[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726552#post726552][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 21:17[/b][/url]

Egész jó napom volt ma. Elkezdtem dolgozni valamin, még nem tökéletes, nagyon nem - az egyik turisztikai alapismereteken írogattam a szöveget, nos… nem annyira köt le a szakom, na. Érdekes, meg minden, de… annyira nem… fontos.
Sokkal fontosabb a dal, amit elkezdtem. Azt tudni kell rólam, hogy ilyenkor, amikor dolgozom valamin, mindig olyan elvarázsolt fejem van, a hajam sokkal jobban szerteáll, mint egyébként, mert amikor nagyon benne vagyok valamiben, olyankor folyamatosan beletúrok, emiatt az állapota pedig igen súlyossá válik. Így is érkezem meg a budanekeresdi ház elé, ott viszont megállok az ajtó előtt, megpróbálom kicsit kikapcsolni az agyam. Nagyon pörgök. A Hold állása ugyanis épp ideális, majdnem félúton vagyok a következő teliholdig, ilyenkor mindig sokkal energikusabb is vagyok. Főleg, ha pörgök. Ha dolgozok valamin. Mint most.
Andris, hűtsd le magad, adom ki az utasítást, mert még az arcomon is érzem, hogy forró, meg ilyenkor állítólag csak úgy sugárzik belőlem, hogy mi van, azt mondják. Nálam a zene azt hiszem egy teljesen másik lelki állapot.
Na jó. Szóval benyitok a házba, egy kósza “jónapot”-ot is eleresztek, de mivel nincs rá válasz, feltételezem, hogy Milán anyukája nincsen itthon. Azért… remélem, van egy kis kaja. Nem mintha éhes lennék, na mindegy.
Felcsörtetek a lépcsőn, a szobaajtón is rögtön be, aztán sugárzó vigyorral vágódok le az ágyra Milán mellé.
- Szia - köszönök egy gyors csókot követően, még mindig vigyorogva. - Mi újság? Fáradt vagy? - kérdem rögtön, mert ha igen, azt hiszem tényleg le kéne állítanom magam. Néha fárasztó tud lenni másoknak, ahogy pörgök.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726555#post726555][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 21:20[/b][/url]

Reflexszerűen beletúrok a hajamba ismét, és jaaaj de jól esik, hogy ilyen közel van - na, ez rögtön el is tereli a figyelmemet bizonyos kis dalocskákról, ugyan már, minek is figyelnék rájuk? Szeretek hozzá jönni, mert az egész szoba, minden Milán illatú, itt még jobban érzem, még intenzívebben, mint egyébként. Ez tök jó.
Ahogy nyakamba ad két puszit, át is karolom és megsimítom a hátát, haajj, de jól esik ez, gondolom neki is. Mostanában mindig olyan kimerült az egyetem miatt. Mosolyom egészen más lesz, mikor megszólal ismét, megszelídül egy kicsit, már nem az a vad vigyorgás, csak olyan… “ez most jó”-mosoly. Nyomok egy csókot a hajába.
- Te is nekem - motyogom így, aztán adok neki még egyet, és konstans ismétlődő mozdulattal simizem. De… ja, mondjuk nem sokáig. Vagyis majdnem nem sokáig. - Naa, hogy sietsz. - Kicsit felemelem az állát, hogy megint megcsókoljam, most ez már nem csak kis üdvözlő puszi. Az a helyzet, hogy tényleg hiányzott, szóval na, ennyi most kijár nekem is, neki is, ha már így hiányoztunk egymásnak.
Ha vége szakad, csak akkor sóhajtok egyet mártírom módra, mert neeeemár hogy fel kell kelnem naaa. Jó, nem nagy áldozat, persze, csak nincs kedvem most kikászálódni.
- Meeeeh, de olyan nehéz felkelniiii - adom tudtára kínomat hangosan is, ahogy szenvedve forogni meg ficeregni kezdek ide-oda. De ez csak a műsor része. - Na jóóó… jó, mindjárt. - Szusszanok, igen, még kell az erőgyűjtés, szóval odahajolok megint a hajához. Illat, illat, oké, ez már elég üzemanyag lesz.
- Na, engedj - kicsit kikecmergek alóla, hogy cammogó léptekkel a fiókhoz menjek.
Kihúzom a felső fiókót, és a konzolokat kivéve valami papír is hozzájuk ragad, szóval azt - óvatosan, hogy ne tegyek tönkre semmilyen beadandót vagy fene tudja mit - leszedem a játékról. És csak épp rávetül a tekintetem, amikor… meglátok rajta valamit. Persze, háttal vagyok neki, szóval ezt, gondolom, nem veszi észre rögtön.
Belemerülök hirtelen, nézegetem, és valami kezd derengeni. Azért mellette egyrészt magamra szedtem valamit GYNT-ből meg BIT-ből (esélyem se lett volna ezt kihagyni), de a másik az, hogy elég régóta vagyok már farkas ahhoz, hogy felismerjek pár dolgot.
- Ez valami új farkasölőfű? - pillantok hátra, egyik kezemben a papírral, másikban a konzolokkal. - Még sosem hallottam róla.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726559#post726559][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 21:23[/b][/url]

Nem enged. Nem engeeed.
- SEGÍTSÉÉÉÉG, elkaptaak - sápítozom, aztán, mintha csak rájönnék, mi történik, “vadul morogni kezdek”. Persze ez nem az a fajta önkéntelen morgás, amit alkalmasint tényleg bemutatok, ami tényleg elég furán állatias - ez csak játék, játszásiból vérengző vadállattá változom, és elkezdem “felfalni”, mégpedig úgy, hogy beleharapok a fülébe.
- Ha nem engedsz, megeszlek - állítom ultimátum elé, majd végszóra egy halkat kordul is a gyomrom (már úgy értem, hozzám mérve halkan), mire felnevetek. - Na, engedj, aztán hozok valamit enni is. Anyud hagyott?
De pár pillanat múlva már a konzolok felé tartok, fiók, hoppá, valami írás. Gyanús ez nekem. Hát, persze nem kéne annak lenni, Milán bájitaltant tanul az egyetemen, végül is azért elég nagy esély van rá, hogy kósza bájitalreceptek húzódnak meg itt-ott a fiókjai mélyén, de ez, ez a likantróp-téma azért meglepett valamelyest.
- Most fejleszted? - pillantok fel rá homlokráncolva. - De már van farkasölőfű, miért kéne még egy? - Tényleg nem nagyon értem a dolgot, meg is vakarom a tarkómat, ahogy így gondolkozóba esek. Hát tényleg, miért is kéne egy másik, ha már egyszer van egy recept? - Óóó… azért, mert van, aki allergiás rá, igaz? Hallottam már ilyenről, hogy van akinek nem tudja befogadni a szervezete. - Bár, azért ez elég ritka eset, ha jól tudom. Mást viszont egyelőre nem tudok kitalálni; de hát nem is én vagyok a bájitalguru hanem ő, mondja meg ő, ugyebár, hogy akkor mi is ez az egész pontosan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726563#post726563][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 21:26[/b][/url]

- Carbonara! - Csillan fel a szemem, ahogy hátrapillantok. - Anyud szuper carbonarat csinál. Anyud… minden kaját szuperül csinál. - Folytatom, de már nem sokáig csevegek így.
Olyan zavartnak tűnik kicsit, mikor megkérdezem, hogy most akkor ez tényleg az allergiásoknak van-e, nem tudom. Lehet, csak a szemem káprázik. Éppen leraknám már a cetlit, várom, hogy Milán helyeseljen eközben de… legnagyobb meglepetésemre nem teszi. Mármint, azt mondja, hogy “ez nem egészen olyan”, szóval ismét hátrafordulok.
Összeszalad a szemöldököm. Ahogy kezdem felfogni, mit is tervez, tétován a kezemben lévő jegyzetlapra nézek, aztán vissza fel, Milánra.
- Te ki akarod szedni belőlem a farkast? - kérdezem értetlenül. Na persze, nem mintha problémám lenne azzal, hogyha nem tudnék többet átváltozni. Furcsa lenne, mert kiskorom óta ez van, de senki sem örül annak, hogy likantróp. Nem, nem is azzal van a baj, hogy… így jót akar nekem, csak… Sóhajtok. Ez is, úgy… hasonlít anyára, a kezdetekben. “Van rá ellenszer? Nincs? MIKOR LESZ?!”, ezt kérdezgette a gyógyítóktól. A hideg ráz tőle.
- Mármint… nem rosszból kérdem. Csak… - megint sóhaj - ...Milán, tudod, hogy ez lehetetlen. Nagyon-nagyon sokan próbálták már. Nem kéne ebbe ölnöd a szabadidődet. - Pillantok rá komolyan. - Esküszöm, nincs vele baj. Elfogadtam már nagyon rég. Ahogy mindenki mindig is el fogja fogadni egyszer, és megtanulja majd kezelni. Felesleges… ebben így… reménykedned szerintem.
Még egy pillantást azért vetek a papírosra. Csupa, számomra értelmetlen dolog, áthúzkodva, nyilazva ide-oda. Tényleg sokat melózhatott vele, és abban is biztos vagyok, hogy ez nem az egyetlen jegyzetlap, amit ebben a témában készített.
- Tényleg… kedves tőled. De ne pazarold erre az idődet. - Egy kis mosolyt is megejtek, hogy ne tűnjek olyan zordnak, aztán le is teszem a recepttervet, vissza a fiókba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726568#post726568][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 21:29[/b][/url]

Annyira motiváltnak tűnik, és én nagyon elszomorodom, ahogy látom ezt a motivációt. Felszusszanok, ahogy elindulok felé, és leülök az ágyra.
- Az a baj, kicsim, hogy sajnos de. - Mondom, de tényleg szomorkásabb a hangom, mert tudom, hogy most biztos le fogom törni, és rosszul fog esni neki, amit mondok. - Hallottam ilyet is sajnos, hogy… ilyen bűbájfeltalálók vagy mik voltak az egyik srácnak a szülei, aki likantróp, és az egész életüket ennek szentelték, hogy kitaláljanak valami ellenszert. És hát… tudod. - Fejezem be picit halkabban, rárakva a kezem a térdére. - Szóval… tudod, ez, hogy… ezért nem akarom, hogy hamisan reménykedj, vagy valami.
De persze, rögtön tovább is haladunk. A szabadidős megjegyzését, nehezen bár, de hagyom elsiklani a fülem mellett, mert ha valamit, azt már megtanultam, hogy mindig olyankor vannak a nagy vitáink, ha elkezdek heveskedni az ő heveskedő megjegyzéseire. Akkor aztán mindig robban, szóval most megpróbálom ezt elkerülni. Tudatosan. Aztán hátha.
- De… Milán, nem az, hogy nem bízom benned, vagy a tudásodban. - Mondom kicsit én is felkapva a vizet. De csak nyugi. Nyugi, Andris. - Okos vagy, és tök nagy dolgokra vagy képes szerintem. Nagyon sokra fogod vinni, sokkal többre, mint mondjuk én. De… ez lehetetlen vállalkozás, tudod jól. Eddig sem sikerült… senkinek.
Igazából, tudvalevő oka van annak, hogy miért reagál így egy-egy vérfarkas, ha a legendás ellenszert említik. Nos, azért, mert… jaj, annyira hosszú idő egy ilyet elfogadni. Iszonyat hosszú. Tényleg. És ha valaki belengeti, hogy lehet, hogy vége lesz - ha elhinném, és utána mégsem… Szóval, ezt azért senki sem kívánhatja.
- “Szerencsére ezt nem te döntöd el” - figurázom ki játékosan, karba fonva kezeimet a mellkasom előtt, mint egy óvodás. - Nem rosszból mondom ám. Csak… lehetetlen vállalkozás. - Kis szünet. - Én is sokat gondolkodtam már, miért van… néhány azt mondják, valami égi büntetés. Ki tudja… Mindegy, a lényeg, hogy… nem lehet megváltoztatni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726581#post726581][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 22:00[/b][/url]

Nagyon lelkes, és én hálás vagyok ezért a lelkesedésért - csak aggódom. Annyira aggódom. Hogy erre fogja áldozni az egész életét, miattam, akinek már nincs problémája vele - meg persze a másik ezer farkas miatt is, akinek még van. Én értem... értem ezt a nemes célt, meg minden, csak... Nem mehet rá az élete, és nem cipelheti helyettem a terhét ennek az egésznek, márpedig ő most ezt tervezi véghez vinni. Bele se merek gondolni, mennyi időt tölthetett ezzel, magával a tudattal, hogy segíteni kell Andrison. Hiába próbálom mutatni, hogy nincs bajom az átváltozással, ha ő egyszer már látott a legrosszabb passzomban is.
- Igazad van... - ismerem el, mert levitás lelke, tudom, másra sem vágyik. - De nem szeretném, ha ezzel foglalkoznál folyamatosan. Nem tesz jót... nekünk sem, szerintem. Feleslegesen stresszeled magad és aggódsz miatta, csak... cipeled magadon, és én azt nem akarom. Nem akarom, hogy arról szóljanak a hétköznapjaid, hogy vérfarkasok. Szóljanak rólam inkább. - Fejezem be sután, megvonogatva a vállamat. Talán még a szememet is lesütöm.
Aztán tovább halad a beszélgetés. Általában megpróbálok nagyon türelmes és semleges, vagy kedves maradni, ha ez a téma feljön köztünk - ritkán jön fel, és csak vele, mert a legtöbb barátom és ismerősöm egyáltalán nem is tud erről a dologról, vagy ha igen, nem nagyon feszegeti. Nehéz megszoknom tehát ezt a témát, mert még nem nagyon bolygattam senkivel túlságosan.
Már átkarol, mikor befejezi a mondatot, én meg nem nézek fel rá, most nem vagyok így hajlandó. Valljuk be, hogy ez a kérdés nem esett jól - a válasz túl őszinte lenne és túlságosan... mélyről jövő, ezért inkább csak megrázom a lehajtott fejem.
- Hagyjuk ezt, Milán. - Fűzöm hozzá halkan, aztán nyelek is egyet. Tényleg nem volt ez jó most.
Szerencsére felajánl valamit, egy kompromisszumot - így hagyjuk el a beszélgetés eddigi talaját, reményeim szerint, mert az, amerre most tartott, az nagyon nem volt jó irány. Kicsit megpróbálom felrázni magam a hirtelen jött mély érzésekből, sóhajtok egyet, aztán felnézek rá, rendezve a vonásaimat, hogy egyáltalán ne tűnjek feldúltnak.
- Mégis milyen kompromisszumra gondolsz, felhőfiú? - kérdezem próbálva játékosan elütni az előbbi szituációt, de én is érzem magamon, hogy nem vagyok olyan meggyőző, mint amilyen meggyőző tudok lenni, mikor ösztönösen viccelődök, úgyhogy... erről megpróbálom elterelni a figyelmét, és átkarolom a derekát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726897#post726897][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.29. 13:32[/b][/url]

Nagyon szeretném, ha nem lenne ilyen bonyolult ez az egész. Valahol talán pont arra vágyok, amin Milán ügyködik - hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom többet, ne jelentsen problémát bármilyen emberi kapcsolatomban, ne kelljen titkolóznom és színlelnem... Igen, talán pont erre vágyok, de nem mások boldogsága vagy "élete árán", és annyival egyszerűbb lenne, ha megértené, hogy ez nem probléma, a vérfarkasság. Nem kell annak lennie. Csak átváltozok havonta egyszer, ennyiről van szó, nem is tud róla szinte senki. Nem kellene problémának lennie, de pont ő teszi azzá, mégpedig úgy, hogy folyamatosan foglalkozik vele. Pedig szeretném úgy érezni magam, mintha csak egy normális srác lennék egy normális kapcsolatban, ha már máshol nem nagyon érezhetem magam átlagembernek. Erre vágynék nagyon.
Pontosan ez történik, hallom a választ, és hosszan a szemébe nézve értem csak meg, mire gondol pontosan. Egyébként is nagy szemeim felveszik a "kiskutyaszemek"-állapotot, miközben az ujjaimmal megsimítom az arcát.
- Ez olyan, hogy... - kezdem sután, aztán elhallgatok egy pár pillanatra, amíg megpróbálom összeszedni a gondolataim. - Szeretlek. - Mondom végül halkan.
- Mi ketten annyira máshogy mutatjuk ezt ki... - motyogom, fel-felpillantva rá. - Mert neked... beitta magát ez az egész a munkádba, a bájitalokba, és ez egy nagyon szép dolog egyébként. Tudom, hogy neked ez nagyon fontos. - Megpróbálok hangosan gondolkodni, hogy egy kicsit megértsem őt is, a nézőpontját, hogy tudjak hozzá úgy szólni, hogy jobban átadjam a sajátomat.
- Én... tudod, nekem ez olyan, hogy... a likantrópia a részem, de mégsem teljesen én vagyok. - Kezdem el zavarosan ábrázolni a saját kis érzelmeim, közben pedig simogatom Milán haját, mert az megnyugtat. - Kicsit úgy szoktam erre gondolni, hogy a bennem élő farkas nem én vagyok. Így könnyebb volt... tudod?... És ezért mondtam, hogy szeretném, ha inkább velem foglalkoznál, és nem ezzel. Mert én tök átlagos srácnak érzem magam melletted, és olyan jó érzés, hogy nem kell folyamatosan azon rugóznom, hogy teliholdanként ön- és közveszélyes vérengző állattá változom, érted? Már tíz éve folyamatosan ezt nyomják otthon, minden hónapban ezzel kell szenvednem, és nincs kedvem, nem akarok... nem akarom, hogy lásd bennem az állatot, érted? - halkulok el a végére, lesütve a szemem.
Most, hogy erről van szó, olyan sebezhetőnek érzem magam. Nem félek attól, hogy megbánt, csak szerintem még nem tűntem ilyennek előtte. Persze, tudja, hogy érzékeny vagyok, meg heves és sokszor makacs, de ilyen kis gyámoltalannak talán még nem látott. Nem szoktam nagyon erről beszélni. Ami azt illeti, ilyen mélységeiben sem ábrázoltam még senkinek a belső gondolataimat erről az egészről, hiszen a szüleim teljesen el voltak foglalva saját magukkal, másoknak meg... nem megy. Valahogy nem megy. Az más kérdés, hogy pont erről írtam most dalt.
Hiába kérem, hogy ne feszegessük, hogy miért is büntetne engem pontosan az ég, Milán nem érti, hogy mibe tapint bele éppen. Lehet, hogy az agyával tudja, hogy mennyire érzékeny is vagyok, de biztos vagyok benne, hogy nem érti vagy érzi át. Egyszeriben ingerült leszek, felmegy bennem a pumpa, és ki is pirulok dühömben, ami már mindig komoly érzelmi indíttatást jelez nálam.
- Mit kell ezen megbeszélni?! - csattanok fel. - Miért jó neked hallgatni, hogy mennyire szar vérfarkasnak lenni, hm? Tényleg muszáj, hogy folyamatosan ez legyen a téma közöttünk?! Kezdem azt hinni, hogy inkább a kísérleti nyulad vagyok, mintsem a barátod! - Elveszem a karomat a derekáról, kicsit távolabb is húzódom ösztönösen. - Igen, én sem örülök neki, hogy ez van, de én sem kérdezlek folyamatosan az epilepsziádról és próbálom 0-24 megtalálni a gyógymódot rá, nem sajnálkozom folyamatosan! És tudod, hogy miért? Mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad miatta, és neked is ezzel kelljen foglalkoznod minden egyes rohadt percben, mert tudom, milyen az, ha valami gyógyíthatatlan és nem tehetsz ellene semmit, de baromira utálod!
Már egészen kipirosodott arccal ülök, szinte szuszogok is kicsit, ahogy felment a vérnyomásom hirtelenjében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726899#post726899][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.29. 15:05[/b][/url]

Olyan édesen beszél, hogy már azt hiszem, minden megoldódik, és nem lesz ebből veszekedés. Értem, azt hiszem, mit akar mondani, hiszen ő nem én vagyok, ő teljesen máshogy látja ezt az egészet, engem, mert úgy ismert meg, hogy szinte azonnal megtudta, mi a helyzet velem. Aranyos tőle, és megsimítom az arcát, sőt, nyomok egy csókot is a szájára.
Aztán teljesen másfelé terelődik a beszélgetés. Kifakadok, ő is kifakad, felpattan az ágyról, és persze én sem tudok ülve maradni, kissé görnyedt tartással hallgatom, amit mond, de a tagjaim megfeszülnek az idegtől és a dühtől, a csalódottságtól. Hogy beszélhet így?
- Én kerítek neki nagy feneket! - túrok idegesen a hajamba. - Én? Amikor te a laborban is folyamatosan csak ezzel tudsz foglalkozni, és én kerítek neki nagy feneket, megáll az eszem!
De folytatja, nincs menekvés, és a nyakamba zúdít szabályosan mindent, minden bajomat és problémámat. Arra számítottam, hogy nem fog fájni - nem féltem tőle, hogy megbánt, és most mégis a legfájóbb pontokat vágja az arcomba és emlegeti, szétszedi a problémáimat és elbagatelizálja, minthogyha nem lennének komolyak, mintha az érzéseim csupán felesleges túlgondolások lennének, és ennél rosszabbat el sem tudok képzelni jelen pillanatban.
- Igen, normális! - már kiabálok, érzem, hogy a szemem is bekönnyezett a dühtől és attól, amit mondott. - Normális, igen, normális... Csak képzelnéd magad a helyembe egyszer... Persze te úgysem tudod, egyáltalán nem is tudsz együttérezni nemhogy velem, de senkivel, mert mindent csak elemzel, de elképzelni vagy belehelyezkedni, neeem, az neked nem megy. Te vagy a zseni, mit neked együttérzés, te annál jobb vagy, nem igaz? Tudod rohadtul szarul esik, hogy lekicsinylően beszélsz arról, ami a legjobban bánt engem.
Aztán már tényleg szabályosan fáj, amit mond. Látom rajta és érzem, hogy milyen rosszul esik neki, mikor egyszerűen úgy teszek, mintha nem lenne köztünk semmi, mikor társaságunk van. Mindig megpróbálom kiengesztelni utána, kedveskedni neki, igyekszem mindent megtenni, hogy jobban érezze magát. Tudom, hogy bántom vele, és ez nekem is rosszul esik, ezért hirtelen nem is tudok erre mit mondani. Csak nézek rá, már bekönnyezett szemmel, ahogy ki is gördülnek, félig a tehetetlen dühtől, félig ezektől a mondatoktól.
- Próbálsz elfogadni azzal együtt, amilyen vagyok?! Miért, az, hogy ilyen szar alak vagyok és nem bírok, nem akarok beszélni róla, hogy vérfarkas vagyok, hogy félek, hogy az emberek megbélyegeznek még plusz az identitásom miatt is, az nem tartozik bele abba, amilyen vagyok? Ennyit a fene nagy elfogadásodról! Szerinted mit gondolnának rólam, ha minden kiderülne? A közveszélyes likantróp, aki még meleg is! Annyi a zenei karrieremnek, annyi a színészetnek, mindennek! Erre bezzeg nem terjed ki az a rohadt nagy elfogadásod! - Kiáltom kétségbeesetten, kitárva a karjaim; már szabályosan patakokban folynak a könnyeim, de tudvalevő, hogy mindig ez van, ha egyszeriben nagyon dühös leszek. - Ez van, Milán! Ha tényleg mindennel együtt elfogadsz, akkor ezzel együtt kell elfogadnod, hogy igenis féltem a saját bőrömet, hogy nem akarok erről beszélni, mert sosem tudtam senkivel, és ha el akarjuk kezdeni, akkor sokkal lassabban kell haladnunk, mert egészen addig az volt nekem a normális, hogy erről mélyen hallgatok, és akkor minden rendben lesz. Csak ennyit kérek, hogy ne erőltesd rögtön, hogy mindent összehordjak róla, mert nem mindenhez lehet hozzáállni praktikusan, van, amihez - tudom, meglepő - de szükségesek mondjuk érzelmek is.
Úgy érzem, lassan már a kezeim is remegnek az idegességtől és a rengeteg indulattól, ami felgyűlt bennem, miközben kitárt karral és kócosan, kissé görnyedten figyelem őt. El sem hiszem, hogy tényleg képes volt felhozni... hogy hülyének néz...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726901#post726901][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.29. 16:18[/b][/url]

Valami átkapcsol, mikor válaszol, és megértem, amit mond. Elmosolyodnék ezen, ha nem lennék totál ideges, úgyhogy csak legyintek egyet ingerülten, "áh", valami ilyet is mondok mellé.
Annál inkább rosszul esnek az elmotyogott szavak, "egy frászt normális", és itt látszik is az arcomon a hirtelen megrökönyödés, mert olyan mélyre ás éppen veszekedés közben. Csak ennyi, hogy nem normális, és megint minden megkérdőjeleződik bennem, a sok év, amit azzal töltöttem, hogy ezen gondolkoztam, egyszeriben kárba vész, és újra felötlenek a kezdeti kérdések bennem. Érdemes nekem egyáltalán beszélgetni emberekkel? Nem teljesen felesleges? Megkímélhetném őket a stressztől, nem véletlenül létezik a "magányos farkas" kifejezés. Mindig is annak kellett volna lennem? Itt roncsolom őt is, magamat is...
- Azért baj, hogy nem vagy elég együttérző, mert beszélni akarsz róla, nem érted? - kapcsolom össze az információkat, még a kezemmel is gesztikulálva. - Mert ha szóba kerül, mindig a megoldást keresed, mikor nekem csak annyi kéne, és szerintem neked is, hogy meghallgasd, amit mondok, bólints párat, aztán megnézz velem egy filmet. Semmi több. Nem mindig a praktikus megoldás, nem mindig az okoskodás, hanem csak... meghallgatni, érted? Azért nehéz beszélnem róla, mert... - de ezt a mondatot már elharapom. Úgy érzem, semmi értelme tovább beszélnem róla, úgy érzem, úgysem fogja megérteni.
- Senki mással nem tudnék erről beszélni. - Egyezek bele, igaza van, ebben legalábbis. Némileg nyugodtabb már a hangom is. - De ez nem változtat azon, hogy nem érzem a megértést, hanem csak azt, hogy megpróbálod megoldani, és... túl sok. Nem olyan egyszerű, mint ahogy te megoldást akarsz rá találni.
Hogy hova jutottunk idáig az elmúlt évben? Millió válaszom lenne rá, millió és egy, kezdjük azzal, hogy rájöttem, hogy vonzódom a srácokhoz, hogy le merem venni a felsőmet előtte, hogy megmutattam a tetoválásom és elmagyaráztam, hogy működik, hogy képes vagyok idegsokk nélkül megmutatni neki a róla írt dalaim. Ezek mind nagy dolgok, de nem szembetűnőek, neki talán észrevehetetlenek, és a monumentális változás hajtja előre, vagy mit tudom én. Ezek viszont igenis fontos dolgok. De ha ő nem látja őket, egyszerűen... én erre már nem is tudok semmit mondani. Nem akarom tovább sajnáltatni magam előtte, csak még rosszabb lesz ez az egész. Gondterhelten túrok a hajamba.
- Elég sokat haladtunk... - motyogom az orrom alatt, de már szinte fáradtan. Értelmetlen ez az egész vita.
Nincs miről beszélnünk. Ezek a szavak hirtelen belém markolnak, úgy érzem, és az eddigi piros arcszínem - ha fizikailag lehetséges ilyen gyors váltás - eltűnik, úgy érzem lesápadok, ahogy nézek rá, ő meg elindul. De nem! Elkapom a kezét, mielőtt ki tudna menni, és remélem, hogy nem csúszik ki a csuklója.
- Ne, Milán - mondom jóval halkabb hangon, és próbálom magamhoz húzni és átölelni. - Ne, ne. - Csak beburkolom az ölelésemmel, ha hagyja. - Sajnálom, ne haragudj rám, kérlek. Nem akartam... nem így gondolom. - Szipogok párat, és csak húzom magamhoz és ölelem, a haját is simogatni kezdem. Ez most nagyon nem volt rendben tőlem. - Te is felforgattál mindent... - motyogom halkan. - Nem szabadott volna azt mondanom, bocsánat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726908#post726908][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.29. 18:12[/b][/url]

Nem úgy értette, ezt állítja, én pedig lemondó-szomorú tekintettel csak megrázom a fejem, mert szinte mindegy, hogy hogyan értette. Újra csak szembesültem vele, hogy tényleg nem vagyok normális, akármennyire is szeretném magam annak érezni. Egyszerűen... semmi sincs rendben velem.
Milánnak teljesen ismeretlen a hallgatás terepe, és ekkor dereng fel, hogy valószínűleg én is rosszul csinálok valamit - hiszen ha nem tudja, mi az, akkor azt sem érti, én miért maradok csendben, mikor ő a problémáiról beszél, és miért nem ajánlok fel megoldásokat. Sokkal rosszabb ez az egész, mint hittem, sokkal nehezebb lesz megoldani, és már előre szomorú vagyok miatta, mert tényleg nem szabadna ennyi problémát okoznom. Talán tényleg nem vagyok emberek közé való, nem tudom.
Folynak a könnyei, mikor már a karjaim közt van, és én csak simogatom a haját és ölelem, mert még mindig nem vagyok jó megoldásokban, de ezt is én csesztem el, megsértettem, és most... nézd, mi lett belőle. Nekem is megerednek a könnyeim, ahogy érzem az övéit a pólómon, és ettől igazán nem lesz jobb, úgyhogy ringatom az ölelésben, és bújok hozzá. Attól talán jobb.
Felnéz rám a gyönyörű kék szemeivel, amik most vörösek, a bőre is kissé duzzadt a sírástól, úgyhogy megsimítom. Fájdalmas kifejezés ül ki az arcomra, ahogy látom őt ennyire megbántottan. És ezt mind én csináltam.
Utállak, mondja, de tudom, hogy hogyan érti, legalábbis sejtem. Ezt a helyzetet, ezt én is utálom, és folyamatosan hibásnak érzem magam benne.
- Sajnálom - motyogom, majd összeszorítom a szemhéjaim, remélve, hogy így a friss könnyek nem kapnak majd utat lefelé az arcomon. Magamhoz húzom inkább, és simogatom a hátát, amíg kicsit csillapodik minden.
Egy idő után elengedem, hogy levegyem a felsőmet, s ezzel fedetlenné tegyem a felsőtestem. A hasamon és a bordáimon látszik a hatalmas heg, a harapás és a karomnyomok, mint ahogy a hátam sem mentes tőlük, bár az talán jobban begyógyult. Karcolások úgyis mindenhol vannak rajtam, mindig.
- Tudod... nekem nagyon sok időbe telt. - Mondom, miközben megfogom a kezét, és a sebhelyemre rakom. Figyelem az ujjait, ahogy hozzáérnek. - Sosem megyek ki a strandra félmeztelenül. A fiúk zuhanyzójába csak akkor megyek be, ha tudom, hogy kevesen vannak... Nem nagyon nézek még tükörbe sem, mikor félmeztelen vagyok. - Megsimítom Milán ujjait, majd felnézek rá. - Emlékszel, mikor először akartad levenni rólam a felsőm? És én pánikolva ellenkeztem, hogy "csak azt ne, kérlek". - Nagyot szusszanok, és óvatosan (de még mindig könnyek közt) elmosolyodom. - Az, hogy már le tudom venni előtted, azt jelenti, hogy nagyon sokat haladtunk. Mert én el tudtam képzelni, hogy soha nem fogom megmutatni senkinek, akkor sem, ha egyszer házas leszek. És én... bízom benned, mert szeretlek.
Megint megsimítom az arcát az ujjaimmal, egyszerűen szükségem van rá, mint ahogy arra is, hogy megcsókoljam. Fontos pillanatok ezek most, én úgy érzem... és talán még az sem zavarna, ha az édesanyja most ránk nyitna.
- Ez egy ilyen... nagyon fontos lépés volt nekem, pedig másoknak tök kis dolognak tűnik. Mert csak egy seb, és... mégis, engem... nekem nagyon sok problémám van magammal. Emiatt is, de más miatt is. És ezért kell... nagyon sok türelem hozzám, mert én nem tudom ezeket csak úgy... átlépni. Úgy érzem magam ettől - simítom meg a kezét a sebemen - mintha egy szörnyeteg lennék. És nem szeretem annak érezni magam. Ezért nem akarok róla beszélni sosem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=728384#post728384][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.10. 23:49[/b][/url]

Elmosolyodok a szavaira, miközben megsimítom az arcát. Valahogy most megmelengette a kicsi szívemet ez az "én is", annyira őszintének és ártatlannak érzem, még akkor is, ha én tényleg bocsánatot akartam kérni. Milán, azt hiszem, ezt nem tudja, de jó így. Ez volt a legőszintébb reakció szerintem, amit kaphattam, és én szeretem az őszinteséget. Igen, nekem néha nehezebben megy...
Elég furcsa érzés, ahogy később a sebhelyemhez ér. Bár én raktam oda a kezét, nyilván nem rossz érzés tehát, hogy ott van, mégis néha megborzongat, ha ez történik. Nem pusztán azért, mert amúgy is érzékeny pontja ez a bőrömnek, hanem mert ezt nagyon intimnek élem meg minden plusztizennyolcas kategória nélkül. Bensőséges, ha valaki itt érint meg, főleg, ha kiélezve a sebhelyemre és nem csak úgy véletlenül - de szerettem volna valahogy megteremteni ezt az atmoszférát, hogy pontosan értse, miről beszélek, még ha neki talán kevésbé is jön át ez a meghittség.
Úgy látom, ez talán jobban is sikerült, mint szerettem volna. Mintha teljesen kétségbeesett volna, én pedig arra gondolok: "Andris, színházi rendezőnek kellett volna menned", miközben idegesen szusszanok, de magamra vagyok ideges, ezt még a vak is láthatja. Egyáltalán nem dühít fel ugyanis Milán, csak... nem akartam, hogy rosszul érezze magát.
- Jaj, dehogy vagy szarul bekötve - ellenkezek, miközben beletúrok a hajába a tarkójánál. - Csak máshogy. De te zseni vagy, ez ezzel jár, én pedig vállaltam a kockázatot. - Mosolygok rá, aztán nyomok egy csókot az arcára, mert úgy gondolom, fontos, hogy érezze, amit most én is, hogy én tényleg szeretem, és tökre nem számít... hogy néha nehéz. Mindig lesz nehéz, mindenkivel. Csak nekem is... ehhez úgy fel kéne nőnöm, hogy ezt elfogadjam. Sosem lesz teljesen habostorta, és a sült galamb se fog a számba repülni. Apa mondja ezt mindig.
Egy pillanatig meglepetten nézek a kérdésére, aztán halkan elnevetem magam. Nem is csak a zavartól, de kicsit talán a hitetlenségtől is, és ekkor jövök rá, hogy tényleg teljesen máshogy lát ő engem, mint én magamat. Mondjuk ez várható volt, persze - de az biztos, hogy ilyen nagy eltérésre nem számítottam.
- Ne haragudj, nem kinevettelek, csak meglepett, hogy ennyire... csak a saját véleményem ez magamról - szabadkozok, és közben simogatni kezdem a haját. Olyan szép, így, kisírt szemekkel is, még úgy is, hogy taknyunk-nyálunk egybefolyt mindkettőnknek.
Tényleg érik ez a beszélgetés, úgyhogy egy puszit adok a szájára, aztán a kezét megfogva leülök az ágyra, magammal húzva őt is. Azt hiszem, itt ma már nem lesz konzolozás.
- Hát, ömm... nem is tudom - kezdem talán megszeppenve egy kicsit. - Annak érzem magam néha. - Nevetgélek feszülten. - Tudtad, hogy ritkán, ha nagyon ideges vagyok, elkezdek tényleg morogni? És nem is vagyok teljesen tudatában. Például attól annak érzem magam. - Vonom meg a vállam óvatosan. - De például... szóval... nem is ez a lényeg. Hanem hogy... hát, nem vagyok épp gyönyörű és üde teliholdkor. - Megint idegesen nevetek. - Olyankor tényleg szörnyeteggé változom, és úgy érzem, hogy ez nem múlik el, mikor feljön a nap, mert... mindig ott van bennem a közveszélyes farkas, tudod, még akkor is, ha csak teliholdkor jön elő. Emiatt érzem szörnyetegnek magam. - Szusszanok. Furcsán érzem magam, hogy erről beszélek, nem épp egy szokványos eset ez nálam. Tényleg utálom bolygatni ezt a témát. De talán most muszáj lesz megerőltetnem magam, mert ő... Milán a párom, és ha nem érti, mit miért csinálok, az nem fog jóra vezetni. Sajnos ezt én is jól tudom.
- Mármint, a vérfarkasság nem múlik el napfelkeltekor. Az mindig van, akkor is, ha épp nem vagyok átváltozva - fűzöm hozzá csendesen, hátha ezzel már egyértelmű lesz, hogy most semmi elvontra nem gondoltam éppen. Csak úgy... a tényekre. Ritka ez tőlem, tudom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730326#post730326][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.27. 20:47[/b][/url]

- Igen, zseni - bólogatok, mert akárhogy is nézzük, ez tényleg így van. Milán egy zseni. Már nem csak azért, mert ilyen iszonyatosan okos, hanem azért is, mert kreatív - és a zsenik kreatívak is, ezért annyira jók abban, amit csinálnak. Mert zsenik. És ha valakiről tudom hogy zseni, akkor ő az - mert a Levitába nem csak zsenik járnak ám, volt ott az a buta lány is például. De mindegy is, a lényeg az tehát, hogy ez a zseniség szép és jó, hatalmas érték, de néha együtt jár azzal, hogy túl zseni a másik, engem viszont elbűvölt úgy, ahogy van, tehát ezt is vállaltam, hogy néha túlságosan el van rugaszkodva az érzelmek világától. Tényleg ez a legjobb szó rá azt hiszem, hogy "elbűvölt".
- Kockázatot - mondom egy széles, már-már vigyorszerű mosollyal az arcomon, aztán még egy puszit nyomok az arcára, de ez már direkt hangosan cuppan is, hogy nyomatékosítsam, hogy ezt a "kockázat" szót csak viccnek szántam. Ilyenkor szoktam a leginkább viccelődni, sokkal könnyebb úgy megmaradni a komoly témák mellett, ha nevetünk is. És néha páran azt hiszik, hogy ezzel terelni akarok, pedig nem - vagyis nem mindig, hogy pontos legyek - mert lehet velem igenis csak komolyan beszélni is... de általában akkor, ha nem vagyok érintett a témában. Ebben pedig érintett vagyok.
Olyan nehéz kérdéseket tesz fel nekem. Egy halk, de mély sóhajjal adom a világ tudtára, hogy most gondolkozom ezen, mégpedig gondterhelten gondolkozom rajta. Hogyan is fogalmazhatnám meg ezt? És amúgy is - olyan nehéz kimondani, félek is ettől, hogy tényleg ezt gondolja, és ezt hangosan megfogalmazni... Szóval lesütöm a szemem, és közben érzem, hogy Milán ujjai elvándorolnak a sebhelyemről, úgyhogy egy újabb sóhaj szalad ki belőlem - hogy megkönnyebbülésemben, vagy idegességemben, azt nem tudom.
- Hát... betegnek - bököm ki. - Gyengének, betegnek... mint akit sajnálni kell... De ugyanakkor meg... Szóval valami... Torznak és... mutánsnak, nem tudom, valami természetellenes torz lénynek, akitől alkalomadtán félni lehet. De ugyanakkor olyan... gyengének és szerencsétlennek is lehet engem látni. Sokszor. - Fejezem be nyögvenyelősen, és nem is merek felnézni, ahogy a mondandóm végére érek. - Fertőzöttnek. Ez a jó szó rá. Annak érzem magam. - Fűzöm még hozzá váratlanul, de ez a vallomás olyan halkra sikerül, amilyen halkan szerintem nagyon ritkán lehet engem hallani, mikor kifelé forduló korszakomat élem. És amióta Milán van, azt élem leginkább.
Persze neki mindig sikerül meglepnie, mert amikor már az ágyon ülünk, és tovább beszélgetünk erről az egészről, egy olyan mondat hagyja el a száját, amire akaratlanul is felkapom a fejem, és kikerekedett szemekkel nézek rá.
- Férfias? - kérdezem olyan meglepetten, mintha csak azt állította volna, hogy a vérfarkasok cukik teliholdkor. - Ez neked... tetszik? - Még mindig sokkosan nézek rá, de érzem, hogy arcomon átsuhan egy fintor is. Mind ismerjük ezt az arcrezzenést; az utálkozó fintort, ami leginkább a saját magunk iránt érzett dolgokat fejezi ki. - Ez inkább... állatias, mint férfias. - És tényleg érzem is azt a pillanatnyi undort, ami elfog, mikor erre gondolok. Annyira... csúnya dolog. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy egy olyan arcomat mutatom meg másoknak, ami nem is én vagyok... csak teliholdakkor. És egyébként sem tartozik rájuk. - Amikor... máskor morgok, nekem azt is rosszul esik hallani. Néha teljesen lehangolódok és elszomorodok tőle. Azért szoktam olyankor lecsukni a szemem. - Magyarázom halkan.
Megint hallgatom, ahogy beszél, közben fel-felpillantok rá, és annyira értelmes, okos és szép, hogy szinte már büszkeséggel tölt el a puszta jelenléte - és mégis érzek magamban valami keserűséget, hogy ezt talán pont nem nekem kéne, hogy megérdemelne valami normális srácot, és mikor rám köszöntenek ezek a gondolatok, mindig kicsit elsötétül a tekintetem, meg én magam is sokkal komorabb leszek. Ez is egy olyan oldalam, amit ritkán lehet látni. Komor-Andris.
- Értem, amit mondasz - bólogatok komolyan. - De a benned lévő "hülye bunkó" nem képes emberek széttépésére és marcangolására, én pedig teliholdanként tulajdonképpen... gyilkossá változok. Még akkor is, ha még sosem bántottam senkit. - Nyelek is egyet. - És ez a korcs akkor is bennem van, ha nem vagyok átváltozva. Pont a morgások, meg effélék miatt. Érted? Nem tudom... kivenni magamból. Te el tudod nyomni a bunkó megjegyzéseid, de én nem tudok nem-átváltozni. - Egyszeriben érzem, hogy az ingerküszöböm határára éreztünk, és kezd sok lenni ez a téma; kicsit talán karótnyeltebbé válik a tartásom, az izmaim (amikből nincs sok azért) megfeszülnek Milán ujjai alatt. Jó lenne, ha továbblépnénk ezen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730371#post730371][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.28. 01:45[/b][/url]

- Aaaaaaa - adok hangot a fájdalmamnak rögtön az ébredésem után. - Aaaa... mmmmmmmmh... aaaaah...
Igen. Ne tévesszen meg senkit, de ez bizony az a másnap, ami rám köszöntött a tegnapi ivászat után. Hogy mire gondolok ezekben a nehéz és válságos pillanatokban? Egy pohár vízre, például. Ki vagyok száradva, mint a sivatagi homok, de úgy érzem, ezzel egy időben émelygek is.
Elkezdek annyira magamhoz térni, hogy az illatokat legalább érezzem, és azt is sikerül felfognom, hogy Milán illatát érzem magam mellett, ami azt jelenti, megvan a megmentőm, bár nem érzem itt, magam mellett az ágyban.
- Miláán... mmmmmmh - adok hangot nemtetszésemnek a hívószóval, mely a megváltást jelentheti. - Fáj... - Jelentem ki a lehető legnagyobb átéléssel, amit a gyenge kis testem jelenleg ki tud préselni magából, mert ezt tartom a legfontosabbnak. Fáj. Igaz, hogy csak egy kicsit, szinte csak sajog, de fáj a fejem. És fontos, hogy ezt a világ megtudja. De főleg Milán. És csináljon valamit. Ha lehet. Légyszi.
CSING!!! Egy ilyen agresszív hangot hallok, és pár pillanat múlva sikerül csak felfognom, hogy ez bizony a telefonom lehetett. CSINGGGG! - így jelez megint, és valakinek biztos baromi sürgős, hogy irogasson, de én most nem, és különben is - elképesztő, hogy valaki nem tudja, hogy én most a halálomon vagyok.
- Mi-láán! - Reklamálok tovább az ágyában fetrengve. Aaah, utálom ezt az alkoholos szájízt. - Vizeeet - hörgöm a lehető leghangosabban, ahogy tőlem telik. Vizet akarok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730373#post730373][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.28. 02:09[/b][/url]

Jaj, nem aludt itt... Igen, most elkezd rémleni valami, de ehhez még túl korán van - és kellene egy kis víz, meg fáj a fejem, jaj, de sok inger ér így egyszerre. FÉNY VAN, OLTSA LE VALAKI A VILLANYT!
Úúúúristen, na szépen vagyunk. Egy elégedetlen "aaah" kíséretében megdörzsölöm a szemeim, hogy képessé váljak azok kinyitására, és ne vakon kelljen üvöltenem a világba, mint mikor anyám életet adott nekem. De minő átgondolatlan döntés! Ugyanis ahogy a retináim elérik a szabad levegőt, védtelenül maradnak a fényáramlás ellen, pőrén, mint egy újszülött, merednek a világba, ami végtelen fájdalmat okozva ("AAAAH!") tömíti el az érzékeimet. Még sosem sütött ilyen fényesen a Nap. Érzem az apokalipszis közeledtét.
Tévedtem. Nem a Négy Lovas vágtat felém eszeveszett tempóban, hogy leprát hozva az életemet vegyék és eltávolítsanak erről a szörnyű, sivár bolygóról, hanem csak a párom lép be az ajtón.
- Mh! - Fejezem ki egy teátrális fújással, hogy milyen kicsinyes dolgokról beszélünk. Én haldoklom. Jobb lesz kihívni a SÜVEG-et. Bár lehet, hogy pár korty víz is megteszi.
- Vizet kérek - hörgöm száraz torokkal, és ebből egyértelművé válik, hogy a beszédközpontom csak akkor fog normalizálódni, ha életem párja hajlandó adni három kortyot, különben nem sokáig fog tartani bimbódzó kapcsolatunk - a saját fájdalmam fog erőt venni rajtam, hogy a Föld mélyére taszítson. Mindezt pár Jäger miatt.
Miután felültem, és sikerült kiviteleznem az ivást mindenféle fulladásos, vagy egyéb halál nélkül, kissé talán megnyugszom, és elkezdem felfogni, hogy tán nem az utolsó napom hajnala virradt meg.
- Soha többé nem akarok inni - nyekergem szomorúan, mint mindig, mikor rám köszönt a Teljes Holdfogyatkozás.
Aztán már elkezdem felfogni kedvesem szavait, hogy valamiről beszélni, meg a tegnapról beszélni, de hirtelen csak a legkellemesebb emlékek, az este emlékei jutnak eszembe, meg hogy miért nem tudtunk aludni.
- Mit kell beszélni? - kérdezem, miközben elkezdem kitapogatni az ujjaimmal az - e beszélgetés alatt is folyamatosan csipogó - mobilomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730376#post730376][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.28. 02:45[/b][/url]

Csipog az a borzalom, mint a veszedelem, de mielőtt rápillanthatnék, Milán vonja magára a figyelmemet, én meg ránézek, és egy pillanatra minden megfordul a fejemben, amit csinálhattam, de a legeslegrosszabb opció bukik ki a számon.
- Jézusom, ugye nem bántottalak meg? - Pislogok rá halálra vált arccal. - Bocsánat, részeg voltam - kezdem el a szabadkozást rögtön, és ez már sokkal komolyabb, az enyhe fejfájásom rögtön kevésbé tűnik apokaliptikusnak, mert mi van, ha valami olyat csináltam vagy mondtam, ami válóok lehet? - Biztosan nem gondoltam komolyan, ne haragudj, én... - folytatnám, de a mondat közepén rájövök, hogy az este későbbi emlékei és a fekete lyuk helyén (feltételezéseim szerint) lévő összeveszés bizony nem összeilleszthető, ezt realizálva pedig arcomon kisebb zavartság, majd a totális értetlenség mutatkozik meg. - Biztosan nem vesztünk össze. - Jelentem ki az este felének tudatában, aztán kortyolok még a vízből, hátha az segít kitisztítani a fejemet.
Megkapom viszont az instrukciót Milántól, hogy nézzem meg a telefonom, és ahogy feloldom, a lehető legrosszabb fogad: két nem fogadott hívás Gergőtől, három anyámtól, egy-egy két másik haveromtól, aztán egy sms egy harmadiktól, hogy "lol tuti másnapos vagy, de akkor jó volt az este", egy sms Gergőtől, hogy "hívj fel, ha felkeltél", két instagram megjelölés és egy halom messenger üzenet.
- Jézus atyám, eljött az apokalipszis? - Pillantok fel Milánra. - Sosem voltam még ilyen népszerű. - Fűzöm hozzá, és - arra gondolva, hogy a legrosszabbal kezdem - először az instát nyitom meg, de megkönnyebbülök. Az első fotóra még emlékszem is, egy selfie, a másodikra viszont már nem, az is egy csoportkép, és nem tűnik úgy, hogy halál szét lennék rajta, szóval nem olyan vészes.
Úgyhogy a mélyébe vetem magam, és akkor következzen a Messenger, ahol a haverjaim üzeneteit ignorálom, és a közös csevegőt nézem meg először, mert valamiért ösztönösen sejtem, hogy ott lesz a baj forrása. Visszatekerek - az üzeneteket el sem olvasva - a legkorábbiig, amit még nem láttam, és egy videót találok ott.
Átgondolatlanul nyomok rá a fájlra, és amit látok, egyszeriben lesokkol, és eszembe is jut a jelenet, de valahogy teljesen máshogy emlékszek rá: meghitt és boldog csókot adtam Milánnak, ez van a fejemben, de a felvételen... smárolunk, kiáltoznak az emberek és biztatnak minket, és nem egy pusziról van szó.
- B****ameg... - motyogom, ahogy görcsbe ugrik az amúgy is émelygő gyomrom, és bámulom a túlságosan is hosszúra nyúlt videót. Ezek mi vagyunk. Félreérthetetlenül és eltussolhatatlanul felismerhetően. A videón odajön Greg, és némi szóváltás után vége a felvételnek - érzem, hogy leizzadok, ahogy olvasom tovább a beszélgetést. "Jó este volt", "Ja, Andriséknak biztos jól telt haha"...
Leeresztem a telefont, pár pillanatig csak bámulok magam elé, aztán felpillantok Milánra is. Hirtelen el se hiszem, hogy ez történt.
- Baszki - ismétlem az előzőeket, ahogy nézek rá. - Mi a szar... - És újra a telefonomra nézek. - Jesszusom... fúha. - Gondterhelten túrok a hajamba, úgy bámulok a csoportbeszélgetésre. Ja. Ezt, azt hiszem, nem nagyon lehet visszacsinálni. - Oké... ömm... igyunk... egy kávét. - Motyogom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730401#post730401][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.28. 14:39[/b][/url]

Elsőre tényleg az tűnik a lehető legrosszabbnak számomra, hogy valamivel megbántottam őt - az a rémképem támad, hogy valamiért szakítottam vele részegen. Fogalmam sincs, miért pont ez jut eszembe, de mielőtt nagyon beleélhetném a kétségbeesésbe, magamtól is rájövök, hogy nem lehet ez a helyzet, de Milán szavai is segítenek megnyugodni. Ahogy mosolyog ilyen szinte elnézően, az megnyugtat annyira, hogy ne hiperventilláljak ezen tovább, hanem rájöhessek, hogy valami egészen más természetű a probléma.
Mikor elhangzik, hogy nem fogok neki örülni, azért összevonom a szemöldököm, és biztos ami biztos alapon gyorsan leellenőrzöm, telefonáltam vagy írtam-e részegen valakinek, miközben fel-fel pillogok a páromra.
- Ne ijesztgess - teszem hozzá, mikor látom, hogy senkivel nem interaktáltam alkoholos mámorom alatt, de eltereli a figyelmem a felvillanó messenger üzenet, hogy "látom, hogy fent vagy, Andris, ne rejtőzködj XD", én meg sóhajtok. Tényleg a közös csoportban lesz itt a baj, szóval hamarosan már az üzeneteket olvasgatom.
Úgy érzem, a kis felépített életem teljesen összedől, amint vége lesz a videónak. Ahogy tudatosulni kezd bennem, hogy ezt mindenki látta, mert valaki volt olyan gyökér, hogy berakja a közös csoportba, úgy fordul velem egyet a világ, de most nem a másnap miatt. Érzem, hogy kicsit lesápadok, fátyolos tekintetem pedig Milánra fordul, ahogy megszólal és mentegetőzni kezd, meg bocsánatot kérni - hát ezért írt Gergő, hogy hívjam fel, ő akarta elmondani nekem gondolom, hogy mi a helyzet... Mindenki tud róla. És Milán folytatja is - hogy olyan jó volt, én meg csak bámulok rá; mert értem, miért volt jó, de akkor sokkal jobb lett volna, ha nem így mondom el, nem mindenkinek, nem egy videóval, ami most terjedni kezdett a neten megállíthatatlanul, és mindenkihez el fog jutni, és nincs kibúvás vagy mentség, ez nem egy pletyka, ami talán igaz, talán nem. Ott van a meghamisíthatatlan, megcáfolhatatlan bizonyíték rólam, és már bárki lementhette, aki akarta, és ki tudja, lehet, hogy Snapchatre is kikerült, és akkor már a nagyon tág ismerettségi köröm is mindent tud, és ez körbe fog menni... És Milán közben boldog volt, és a videó bizonysága szerint én is, szemmel láthatóan.
- Várj - mondom neki, és már tárcsázom is Gergőt, aki hamar fel is veszi.
- Szia. Igen, tudom - mondom neki rögtön, aztán jó ideig hallgatok. - Ez kikerült valahova? - kérdem idegesen; de nem is ez a jó szó rá, inkább félve kérdem, aztán az arcom meg is változik, és a döbbenettel vegyes félelem jelenik meg rajta. - Kirakta? - kérdezek vissza, miközben végig Milán szemébe nézek. Ez után sokáig hallgatok, Gergő nyugtatni próbál, de szerintem a mondandója negyedénél sem tart, mikor félbeszakítom. - Jó, figyelj, most mennem kell. Nem... nem jövök ma próbára. Bocs. Jó, oké, lehet hívlak még... Jó, jó. Tudom. - Feszülten túrok a hajamba, és eleresztek egy sóhajt. - Köszi. Csá.
Aztán lerakom, a telefont pedig ledobom az ölembe. Most át kell gondolnom ezeket a dolgokat, az orrnyergem kezdem masszírozni, hogy adjak magamnak egy kis időt. Tényleg összedőlt a világ.
- Gyere ide - tárom a kezemet végül ölelésre, mert tudom, hogy őt is meg kell most nyugtatnom, de nekem is szükségem van némi bújásra. - Szeretlek. - Motyogom megnyugtatóan, miközben simogatni kezdem a haját. - Nem azért vagyok ki, mert téged szégyellek. Csak... ez most... - szipogok - ...nem jött jól. - Fuuuh... sóhajtok, hogy valamennyire összeszedjem magam. Nem túl bátor a magatartásom, de tény, ami tény, be vagyok szarva. - Az egyik csaj kirakta ezt a videót Snapchat storyba, szóval nem csak a barátaim, hanem minden ismerősöm látta. - Mondom halkan. - Baszki...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730622#post730622][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.30. 22:36[/b][/url]

Egyszerűbb így, hogy hozzám bújik - legalább nem látja, hogy bekönnyeztem, ez például elég pozitív, na meg a jelenléte maga is megnyugtat, hogy itt van velem, és van kihez fordulnom. Ez tényleg sokat segít.
- Hahh... - sóhajtok. - Én is sajnálom. Nem így kellett volna lennie. - Mondom őszintén, mert azt már tudom, hogy ezt már előbb meg kellett volna tennem, és tulajdonképpen az egész az én hibám, mert ha pár hónap után elmondom, akkor most nem itt tartunk, és minden jó. - Igen... egy csoda - motyogom még. Nekem is nehezemre esett ám, nehogy azt higgyétek, hogy nem. Amikor társaságban alig szabadott ránéznem, mert a pillantásomból minden egyértelmű lett volna, szóval az nekem sem volt egy leányálom, és én büszke vagyok őrá, hogy ő, Milán velem van. Csak nehéz ezt kimutatnom. Túlságosan félek, mit fognak szólni körülöttem az emberek. Mindenen aggódom amúgy is.
Attól, hogy a többiek látták, hogy a kis fejem lecsúszott a beszélgetés aljára Messengeren, ami azt jelenti, hogy elolvastam az üzeneteket (vagy legalábbis rájuk kattintottam), felrobban a chat. "ANDRIS, SZIA", írogatnak nekem, és pittyeg össze-vissza az a borzadály, nekem meg már könnyes a szemem is. Milán legalább ugyanannyira örül annak, én meg ingerülten szusszanok, ahogy belekattintok a beszélgetésbe, mert csak azt tudom nézni, hogy mit írnak, meg lesni, hogy mit gondolnak. És ettől még könnyesebb lesz a szemem.
- Fejezzétek már be! - Önkéntelenül szakad ez ki belőlem, de nem kiabálok, vagy ilyesmi, inkább elcsuklik a hangom, ahogy egyszerűen eldobom a telefonom. Beletúrok a hajamba. - A rohadt életbe már - mondom, és a kezembe temetem az arcom, próbálom megállítani a dolgot, mert ugye egy fiú nem sír, szóval ez most így elég kellemetlen.
De mivel színészpalánta vagyok, vagy valami ilyesmi, meg szoktam próbálni uralni az érzelmeim - ugye, a színpadon is azt kell, uralni a dolgokat, így végül ezt a hirtelen jött indulatot úgy csendesítem le, hogy megdörzsölöm az arcom, és megpróbálom elmagyarázni Milánnak, mi a bajom.
- Bocsi, csak f***kodnak, és amúgy is nagyon fáradt vagyok... meg... éhes - motyogom a végét, aztán sóhajtok is egyet. Kell itt nekik izélni, basszus. Ott cseszegetnek abban a rohadt csevegőben. Engem. És tökre nem állnak le vele.
De nem kell sok idő ahhoz, hogy Milán tetézze a megrázkódtatásokat. Ahogy kimondja az utolsó mágikus szót, megnyúlik az arcom, miközben rápillantok.
- A szüleimhez? - kérdezem, miközben megdörzsölöm az arcom, még mindig elképedve nézek Milánra. - A szüleimhez... - ismétlem el, miközben elgondolkozom, hirtelen elréved a pillantásom, ahogy azt próbálom kitalálni, hogy milyen módok vannak arra, hogy a szüleim ezt megtudják, és akkor eszembe jut... - Baszki - suttogom még mindig a távolba meredve - ...meg fogják tudni.
Aztán ránézek Milánra. Rengeteg dolog fut át az agyamon egyszerre, hirtelen rohamoznak meg a gondolatok - ez pedig a másnappal fűszerezve enyhe fejfájást eredményez -, aztán hirtelen ki is mondom, ami e gyors gondolatroham eredményeként megszületik a fejemben.
- Előbb kell elmondanom nekik, minthogy megtudnák - Jutok döntésre, mert meg kell előznöm. - Jézusom, nem akarom. - Fűzöm hozzá rögtön a dolgot. Nem akarom. Nem akarom látni a reakcióikat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=734132#post734132][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.09.15. 00:33[/b][/url]

A vizsgákkal már végezett, így otthon hesszelget pár napja. Persze szociális élete nem állt le, bár a múltkori kis baki után sokszor vették elő a társaságban, hogy ugyan, miért nem osztotta meg velük azt az apró információt, hogy párja van, aki nevezetesen fiú. A lányok egy része teljesen el volt alélva ettől a gondolattól (s nekik hiába bizonygatta, hogy ő nem csak egy, hanem két kapura játszik egyébként), a srácok közül azonban sokan nem voltak elragadtatva ettől a dologtól, elég furcsán, tartózkodóan kezelték. Andris ezen bár sokat stresszelt, mostanra mégis lazábban kezeli - hiszen ha az ő párját nem fogadják el, akkor ugye nincs miről beszélgetniük egymással, mivel Milán... Milán csak Milán. És nála nincsen jobb szerinte.
Így a mai zenekari próba előtt csak fekszik az ágyában és Ninát, hű gitárját pengeti. Mostanában ismét rákapott a 30Y-ra, így tőlük játszik éppen, ahelyett, hogy hallgatná - a szöveget hol csak dúdolja, hol halkan énekli, és jól esik neki ez a fajta nyugodtság, a saját környezete és a Lizanka által keltett halk zaj, a víz locsogása az akváriumban történő fürdőzés miatt.
Így, teljesen nyugodtan létezik Andris, egészen idilli állapotban, szinte már gondolatok nélkül, amikor lentről kiáltás szűrődik fel.
- Tamás! - Hallja az édesanyja hangját, ő pedig halkan fúj egyet. Az még hagyján, mikor Tominak hívják, már azt is épp eléggé utálja, de mikor Tamásnak, na azzal ki lehet kergetni őt a világból. Ki hallott ilyen nevet, hogy Tamás? Olyan hivatalos, és különben is, egy karót nyelt ember jut róla eszébe. Akkor szokták Tamásnak hívni, ha valami nagy bajt csinált - néha még az anyja is Andrisozza, ha hirtelen megfeledkezik magáról, ez a "Tamás" pedig semmi jót sem jelent neki. Lehet, hogy csak elfelejtett elmosogatni?
- Megyek már! - Kiált vissza, majd gitárját félretéve még odacsoszog az all inclusive wellnesfürdőjét élvező háziállathoz. - Neked bezzeg jó dolgod van. Lennék most a helyedben. - Motyogja neki egy sóhaj után.
Fájdalmas búcsút vesz végül a békától, majd kapva magát lekocog az alsó szintre, hogy aztán szüleit a konyhában találja meg. A látvány, ami elé tárul, nem biztató - az anyja éppen a mosogatónak támaszkodik, az apja pedig gondterhelten bámul maga elé, előtte a vasárnapi újság, amire nem fektet túl sok figyelmet - és ha az apja nem az újságot olvassa úgy, hogy előtte van, akkor...
- Mi az, meghalt valaki? - kérdezi hősünk gondterhelten, mire az anyja lesújtó pillantást vet rá, majd int a fejével, hogy üljön le. Hajjaj. Hajjajjajjaj. Andris kissé ódzkodik letenni magát az ülőalkalmatosságra (az ugyanis hosszú itt-tartózkodást jelentene), így csak a székhez sétál, kezét a támlára téve. - Akkor valami rosszat csináltam?
- Ülj le, Tamás - kéri az apja komoly hangon, ennek pedig már a fiú sem mer ellenkezni, hát helyet foglal a férfival szemben.
- Nyilvánosságra került rólad egy videó, tudtad ezt? - Szegezi neki az anyja a kérdést, mint egy vallatáson, a srác arcából pedig kiszalad a vér, de olyan hirtelen, hogy tényleg megszédült volna, ha állva marad.
- Igen, ömm... már mondani akartam... - kezdi bénán, majd igyekezve magán erőt venni sóhajt egyet, és bár nem hívő, most azért mégis szívesen rimánkodna a Jóistennek, hogy óvja meg ettől a csapástól.
- Hogy...? - Szinte vágni lehet a feszültséget a szobában. A nő pillantása pengeélként hasít Andrisba, amitől kicsit talán össze is szedi a bátorságát. Na, most lény Eridonos!
- Akartam mondani, hogy... szóval...
- Tamás, én - mi anyáddal úgy sejtettük egy ideje, hogy van valakid. Úgy gondoltuk, még nem akarod elmondani, mert megvárod, hogy komoly lesz-e a dolog. Remélem, hogy rosszul láttunk valamit azon a felvételen.
- Azt a valakit... Milánnak hívják. - Mondja halkan.
Pár percen belül pedig az Andrássy-házban áll a bál.
- Te most hallod magadat, anya?! Komolyan azt állítod, hogy CSALÓDÁST OKOZOK azért, mert végre boldog vagyok valakivel?! - Andris ekkor már felállt az asztaltól - ahogy hirtelen felpattant, még a szék is feldőlt mögötte, a robaj visszhangját azonban elnyomja a felháborodott hang.
- Vigyázz, hogy beszélsz az anyáddal! Fel ne merd emelni a hangodat! - Kiált vissza a nő.
- Ezt nem hiszem el, komolyan! Nem mondhatod azt, anya, hogy emiatt romlik a megítélésetek a munkahelyeteken, te tökre nem vagy normális! - És bár Andris édesanyja is kiabálni kezd, a fiú ettől függetlenül folytatja monológját, így az egész konyhában dobhártyarepesztően hangos kiabálás uralkodik el. - Ez a huszonegyedik század, édesanya, itt már nem köveznek meg és dugnak börtönbe, és ne gyere nekem azzal, hogy féltesz, mert likantróp vagyok és még barátom is van, mert komolyan főbe lövöm magam! - Ekkor pedig elcsíp egy foszlányt az anyja beszédéből. - UNOKÁK? Huszonegy éves vagyok! Nem, nem fogok huszonegy évesen unokákat csinálni neked, és különben sem akarok biológiai gyereket, de ezt is baromi sokszor elmondtam már, kösz, hogy figyelsz!
És a kiabálás csak folytatódik, miközben Andris apja szinte megsemmisülten, ám egyre növekvő dühvel hallgatja a vasárnapi újság fölött ezt a diskurzust. Az ütőér a fején, mint egy bomba pulzál, szinte kattog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=734426#post734426][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.09.18. 21:26[/b][/url]

Ideges léptek hangja hallatszik kívülről, mikor csönget valaki az ajtón. Andris és az édesanyja meg sem állnak a kiabálásban, az összesűrűsödő hangos szavak pedig egyre inkább elbeszélnek egymás mellett.
Mikor Andris apja kinyitja az ajtót, egy éles fintor jelenik meg az arcán, ahogy meglátja a fiút, aki a küszöbükön áll. Igen, rémlik neki, sőt, egyenesen tudja, hogy a jövevényt Milánnak hívják, és ez látszik is az arcán.
- Na, tessék... - szólal meg, sóhajt is egyet. - Tamás, küldd el a kis barátod, aki itt áll az ajtóban! - Hangja (melyet ritkán emel fel egyébként) mennydörgésként csendesíti el a könyhában lévőket. Ezzel a lendülettel meg is fordul, hátát mutatva Milánnak, de csak az előszoba végéig megy el, majd a falnak támasztja a hátát. Várja a fiát ugyanis.
Andris eközben már vérig sértve, kivörösödött fejjel caplat oda - szemeiben könnyek ülnek, de csak az idegesség könnyei ezek, hogy felhúzta magát azon, ami odabent történt. Úgy hiszi, biztosan Gergő áll az ajtóban, valószínűleg sörözni akarhatott próba előtt, hát trappolva vágtat ki az előszobába, aztán... aztán meglátja Milánt.
Meglepve torpan meg, ahogy összenéz a fiúval. Milán? Milán itt, most? Szemei kissé talán el is kerekednek egy másodperc erejéig, ahogy tekintetével egyértelműen átadja az üzenetet (ha eddig nem lett volna egyértelmű): ez az a vita, és ő most a közepére került.
De Andrisnak nincs sok ideje átgondolni, mi lenne a helyes cselekedet; hallja a közeledő sarkak kopogását, és az apja még mindig figyeli a rezzenéseit. Legszívesebben csak annyit mondana: "Milán, félek", de nem mondhatja, a büszkesége nem engedi. Pedig fél - fél attól, hogy mi fog kikerekedni ebből a helyzetből.
- Szia. - Ennyit mond végül. A hangja talán kissé megremeg az elkeseredettség és a düh utózöngéjeként. Hátrafordul az apjához, így pedig szinte védelmező pozíciót vesz fel, kissé talán kitakarva párját a szülei elől, tudatosan, vagy sem. - Most miért állsz itt, végig akarod nézni, hogy mit beszélünk? Ez így baromi kínos, apa. - Szól egyelőre még higgadtan. Ez a higgadtsága pedig egészen addig tart, amíg meg nem látja az édesanyja arcát kibukkanni az előszoba ajtajában.
- Na tessék! - Csattan fel, de Andris apjának egyetlen figyelmeztető pillantására elnémul; nyitva van az ajtó. A szomszédok mindent hallanak. Andris anyja a magába fojtott dühtől szintén kipirosodni látszik ekkor, a szemében minden idegessége ott kavarog, és ha Andris apja úgy nézett, mint egy hidegvérű gyilkos - akkor az anyja úgy, mint egy sorozatgyilkos. Egyébként itt jegyezném meg, hogy ha nem nézne ilyen ellenségesen, és a kedves arcát mutatná (ha van olyanja), látható lenne, hogy Andris a nő kiköpött mása, le sem tagadhatnák, hogy rokonok. A fiatalos kosztüm arra enged következtetni, hogy nemrég jött haza a munkából, mint ahogy édesapján is hasonlóan elegáns öltözék van, még ha ő egy fokkal pocakosabb is.
Andris pedig, felismerve a tényt, hogy a nyitott ajtó ennyire megzavarta a szüleit, dialattisan (és kissé talán elborultan) elvigyorodik.
- Odanézz, nem mernek beszélni, ha nyitva van az ajtó! - Felnevet. - Istenem, annyira szánalmas, hogy ennyire fontos nektek az, hogy mit gondolnak Kovátsék a szomszédban meg szemben Haiczingerék! Látjátok, pont ez a baj, hogy erre gondoltok, és nem arra, hogy én vele - és itt jelentőségteljesen Milánra néz egy pillanatra - boldog vagyok, és boldogok vagyunk.
Az anyuka összepréseli ajkait, párja pedig csak bámul a fiukra. Egy fél perc erejéig hosszú, feszült csönd áll be a furcsa négyes között.
- Tudod mit? - A férfi orgánuma, bár halkan beszél, szinte átvágja az eddigi hangtalanságot. Kérdését Milánnak szegezi, könnyűszerrel átnézve Andris válla fölött, mely eddig kitakarta a jövevényt - hiszen az apuka sokkal magasabb fiánál. - Gyere be.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=734850#post734850][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.09.23. 20:27[/b][/url]

Amikor az édesapja beinvitálja Milánt, egyszeriben lesokkolódik - ha fizikailag nem lenne lehetetlen, hogy vérvörös orcái egy másodperc alatt elveszítsék minden létező színüket, valószínűleg ez lenne a reakciója. Sejti, érzi, mire fog kimenni ez az egész, és nagyon nem akarja, hogy az megtörténjen.
Milán pedig láthatóan nincsen képben, nem ismeri Andris szüleit, így egyszerűen... belép az ajtón. Andris szinte megcsalt tekintettel pillant hát a párjára, már-már csalódottan, de szemében ott csillan a félelem és a feszültség is. Vállai még mindig kihúzza, akárcsak egy támadásra kész vad. Vacillál. Meg akarja fogni a másik kezét, de tudja, hogy nem tudná kellő határozottsággal és bátorsággal megtenni ezt a lépést.
- Jó estét... - dörmögi az apja még mindig idegesen, nagyon vészjósló ez a halk hang. Az ajtó becsukódik Milán mögött.
Ez így nagyon nem lesz jó... - szinte üvölt Andris arcáról, hogy most éppen egy borzalmas csapdába sétáltak vele, és ő a tudatában van ennek. Már azon agyal, hogyan lehetne a legkönnyebben kislisszolni, meglépni ebből a szituációból, ekkor azonban az édesapja egyszerűen elindul a konyha felé. Anyja még mindig összepréselve ajkait megfordul, hogy kövesse a férfit, Andrisnak pedig így van esélye megragadni Milán csuklóját, hogy magára vonja a fiú figyelmét az értékes szülőmentes másodpercekre.
- Ez így nagyon nem lesz jó - suttogja immár, feszülten pillantva a párja szemébe. - Félek - sóhajtja még, aztán egy pillanat erejéig barátja homlokának támasztja a sajátját, lehunyva szemeit. Az említett érzelmei így sem tűnnek el persze egy csapásra, de tény ami tény, időleges nyugalmat ad neki ez a kontaktus.
El kell indulniuk, különben még vissza kéne jönni értük - ő is érzi, hogy letelt az az idő, amit büntetlenül kint tölthetnek, ami még nem feltűnő, így hát igyekszik megemberelni magát. Milán ujjain fűzi át a sajátjait, majd egy csókot ad a fiú kézfejére, így vezeti be őt az előszobából a konyhába.
A látkép sokkal ijesztőbb főhősünk számára, mint bármelyik közismert horrorfilm legfeszültebb jelenetei. Édesapja az asztalnál ül, ujjával a vasárnapi újságon dobolva, tekintetét a lapokra szegezve, de nem olvas - anyja pedig keresztbe font karral támasztja a férfi mellett az asztalt. Mint valamiféle kihallgatás. A csend ismét leül a szobára egy pillanatra, amíg a nőből ki nem tör az eddig visszafojtott indulat.
- Tehát hogy is vetted rá a fiunkat erre? - kérdezi komoran és kissé talán hisztériásan, mire Andris megszorítja Milán kezét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735030#post735030][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.09.25. 23:04[/b][/url]

Andris édesanyjában az a megtévesztő, hogy a bőre és a haja meleg barnasága tetszést, barátságos kisugárzást kölcsönöz neki, ha nem figyeli meg jobban az ember - a fiú egyetlen dolgot nem örökölt tőle, az pedig a szeme színe, ebben az apjára ütött. Jázmin azonban e barátságos külleme ellenére sokat tesz azért, hogy a megfelelő bánásmódban részesüljön - haját szoros kontyba fogva hordja, és tekintete épp most feszült, szemei nagyobbra nyílnak, ahogy idegesen figyeli a fia mellett álló jövevényt.
Amikor pedig a fiú elmosolyodik és beáll a pár pillanatnyi csend, Jázmin óvatosan felvonja fél szemöldökét - tekintete talán becsmérlő, de mindenképpen hideg, bár lehet, hogy csak az átható kék szem teszi. Az arcán eddig szétterülő pír, mely dühét mutatta - és mely ugyanúgy megtalálható (még most is) fia arcán - eltűnni látszik.
Andris édesapja, László pedig még mindig a vasárnapi újságon dobol, mintha másra sem várna, csak hogy végre folytathassa a cikk olvasását. Ha Andrisnak döntenie kéne, hogy kit küldjön ki a szobából, minden bizonnyal a férfire esne a választása - ő talán még vérfagyasztóbb így, hogy nem szól semmit, csak néz rájuk szinte érdektelen tekintettel.
Milán szavai pedig hirtelen reakciókat okoznak, körülötte mindhárom ember hevesen reagál rájuk, mintha csak egy érzékeny közegbe csöppentett volna valaki maró savat. Andris újfent kipirosodva pillant rá nagy szemekkel, majd akaratlanul is megszorítja a kezét - hirtelen annyi, de annyi erőt adtak neki a párja szavai, és a bénult félelem, az idegesség mellett felbugyogott benne a szeretet is, bár e három érzést elég nehéz egyszerre kezelnie...
László csak sóhajt. Ez a sóhaj, ez a gondterhelt hang egyszerűen lebecsmérli Milán szavait - láthatóan nem hiszi el, amit hall, nem hisz benne, hogy igaziak lennének, a szerelem és az elfogadás... Jázmin pedig...
- Remélem, kedves, hogy ezzel nem azt szeretted volna kifejezni, hogy én _nem _szeretem _eléggé a saját fiamat! - Hangjában az anyák legnagyobb sértettsége csattan, az indulat és a felháborodottság elegyedik. Szinte már fenyegető. - Hogy is állíthatnál ilyet? Nyilvánvalóan nem is ismered a helyzetét, a helyzetünket, így azt sem tudod, mibe kontárkodsz bele éppen, hogy mit rontasz el most, ebben a pillanatban is!
Andris döbbenten figyeli a nőt, ahogy ellép a konyhapulttól. Elsősorban idegesnek kéne lennie, tudja, de hirtelen az elkeseredettség és a szomorúság lett rajta úrrá.
- Anya...
- Tomi már hónapok teljesen máshogy viselkedik, mit gondolsz, ez mégis kinek a hatása lehet?! Hogy ilyen hanyag, hogy teljesen elszállt! Gyakorlatilag már letett arról, hogy normális munkája legyen, alig figyel a tanulásra, mégis mit gondolsz, kinek a hibája ez?!
- Anya!...
- És mit gondolsz, hogy fog boldogulni homoszexuális likantrópként az életében, hm?!
- Basszus - A fiú szeme ismét könnybe lábad, így tekint a nőre, legszívesebben tenne egy lépést felé, de valahogy most nem tud megmozdulni. Nagyon szeretné megvédeni magát, de most nem érzi, hogy képes lenne rá, annyira megalázónak érzi ezt a helyzetet. Elfordítja a fejét.
- Mit gondolsz, hogy fog boldogulni?! Szerinted ez így rendben van? Hogy az utcán akar majd zenélni, nem kap majd munkát! Mondd csak, akkor is ott leszel mellette, ha egyre leromlik az állapota, vagy már más társaságát fogod keresni?!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735795#post735795][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.10.02. 00:06[/b][/url]

Andris édesanyja kikel magából, szülői féltése és - valljuk be - arroganciája most Milánon csapódik le, Andris édesapja pedig mindezt higgadtan hallgatja végig; az embernek az az érzése támad, hogy egy átgondolt sorozatgyilkossal van dolga, ami Lászlót illeti.
Amíg a szópárbaj folyik, Andris csendesen meghúzza magát, még a fejét is elfordítja anyja megalázó szavaira, azonban Milán olyan higgadt tud maradni, amit az eridonos komolyan becsül. Szinte meglepve néz párjára, mikor csak annyit magyaráz, hogy a fiú felnőtt már, és felelős döntések meghozására (is) képes. No persze, attól tekintsünk el, hogy a videófelvétel elkészültének estéjén meghozott döntése, miszerint Milánt az egész világ szeme láttára illeti szenvedélyes csókkal, minden volt, csak felelősségteljes felnőtt döntés nem.
Amíg Jázmin ettől a csendes csitítástól meghökken, a szavai bennrekednek, s ő megfordul, hogy töltsön magának egy pohár vizet, addig se kelljen a jövevényt figyelnie. Andris megszorítja Milán kezét - köszönöm, üzeni vele.
Jázmin azonban a második érvbe se tud belekötni, csak csóválja a fejét hitetlen, mert Milán helyzetét nem tudja, és nem is akarja átgondolni.
- Édesanyád és édesapád tud erről a dologról, fiatalember? - László megszólal, Andris lába pedig a földbe gyökerezik, ugyanis édesapja nem őt, hanem Milánt veszi célba ezzel a megnevezéssel. Nehéz ügy - a férfi olyan hangsúlyt használ, ami alapján nem lehet eldönteni, hogy ez egy lenéző megszólítás, vagy pont hogy egyenlő partnerként kívánja kezelni Fellegiék fiát. - Édesanyádat, Annát ismerem, édesapáddal pedig a feleségem dolgozott együtt, ha jól tudom. Fellegi Márton - fordul oda László a nőhöz. És ahogy a két felnőtt tekintete összetalálkozik, rendkívül érdekes dolog történik: Jázmin pár pillanatig csak pislog a férfire, majd Milánra les egy aprót, s mintha most esne le neki, kivel is üvöltözött az imént, eszmél rá az igazságra - nevezetesen rájön, hogy Milán vezetékneve Fellegi, s hogy ismeretségük van a szüleivel, még ha csak felületes is.
A beszélgetés tovább halad, szavak repkednek egymás után, Milán pedig kikotyog egy olyan információt, mely ismét megmutatja, hogy rokonsági kötelék van Jázmin és Andris között - a két személy egy emberként mered meglepetten Milánra, és megint beáll a pillanatnyi csend. László eközben lemondóan sóhajt.
- Tizen-hat-holdtölte. - Ismétli az anyuka vészjóslóan megszaggatva a szavakat.
- Igen, tizenhat, anya, igen, tizenhat, már eléggé jól ismeri a dolgot, és nem, nem én mondtam el neki, csak kiderült, mikor felkísért a gyengélkedőre, és utána ennek ellenére is nagyon jóban maradtunk, aztán meg, én... mi... ne akadj ki ennél is jobban, azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy ezt fogod csinálni. - Hadarja Andris, mert érzi, hogy édesanyja behiperventillál, ha engedi tovább tajtékozni, így megpróbálja a kezébe venni az irányítást. - És annyira jó lenne, ha meg tudnánk ezt beszélni akkor, amikor már lenyugodtál egy kicsit.
Andris édesanyja ekkor elfordítja a fejét, és ismét enged magának egy pohár vizet. Tizenhat holdtölte, csak ez visszhangzik a fejében. Fogalma sincs, hogy a szomorúság vagy a sértettség az erősebb benne - a félelem, vagy az elkeseredettség dominál inkább. Nem tudja, de kell neki pár pillanat szünet, hogy eldöntse.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=737049#post737049][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.10.17. 19:43[/b][/url]

Teljesen más atmoszféra lengi körbe az Andrássy-ház konyháját, mikor Milán óvatosan válaszol, legalábbis Andris így érzi. Ha párja jól átgondolja és megrágja a szavakat magában - amit egyébként mindig megtesz, de ez most lényegtelen -, ott veszélyt sejt. Nyilván ő sem hülye, sejti, hogy az édesapja részéről ez egy... fenyegetés vagy ideges fröcsögés volt, de csak az ő fura stílusában. Sejti ezt, mégis az inti a leginkább óvatosságra, ahogyan párja a kérdésre válaszol.
Zoltán pedig hümmög egyet - alsó ajkát enyhén lebiggyeszti, mint aki gondolkozik, így vizsgálja Milánt, majd ujjával behajtja az asztalon fekvő újság egyik lapjának sarkát.
- Tehát tudnak róla - ismétli halkan, de mégis valami hűvös tónussal a hangjában. - És azt is tudják, hogy a fiammal? - Nem mondja ki a mondat végét, mert nem akarja, és amúgy sem érzi szükségét. Kissé előredől a székében, barna tekintetét még mindig Milánra szegezve. Nem kérdez többet, mint amennyit szükséges tudnia, Andris pedig úgy érzi, hogy ez a válasz sorsdöntő lesz, hogy valami itt most végleg kiderül, ráadásul az ő beleszólása nélkül, a feje fölött. És ez nem Milán hibája, hanem inkább az apjáé.
Próbál óvatosan manőverezni, mikor az anyjához beszél, de Eridonos léte itt is kiütközik - akaratlanul is arra késztetik szavai Jázmint, hogy elfordítsa a fejét. Andris most legszívesebben odabújna Milánhoz, belefúrná az arcát a másik nyakába, átölelné, aztán úgy maradna addig, amíg el nem ül a vihar - olyankor is szokta ezt csinálni álmában, mikor holdtölte előtt alszanak együtt, s e tevékenység sokszor (még ha nem is mindig) megnyugtatja a fiút annyira, hogy többet tudjon aludni, mint másfél órát egész éjszaka.
Most azonban ez a lehetőség nem bizonyul elérhetőnek, hiszen az apjuk is nézi őket, és be kell vallani, a fiú is érzi, hogy ez kevésbé lenne tiszteletteljes húzás, mint mondjuk csak állni, mint a cövek a konyha bejáratában, és figyelni idegőrlően elemző apját és ideges, csalódott anyját.
Csend ül ismét a családi rezidencia ezen helyiségére, és Andris most nagyon örül, hogy kishúga nem fültanúja az eseményeknek - szerencse, hogy éppen kis barátnőjénél tanyázik, és nincs itthon. Az is igaz, gondolja Andris, hogy szülei biztos előre kitervelték ezt a beszélgetést, hiszen a felvétel, amiről már oly sok szó esett, bizony nem épp mostani.
Az apja kérdése tehát még mindig a levegőben lóg, Andris kissé talán le is izzad, ahogy Milánra pillant, idegesen. Most légy okos, szerelmem, ezt gondolja. Mert ő nem mer válaszolni. Az intellektuális játszma sosem ment neki, a nyomásra mindig dühvel reagál vagy kitörő érzelmekkel, és tudja, hogy az most nem lenne jó. Senkinek.
Milán pedig válaszol: Igen, ismerik Andrist. De nem hiszem, hogy egy nemzetközileg elismert aurornak, vagy egy jogásznak lenne gondja a titoktartással, ha ez az, amitől tart.* Andris az utolsó félmondat előtt erősen megszorítja Milán kezét - "fejezdmárbe" -, de ez sem segít barátja hűvös hangnemén, flegma arckifejezésén. Andris szerint legalábbis flegma. Erre nem számított így.
László egy pillanatig még néz az ifjú Fellegire, majd kissé kihúzza magát a székben. Kihajtja az újság sarkát ujjával.
- Efelől nincs kétségem - bólint a férfi. Mintha direkt játszana rá az unszimpatikus apafigurára Milán előtt, e hűvös szóhasználat nem jellemző rá szűk családi körben; olyankor általában ennyit se beszél. - Ahogy afelől sincs, hogy ha valakinek az érdemeit kell bizonygatnod, az már nem jelent jót. - címzi szavait még mindig a kékszeműhöz. - Az, amit most mondani fogok, nem ellened irányul, fiatalember. Remélem érted.
És ekkor hosszú ideje először Andrisra emeli tekintetét, aki ebben a pillanatban nagyon-nagyon halk nyüsszenő hangot hallat, mint egy szűkölő kutya, de szinte biztos benne, hogy ezt csak párja hallja mellette, akit már nem ér felkészületlenül a hasonló, "állatias" megnyilvánulás.
- Az egy dolog, fiam, hogy szeretsz zenélni.
Basszus, már megint kezdi. Andrisból elkínzott sóhaj szalad ki, s habár most éppen eléggé meg van rettenve, zsigeri rossz érzete van, azért ez a téma még mindig ki tudja akasztani.
- Azt is megértem, hogy kamaszfiúként nem akarsz komoly dolgokkal foglalkozni. - Csend. - Szedd össze a cuccaid.
Ismét csend.
- Micsoda? - kérdezi a fiú álmatagon, szinte el se hiszi, amit hall.
- Szedd össze a cuccaid. - Andris édesanyja, Jázmin olyan tekintettel fordul hátra a mosogató felől, mintha leforrázták volna. Sápadtan pillant Lászlóra. - Szedd össze a cuccaid. Nem vagyok hajlandó tovább elviselni azt a patáliát, ami körülötted zajlik, Tamás. Anyád és én is belebetegedtünk ebbe, tíz éves korod óta próbáljuk menteni a menthetőt. Anyád ápolt. Folyamatosan visszautasítod a segítséget, ami a munkahelykeresést illeti, mert te zenész akarsz lenni. És most az a legújabb, hogy egy férfivel akarsz együtt élni. - Egy pillanatnyi szünet. - Nem vagyok hajlandó tovább elviselni ezt, elfáradtam. Menj utadra.


* Milán álmodójának tollából és engedélyével

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=738182#post738182][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.10.26. 22:54[/b][/url]

A szobán döbbent csend lesz úrrá. Jázmin sápadt arca döbbenettel telik meg - pár pillanat eltelte után elkeseredetten néz fiára, sőt, még Milánra is, mintha azt remélné, hogy a két fiú előáll valami olyan ötlettel, mely visszafordíthatja az időt, és kimondatlanná teheti férje szavait. Összenéz a fiával. Andris tekintete azonban csakhamar visszavándorol apjára - a dühvel vegyes szomorúság olyan tisztán és élesen rajzolódik ki arcán, mintha gyakorolta volna a mimikát a tükör előtt már egy ideje.
- Laci, ezt te sem gondolhatod komolyan. - Kezdi a nő, de nem meri megközelíteni férjét - még mindig ott áll a mosogató előtt, mintha odaragadt volna, és onnan bámulja párját.
- Nagyon is komolyan gondolom.
Andris pedig... Andris megszorítja Milán kezét, csak hogy biztosan érezze, hogy ott áll mellette valaki. Kissé remeg - most pedig senki sem lenne elég okos hozzá, hogy eldöntse, dühében, félelmében, vagy szomorúságában teszi ezt. Annyi biztos, hogy felfokozott idegállapota szólásra készteti, megelőzi anyját a beszédben - s mivel az Eridon ház képviselője, már akkor lehet sejteni, mit fog mondani, mikor nagy levegőt vesz.
- Tudod mit, apa? - Nem kiabál, de hangja remeg - mégis inkább idegesnek hat, mintsem szomorúnak. Tulajdonképpen még tartja magát, de ha más nem, Milán biztosan sejtheti, hogy ez nem sokáig fog már kitartani. - Én most összeszedem a cuccaim, és elmegyek a barátomhoz, Milánhoz - szorítja meg ismét kedvese kezét. - Egy dolgot biztosan megtanultam tőletek: hogy hogyan rejtegessem magam, hogyan szoruljon görcsbe a gyomrom, mikor valaki a közelébe kerül az igazságnak rólam. Hogy hogyan titkolózzak folyamatosan, és hogyan féljek minden sarkon, hogy kiderül, hogy vérfarkas vagyok. - És akkor, ebben a szobában, ahogy ezt kimondja, valamiféle bátorság lesz rajta úrrá. Szinte sosem használják ezt a szót otthon, és lám, most mégis megteheti. - Tíz éved volt rá, hogy elfogadd. _Tíz. És tudod mit? Sajnálom, hogy nem tudtad. Mert nem az én hibám. Te is tudod, hogy miért szöktem el aznap este itthonról.
És ekkor menekülőre fogja, Milán kezét megragadva felrohan a szobájába, hogy ott némán dobálja a cuccait egy bőröndbe. Némán, és tényleg nem is akar megszólalni, mert tudja, hogy akkor robbanna minden, és ez most még nem az a hely. Előbb ki kell jutnia innen.
Még hallja, ahogy az anyja szólongatja, ahogy lent lassan kiabálás alakul ki, vita a két szülő közt, de Andris csak fogja a gitárját, a deszkáját és a békáját, mint utolsó nélkülözhetetlen ingóságokat, meg a bőröndjét, és ujjait összefonja Milánéval.
- Menjünk innen. - Kéri halkan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=739224#post739224][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.10.31. 13:40[/b][/url]

Nem késtem, most épp Gergőre várunk - pár pengetés hallatszik, ahogy hangolom a gitárom, miközben poénkodunk a többiekkel. Elég jól néz ki, ahogy a próbaterem végében ott vannak sorban a deszkáink, mindenki azzal jött ma, és ez a látvány több, mint biztos, hogy ott fog figyelni az instagrammomon pár óra múlva. Még arra is gondoltunk, hogy deszkázunk egy kicsit a próba után valahol, de ez attól függ, hogy Milán vajon bele fog-e menni, ugyanis most is vele fogok találkozni.
Hamarosan Gergő is begördül, nem túl ideges, nem kapkod, de egyikünk sem szokott az lenni általában. Ezek az alkalmak azért nem tartoznak a véresen komoly összeülések közé, az akkor van, ha tudjuk, hogy koncertlehetőségünk lesz, olyankor azért sokkal jobban összekapjuk magunkat.
- Szerintem toljuk le a Kinget kezdésnek, aztán majd a Rule the worldön is dolgozni kell, mert még nem állt össze - javaslom a többieknek, hamarosan pedig már bele is kezdünk a dologba. Egy idő után már tényleg belemerülünk a munkába, mást is átnézünk, de főként ezen az új számon van a hangsúly, ami bár már meg van írva, de még mindig nem nyerte el a maximálisan végleges formáját.
Az idő csak úgy repül, és mire eltelik az a két óra, a dal bizony megkapja végleges formáját, már csak be kell gyakorolni; mi pedig szokás szerint nem nézzük az időt, és huszadszor is belefogunk a számba. Ez azon ritka dalok közé tartozik, amit mindenki feltétel nélkül bír, mármint úgy értem, hogy nem voltak hatalmas viták róla, mint mondjuk a Jungle-ről, amit én mindenáron lassú dalnak szántam, de a többiek folyamatosan rá voltak pörögve, hogy gyorsítsuk és vigyük feljebb, szóval nem volt más választásom, és azóta is felrovom ezt nekik. Cserébe ők folyamatosan azzal érvelnek, hogy nem kell minden dalnak érfelvágósnak lennie.
Szóval elkezdődik a szám, és én még mindig vigyorgok, mikor elkezdem énekelni. Annyira bele tudom élni magam ezekbe a számokba, hogy sokszor egészen kivörösödöm, mikor játszunk, és mindig látom a srácokon, hogy ettől nekik is hatszor több lendületük van, és rohadtul élvezik, amit csinálunk. Ezzel tulajdonképpen egymást boostoljuk, és sokszor olyan durva energiák szabadulnak fel a színpadon, hogy az valami félelmetes, és ezért imádok velük játszani.
Komolyan annyira imádom a dalt, hogy szinte már egy koncerten érzem magam, és annyira bele is teszem magam, mintha legalább ötezer ember állna előttünk, hogy tomboljanak, pedig csak Máté barátnője van a nézőtéren, aki már befutott tíz perccel ezelőtt.
A zene szétárad a tagjaimban, ahogy játszunk, egyszerűen érzem magamban azt az erőt, ami ehhez a dalhoz kell, és ahhoz, amit ígér. Ilyenkor tényleg elhiszem magamról három perc erejéig, hogy meg tudnám váltani a világot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=740522#post740522][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.11.11. 21:01[/b][/url]

Játszunk, a dal pedig megtölti a teret, és ezerrel toljuk, a srácok is teljesen beleélik magukat, pedig biztos vagyok benne, hogy már ők is fáradtak. Amikor dobszóló van, mindannyian hátramegyünk gyakorlatilag, ott csápolunk, aztán együtt játszom Gergővel, tudjátok, mint amikor a koncerteken a tagok összefordulnak és egymásra figyelnek, na úgy.
Aztán mikor legközelebb felpillantok, már meglátom Milánt is - ott áll a bőrdzsekijében és a kék pulcsijában teljes valójában, az egyik fürtje kuszán áll a feje tetején, de elkapom róla a tekintetem, mert tudom, hogy elfelejteném a saját dalom szövegét, ha másfél pillanatnál több ideig néznék a szemébe. Érzem viszont magamon, hogy ő engem néz, és ettől még jobban felpörgök - ha eddig mindent beleadtam, akkor most 120, sőt, 180%-on teljesítek, mert mielőtt megláttam is... "érzelmes" voltam, viszont most, most meg... Olyan hatással van rám, mintha megcsókolt volna a múzsa, ezt mondta a múltkor Gergő, de én inkább úgy írnám le, hogy a jelenlétével valami olyat hoz be az életembe, amit soha senki mástól nem kapok meg szerintem. Mármint, soha nem is fogok.
- Fúbaz**eg, ez állat volt - röhög Máté, én meg bólogatok, de már Milánra nézek, intek is neki, és megjelenik az a mosoly az arcomon, ami minden alkalommal, mikor a többiek róla kérdeznek.
- Na jó srácok, akkor majd hétfőn - mondom, és villámsebességgel pakolni kezdek, mert bár most konkrétan Milán szobájában lakom, mégis úgy érzem, mintha nem láttam volna egy éve.
- Haver, mi lesz a deszkázással? - Kérdi egyikük, én meg megvakarom a tarkóm.
- Asszem' más dolgom van most, de majd legközelebb.
- Eeeeeh - legyint az egyik srác. - Jól van, menjél csak pasizni... - Elnevetem magam, de azért egy kicsit zavarba jövök, mert még mindig furcsa, hogy ilyen nyíltan emlegetik ezt a srácok. Nem szokott hozzá még a fülem.
- Mit gondolsz, miért írok dalokat, baszki? Ha új dalokat akarsz, elengedsz - borzolom meg a hajam, és a gitártokommal a hátamon már le is ugrok a színpadról.
- Csak nehogy megint olyan szenvelgősen szerelmeset írj, mint a múltkor, az katasztrófa volt - kontrázik rá Máté röhögve, én meg hátrafordulok még egy mondat erejéig, miközben megyek Milán felé.
- Nem mindenkinek lehet ilyen barátja, nem csodálom, ha nem érted! - Pördülök meg a tengelyem körül, és még hallom magam mögött a "HÖÖÖÖ" felkiáltásokat, de csak nevetek, és oda is érek Milánhoz.
- Szia - mosolygok rá, és átkarolom a nyakát, adok neki egy csókot. A srácok ekkor már leszálltak rólunk, valószínűleg Máté is már barátnőzik, szóval legalább ez le van tudva. - Hiányoztál.
Még mindig annyira új és furcsán szabad érzés az, hogy megtehetem ezt vele a többiek előtt. Tulajdonképpen el sem tudom mondani, milyen - mármint mindenki másnak tök normális az, hogy megfogja a párja kezét a barátai előtt, de nyilván ez egy speciális eset. És már meg merem tenni, ha másra nem, erre jó volt az, hogy kidobtak otthonról, mert arra jöttem rá, hogy semmi sem múlik azon, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Felszabadító ilyen nyíltnak lenni, és erre Milán tanított meg.
Kézen fogom őt, majd felkapom a deszkámat is; még intek egyet hátra, aztán újra csak rá figyelek.
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova, valami parkba kiülni vagy ilyesmik, enni egyet, vagy nem is tudom... - túrok bele ismét a hajamba. - Valami ilyen chilles program? Erre gondoltam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=746996#post746996][b]Andrássy Tamás Milán - 2019.01.21. 12:45[/b][/url]

Valaki ma méltóztatott tájékoztatni szíves felajánlásáról, miszerint esetleg fizethetem az ebédjét, és persze az ember fia hogy is utasíthatna vissza egy ilyen kedvező üzletet, ha a nővéréről van szó, akit ráadásul Korinnának hívnak?
Szóval gyors csók otthon Milánnal, kabátot fel, gitártok a hátra, és máris Budapest utcáit rovom zsebrevágott kézzel. Mostanában kicsit talán egyenesebbe jöttek a dolgok, Milánnal is utaztunk nemrég, az is fantasztikus volt, meg kezdem megszokni az életet anyóséknál, meg a minden-hétvégén-kaja-a-nagyiéknált, esküszöm, annyit eszek, mióta kidobtak otthonról, hogy arra nincsenek szavak, és ez nagyon jól van így. Milán anyja is nagyon jól főz, imádom. Zseniális.
Épp egy új, még csak alakulóban lévő dalt dúdolgatok és dobolom a térdemen, miközben az étterem felé tartok. Megigazítom a napszemüvegem (hihetetlen, hogy télen így tűz a nap), aztán mikor meglátom a jómadarat, beletúrok a hajamba, és felvont szemöldökkel követem a tekintetét, merthogy az tuti, hogy nem engem néz, hanem valaki mást, és nem is akárhogy. De persze miért is lepődöm meg, róla van szó, Koriról, hát ki a francot sokkolna az ilyesmi?
- Na mi van, nyommer? - Vágódok le elé a székre, valószínűleg csak most fog észrevenni, eléggé el volt foglalva ugyanis Mr. Zöldszemmel, szóval most tuti, hogy nem én vagyok a prior. - Új pasid van, vagy csak potenciális áldozat? - Vigyorgok rá, aztán viszont már fel is állok, hogy magamhoz öleljem ezt a hülyét, akármilyen ciki is. Mégiscsak a rokonom!
- Remélem, Andrássynak hívják, különben sztrájk lesz otthon - vigyorgok még mindig, majd ismét levágódok egy elegáns kabátlevétel kíséretében. Napszemcsi marad, most eléggé elkaptam ezt a dolgot, hogy napszemüveg, király ruhák, mittudomén, hamarosan zenekari próba, szóval... A gitártokom persze óvatosan támasztom le valahova, ahol a legnagyobb biztonságban van.
- Na mi újság, rokon? Minek köszönhetem a megtiszteltetést? - Csóválom a fejem még mindig mosollyal az arcomon.