Budapest

#MissRussia


Nagyon furcsa fordulatot vett az életem, ha úgy vesszük. Elvégeztem a sulit és ismét azt mondhatjuk, hogy magam vagyok, szabadon és még csak bele sem szólnak, hogy mikor és mit csinálok. Nincsenek vizsgák, helyette viszont van időm, ami meg nem mindig előnyös. Sokkal több időm van végiggondolni az elmúlt éveket, azt, hogy mit léphettem volna máshogy. Ma viszont ez egyáltalán nem érdekel, csak elengedem, annál fontosabb találkám van.
A barna bőrkabátomat magamra rángatva léptem ki a pesti lakás ajtaján, a bal kezemben egy üveg vodkával, a másikban a Zippomat pattintgatva ki, majd vissza. A fém halk kattanása megnyugtat, még mindig, az apró láng pedig a tenyeremet éri, akárhányszor felnyitom, de valahogy nem érdekel. Sőt.
Rémálom lenne most a közlekedés, tömeg lenne, az a fajta, amit a szervezetem elutasít, ha nem munkáról van szó. A mai látogatás inkább kötelesség, szívesség, mint meló. Ezért is választottam inkább a hoppanálást, ahelyett, hogy elkapjak egy taxit vagy hasonló.
Azt hittem, nehezebb lesz megtalálni a vöröst, de viszonylag hamar ment a dolog. Éppen füstölgött magában valamin. Mármint szó szerint.
- Nem bókolni akarok, de szarul nézel ki - jegyeztem meg szenvtelenül, hogy aztán kb karnyújtásnyi távolságba tőle ledobjam magamat. Nem úgy ismertem, mint aki az az önmarcangoló típus, azért nem is értettem most ezt az egészet. De ezért vagyok itt, nem?

#MissRussia #Ejhalányom


Meg sem rezzentem attól a bizonyos pillantástól, túl sok ilyet kaptam már hozzá, hogy érdekeljen. Egy utolsó kattanással lecsuktam az öngyújtót, majd a zsebembe süllyesztettem és villantottam rá egy félmosolyt.
- Hát ebben nem kételkedem - jegyeztem meg hasonlóan komoly hangszínben. Igazából nem nagyon tudtam már elképzelni azt, hogy valaha, bárkibe beleessek. Nézzünk csak vissza. Használt az valaha bárkinek is? Nem. Akkor miért pont nekem kéne szerelmesnek lennem? Elismerő grimasszal bólintottam pár aprót, ahogy az üveg a vízben kötött ki. Szép dobás, meg kell hagyni.
- Hát... ha ennyire szépen kéred... - villantottam rá széles vigyort, majd felé nyújtottam az üveget. Nem voltam valami nagy piálós, inkább miatta hoztam az üveget, mint magam miatt.
- Csak majdnem? Haladás, én megtettem volna. Rémesen idegölőek tudnak lenni. Ameddig a rostélyon keresztül nem teszed bele, szerintem rendben van - mondtam ki az ítéletet, elvégre kit érdekel, hogy mi van vele? Gólya, oldja meg! Ismerje csak meg a nagyvilágot.
A dühe nem ért váratlanul, igazából nem az első volt, akitől ezt hallottam valamilyen formában. De ellenben a többiekkel, most még valami lelkiismeret szerű meg is moccant a belsőmben. Talán azért, mert pontosan tudtam, mennyire kezelhetetlen tud lenni, hogy nélkülem alighanem egy elsőst fog szarrá verni, ami nem feltétlenül jó. Mármint... nem dicsérik meg érte.
Arra viszont nem számítottam, hogy ki is fogja egyszer mondani. Pár pillanatig pislogtam magam elé, majd egy határozott mozdulattal vettem vissza az üveget és húztam meg.
- Akkor egyeztessünk - töröltem a számat a kabátom ujjába, a torkomat végigmarta az ital, amit vissza is nyújtottam neki.

#MissRussia #Hátezkínos

Előttem nem kellett ilyesmi miatt aggódnia, nem különösebben érdekelt, hogy mennyit iszik. Ha ettől jobb épp, akkor felőlem aztán csak nyugodtan. Már, ameddig nem lesz szüksége a fél vesémre, mert hogy azt még szeretném megtartani egy darabig. Csak legyintettem, hogy hagyja el, nem kell ezzel foglalkoznia.
- Jó, ez tényleg egy kicsit túlzás volt, de a nagy átlagban még belefér a nyomorgatásuk. Elsősök. - Persze, csúnya gonosz Ward, már nincs a falak közt, nem kell nagyon erősen próbálkoznia, hogy ne rakja be a páncélba a gyereket, könnyen beszél.
A döbbenet mind a kettőnk arcára kiült egy pillanatra, mert hát ő pont az, akitől az ember nem várná, hogy majd ilyesmiket mond, pláne nem nekem. Közben valahol meg mégis értettem, miért mondja. Nem volt könnyű dolga, hiszen én leléptem, nem volt ügyeletes bokszzsák, ha épp arra van szükség. Mégsem ugrálhattam az ajtóban folyton.
- Én nem mehetek vissza... Végeztem, épp elég volt, sőt, talán még sok is.
 Ha akarod, meglátogatlak hetente egyszer, akár kétszer is, de. Nem. Megyek.
 Oda. Vissza - ráztam meg a fejemet, mielőtt a zsebembe túrtam volna ismét az öngyújtó után. Már amúgy is nehezen bírtam néha a kis problémáim kezelését ott. Itt senki nem néz meg érte, ha egy rosszabb napomon felgyújtom a fél lakást. Varázsló vagyok, könyörgöm, tudom kezelni a helyzetet.
- Szóval mi legyen? - kérdeztem, felvonva a szemöldökömet, miközben végigmértem. Tényleg nem volt éppen a legjobb állapotában.

#MissRussia #remélemjólfőzöl

Közben elmesélte, hogy hát azért nem tetszik ez neki, mert nem akar ilyen lenni, tudja, milyen ez a másik oldalról. Ezért működtünk ilyen jól, egymás ellentéteiként. Én is voltam a másik oldalon, nem is kevés ideig, hiszen a testvérem és a szüleim elég sok olyat is a nyakamba varrtak, amit amúgy nem kellett volna.
- Nem akarom kerülni. Nincsenek róla rossz emlékeim és nem bánt a gondolat, hogy vissza kelljen mennem. De az, hogy diákként ismét lehúzzak ott 3 tanévet, az nagyon gyorsan felejtős program - horkantam fel. Ez a három is olyan ólomlábakon vánszorgott el mellettem, hogy inkább tűnt hatnak, most pedig szabad voltam ismét és nem korlátozott semmi.
A térdemet a másik lábam vádliján támasztottam, éppen kellemes volt így ülni és a vizet figyeltem pár pillanatig, mielőtt ismét a vörösre néztem volna. Lehet, hogy összeszedett valami halálos nyavalyát, mert ilyesfajta reakcióra nem számítottam a részéről.
- Meggondoltad te ezt? Tudod, hogy vannak kilengéseim - Meghagytam neki a szabadságot, hogy maga döntse el, a pyromániát, a dühkitöréseket vagy a bagózást szúrja itt ki magának. Tényleg nem voltam egy angyal, de ha neki így jobb, azon nem fog múlni. A lakásom éppen elég nagy volt két embernek is.
- Én is. Ez fontos? - vontam fel kissé a szemöldökömet, ismét neki szentelve az összes felesleges figyelmemet. Pontosan tudtam, hogy nem kijelentésnek szánta az előbbit. Azaz, de, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne beleszólásom a dolgokba.

#MissRussia #Legalábbforrólegyen

- Jó, ő nem volt egy pozitív élmény. Legyen igazad! - horkantam fel. Nem szerettem a nőügyeimről beszélni úgy nagy általánosságban, mert mindig úgy éreztem, hogy van valami gyári hibám, ami miatt az összes  kapcsolatom egy elfuserált szar lett. Csak, hogy szépen fogalmazzam meg a dolgokat.
De ezt most nem akartam elcs.szni, mert hát, nem egy kapcsolat volt, még úgy sem, hogy arról volt szó, hogy egy előre meg nem határozható időtartamra hozzám költözik. Nem kellett különösebb győzködésbe kezdenie, ezek előtt a Rellonban is volt szobatársam és érdekes mód valahogy azt is mind a ketten túléltük. Nem is értem.
- Korrekt alkunak tűnik, a részemről rendben van - bólintottam rá rövid hezitálás után a dologra. Nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki eltöri a kezemet. Azért valamilyen szinten reménykedtem benne, hogy a lakásom túl fogja élni az első együtt töltött hetet. Az ilyesmi elég nehezen ment, már saccolás szintjén.
- Erre mondhatnám, hogy élek-halok a romantikáért. Szóval, azt hiszem, hogy ezt sikerült megbeszélnünk. De előre szólok, hogy nem fogok ilyen cukrozott hínárt meg hasonló baromságot enni, ugye tudod? - Nem voltam sem vegán, sem idióta, hogy a szervezetemet hasonlókkal mérgezzem. Márpedig ezen a kettőn kívül nem igazán láttam kifogást a cukrozott hínár evésére.  Azért értékeltem ám azt a bizonyos mosolyt.
- Ha engem kibírt, téged is ki fog. Van amúgy is egy szoba, ami eddig csukva volt, tök fölösleges, nincsenek vendégeim, de megnyugtató a tudat, hogy van, tudod - passogtam még a vízre pár pillanatig, de aztán csak kivettem az üveget a kezéből, ismét meghúztam és eldőltem én is, az eget bámulva pár pillanatig. Már ami látszott belőle a budapesti fényszennyezés mellett.

#MissRussia #lakótárs? #jajmileszitt #reszkessbudapest

A kérdésre hatalmas grimasz ült ki az arcomra, de baromság lett volna köntörfalazni vagy mismásolni, mikor a legtöbb ember számára egyértelmű volt a dolog. Hát meg akartam kérni a kezét, könyörgöm...
- Persze. De már elmúlt - mondtam anélkül, hogy a hangom akár egy kicsit is megbicsaklott vagy rezdült volna. Már nem volt befolyással az életemre. Persze, változtatott rajtam a tény, hogy elment, de az már csak közvetett hatás, nem közvetlen.
Azért az mindig megnyugtató, ha egy nő azt mondja, nem érdeklik a kalóriák. Amúgy is mi a fene az a kalória? Kicsi lény, ami éjszaka bemászik a szekrényedbe és átszabja a ruháidat? Kellene valami irtószer ellene. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, egy apró biccentés keretében. Részemről rendben volt ez így.
- Minden más jöhet, majd kiegyezünk a dolgokban... csak lesz valahogy - vontam meg a vállamat lazán, de a lényegen sikerült már túljutni. Se macskasült, se pirított hínár.
A család említésére azonban úgy ültem fel, mint aki rugóra jár és nagy szemekkel meredtem rá pár pillanatig, hogy aztán ismét felpattintva az öngyújtóm, a kis lángot bámuljam.
- Nem voltam otthon hat éve és többet nem is megyek, nem látnak szívesen - közöltem, majd a vizet bámultam pár pillanatig, mielőtt ismét rá figyeltem volna. - Nincs egy cigid?

#idejemenni #összeszedlek #jóleszazúgy

Nem tudom, hogy mennyire realizálódott bennem az este során, hogy Sonja tényleg nálam fog lakni, de nem bántam meg, szóval nem is igen érdekelt. Még a cuccait is segítettem összeszedni, vagyis inkább csak cipelni, mert fogalmam sem volt, mi tartozik az ő tulajdonába és mit szórt ide a szomszéd, egy esti könnyed tolvajkodás meg most nem volt a tervben. Tehát megvártam, míg összerámolt, majd épp olyan csendesen, ahogy érkeztünk, távoztam is vele együtt a kastélyból.

Szerencsére nem volt nagy a nyüzsgés, a szomszédok bekuckóztak a lakásukba vagy éppen kimozdultak, de itt valahogy sosem pezsgett túlságosan az élet. Az utca egyetlen olyan udvarában laktam, ahol tényleg nem kellett a mugliktól tartani, az egész ház rejtve volt előlük. A hatos számú tömbház után volt egy ugrás és a hetes házat csak a varázslók látták.
- Vannak. Az utcában rengeteg lakik, de a házban egy sem. Ezt a kompromisszumot hajlandó voltam megkötni, azért cserébe, hogy nem volt horrorisztikus ára - vontam meg a vállamat és kitártam az ajtót előtte. Az  a mosoly már most rendesen elbizonytalanított, még azelőtt, hogy kimondta volna a tényleges dolgot. Grimasszal az arcomon tapsikáltam kettő.
- Jézusom, hogy neked mikre nincsen felesleges kapacitásod... és mi a célod vele? - kérdeztem, mert hát nem eltántorítani akartam, egész egyszerűen érdekelt, ha már ennyi energiát belefeccöl, lesz-e haszna is.  

#welcomehome #oroszzöldettartokitthon

Érthető volt a fintor, nem is sérelmeztem, én is jobban kedveltem, ha nem vagyok bekorlátozva, de ugye valamit valamiért. Könnyen jutottam a lakáshoz és viszonylag olcsón is, bent nem kellett aggódnom, így pedig rendben is volt a részemről a dolog.
A beszólásomat egy hasbavágással honorálta, én pedig nevetésben törtem ki, valahogy úgy adta magát a dolog. Nem esett rosszul, olyan természetes volt, pedig aztán nem volt hobbija.
- Na, mindjárt gondoltam, hogy nem egy ördögien gonosz terv része, amit hónapokon át forraltál. Durva is lenne... - jegyeztem meg csipkelődve, mert hát vannak olyanok, akik szerintem ezt kinézik belőle. Nem én, de valakik egészen biztosan.
Ahogy beléptünk, ő ledobta a táskát, én azonban nem tettem hasonlóan, hanem a jobb oldalon lévő második ajtót löktem be,  csak az ott lévő üres szobában málháztam le. A költözésben a legeslegrosszabb a pakolás, hogy folyton lerakod, felveszed, lerakod, felveszed. Így megúsztam egyetlen körrel, külön extrák nélkül, majd kinéztem az ajtón, hogy hahó, erre tessék jönni.
- Alighanem itt. Itt vagyok a szomszédban, szemben találod a fürdőt, egyenesen tovább a nappali, meg a konyha. Minden világos? - érdeklődtem, miután mutogatva elmagyaráztam, mit merre.

#sos #bolondoroszvanaakásomban #megyekmegmentemmagam

Én inkább az illúziómágiára gondoltam, mikor a tervezésről beszéltem, de azért ő hintelt is nekem egy kicsit, hogy nem tervez örökre itt maradni. Nem is gondoltam ilyesmire, az örökre olyan időtartam, amelyben én nem gondolkozom. Miért? Hát először is azért, mert olyan szerződést kötni, ahol ez van megadva dátumnak, rabszolgaság lenne. Meg most képzeld el "mához egy hétre elköltözöm örökre" Hova? "örökre". Jó, azt hiszem, jobb, ha hanyagolom.
- Nem is gondoltam, nyugi - ráztam meg a fejem kissé, pókerarccal, jelezve, hogy nem feltételeztem róla ilyesmit.
A házba lépve lemálháztam, elmutattam, hogy mit merre talál és azt hiszem, hogy ezzel le is zártuk a társalgást egy időre. Nem akartam neki láb alatt lenni, nézzen körbe, fedezze fel ezt a nem túl nagy, de otthonnak nevezhető valamit, próbáljon meg elkényelmesedni. Én addig csináltam némi kajának nevezhető kotyvalékot. Némi krumpli, bacön és hagyma tepsiben megsütve. Legalább ma ne kelljen már rendelni semmit. Beiktattam egy fürdést, miután ő elvégezte ott a teendőit, aztán letettem magamat vízszintbe és jó sokáig nyugodtan aludtam is.
Hogy a viharra ébredtem-e fel, a tudatra, hogy valaki mászkál, vagy arra, hogy már nem alszom, nem tudom, de nem sokkal később kimásztam a nappali irányába. Valahogy nem lepett meg, hogy ébren találom.
- Rendben vagy...? - kérdeztem csendesen. Nem akartam a frászt hozni rá.

#nincsmitőlfélned #maradok

Azt hiszem talán azt hitte, hogy rá keltem fel. Lehetséges, hogy így is történt, nem tudom cáfolni, sem megerősíteni a tényt, egyetlen dolog volt jelen pillanatban biztos, az pedig az éberségem. A nappaliban állva már pontos rálátásom volt, ahogyan a konyhában ült és szorongatta azt a bizonyos bögrét, nekem pedig egyértelművé vált, hogy nincs jól.
- Nincs semmi baj. Csak azt kérdeztem, jól vagy-e - ráztam meg a fejemet, téve egy pár lépést közelebb, de megtartottam a tisztes távolságot, nehogy még a végén azt higgye, hogy bele akarok mászni a személyes terébe.
A szavaival egy időben a tekintetem az ablakra siklott és halványan elmosolyodtam. Nem gondoltam volna, hogy Sonja fél a vihartól. Emiatt is kellett ráébrednem, hogy nem tudok róla túl sokat, s még így is jobban ismerem, mint a legtöbb ember, aki a környezetében élt.
- Érthető. Mindenkinek megvannak a maga kis dolgai, amiket cipel egész életében - vontam meg a vállamat lazán, majd engedtem magamnak egy pohár vizet. Legalább addig is csinálok valamit és nem csak bámulok rá, mintha valami jelenség lenne. Én sem szerettem, ha bámulnak rám, nyugtalanító.
- Nem okozol kellemetlenséget, ugyan már. Itt laksz, könyörgöm... - sóhajtottam fel, de nem indultam vissza a szoba felé. Nem volt szívem egyedül itt hagyni, ez pedig meglehetősen furcsa. Az esetek túlnyomó többségében nem érdekel, mi van az emberekkel. - Maradjak? Már úgyis ébren vagyok, szóval...