Nem késtem, most épp Gergőre várunk - pár pengetés hallatszik, ahogy hangolom a gitárom, miközben poénkodunk a többiekkel. Elég jól néz ki, ahogy a próbaterem végében ott vannak sorban a deszkáink, mindenki azzal jött ma, és ez a látvány több, mint biztos, hogy ott fog figyelni az instagrammomon pár óra múlva. Még arra is gondoltunk, hogy deszkázunk egy kicsit a próba után valahol, de ez attól függ, hogy Milán vajon bele fog-e menni, ugyanis most is vele fogok találkozni.
Hamarosan Gergő is begördül, nem túl ideges, nem kapkod, de egyikünk sem szokott az lenni általában. Ezek az alkalmak azért nem tartoznak a véresen komoly összeülések közé, az akkor van, ha tudjuk, hogy koncertlehetőségünk lesz, olyankor azért sokkal jobban összekapjuk magunkat.
- Szerintem toljuk le a Kinget kezdésnek, aztán majd a Rule the worldön is dolgozni kell, mert még nem állt össze - javaslom a többieknek, hamarosan pedig már bele is kezdünk a dologba. Egy idő után már tényleg belemerülünk a munkába, mást is átnézünk, de főként ezen az új számon van a hangsúly, ami bár már meg van írva, de még mindig nem nyerte el a maximálisan végleges formáját.
Az idő csak úgy repül, és mire eltelik az a két óra, a dal bizony megkapja végleges formáját, már csak be kell gyakorolni; mi pedig szokás szerint nem nézzük az időt, és huszadszor is belefogunk a számba. Ez azon ritka dalok közé tartozik, amit mindenki feltétel nélkül bír, mármint úgy értem, hogy nem voltak hatalmas viták róla, mint mondjuk a Jungle-ről, amit én mindenáron lassú dalnak szántam, de a többiek folyamatosan rá voltak pörögve, hogy gyorsítsuk és vigyük feljebb, szóval nem volt más választásom, és azóta is felrovom ezt nekik. Cserébe ők folyamatosan azzal érvelnek, hogy nem kell minden dalnak érfelvágósnak lennie.
Szóval elkezdődik a szám, és én még mindig vigyorgok, mikor elkezdem énekelni. Annyira bele tudom élni magam ezekbe a számokba, hogy sokszor egészen kivörösödöm, mikor játszunk, és mindig látom a srácokon, hogy ettől nekik is hatszor több lendületük van, és rohadtul élvezik, amit csinálunk. Ezzel tulajdonképpen egymást boostoljuk, és sokszor olyan durva energiák szabadulnak fel a színpadon, hogy az valami félelmetes, és ezért imádok velük játszani.
Komolyan annyira imádom a dalt, hogy szinte már egy koncerten érzem magam, és annyira bele is teszem magam, mintha legalább ötezer ember állna előttünk, hogy tomboljanak, pedig csak Máté barátnője van a nézőtéren, aki már befutott tíz perccel ezelőtt.
A zene szétárad a tagjaimban, ahogy játszunk, egyszerűen érzem magamban azt az erőt, ami ehhez a dalhoz kell, és ahhoz, amit ígér. Ilyenkor tényleg elhiszem magamról három perc erejéig, hogy meg tudnám váltani a világot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=739224#post739224][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.10.31. 13:40[/b][/url]

Nem késtem, most épp Gergőre várunk - pár pengetés hallatszik, ahogy hangolom a gitárom, miközben poénkodunk a többiekkel. Elég jól néz ki, ahogy a próbaterem végében ott vannak sorban a deszkáink, mindenki azzal jött ma, és ez a látvány több, mint biztos, hogy ott fog figyelni az instagrammomon pár óra múlva. Még arra is gondoltunk, hogy deszkázunk egy kicsit a próba után valahol, de ez attól függ, hogy Milán vajon bele fog-e menni, ugyanis most is vele fogok találkozni.
Hamarosan Gergő is begördül, nem túl ideges, nem kapkod, de egyikünk sem szokott az lenni általában. Ezek az alkalmak azért nem tartoznak a véresen komoly összeülések közé, az akkor van, ha tudjuk, hogy koncertlehetőségünk lesz, olyankor azért sokkal jobban összekapjuk magunkat.
- Szerintem toljuk le a Kinget kezdésnek, aztán majd a Rule the worldön is dolgozni kell, mert még nem állt össze - javaslom a többieknek, hamarosan pedig már bele is kezdünk a dologba. Egy idő után már tényleg belemerülünk a munkába, mást is átnézünk, de főként ezen az új számon van a hangsúly, ami bár már meg van írva, de még mindig nem nyerte el a maximálisan végleges formáját.
Az idő csak úgy repül, és mire eltelik az a két óra, a dal bizony megkapja végleges formáját, már csak be kell gyakorolni; mi pedig szokás szerint nem nézzük az időt, és huszadszor is belefogunk a számba. Ez azon ritka dalok közé tartozik, amit mindenki feltétel nélkül bír, mármint úgy értem, hogy nem voltak hatalmas viták róla, mint mondjuk a Jungle-ről, amit én mindenáron lassú dalnak szántam, de a többiek folyamatosan rá voltak pörögve, hogy gyorsítsuk és vigyük feljebb, szóval nem volt más választásom, és azóta is felrovom ezt nekik. Cserébe ők folyamatosan azzal érvelnek, hogy nem kell minden dalnak érfelvágósnak lennie.
Szóval elkezdődik a szám, és én még mindig vigyorgok, mikor elkezdem énekelni. Annyira bele tudom élni magam ezekbe a számokba, hogy sokszor egészen kivörösödöm, mikor játszunk, és mindig látom a srácokon, hogy ettől nekik is hatszor több lendületük van, és rohadtul élvezik, amit csinálunk. Ezzel tulajdonképpen egymást boostoljuk, és sokszor olyan durva energiák szabadulnak fel a színpadon, hogy az valami félelmetes, és ezért imádok velük játszani.
Komolyan annyira imádom a dalt, hogy szinte már egy koncerten érzem magam, és annyira bele is teszem magam, mintha legalább ötezer ember állna előttünk, hogy tomboljanak, pedig csak Máté barátnője van a nézőtéren, aki már befutott tíz perccel ezelőtt.
A zene szétárad a tagjaimban, ahogy játszunk, egyszerűen érzem magamban azt az erőt, ami ehhez a dalhoz kell, és ahhoz, amit ígér. Ilyenkor tényleg elhiszem magamról három perc erejéig, hogy meg tudnám váltani a világot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=739414#post739414][b]Fellegi L. Milán - 2018.11.02. 20:50[/b][/url]

Bőrdzseki, sötétkék pulvóer, szőke bozont sétál be, a gazdája int, majd megtámasztja hátával a falat Máté barátnője mellett, egy kósza bólintás után, melyet köszönésképp intéz felé, ám csak rendkívül gyorsan, hiszen most már igazán felesleges lenne bárkit azzal áltatnia, hogy a figyelmének nem egyetlen tárgya akad csak jelenleg, vagy hogy nem válik minden visszavonhatatlanul mellékessé, amíg Andris a színpadon áll. És nem csak áll, de még mennyire hogy nem, nem is lehetne leírni, mit csinál pontosan, ahogyan általában az ilyen jelenségeket, melyektől az ember libabőrös lesz, kiürül és mégis megtelik a tekintete, figyelme pedig már-már életveszélyesen beszűkül, szóval hát, ezeket nem igazán lehet szavakba önteni. Vagy ha mégis, hát nyomasztóan elcsépelt, miközben vajmi kevés köze van a valósághoz. Csak bámulja Andrist, mint aki még nem látott fehér embert, közben pedig azon gondolkodik, hogyha valaki azt mondta volna neki valaha, hogy egy év után is ennyire át tudja mosni az agyát a puszta látvány, hát biztosan körberöhögte volna az illetőt.
Elképesztő, mikor ennyire átszellemült állapotban van, a szó minden lehetséges értelmében elképesztő. Nem tudja elképzelni, hogyan létezhet bárki, aki ilyenkor nem akarja Andrist felkapni és hazavinni, egyszerűen bolondnak lát mindenkit, akinek nem teljesen egyértelmű, hogy ennek a látványnak ezt kell kiváltania. Azért örül, hogy a többiek ezt nem értik. Van ebben az egészben valami félelmetesen intim. Nem kell sokat gondolkodnia, hogy felidézze, mikor és miként látja Őt hasonlóan szenvedélyes állapotban. Éppen ezért van némi szürrealitása az egésznek, mintha ennek nem itt volna a helye. Nem először érzi ezt. Hogy hányadán álljon ezzel a dologgal, az nem mindig teljesen világos. Mert az egy dolog ugyan, hogy ő maga nem tud betelni a látvánnyal, és nem is igazán akar, mégis ilyenkor átjárja némi kellemetlen feszítő érzés is, tudván, hogy ebből az Andrisból mások is kapnak. Meg akarja tartani magának, igazán, egészen, kizárólagosan. Kicsit önzőnek érzi magát, de a szerelem mégiscsak ilyen végső soron... Az osztozkodás nem a kedvence.
Egyszerre szeretné, hogy vége legyen a dalnak, meg nem is. Elnézné ő napestig, ez így igaz, de azért na... Csak járna már az a puszi, a 3D-s, közeli, tapintható élmény mégiscsak egészen más. Szóval türelmesen vár, most kivételesen ő a holdkóros, arcán egy bárgyú, jóllakott óvodás mosollyal szemléli élete szerelmét, próbálván úgy tenni, mintha nem lenne teljesen hülye. Spoiler alert: tök sikertelenül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=740522#post740522][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.11.11. 21:01[/b][/url]

Játszunk, a dal pedig megtölti a teret, és ezerrel toljuk, a srácok is teljesen beleélik magukat, pedig biztos vagyok benne, hogy már ők is fáradtak. Amikor dobszóló van, mindannyian hátramegyünk gyakorlatilag, ott csápolunk, aztán együtt játszom Gergővel, tudjátok, mint amikor a koncerteken a tagok összefordulnak és egymásra figyelnek, na úgy.
Aztán mikor legközelebb felpillantok, már meglátom Milánt is - ott áll a bőrdzsekijében és a kék pulcsijában teljes valójában, az egyik fürtje kuszán áll a feje tetején, de elkapom róla a tekintetem, mert tudom, hogy elfelejteném a saját dalom szövegét, ha másfél pillanatnál több ideig néznék a szemébe. Érzem viszont magamon, hogy ő engem néz, és ettől még jobban felpörgök - ha eddig mindent beleadtam, akkor most 120, sőt, 180%-on teljesítek, mert mielőtt megláttam is... "érzelmes" voltam, viszont most, most meg... Olyan hatással van rám, mintha megcsókolt volna a múzsa, ezt mondta a múltkor Gergő, de én inkább úgy írnám le, hogy a jelenlétével valami olyat hoz be az életembe, amit soha senki mástól nem kapok meg szerintem. Mármint, soha nem is fogok.
- Fúbaz**eg, ez állat volt - röhög Máté, én meg bólogatok, de már Milánra nézek, intek is neki, és megjelenik az a mosoly az arcomon, ami minden alkalommal, mikor a többiek róla kérdeznek.
- Na jó srácok, akkor majd hétfőn - mondom, és villámsebességgel pakolni kezdek, mert bár most konkrétan Milán szobájában lakom, mégis úgy érzem, mintha nem láttam volna egy éve.
- Haver, mi lesz a deszkázással? - Kérdi egyikük, én meg megvakarom a tarkóm.
- Asszem' más dolgom van most, de majd legközelebb.
- Eeeeeh - legyint az egyik srác. - Jól van, menjél csak pasizni... - Elnevetem magam, de azért egy kicsit zavarba jövök, mert még mindig furcsa, hogy ilyen nyíltan emlegetik ezt a srácok. Nem szokott hozzá még a fülem.
- Mit gondolsz, miért írok dalokat, baszki? Ha új dalokat akarsz, elengedsz - borzolom meg a hajam, és a gitártokommal a hátamon már le is ugrok a színpadról.
- Csak nehogy megint olyan szenvelgősen szerelmeset írj, mint a múltkor, az katasztrófa volt - kontrázik rá Máté röhögve, én meg hátrafordulok még egy mondat erejéig, miközben megyek Milán felé.
- Nem mindenkinek lehet ilyen barátja, nem csodálom, ha nem érted! - Pördülök meg a tengelyem körül, és még hallom magam mögött a "HÖÖÖÖ" felkiáltásokat, de csak nevetek, és oda is érek Milánhoz.
- Szia - mosolygok rá, és átkarolom a nyakát, adok neki egy csókot. A srácok ekkor már leszálltak rólunk, valószínűleg Máté is már barátnőzik, szóval legalább ez le van tudva. - Hiányoztál.
Még mindig annyira új és furcsán szabad érzés az, hogy megtehetem ezt vele a többiek előtt. Tulajdonképpen el sem tudom mondani, milyen - mármint mindenki másnak tök normális az, hogy megfogja a párja kezét a barátai előtt, de nyilván ez egy speciális eset. És már meg merem tenni, ha másra nem, erre jó volt az, hogy kidobtak otthonról, mert arra jöttem rá, hogy semmi sem múlik azon, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Felszabadító ilyen nyíltnak lenni, és erre Milán tanított meg.
Kézen fogom őt, majd felkapom a deszkámat is; még intek egyet hátra, aztán újra csak rá figyelek.
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova, valami parkba kiülni vagy ilyesmik, enni egyet, vagy nem is tudom... - túrok bele ismét a hajamba. - Valami ilyen chilles program? Erre gondoltam.