Minden egyes másodperccel biztosabb lehetek abban, hogy meg fogom ezt bánni. Fogy a türelmem, hogy percek óta, mióta csak betette ide a lábát és kinyitotta a száját, az időmet pazarolja, amelyet sokkalta fontosabb dolgokra is fordíthatnék, mint egy tizenéves fiú felesleges hisztijére és drámai viselkedésére. Nem fűlik ehhez a fogam, félek, hogy olyanra kényszerít, amit nem szeretnék megtenni. A lehetőség adott volt, még mindig tálcán kínálom neki, mindössze annyit kértem tőle, hogy átgondoltan döntse el melyikkel kíván élni. Hamar eldöntetett.
Gondolatban adom ki a parancsot, hogy álljanak meg. Theon minden gondolata előttem van, olvasok benne, még ha csak közvetetten is, mégis hagyom, hogy mellkasomnak csapódjon ökle. Levegőm reked bent egy pillanatra, ahogy csattan keze a felületnek, arcomon azonban semmilyen fájdalom jele nem látható. Sokkal többet éltem már át és meg ahhoz, hogy egy ilyen elvétett próbálkozás bármilyen fájdalmat kiválthasson belőlem, így ehhez tartva magam mosolygok le rá, immár türelmesebben várom a folytatást, mert a döntés lehetőségét megadtam. Az, hogy nem kíván vele élni, inkább a bizonytalant, és a bukás lehetőségét választja, nem rajtam múlott. Tekintetében csillan valami olyasmi, ami olyat vált ki belőlem, amit régen tapasztaltam; kíváncsiságot, mely ugyan nem látszik rajtam, mégis elemi erővel lobban fel bennem. Több is van a tarsolyában, amit most szeretne hasznosítani, töretlen hagyom, hogy elmélyedjen piszkos kék tekintetemben, ahogy én teszem ugyanezt az ő tiszta kékjeivel. Macska-egér játék, ahol bizonyosan tudjuk, melyik fél fog nyerni. Szórakoztass, Theon, kérlek! Folytasd!
Érintésére dörren fejemben a parancs ismételten, meg ne próbálják megzavarni szórakozásomat, mikor a kíváncsiság nőttön nő bennem, ahogy az események haladnak előre. Meleg nyelvének érintésére mosolyodom el szélesen, pedig az undor hatalmas elánnal kerít hatalmába, a kíváncsiságot rögvest elnyomva, végül az undort váltja fel a meglepettség, ami mindössze pár másodperc erejéig ül ki rám. Arcomon folynak le aranyló italom cseppjei, arcélemről cseppennek le ingemre. Lassú, szinte már lusta mozdulattal pillantok le a mellkasomnál fellelhető foltokra, onnan rebben tovább tekintetem a pohárra, amely darabokban terül el a kárpiton.
- Nos... - lököm el magam az asztaltól, hogy másik oldalára kerülvén húzzam ki a felső fiókot és rongy zsebkendőmet kihalászva belőle álljak neki letörölni arcomat. - Ez azt jelenti, hogy nem élsz a felajánlott második eséllyel - halotti nyugalommal törölgetem magamról italomat, miközben kivágódik az ajtó, és borzasztóan sajnálom, őszintén, de mire vendégem felfoghatná mi történik, elméje bénul meg egyik legilimentorom hatására, míg a másik játszi könnyedséggel teszi le lába mellé a vödör vizet.
- Ebben az esetben nincs több lehetőséged, Delacroix, bármilyen célból is szándékoztál bejutni hozzám - srégen állok meg mellette, válla mögött még, jobb kezem markol rá tarkójára, nemes egyszerűséggel taposok bele térdhajlatába, szorosan tartva, hogy a földre kényszerítsem pontosan a vödör víz fölé. - Van elképzelésed arról, hogy mi jön most? - felelete nélkül szakad ki a legilimentor a fejéből, hogy azzal egy időben nyomhassam fejét a vízbe, melynek sima felületén láthatta az utolsó pillanatban féloldalas mosollyal ékesített arcomat. Erősen tartom nyakánál fogva, ujjaim mélyednek a húsba elfehérítve az amúgy is már-már albínó bőrt, miközben segítőkezet nyújtok ahhoz, hogy mélyebbre juthasson.
Elúszott a lehetőséged. Elnézést kérek érte.

Szinte már aranyosnak találom, hogy teljes mértékben elhiszi; nekem van szükségem rá. Mióta felnőttem, mióta fel tudom fogni a körülöttem lévő világ változásait és történéseit, soha nem szorultam senki másra. Egyedül oldottam meg a felmerülő problémákat, egyedül néztem szembe a saját gyengeségeimmel, egyedül álltam ki a csúnya és gonosz világ elé, hogy szétmarcangolhasson. És megérte, mert mára már kinőttem magam annyira, hogy a nevemet ismerhessék világszerte. Elértem egy olyan szintre, amikor akarják ismerni a nevemet, mert megérdemlem, és szeretnék, ha ők is megérdemelnék. Vannak olyanok, akik megerőltetés nélkül kiérdemelhetik ezt, majd vannak azok, akiknek kisebb erőfeszítést kell tenniük annak érdekében, hogy felfigyeljek rájuk.
Az éppen beszélő is a második kategóriába tartozik. Szeretném hinni, hogyha valaki nem fontolja meg a döntéseit, akkor igenis okkal kapja meg a következményeket és azokat viselnie kell. Nincs választása, mert meghozta a döntést, annak ellenére, hogy többször is kapott választási lehetőséget. Ha felelősséget nem is vállalhatok mások döntéseiért, de megérteni megpróbálhatom őket. Túl gyermek még, hogy felfogja, nem minden úgy lesz, ahogy ő szeretné, főleg nem ebben a világban. Az én eltorzult, sötét világomban a dolgok úgy vannak, ahogy én szeretném őket, és ha ezt nem fogja fel, nem érti meg, akkor a következmények villámcsapásként érkeznek a nyakába, amikkel együtt kell tudnia élni. Mert így, hogy mielőtt keskeny ajkai a vízfelszínt érintenék, mielőtt a szőke tincsek tapadhatnának arcára, megszólal. Hangosan és szívből nevetek fel a megállapításra. Előre görnyedve hajolok füléhez, hogy szavaim hatására keltett levegő csiklandozza meg fülét.
- Nem egy pornófilmben vagy, kedvesem - ujjaim markolnak rá erősebben tarkójára, hogy egy könnyed mozdulattal kényszerítsem lábra ismét. Könnyelmű mosoly kerül fel ajkaimra, miközben Lóránték lépnek be az irodába és ültetik le a fiút a székre, amely asztalom előtt helyezkedik el. Somolyogva követem végig, ahogy leteszik a fiolát az asztalra, a székre könyökölve hajolok előre Delacroix arca mellé.
- Figyelj rám nagyon - hangom kellemes búg, megtölti a helyiséget, mint a nemrég elnyomott szivar kellemesen kesernyés füstje. - A fiola tartalma hasonlít a sósavéhoz, azonban kicsit fel van… hm… - ízlelgetem meg a szót, mielőtt kimondanám azt. - Turbózva. Igen, ez megfelelő lesz - bólintok egy határozottat, miközben jobb kezem nyúl el vendégem válla felett, hogy az üvegre mutathassak. - Ugyanis, ha emberi bőrre kerül, nem elég, hogy szétmarja azt, még a szöveteken keresztül apró, húsevő férgeket juttat a véráramba - szinte már szeretetteljes tekintetem emelem Delacroix-ra. - Nagyra vagy magaddal, Delacroix, mert azt hiszed, a hamis önbizalmad lerombol mindent körülötted, de mi van akkor, ha a külsőd már nem lesz meg az önbizalmadnak? Akkor mire támaszkodsz majd? - oldalra billentett fejjel, könnyedén lépkedek az asztalhoz, hogy ujjaim közé fogjam a fiolát. Vállam felett, lesajnálóan mosolygok vendégemre, miközben derekamat döntöm az asztal szélének, piszkos kékjeimet le nem véve a fiúról.