Bámulom a mutatókat, ahogy körbe-körbe forognak. Hallom a ketyegést. A szélén kis vonalak jelzik az időt, és azon haladnak át a fekete karok. Hajnali 1 óra múlt 17 perccel. Pontos.
Vettem egy órát. Furcsa. Ezt az órát bámulom már jó ideje a nappaliban, a szedett-vedett kanapén ülve, amit egyébként egy lomtalanításról szedtem össze, mert megtetszett. Előttem egy kis dohányzóasztalka van egy hamutállal, és velem szemben az óra a falon. Eltakarja egy kis részét az egyik firkámnak.
Szóval van egy ágykeretem is a matracnak, amin eddig mindig aludtam, de még nem szereltem össze. Durva, nem? Eddig csak úgy lébecoltam itt, de most... most külön költöztem otthonról. Van egy szekrényem, ahol a ruháim vannak a hálóban. Nem új szekrény, valahonnan szereztem azt is, de a sajátom. És a fürdőben az én tusfürdőm van és a borotvám, a törölközőm. A nappali falához döntve pedig az éveken át a szobámban rejtegetett festményeim és firkáim. Az asztalom, az asztali lámpám és a laptopom, a tizenöt éves hifim és a CD-im. Ma hoztam át őket, a cuccaimat.
Sokszor aludtam már itt, de egyszer sem úgy, hogy tudtam, hogy ha holnap hazamegyek, nem fognak nekem is ebédet főzni. Velem már nem számolnak.
Elnyúlok a kanapén, és a plafonra festett alakot kezdem nézni, kezemben egy égő cigarettával. Nem hiszem, hogy ma fogok tudni aludni.
Egyébként nagyon szegényes ez a berendezés, mármint tényleg nagyjából annyi bútorom van, mint amennyit most elmondtam. Ebédlőasztalom vagy székeim még mindig nincsenek például, de nem is nagyon van rá szükségem. Mini venne, ha akarnék, tudom, mert azt akarja, hogy jól érezzem magam a környezetben, ahol vagyok. Én jobban szeretem, ha nincs sok mindenem, ha csak átmenetinek tűnik ez is. Pedig be fogok ide rendezkedni, tartósan. Azért is bámultam az órát olyan sokáig - ez az első dolog, amit vettem magamnak a lakásomba. Ami mutatja az időt. Tök szimbolikus, meg minden.
A laptopomon valami sorozat van benyomva, néha-néha a képernyőre pillantok, de egyébként nem figyelek rá. Durva, hogy már egyedül élek. A villódzó HD képek néha kékre, fehérre festik az arcomat, és hallgatom a ketyegést, meg a film háttérzaját. Egyedül élek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=733728#post733728][b]Allan Colton Fisher - 2018.09.09. 18:59[/b][/url]

Bámulom a mutatókat, ahogy körbe-körbe forognak. Hallom a ketyegést. A szélén kis vonalak jelzik az időt, és azon haladnak át a fekete karok. Hajnali 1 óra múlt 17 perccel. Pontos.
Vettem egy órát. Furcsa. Ezt az órát bámulom már jó ideje a nappaliban, a szedett-vedett kanapén ülve, amit egyébként egy lomtalanításról szedtem össze, mert megtetszett. Előttem egy kis dohányzóasztalka van egy hamutállal, és velem szemben az óra a falon. Eltakarja egy kis részét az egyik firkámnak.
Szóval van egy ágykeretem is a matracnak, amin eddig mindig aludtam, de még nem szereltem össze. Durva, nem? Eddig csak úgy lébecoltam itt, de most... most külön költöztem otthonról. Van egy szekrényem, ahol a ruháim vannak a hálóban. Nem új szekrény, valahonnan szereztem azt is, de a sajátom. És a fürdőben az én tusfürdőm van és a borotvám, a törölközőm. A nappali falához döntve pedig az éveken át a szobámban rejtegetett festményeim és firkáim. Az asztalom, az asztali lámpám és a laptopom, a tizenöt éves hifim és a CD-im. Ma hoztam át őket, a cuccaimat.
Sokszor aludtam már itt, de egyszer sem úgy, hogy tudtam, hogy ha holnap hazamegyek, nem fognak nekem is ebédet főzni. Velem már nem számolnak.
Elnyúlok a kanapén, és a plafonra festett alakot kezdem nézni, kezemben egy égő cigarettával. Nem hiszem, hogy ma fogok tudni aludni.
Egyébként nagyon szegényes ez a berendezés, mármint tényleg nagyjából annyi bútorom van, mint amennyit most elmondtam. Ebédlőasztalom vagy székeim még mindig nincsenek például, de nem is nagyon van rá szükségem. Mini venne, ha akarnék, tudom, mert azt akarja, hogy jól érezzem magam a környezetben, ahol vagyok. Én jobban szeretem, ha nincs sok mindenem, ha csak átmenetinek tűnik ez is. Pedig be fogok ide rendezkedni, tartósan. Azért is bámultam az órát olyan sokáig - ez az első dolog, amit vettem magamnak a lakásomba. Ami mutatja az időt. Tök szimbolikus, meg minden.
A laptopomon valami sorozat van benyomva, néha-néha a képernyőre pillantok, de egyébként nem figyelek rá. Durva, hogy már egyedül élek. A villódzó HD képek néha kékre, fehérre festik az arcomat, és hallgatom a ketyegést, meg a film háttérzaját. Egyedül élek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=733734#post733734][b]Liam Laoiseach - 2018.09.09. 20:30[/b][/url]

Lélekszakadva tettem meg az utat a műhelyig a kapitányságról. Átkozom a percet, amikor nem tanultam meg hoppanálni, amikor az irodában felejtettem a mobilom, amikor ez az egész elkezdődött, amikor hagytam, hogy elkezdődjön. Dübörgő szívvel, hangosan lihegve fékezek be az ajtó elé, s nem gondolkodok, nem kezdek el finomkodni, hanem rendesen verni kezdem az öklömmel. Csak legyen itthon! Rettegve bámulom az ajtó fáját, tenyerem még mindig rajta nyugtatom, már abbahagytam a dörömbölést, fülelek, valami neszt, valami életjelet próbálok kivenni. Istenem, könyörgöm.

A fiú élettelen teste beévődött az elmémbe, mindenhol őt látom, furcsán álló karját, szürke arcát, de az arca nem az övé, hanem a Cole-é, nem tudom nem őt látni, s tudom, hogy ez borzalmas részemről, hisz a fiú csak jót akart, csak segíteni, tenni valamit, bármit, én meg... Legyél itthon! Aztán... aztán majd... előbb csak tudjam, hogy jól vagy.

Izzadt fürtjeim a homlokomra vannak tapadva, fekete pólóm a testemhez ragadt, az egész kinézetem űzött vadé, bűzlök a félelemtől. Az idekint töltött éjszakák, a munkám, semmi se készített fel erre. Amikor esélytelen erőfölénnyel nézek szembe, a szívem akkor is nyugodt marad. Magabiztos, sziklaszilárd. Most őrült rémültségben tombol, túl a racionalitáson, túl a megszokássá vált küzdésen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=733924#post733924][b]Allan Colton Fisher - 2018.09.11. 22:34[/b][/url]

Lehet, hogy inkább valami zenét kéne kapcsolnom, úgyse figyelek az Altered Carbonra. Izgi, meg minden, de most csak a színei látszanak a bőrömön és valami háttérzajként szolgál az angol szinkron. Néha egy-egy csendben kivehető az óra ketyegésének zaja.
Aztán hirtelen megugrok, a szívroham kerülget, mikor egyszer csak valaki teljes erőből dörömbölni kezd az ajtómon.
- Mi a f***?! - szalad ki belőlem, de az ajtó dörgésének hangja elnyeli az enyémet. Ránézek az órára, 1 óra 23 perc, és egy erős férfikéz dörömböl az ajtómon, bármiféle szó nélkül. Az ereimben azért megfagy a vér, hirtelen mindenféle hülyeség eszembe jut, hogy ki akarhat megtalálni és miért, én meg itt fekszem halál nyugodtan... De ugyan, ki lehet az?
Lassan és csendesen indulnék el az ajtó felé, aztán eszembe jut, hogy a nyolckerben lakom, és ki tudja, milyen alak lehet az - a kezembe kerül az egyetlen konyhakésem (de tényleg be kéne szereznem a baseballütőt amúgy), így közelítek halkan az ajtó felé, és kilesek a kukucslyukon - halk kattanással adja a kintlévő tudatára, hogy itthon vagyok és leskelődöm.
- Louis! - Szusszanok fel, majd kioldom a biztonsági zárat, és kitárom az ajtót, oldalra dobom a konyhakést a szétesőben lévő előszobaszekrényre. - Hajnali fél kettőkor kell így rám hoznod a frászt, b***od? - kérdem ingerülten, de rögtön át is ölelem, mert hirtelen biztos, hogy szüksége van rá. Elég ránézni, úgy néz ki, mint aki menekül valahonnan. - Gyere be. - Szólítom fel, és ha nem akarna elengedni, akkor hát én lépek beljebb, hogy a küszöbön belülre kerüljön, és a lábammal zárom be az ajtót, hogy aztán fél kézzel elfordítsam a biztonsági zárat is.
- Gáz van, ugye? Mi van? - Kissé felemelkedik a pulzusom amúgy, mert Louist ritkán látom ennyire zaklatottan, és megint ezer ötlet jut eszembe, hogy mi történhetett. - Valaki elől futsz? Keresnek?
Az van, hogy pont úgy néz ki, mint én, amikor Joel elől menekültem egyfolytában meg a társasága elől - pont úgy néz ki, mint akkor én, izzadtan és kimerülten, feszülten, kialvatlanul, tök remegve, kitágult szemekkel keresve a veszélyforrást. Keresve, hogy honnan érhet a következő ütés. Pontosan így néz ki, és ez rohadtul megijeszt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735227#post735227][b]Liam Laoiseach - 2018.09.27. 20:53[/b][/url]

Hallottam a hangját! Biztosan a hangja volt, felismerem. Az ajtó és a falak tompa morgássá fojtják, de ő kellett legyen. Léptek surranása, közeledik, megáll, biztos kiles, én hátrébb lépek, hogy láthasson, felnézek a kukucskálóra, próbálok átlátni rajta. Én vagyok!
Kinyílik az ajtó és tényleg ő, épségben van, itt van, nem értek még el hozzá, talán nem is fognak. A megkönnyebbüléstől mintha minden erőm kiszállna belőlem, hatalmas sóhajjal beljebb lépek, gyakorlatilag bezuhanok  a karjaiba. Izzadt testem gusztustalansága sem érdekel most, csak hadd tartsam egy kicsit így, egészen közel.
- Jól vagy... - suttogom bután, apró, erőtlen kacagással, ami hirtelen elfúl, s elhallgatok, mert félek, hogy megbicsaklana a hangom. Csak most érzem igazán a kimerültséget, a rettegés okozta agyonhajszoltságot, most meg, mikor már elmúlt a közvetlen veszély okozta adrenalin, lábon állni is alig tudok.
- Azt hittem... - kezdek neki, de nehezemre esik beszélni. Beljebb botorkálok a segítségével, és szó nélkül lezuttyanok az ágy szélére. A fejemet lehorgasztva megdörzsölöm az arcom, félresöpröm a homlokomra ragadt tincseket és végül felnézek rá, mélyet sóhajtva. Minden ellenére egy kósza, bágyadt görbére kúszik a szám. Beiszom a látványát, az élő, egészséges lényét, zavart-riadtan is szép arcát.
- Azt hittem, történt veled valami. De persze butaság... - megrázom a fejem sóhajtva. A megkönnyebbülés ellenére nem párolgott el teljesen a félelem. Az, hogy még nem jártak itt, nem jelenti azti, hogy nem is fognak. És Cole nem fogja engedni, hogy dadusosat játsszunk, ahol nem engedem kartávolságon kívülre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735247#post735247][b]Allan Colton Fisher - 2018.09.27. 22:58[/b][/url]

Mikor karjai körém záródnak, szinte gyengén ölel, és érzem az izzadtságát magamon - ez a félelem verítéke, de azt is biztosra veszem, hogy rohant egészen idáig.
- Jól vagyok. - Erősítem meg a szavait, miközben én is közelebb húzódok hozzá, tenyereim a hátához érintem, majd lassú mozdulatokkal simítom meg. El nem tudom képzelni, hogy mi az a dolog, ami ennyire kikészítette Louist, aki mindig olyan... sérthetetlennek tűnik. Ő nem az a fajta, aki indokolatlanul rohangál hajnali fél kettőkor az ember lakására - ez inkább rám jellemző...
Elkezd valamit, de látom rajta, hogy teljesen le van gyengülve, szóval beviszem a matracig, hogy el tudjon rajta nyúlni, le tudjon pihenni. Mielőtt elhagyjuk az előszobát, még kétszer hátrapillantok, ellenőrizve, hogy bezártam-e a biztonságit.
- Várj kicsit - mondom a szoba felé botorkálva, aztán mikor beérünk, leülök a matracomra vele együtt. Biztos észrevenné a sok új berendezési tárgyat, mint a kanapét és a szekrényt, ha nem lenne épp totál készen.
Látszik, hogy kattog az agya, még akkor is, amikor megszólal, és saját magának ellent mondva rázza meg a fejét. Tök idegbe tesz ezzel a ködös beszéddel egyébként, de lehunyom a szemem pár pillanatra, hogy emlékeztessem magam, hogy ez itt a saját lakásom, és itt nem eshet bajom. Ugyanis azért beparáztat az, hogy Louis feltételezi, hogy valamiért bajom esett. Gyanítom, nem csak azért aggódik, hogy orra estem-e egy cipőben az előszobában.
- Aludj ma itt velem - simítom meg a vállát, majd a karján futtatom végig az ujjaim. Nyugtatólag. - Semmi baj, minden rendben van. - Szögezem le ismét. - Fürödjünk le, aztán vacsorázz. Van kaja a hűtőben. - Halkak a szavaim, nem akarom rögtön erőltetni, hogy elmondja, mi a rák történt, mert az előző kérdéseimre se válaszolt. Nem lenne értelme. Egyelőre le kell nyugtatni annyira, hogy ne parázza halálra magát.
Odahajolok hozzá, a vállára támasztom az állam, aztán adok egy rövidke csókot a füle alá, a nyaka egyik pontjára. Ezt is nyugtatólag, olyan Coleosan csinálom. Jellemzőek rám ezek a mozdulatok. Kicsit lidércesek.
- Hm? - Próbálom rábírni a maradásra. Szinte biztosra veszem, hogy nem tudna most egyedül aludni az ágyában.
Csak tudnám, mi a rohadt élet történt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735418#post735418][b]Liam Laoiseach - 2018.09.29. 20:46[/b][/url]

Türelme, gondoskodása megnyugtat, s hálásan mosolygok fel rá. Sajnálom, hogy így a frászt hoztam rá. És mivel így berontottam hajnali - egykor? kettőkor? fogalmam sincs, hány óra lehet -, magyarázattal is kell majd szolgálnom. De egyébként is tudnia kell. Nem tarthatom sötétségben, mikor a saját testi épségéről, vagy egyenesen az életéről van szó. De csak nem mennének el odáig... persze eddig azt hittem, egyáltalán nem bántanának senkit, nem komolyan, és most mégis ott fekszik egy fiú egy hullaházban.
A javaslatára megkönnyebbülten felszusszanok. Nincs minden rendben, de olyan jó hallani tőle. A csókjára önkéntelenül is közelebb hajtom a fejem, aztán úgy maradok, lehunyt szemekkel. Még mindig nehéz a szívem, mintha vasmacskát kötöztek volna hozzá és most süllyednék megállíthatatlanul.
- Maradok - felelem halkan s felpillantok rá. Ha nem kérte volna, úgyis maradnék. Ha nem engedi, hogy vele aludjak idebent, akkor a ház előtt verek sátrat ördög formámban, úgy kevésbé lennék feltűnő. De örülök, hogy nem kellett a b tervhez folyamodnom. Vagy az már a c? Összefolynak már a gondolataim, minden egyszerre bukkan fel, kivehetetlenül.
Közelebb fészkelem magam hozzá, a vállára hajtom a fejem, az orromat hozzádörgölve finoman. Értettem én, hogy zuhany, meg kaja, mindkettő rám fér, de egy kicsit jó elveszni itt mellette. Nem szoktam sebezhetőnek mutatkozni senki előtt. Egyszerűen nem megy az nekem. Annyira feszélyez a helyzet, hogy szálkás és rideg maradok. Nem mintha nem lenne egy ilyen oldalam is... Istenem, de még mennyire, hogy van. Hányszor omlok össze, hányszor tombolok... Most nem érzem magamban a gátat. A félelemre takaróként borul az otthonosság megnyugtató melege, s ha nem is szünteti meg, de legalább kevésbé lesz rémisztő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735489#post735489][b]Allan Colton Fisher - 2018.09.30. 01:02[/b][/url]

Úgy hallom, éppen most járt le a sorozat a gépemen. A főcím hallatszik, aztán némaság tölti meg a lakást - én pedig itt ülök Louis mellett, aki még mindig iszonyú feszültnek tűnik.
Amikor kimondja, hogy itt marad estére, éppen egymás szemébe nézünk. Csak bólintok. Nem fűzök hozzá nagy szavakat, tudja, hogy sosem voltam jó bennük és sosem becsültem őket. Homlokomat az övéhez támasztom, átkarolom a nyakát, és a tarkóját simítom meg az ujjaimmal nyugtatólag.
Nagyon más így látni őt. Bár felfogta, amit mondtam neki, mégsem tesz semmit - csak van így, a karjaimban, és annyira különbözik ez a Louis attól, akivel eddig találkoztam. Nem a mindig erős férfi, akinek bármennyi súlyt terhelhetek a vállára. Más így látni.
- I... - Megakad a szó a torkomon, szinte már meglepve pislogok rá. Végül egy csókot lehelek az ajkára. - Jó, hogy itt vagy. - Mondom halkan, aztán fél kezemmel kitapogatom a hifi távirányítóját, hogy valami lassú és nyugodt számot nyomjak be rajta.
Közelebb jön, és ahogy így hozzám bújik, kicsit talán meg is illetődöm. A hátát kezdem simogatni, miközben átölelem, és annyira közel érzem magamhoz ezekben a pillanatokban - a testét is, fizikailag, de egyébként máshogy is. Úgy... átvitt értelemben.
- Itt vagyok - motyogom, és valahol furcsán nosztalgikus érzésem támad, mert emlékszem rá, mikor ő morogta a fülembe ezeket a szavakat sokkal régebben - amikor lila-zöld foltokkal mentem hozzá, vagy éppen alig tudtam járni, és az ölében ültem, ugyanezeket a szavakat mondta nyugtatásul. Használt akkor nekem. Talán neki is fog.
Így simogatom tehát a hátát, közben néha lopok egy-egy csókot a hajára. Minden rendben van. Fogalmam sincs, meddig ülünk így, mire újra megszólalok.
- Mondd el, hogy mi történt, L - mondom csendesen. A tenyerem még mindig hol pólóját, hol haját szeli át. - Légyszíves.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=737128#post737128][b]Liam Laoiseach - 2018.10.19. 14:08[/b][/url]

Ha tudná, mennyire jó az, hogy ő itt van, hogy jól van. Egy futó mosollyal felelek, tenyeremet finoman az arcához tapasztom, hüvelykujjammal megsimogatva az álla vonalát, a szája sarkát.
Mint ott, régen, a tengerszagú városban; ő még riadt kölyök, én a kívülről érkezett idegen, aki próbált mindig ott lenni, vele lenni, amikor csak lehetett s amikor csak hagyta. Sokáig ez volt a szereposztás. Ezidáig. Most mintha hallanám a sirályok rikoltását a távolban.
Szusszanva belemosolygok a simogatásába, az annyira ismerős, megnyugtató mozdulatokba. Az én szavaim, mozdulataim ezek, tőle annyira különösnek hat, de annyira hálás vagyok érte, hogy itt van. Hirtelen nehéz sóhaj szakad fel legbelülről, önkéntelen is megdörzsölöm a mellkasom, mintha a fájdalmat próbálnám kinyomkodni onnan, de hiába.
Elmondanám én, neked mindent, mindig. Felnézek rá, esdeklőn, szólásra nyílik a szám, de aztán nem jön ki hang rajta. A bűntudat bogot kötött a torkomra. Félrepillantok, most veszem észre először a laptopját, s rajta hagyom a tekintetem, mert így könnyebb, mint aggódó szemébe nézni.
- Volt egy fiú - kezdek neki nehezen, az igeidő marja a szívemet. - A testvére belekeveredett egy fekete mágiával üzletelő bandába és... - Pont én, akinek ez a kenyere, nem tudok most kiejteni ilyen mindennap használt szavakat? Lehunyom a szemeim, szorosra zárom őket, s szabad kezemet a homlokomhoz emelem, lassan végighúzom az ujjaim rajta, újra meg újra.
- A fiú bosszút akart állni a testvéréért. Pálcával, ököllel, bárhogy, csak... nem tudta másképp levakarni magáról a gyász és a düh fojtogató ujjait. Segíteni akartam neki.
Leengedem végre a kezem és felé fordítom az arcom, a kulcscsontját fixírozva távolba meredőn.
- Borzalmas, amit a fiúval tettek. - Borzongás fut át rajtam. - Nem tudtam, hogy képesek lennének ilyesmire, de ezek után... azt hittem, utánam is jönnek.
Nem tudom rábírni magam, hogy kimondjam, hogy utánad. Tudom, hogy mennyire írtózik az agressziótól, a fegyverektől, soha nem is próbáltam megismertetni az életem ezen részével. Most viszont muszáj berántanom a mocsárba, ahonnan eddig tisztán, távol igyekeztem tartani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=737132#post737132][b]Allan Colton Fisher - 2018.10.19. 18:44[/b][/url]

Sokáig vagyunk így, és érzem rajta, hogy valamennyire megnyugszik, talán egy kicsit el is terelődik a figyelme az érintéseim miatt - az eddigi kiütő, rikító, villogó zöldekből és kékekből lassan a pasztel felé úszik, vagy talán inkább a sápadt, feszült, gomolygó kékké aszalódik. Valami van benne, amit nagyon nehéz megfogni, ebben a színben, és tudom, mert én is tapasztaltam már; ez a görcs a gyomorban, a feszültség, ami sosem párolog el belőled. Legalábbis akkor úgy érzed.
Beszélni kezd, és sok idő, mire ki tudom bogozni az összekavarodott félmondatokból, hogy miről van szó - az alany-állítmányok megkevernek, ki kin akart bosszút állni és miért, először nem értem pontosan. Aztán lassan tisztább lesz a fejem, miközben untanalan simítja tenyerem a hátát és a vállát; megértem, hogy mit akart mondani.
Szóra nyílnak ajkaim, de nem jön ki hang a torkomon. Csak ekkor esik le, hogy hogy értette. Hogy mit akart mondani. Félt, hogy utána jönnek... Ez azt jelenti, hogy félt, hogy megtalálnak engem is. Feldereng előttem Portsmouth nyomornegyede, egy pillanatra megrohamoznak az emlékek. Borzongás fut végig rajtam, és felkavarodik a gyomrom.
- Mikor ölték meg a srácot? - kérdezem fojtott hangon, a kezem pedig megdermed Louis lapockáján. - Mikor tudtad meg, hogy megölték, és kitől?
Az agyam, habár az undor és a félelem egyszerre uralkodik el rajta, mintha átkattanna egy másik állapotba - abba az állapotba, amikor még otthon voltam, 15 évesen, és meg kellett tanulnom úgy gondolkodni, mint ők. Náluk egyszerűek voltak a játékszabályok, és egyszerű volt betartani őket. Akkor könnyebb volt, de ott sem én voltam a bátor. Mások cselekedtek helyettem.
És én nem akarok ismét egy eldugott negyed romos épületében mozgásképtelenül feküdni egy matracon, mert legközelebb nem lesz akkora szerencsém, hogy elrángatnak onnan.
- Tudsz szólni a zsaruknak? Gondolom vannak kapcsolataid, ügyvéd vagy. - Megsimogatom az arcát. - Megoldjuk. Én is ismerek pár embert. Mini apja auror... - Utalok a legjobb barátom családjára. Biztos nem tartana sok ideig elintézni nekik a dolgot fű alatt... talán... ha az auroroknak érdekükben áll elintézni...
Szusszanok. Érzem, hogy sápadtabb lettem, hogy kicsit határozatlanabbak a mozdulataim. Jól esne most egy csomag... Vagy csak valami erős pia.
- Fürödjünk meg és nézzünk meg egy filmet. - Szinte már kérem. - Ezt itt és most úgysem oldjuk meg... - Ezzel pedig fel is állok, és nyújtom felé a kezem. - Gyere, csinálunk egy fürdőt, L.
Tudom, hogy a tekintetem sokszor nem árul el semmit; néha szinte fénytelen, mintha nem is emberi lenne, elveszik benne az értelem. De azt is tudom, hogy most látszik benne valami. Egy arc tükröződik halványan a retinámon. Egy fekete férfi arca, ronda fogakkal, szétütött, kopasz fejjel, ahogy vigyorog. Emiatt sötét és ijedt a szemem.
Nyomok egy csókot Louis szájára.
- Nem lesz baj. Lógtam már meg helyekről. - Kicsit magamat is nyugtatom.
Minden rendben lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=740201#post740201][b]Liam Laoiseach - 2018.11.10. 13:09[/b][/url]

A szavaim utáni csend keserű félelem-szagú, megülepszik köztünk, megpróbál rést vágni, beférkőzni a csontjainkba is. Lehorgasztott fejem lassan a vállának döntöm, mint a kutya, amikor tudja, hogy rosszat tett és sajnálja, de nem tudja kifejezni magát, nem tud emberül. Érzem, amint borzongás fut végig a testén - tehát megértette. Mélyet sóhajtok s felemelem a fejem. A tények, a konkrétumok után érdeklődik, s ez a tényszerűség, ez a már rutinos kérdésfeltevés rosszabb mindennél.
- Néhány órája. Felbukkant egy auror nálam, személyesen akartak értesíteni, mert... az ilyen esetek általában nem állnak meg ennyinél. És mert ismernek, sokan kollégáim az akadémián is.
Miközben tárgyilagosan válaszolgatok, az agyam némán kiáltja folyamatos egymásutánban, sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom. A fiú arca, legutóbbi beszélgetésünk, bátorításom, ígéretem, hogy nem hagyom cserben, újra fel-felvillannak bennem, s minden villanás egy ólomütés a gyomorszájam környékén. De ez még mindig jobb, mint Cole szemébe nézni.
- Ne, kérlek... - végre rápillantok, tényleg rá, nem csak úgy meredek a feje mellé. Arcát tenyereim közé fogom, ujjaim beletúrnak a hajába, s közelebb hajtom hozzá az arcom. - Az aurorok már rajta vannak, nekem is vannak kapcsolataim, megoldjuk, megoldom.
Hogyha esetleg eddig nem volt veszélyben, nem akarom, hogy a radarjukba kerüljön.
- Csak legyél éber, ne engedj be senki idegent, amikor nem vagyok itt, és a többit bízd rám, kérlek, jó? - Ott van már a nyelvem hegyén, hogy minden rendben lesz, de nem bírom kimondani. Túl felelőtlenül használtam ezt a kifejezést, és neki nem akarok hazudni, nem olyasmiről, amiről nem muszáj.
Hív fürdeni, el egy kicsit innen, kikapcsolni, én meg hálásan elfogadom a kezét s felkelek, szorosan mellé állva, egy pillanatig magamhoz húzva, amíg csókot nyomok a szájára, minden betarthatatlan ígéret helyett ezt válaszolva neki.