tűnik? Nem tudom... önfestő ecset? Valami, ami nem egy tubus festék?
Lehet, hogy el kellett volna menjek egy varázsfestőhöz, aki mozgó képeket készít s őt kérdezzem meg. Cole soha nem fest olyanokat, de nem is kérdeztem, hogy miért nem. Vagy hogy azt hogy kell. Lehet nem is tudna, s csak emlékeztetném erre őt, ami biztos nem lenne egy ideális ajándék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=733263#post733263][b]Liam Laoiseach - 2018.08.30. 19:38[/b][/url]

Akkor ott mintha másképp érintettük volna egymást. A levegő is mintha nehezebb lett volna. Vibrálón ülepedett meg rajtunk. Borzongató volt. Most viszont mintha közelednénk a parthoz. Fényesebb minden. Légiesebb. A múlt súlya apránként feloldódik, mint só a vízben, ajkai az ajkamon úgy itatják fel a szívem maszatát. A végén tisztább, fényesebb leszek. Hitetlen kis boldog szusszanás hagyja el a szám, megszakítva a csókot egy pillanatra. Azt hittem, minden csak nehezebb lesz majd ezután. Ha lesz egyáltalán ez után. Annyi év… Volt időm átgondolni. Volt időm rájönni, hol hibáztam. Volt időm hiányolni őt. Sok imámba és gyónásomba telt valamelyest rendezni a bűntudatot, bár teljes feloldozást nem tudtam kapni. Hiányzott az a rész, amikor én bocsátok meg magamnak. És amikor ő - a legfontosabb talán. Nem tudva, hogy miért hagyott el, nem tudtam nem arra gondolni, hogy az én hibámból, miattam. Hogy talán rájött, ez az egész egy nagy hiba volt, helytelen s nem mellesleg törvénytelen. Nevetséges is most belegondolni - hogy Cole elhagyjon azért, mert amit tettünk, törvénytelen? Mintha valaha különösen érdekelte volna. Még akkor is, ha ő áll a rövidebb végén.
Most itt ez már nem számít. Úgy érzem, ha feloldozást nem is, új lapot kaphatok. A többivel pedig majd elszámolok, mikor oda kerülök.
Elmosolyodom a kérdésére és corny válaszok tömege bukkan fel a fejemben. Szerencsére nem ejtem ki őket, nem rontom el a pillanatot, csak a mosolyom felel neki. Igen, itt maradok. Ma éjszaka és minden éjszaka, amikor csak kéri. Ha majd azt mondja, hogy elég, hogy menjek el, ha helyet és időt akar magának, akkor majd elmegyek. Addig viszont nem, többet nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=733569#post733569][b]Liam Laoiseach - 2018.09.06. 09:49[/b][/url]

Nem könnyű a változás, ha nem magától, természetesen jön. Néha még akkor sem. Hiába tudod, hogy jobb lesz neked úgy, hogy jobb lesz másnak is talán. Mindig így van. Egyedül sokszor lehetetlennek tűnik - persze nem az. Csak az lehetetlen, hogy megérintsd az orrodat a nyelveddel, minden más lehetséges, ha elég fantáziád és kitartásod van. De mégis jobb, ha van melletted valaki. Egyedül a végére sokszor értelmét veszti, és a feladás eshetősége is nagyobb.
- Nem tudnék érdemben nyilatkozni a házasságról.
A szüleimét se láthattam, nekem sincs. Az ismerőseim többsége vagy munkamániás ügyvéd vagy meleg, és egyik kategória sem a legalizált kapcsolatok bajnoka - különböző okokból, de végül csak egykutya. Az ügyfeleim nagy része is a házasságuk miatt kerülnek hozzám. De biztos van olyan kapcsolat is, ami nem a törvényszéken ér véget. Kell lenniük, épp csak én nem szoktam találkozni olyannal. Majd a Marciéké olyan lesz. Illetve hát a miénk, mert én is tagja leszek.
- Ha a házasság intézménye idegen is számomra, te nem vagy az. Biztosan jó lesz.
Magánemberként ritkán teszek ilyen magabiztos és kategorikus kijelentést. Ügyvédként is óvatosan bánok a biztossal, mert olykor felbukkanhat egy új tanú, egy bizonyítékról kiderül, hogy nem lehet felhasználni. Néha nem tőlem függ. De ez majd tőlük fog függni. És én egy kicsit hadd legyek romantikus optimista, rám fér, úgy érzem.
- Tizenegy évesen megismertem egy öregembert, akinek volt egy dojo-ja Londonban. Azt hittem, csak hülyéskedik, amikor megmondta. De végül csak elmentem, mert… - egy pillanatig szórakozottan babrálok a sótartóval. - Azt hiszem, már említettem, hogy egy kolostorban éltem akkor, nem? Ez még azelőtt volt, hogy elmentem volna a Roxfortba. Én voltam az egyetlen gyerek a sok apáca között, távol Galwaytől, távol mindentől, amiben felnőttem.
- Az öregember vak volt, soha nem is látott. Törékeny alkatú, mint egy madár. De tényleg volt egy dojo-ja - az emlék lassan mosolyt fest az arcomra. - És ahogy mozgott! Évekbe telt, mire sikerült eltalálnom edzés közben. Még több időbe, mire sikerült először győznöm. De arra már ő idősebb lett, én meg elértem a mostani magasságom és izomtömegem, úgyhogy nem volt tisztességes győzelem.
Nem szoktam Stickről beszélni, vagy a gyerekkoromról. Azt tudják általában rólam, hogy apácák neveltek s korán elkezdtem a harcművészetet, de a részleteket rendszerint homályban hagyom. Az az enyém. Most mégis megeredt a nyelvem, én sem értem a dolgot. Lehet, hogy a futás serkentette endorfin-hullám, lehet a bizalom, ami már egy ideje alakulgat. Lehet csak úgy érzem, neki elmesélhetem.
Közben kiérkezik a rendelésünk, de amíg nem jutok el a mosdóig, nem fogok hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=733734#post733734][b]Liam Laoiseach - 2018.09.09. 20:30[/b][/url]

Lélekszakadva tettem meg az utat a műhelyig a kapitányságról. Átkozom a percet, amikor nem tanultam meg hoppanálni, amikor az irodában felejtettem a mobilom, amikor ez az egész elkezdődött, amikor hagytam, hogy elkezdődjön. Dübörgő szívvel, hangosan lihegve fékezek be az ajtó elé, s nem gondolkodok, nem kezdek el finomkodni, hanem rendesen verni kezdem az öklömmel. Csak legyen itthon! Rettegve bámulom az ajtó fáját, tenyerem még mindig rajta nyugtatom, már abbahagytam a dörömbölést, fülelek, valami neszt, valami életjelet próbálok kivenni. Istenem, könyörgöm.

A fiú élettelen teste beévődött az elmémbe, mindenhol őt látom, furcsán álló karját, szürke arcát, de az arca nem az övé, hanem a Cole-é, nem tudom nem őt látni, s tudom, hogy ez borzalmas részemről, hisz a fiú csak jót akart, csak segíteni, tenni valamit, bármit, én meg... Legyél itthon! Aztán... aztán majd... előbb csak tudjam, hogy jól vagy.

Izzadt fürtjeim a homlokomra vannak tapadva, fekete pólóm a testemhez ragadt, az egész kinézetem űzött vadé, bűzlök a félelemtől. Az idekint töltött éjszakák, a munkám, semmi se készített fel erre. Amikor esélytelen erőfölénnyel nézek szembe, a szívem akkor is nyugodt marad. Magabiztos, sziklaszilárd. Most őrült rémültségben tombol, túl a racionalitáson, túl a megszokássá vált küzdésen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735227#post735227][b]Liam Laoiseach - 2018.09.27. 20:53[/b][/url]

Hallottam a hangját! Biztosan a hangja volt, felismerem. Az ajtó és a falak tompa morgássá fojtják, de ő kellett legyen. Léptek surranása, közeledik, megáll, biztos kiles, én hátrébb lépek, hogy láthasson, felnézek a kukucskálóra, próbálok átlátni rajta. Én vagyok!
Kinyílik az ajtó és tényleg ő, épségben van, itt van, nem értek még el hozzá, talán nem is fognak. A megkönnyebbüléstől mintha minden erőm kiszállna belőlem, hatalmas sóhajjal beljebb lépek, gyakorlatilag bezuhanok  a karjaiba. Izzadt testem gusztustalansága sem érdekel most, csak hadd tartsam egy kicsit így, egészen közel.
- Jól vagy... - suttogom bután, apró, erőtlen kacagással, ami hirtelen elfúl, s elhallgatok, mert félek, hogy megbicsaklana a hangom. Csak most érzem igazán a kimerültséget, a rettegés okozta agyonhajszoltságot, most meg, mikor már elmúlt a közvetlen veszély okozta adrenalin, lábon állni is alig tudok.
- Azt hittem... - kezdek neki, de nehezemre esik beszélni. Beljebb botorkálok a segítségével, és szó nélkül lezuttyanok az ágy szélére. A fejemet lehorgasztva megdörzsölöm az arcom, félresöpröm a homlokomra ragadt tincseket és végül felnézek rá, mélyet sóhajtva. Minden ellenére egy kósza, bágyadt görbére kúszik a szám. Beiszom a látványát, az élő, egészséges lényét, zavart-riadtan is szép arcát.
- Azt hittem, történt veled valami. De persze butaság... - megrázom a fejem sóhajtva. A megkönnyebbülés ellenére nem párolgott el teljesen a félelem. Az, hogy még nem jártak itt, nem jelenti azti, hogy nem is fognak. És Cole nem fogja engedni, hogy dadusosat játsszunk, ahol nem engedem kartávolságon kívülre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735418#post735418][b]Liam Laoiseach - 2018.09.29. 20:46[/b][/url]

Türelme, gondoskodása megnyugtat, s hálásan mosolygok fel rá. Sajnálom, hogy így a frászt hoztam rá. És mivel így berontottam hajnali - egykor? kettőkor? fogalmam sincs, hány óra lehet -, magyarázattal is kell majd szolgálnom. De egyébként is tudnia kell. Nem tarthatom sötétségben, mikor a saját testi épségéről, vagy egyenesen az életéről van szó. De csak nem mennének el odáig... persze eddig azt hittem, egyáltalán nem bántanának senkit, nem komolyan, és most mégis ott fekszik egy fiú egy hullaházban.
A javaslatára megkönnyebbülten felszusszanok. Nincs minden rendben, de olyan jó hallani tőle. A csókjára önkéntelenül is közelebb hajtom a fejem, aztán úgy maradok, lehunyt szemekkel. Még mindig nehéz a szívem, mintha vasmacskát kötöztek volna hozzá és most süllyednék megállíthatatlanul.
- Maradok - felelem halkan s felpillantok rá. Ha nem kérte volna, úgyis maradnék. Ha nem engedi, hogy vele aludjak idebent, akkor a ház előtt verek sátrat ördög formámban, úgy kevésbé lennék feltűnő. De örülök, hogy nem kellett a b tervhez folyamodnom. Vagy az már a c? Összefolynak már a gondolataim, minden egyszerre bukkan fel, kivehetetlenül.
Közelebb fészkelem magam hozzá, a vállára hajtom a fejem, az orromat hozzádörgölve finoman. Értettem én, hogy zuhany, meg kaja, mindkettő rám fér, de egy kicsit jó elveszni itt mellette. Nem szoktam sebezhetőnek mutatkozni senki előtt. Egyszerűen nem megy az nekem. Annyira feszélyez a helyzet, hogy szálkás és rideg maradok. Nem mintha nem lenne egy ilyen oldalam is... Istenem, de még mennyire, hogy van. Hányszor omlok össze, hányszor tombolok... Most nem érzem magamban a gátat. A félelemre takaróként borul az otthonosság megnyugtató melege, s ha nem is szünteti meg, de legalább kevésbé lesz rémisztő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=737128#post737128][b]Liam Laoiseach - 2018.10.19. 14:08[/b][/url]

Ha tudná, mennyire jó az, hogy ő itt van, hogy jól van. Egy futó mosollyal felelek, tenyeremet finoman az arcához tapasztom, hüvelykujjammal megsimogatva az álla vonalát, a szája sarkát.
Mint ott, régen, a tengerszagú városban; ő még riadt kölyök, én a kívülről érkezett idegen, aki próbált mindig ott lenni, vele lenni, amikor csak lehetett s amikor csak hagyta. Sokáig ez volt a szereposztás. Ezidáig. Most mintha hallanám a sirályok rikoltását a távolban.
Szusszanva belemosolygok a simogatásába, az annyira ismerős, megnyugtató mozdulatokba. Az én szavaim, mozdulataim ezek, tőle annyira különösnek hat, de annyira hálás vagyok érte, hogy itt van. Hirtelen nehéz sóhaj szakad fel legbelülről, önkéntelen is megdörzsölöm a mellkasom, mintha a fájdalmat próbálnám kinyomkodni onnan, de hiába.
Elmondanám én, neked mindent, mindig. Felnézek rá, esdeklőn, szólásra nyílik a szám, de aztán nem jön ki hang rajta. A bűntudat bogot kötött a torkomra. Félrepillantok, most veszem észre először a laptopját, s rajta hagyom a tekintetem, mert így könnyebb, mint aggódó szemébe nézni.
- Volt egy fiú - kezdek neki nehezen, az igeidő marja a szívemet. - A testvére belekeveredett egy fekete mágiával üzletelő bandába és... - Pont én, akinek ez a kenyere, nem tudok most kiejteni ilyen mindennap használt szavakat? Lehunyom a szemeim, szorosra zárom őket, s szabad kezemet a homlokomhoz emelem, lassan végighúzom az ujjaim rajta, újra meg újra.
- A fiú bosszút akart állni a testvéréért. Pálcával, ököllel, bárhogy, csak... nem tudta másképp levakarni magáról a gyász és a düh fojtogató ujjait. Segíteni akartam neki.
Leengedem végre a kezem és felé fordítom az arcom, a kulcscsontját fixírozva távolba meredőn.
- Borzalmas, amit a fiúval tettek. - Borzongás fut át rajtam. - Nem tudtam, hogy képesek lennének ilyesmire, de ezek után... azt hittem, utánam is jönnek.
Nem tudom rábírni magam, hogy kimondjam, hogy utánad. Tudom, hogy mennyire írtózik az agressziótól, a fegyverektől, soha nem is próbáltam megismertetni az életem ezen részével. Most viszont muszáj berántanom a mocsárba, ahonnan eddig tisztán, távol igyekeztem tartani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=740201#post740201][b]Liam Laoiseach - 2018.11.10. 13:09[/b][/url]

A szavaim utáni csend keserű félelem-szagú, megülepszik köztünk, megpróbál rést vágni, beférkőzni a csontjainkba is. Lehorgasztott fejem lassan a vállának döntöm, mint a kutya, amikor tudja, hogy rosszat tett és sajnálja, de nem tudja kifejezni magát, nem tud emberül. Érzem, amint borzongás fut végig a testén - tehát megértette. Mélyet sóhajtok s felemelem a fejem. A tények, a konkrétumok után érdeklődik, s ez a tényszerűség, ez a már rutinos kérdésfeltevés rosszabb mindennél.
- Néhány órája. Felbukkant egy auror nálam, személyesen akartak értesíteni, mert... az ilyen esetek általában nem állnak meg ennyinél. És mert ismernek, sokan kollégáim az akadémián is.
Miközben tárgyilagosan válaszolgatok, az agyam némán kiáltja folyamatos egymásutánban, sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom. A fiú arca, legutóbbi beszélgetésünk, bátorításom, ígéretem, hogy nem hagyom cserben, újra fel-felvillannak bennem, s minden villanás egy ólomütés a gyomorszájam környékén. De ez még mindig jobb, mint Cole szemébe nézni.
- Ne, kérlek... - végre rápillantok, tényleg rá, nem csak úgy meredek a feje mellé. Arcát tenyereim közé fogom, ujjaim beletúrnak a hajába, s közelebb hajtom hozzá az arcom. - Az aurorok már rajta vannak, nekem is vannak kapcsolataim, megoldjuk, megoldom.
Hogyha esetleg eddig nem volt veszélyben, nem akarom, hogy a radarjukba kerüljön.
- Csak legyél éber, ne engedj be senki idegent, amikor nem vagyok itt, és a többit bízd rám, kérlek, jó? - Ott van már a nyelvem hegyén, hogy minden rendben lesz, de nem bírom kimondani. Túl felelőtlenül használtam ezt a kifejezést, és neki nem akarok hazudni, nem olyasmiről, amiről nem muszáj.
Hív fürdeni, el egy kicsit innen, kikapcsolni, én meg hálásan elfogadom a kezét s felkelek, szorosan mellé állva, egy pillanatig magamhoz húzva, amíg csókot nyomok a szájára, minden betarthatatlan ígéret helyett ezt válaszolva neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=742055#post742055][b]Liam Laoiseach - 2018.12.03. 12:25[/b][/url]

Hosszú, tárgyalótermekben töltött nap után hol is lehetnék, ha nem az irodában? A mugli ügyfelek felemésztik a teljes időmet, így - az amúgy főállásnak titulált - mágikus ügyekkel csak program után tudok foglalkozni. Őket ez annyira nem is zavarja, megszokták, hogy sötétedés előtt rendszerint ne is keressenek. Ők legalább tudják, hogy van más munkám is. A mugliknak mit mondhatnék? Bocsi, kettőre jön egy boszorkány, négytől pedig órám van az aurorképzőben? Már a srácok is kezdik megszokni, hogyha sürgősen szükségük lenne rám, ne a dojoban, hanem itt keressenek. Lassanként mindenki itt toporog a küszöbön, s ha nem szerzek egy időnyerőt, nem fogok végezni soha semmivel idejében.
Pittyen egyet a telefonom. Hagyom, biztos a holnap reggeli tárgyalásról kapok már megint egy emlékeztetőt. Kissé control freak a nő. Inkább felveszem a telefont, mielőtt még felhív, hogy miért nem válaszolok.
Nem ő írt. Cole. Önkéntelenül is mosolyogni kezdek, mint egy barom. A tenyerembe támasztom az arcom, az ujjaim a billentyűk fölött lebegnek. Érkezik egy második üzenet. Mostmár rendesen vigyorgok. Szórakozottan babrálni kezdem a nyakláncom; belenyomom a kereszt szárába az ujjam és a fájdalom kicsit visszabillent. Legalább válaszoljak, ne csak vigyorogjak. Tömören, komolyan írok, mintha épp nem érnék rá. Pedig úgy írnék még valamit. Megkérdezném, mit csinál. Le is írom a kérdést, de olyan... soknak tűnik. Mintha nem bírnám ki este tízig, ami amúgyis egy óra múlva lesz. Nem akarok az a fajta lenni. Aki napjában ötven üzenetet küld és minden lépésről beszámolót kér. De az sem akarok lenni, aki a munkájának él, aztán későn este hazaállít, bevág két sört és elalszik a tévé előtt. Nem mintha lenne tévéje neki vagy nekem. És nem mintha hozzá mennék haza. Az egész annyira járatlan út, fogalmam sincs, hogy merre induljak, vagy ha már elindultam valamerre, az a jó irány-e. Szeretném, ha valaki ide adná az útmutatót ehhez. Tessék, Liam, így kell ezt csinálni, ezeket kell mondani és ezek a szabályok.
Gyorsan kitörlöm, amit írtam, s teszek egy mosolygós smileyt, amit végképp nem szoktam használni, én az a smileyk nélküli érzelemmentes üzenetek híve vagyok, de most ha nem írok valamit még, biztos azt fogja hinni, hogy megzavart és nincs kedvem átmenni hozzá. Megnyomom a küldés gombot, aztán megvárom, amíg elsötétedik a képernyő, semmi válasz. Ráejtem a fejem a telefonra. Felberreg a homlokom alatt, gyorsan felülök. Megint vigyorgok. Aztán jön egy másik üzenet. Egy kép. Felszökik a szemöldököm, a görbe a képemen tovább nyúlik. Sóhajtva megrázom a fejem. Mindketten olyan mamlaszok vagyunk, hogy egyszerre érzek vágyat arra, hogy gyorsan töröljem ezt az egész beszélgetést, és kinyomtatva bekeretezzem. Aztán egyiket se teszem.
Nem sokat haladok a munkával, még egy ideig teszem magam, mintha dolgoznék, de aztán már negyed tíz, s tudom, hogy legalább öt percbe telik, amíg összeszedem magam, és még legalább húsz percbe, amíg odaérek, úgyhogy akár neki is foghatok.

- Szia - köszönök vissza, mikor ajtót nyit. A csókot viszonzom, rövidebben, mint szeretném, de próbálok nagyon lezser maradni. Van nálam egy üveg bor, amit most feltartok, mint valami tokent, amivel belépést nyerhetek, de igazából csak nem tudom megszokni, hogy otthonosan mozogjak nála, s vendégként mindig illik valamit vinni. Ha már nem hozok semmit, akkor az már csak egy lépésre van attól, hogy saját polcot kapjak a szekrényben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=744256#post744256][b]Liam Laoiseach - 2018.12.29. 10:20[/b][/url]

Az ajándékom láttán felnevet, s ha nem lennék teljesen transzban ettől a hangtól, még akár zavarba is jönnék. Így csak mosolygok rá átszellemült fejjel egy pár pillanatig, aztán pislogok egy párat s beljebb lépek.
- Kár lenne, hogy egyedül igyam meg - hozakodok elő egy elég vérszegény kifogással. Egyedül nem szoktam borozni, erre talán már ő is rájött. Frankyvel mindig vagy sörözünk, vagy valami erősebbre kapcsolunk. Söröztünk. Nehéz megszokni, hogy múlt időben gondoljak rá. Az olyan, mintha meghalt volna, pedig köszöni, tök jól megvan. Vagyis gondolom. Fogalmam sincs.
Elindul Cole előre, én meg követem, a kezét fogva kacsázok be a konyhába.
- Ne aggódj, protokoll-ajándék volt, csak porosodott volna az irodában. - Ez tényleg igaz. Nem költöttem a piára, kivételesen. Máskor nyilván ezt-azt szoktam venni, ha ide jövök, már csak egy hajszál választ el attól, hogy beállítsak egy csokor virággal. De az megint az a misztikus határvonal, amit ha átlépek, utána minden más lesz. És az agyamat nem tudom leszoktatni arról, hogy a mást, az újat rögtön valami ijesztővel, rosszal asszociálja. Ez van, amikor egy majd' kétezer éves katolicizmust sulykolnak beléd pelenkás korod óta. Nehéz utána elhinni, hogy van még új a Nap alatt, ami nem az ördög műve.
- Kajával vársz és még én vagyok a rokonokhoz-jövök-látogatóba? - kérdem nevetve, de magamhoz húzom egy pillanatra a fiút és megcsókolom. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire meghatott ez az egész, hogy áthívott és ennyire készült és úgy igazán látszik rajta, hogy örül, hogy itt vagyok. Mennyire más ez a Cole, mint aki évekkel ezelőtt eltűnt az életemből. Szeretném még egy kicsit magamhoz ölelni, de inkább elengedem s odalépek a konyhaasztalhoz, hogy lepakoljam a bort, s a táskám is az egyik székre.
- A saláta tökéletes. - Igazán nem akarom, hogy tőrje magát, már ennyi is bőven elég. Tudom, hogy nem az a háziasszony-típus, távol áll tőle ez az egész. Azt akarom, hogy jól érezze magát, ne feszengjen. Jó, lehet, hogyha nem hoznék én is mindig valamit, amivel jól megalapozom a vendégvagyok-hangulatot, akkor ő is kevésbé lenne feszült. Inkább odalépek mellé és feltűröm az ingemet könyökig. - Mit segítsek? - Közben a nyakkendőmet is leveszem, mielőtt még belelógna a kajába, s meglazítom a felső gombokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=748644#post748644][b]Liam Laoiseach - 2019.02.03. 17:59[/b][/url]

Tudom, mire gondolsz. Hogy kár rád pazarolnom. Ismerlek. Semmi sem túl drága vagy túl értékes, ha rólad van szó. Megszokhattad volna már.
Mindebből semmit sem ejtek ki, csak nézek rá hosszasan, féloldalas mosolyommal, szeretnék kinyúlni érte, kócába beletúrni, tarkójára csúsztatni a kezem és suttogva mindent elmondani, addig mondani, amíg elhiszi. Helyette viszont csak nézem egy darabig, aztán beérem egy csókkal - bár ez nem csak "beérem", ez annál több, ez minden talán.
- Néha úgy is érzem magam - vonom meg a vállam nevetve. - Csak nem én szolgáltatom a piát, hanem a klientúra hozza, fizetségként, amiért meghallgatom őket és képviselem a jogaikat. Alapjáraton nem sokban különbözök egy kocsmárostól, csak kicsit több a munka.
A helyzet az, hogy tényleg sokan fizetnek így, mert másként nem tudnak. Ezzel-azzal. Régóta őrzött jóféle borral például. Nincs szükségem rájuk, de tudom, hogy az önérzetüket sérteném az elutasítással.
A kifogására feltartott kezekkel jelzem, hogy oké, elhiszem. Dehogy hiszem. Már megint az önérzeteknél tartunk, s most főleg nem akarom megsérteni. Nem őt. Tudom, hogy nehéz neki is. Ismeretlen terep. Mindkettőnk vakon tapogatózik, csak érzésből araszolunk előre. De a jó irányba, biztosan a jó irányba. És ha nem - hát majd együtt leszünk, bárhol is.
- És nagyon köszönöm a meghívást, szívesen csatlakozok - bólintok mélyet, nem téve semmi megjegyzést sem arra, hogy többet kéne egyen, sem arra, hogy már nem jár annyit bulizni. Nem mintha nem mondtam volna neki eleget, vagy nem vettem volna észre a változást. De nem akarhatok egyből mindent, csak szépen, lassan, a kis győzelmeknek is kell örülni.
Kinyitom az egyik szekrényt és elég hamar előszedem belőle az említett öntet-alapot. Nincs túl sok mindene, nem kell ásatást végeznem. Az én régi életemet juttatja eszembe. A Thomas előttit. A szükségeseken túl nem törődtem mással. Most meg invito nélkül már alig tudok előszedni bármit is.
Az alaphoz keresek valami folyadékot, ami egy jogurt formájában elő is kerül a hűtőből. Meg van kezdve, de még jó. Összekeverem a kettőt, aztán csípőre tett kézzel körbeforgok, hogy merre is találom a tányérokat. Második próbálkozásra meglesznek, asztalt terítek s közben figyelem Cole ügyködését körülöttem. Nem mondhatnám, hogy rutinosan forgunk a konyhában. A rutint máshol tanultuk be. De ez is alakul. Néha össze-össze ütközünk, mire zavartan mosolyogva állok félre vagy épp kerülöm meg. Egy ilyen megkerüléskor csókot nyomok a nyakára, csak úgy hirtelen jött, át se gondoltam. Félrefordulva beleharapok az ajkamba és egy pillanatra lehunyom a szemem. Most komolyan? Az a bajom, mert egyszerűen jól érzem magam? Azon stresszelek, mert nem stresszelek? Nem vagy normális, Liam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=766335#post766335][b]Liam Laoiseach - 2019.08.08. 19:28[/b][/url]

Hely, időpont. Mindezt egy üzenetben. Tárgyilagos és épp megfelelő szintű komolyságot sugall. Annyira, hogy ne gondolhassa randinak. Próbálkoztam azzal, próbálkoztam különböző programokkal, amit ő szeret, amit mindketten, még egy elég fontos és nyilvános tárgyalásom zárására is elhívtam -- ez utóbbi egy halva született ötlet volt, tudtam, mégis megpróbáltam.
Mindent megpróbáltam.
Nem kerestem sokáig. Hagytam lélegezni. Vagy amit csak tenni akart, nem kértem számon egyszer sem. Hagytam, hadd menjen. Ha vissza akar jönni, majd jönni fog. Ha nem --
Nem merem elhinni, hogy most eljön, hiába küldte az okét, hiába látjuk néha egymást, hiába jár el a gyűlésekbe, hiába járok el én is, bár ritkán, de eljárok, azokba a másik fajtákba, a hozzátartozóiba, szülők és házastársak, gyerekek és nagyszülők keserű, fájdalmas klubjába. Úgy érzem ott magam, mint egy svindli, egy szemfényvesztő, egy hazug.
Nem hánynám fel neki, ha nem jönne. Gyakorlatilag ide rendeltem s mindketten tudjuk, mennyire hibás húzás parancsolgatni neki. Mire megérkezek a megbeszélt időben a megbeszélt kávézó elé, már teljesen abba a hitbe sikerült ringatnom magam, hogy nem jön. A fejemben már futnak a lehetséges forgatókönyvek. A kifogások. Én gyártom a fejemben az ő kifogásait nekem - mennyire beteg ez? Már teljes vitákat nyomok le, olyan ez, mint egy reflex, önvédelem és berögződés egyszerre, falcs rögeszme, körkörös, önmagát felemésztő agy-torna.
És ha jön? Ha mégis? Biztosan megkapom, hogy mi ez a hangnem, mit akarok, miért ide, biztos jöttem megmondani a tutit, lehet még az útját is kiakarom adni, pedig milyen utat és kinek? Ha egyszer együtt sem vagyunk? Mit fejezek be, ha semmit sem kezdtünk el? Nevetséges és gyerekes ez az egész részemről, igen, biztosan így lesz, ha lesz egyáltalán valahogy.
Nem megyek be egyedül, azt nem akarom, hogy nézzék, ahogy nézem az ajtót, aztán nézzék, ahogy fél óra múlva kimegyek egyedül, ott hagyva egy félig üres kávés csészét az asztalon. Inkább támasztom a kirakat párkányát, a hátamat ebben a félhomályban már úgysem látják, bent nagyobb a fény, idekint még nem kapcsolódtak fel az utcalámpák, fekete pólómban és fekete farmeremben pont úgy nézek ki, mint egy akárki, mint mindenki, szóra se érdemes idegen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=779508#post779508][b]Liam Laoiseach - 2019.10.31. 13:02[/b][/url]

Azt gondoltam, egy gyakornokkal majd könnyebben fog menni a munka, kevesebb időt kell itt töltsek. Valahogy ennek az ellenkezője történt. A lány kétségtelenül nem hülye, de szüksége van segítségre szinte minden lépésnél. Amíg valamit elmagyarázok, már rég megcsinálhattam volna én magam. Abban reménykedek, hogy előbb-utóbb beáll egy megszokott ritmusra és elég rutint szerez ahhoz, hogyha új problémával is szembesül, egyedül megtudja oldani. Addig meg mentorkodok - ebből már nincs kitáncolás.

Ma is hamarabb bejöttem, hogy mindent előkészítsek, a hiányzó részeket pedig megírjam, mire Myra befut. Mentálisan próbálom szuggerálni az éteren keresztül, hogy hozzon kávét - a kora hajnali kezdés azt jelentette, hogy még semmi se volt nyitva, így az otthoni egy bögrével sínylődök még mindig. Nehéz az élet.

Már szép kupac papírhalom felgyűlt, kaotikusan hektikus rendszeretetem eredményeképp alig lehet megtalálni valamit benne, s észrevétlen leköltözött néhány lap a földre. Az írógép ütemes kattogással kíséri a hangomat, csak olyankor tartva szünetet, amikor én is elakadok. Hajam valaha jólfésült, mostanra azonban zilált, ingem még úgy-ahogy tartja magát, a mágikus vasalás előnyei, a nyakkendőt viszont már az ajtóban letéptem magamról. Tehát nem nézek ki másként, mint olyankor szoktam, ha egy nagy ügyet készítek elő, s tudom, hogy aznapra egy bejelentett kliensem sincs.