Egy újabb hétköznap. A volt nejem felbukkant a Parancsnokságon és jelenetet rendezett, aztán meg mehettem nyomozni egy mérgezés ügyében, amiről persze csak én állítom, hogy mérgezés, mások szerint baleset. Aztán majd pár nap múlva, amikor hathatós közbenjárásommal előkerül majd valami bizonyíték, azt fogják mondani, hogy így már joggal nevezhető az ügy annak, aminek, de amikor én kardoskodtam mellette, akkor még csak találgatás volt. Ahogy a több száz előző esetnél is. Nyilvánvalóan. Fennakadnhatnék azon, hogy a varázsvilágban azt kell bizonygassam, hogy igenis léteznek dolgok attól még, hogy a másiknak fogalma sincs róla, azonban ha minden alkalommal akár csak egy gondolatot vesztegetnék erre, már rég megőszültem volna. Mondjuk mintha lenne már pár vehér hajszálam. Na mindegy is. Tényleg inkább az átlag napok egyikének tekintem, amelyekben mindenki hülye, csak én vagyok zsupszkulcs.
Budanekeresd egyik főbb utcáján baktatok egy tanú kihallhatása után. Megállok egy bódénál, ahonnan pompás rétes illat száll és veszek is magamnak egy túrósat, hiszen rájövök, hogy nem ettem ma még semmit. Miután megkaptam, lecövekelek a talponállónál és elkezdem jóízűen tömni magamba a süteményt. Röpködnek a túródarabok mindenfele. Kár értük. Miután végeztem, alaposan megtörlöm a számat, aztán az asztalra könyökölve iszogatom még a gyümölcsturmixomat, miközben az utca népét figyelem, néha valamilyen arcot vágva, amikor észlelem, hogy az elsétálók miket füllentenek, hazudnak egymásnak gátlástalanul. Főleg mosolygok rajtuk. Tudjátok, azzal az én nagyon kedves mosolyommal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735468#post735468][b]Rothman Anton - 2018.09.29. 23:12[/b][/url]

Egy újabb hétköznap. A volt nejem felbukkant a Parancsnokságon és jelenetet rendezett, aztán meg mehettem nyomozni egy mérgezés ügyében, amiről persze csak én állítom, hogy mérgezés, mások szerint baleset. Aztán majd pár nap múlva, amikor hathatós közbenjárásommal előkerül majd valami bizonyíték, azt fogják mondani, hogy így már joggal nevezhető az ügy annak, aminek, de amikor én kardoskodtam mellette, akkor még csak találgatás volt. Ahogy a több száz előző esetnél is. Nyilvánvalóan. Fennakadnhatnék azon, hogy a varázsvilágban azt kell bizonygassam, hogy igenis léteznek dolgok attól még, hogy a másiknak fogalma sincs róla, azonban ha minden alkalommal akár csak egy gondolatot vesztegetnék erre, már rég megőszültem volna. Mondjuk mintha lenne már pár vehér hajszálam. Na mindegy is. Tényleg inkább az átlag napok egyikének tekintem, amelyekben mindenki hülye, csak én vagyok zsupszkulcs.
Budanekeresd egyik főbb utcáján baktatok egy tanú kihallhatása után. Megállok egy bódénál, ahonnan pompás rétes illat száll és veszek is magamnak egy túrósat, hiszen rájövök, hogy nem ettem ma még semmit. Miután megkaptam, lecövekelek a talponállónál és elkezdem jóízűen tömni magamba a süteményt. Röpködnek a túródarabok mindenfele. Kár értük. Miután végeztem, alaposan megtörlöm a számat, aztán az asztalra könyökölve iszogatom még a gyümölcsturmixomat, miközben az utca népét figyelem, néha valamilyen arcot vágva, amikor észlelem, hogy az elsétálók miket füllentenek, hazudnak egymásnak gátlástalanul. Főleg mosolygok rajtuk. Tudjátok, azzal az én nagyon kedves mosolyommal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735760#post735760][b]Dr. Riley Meyers - 2018.10.01. 20:12[/b][/url]

Eredetileg csak egy röpke látogatásra ugrottam át, hogy benézzek Liamhez egy kávéra, azonban beszélgetésünk után valahogy itt ragadtam, nézelődve és bóklászva. Belemerültem a forgatagba, ami kicsit hiányzik is nekem olykor, s céltalanul sodortattam magam a tömeggel, amíg meg nem csapott az illat, amit épp követek. Mert valaki úgy döntött, a Mennyország bejáratának a legmegfelelőbb hely épp Budanekeresd.
Na jó, ne túlozzunk, igazából csak mennyei rétesek kelletik magukat és ki vagyok én, hogy ellentmondjak ennek a csábításnak? A gyomrom hangosan kordulva helyesel, ahogy lerendelek minden ízből egyet és összefut a nyál a számban, ahogy az eladó elkezdi a tányéromat pakolni. A zsebembe túrok, hogy összeszedjem a kért fizetséget, mire végez, de elég, hogy pillantásom elkalandozva a nekem háttal álló férfira essen és el is felejtem, hol tartok épp az apróval. Szégyenszemre újra kell számolnom, sűrű bocsánatkérések közepette, aztán mivel másodjára is elrontom, végül inkább "borravaló!" felkiáltással otthagyok egy sarlót, hogy nehogy felhívjam magamra a figyelmet.
Mert könnyű ráismernem a sziluettre, s még könnyebb ösztönösen, gondolkodás nélkül mozdulni felé, olyan mosollyal, melyről azt sem tudom, mikor született arcomon. Mégis visszatartom magam, mert ki akarom használni a ritka alkalmat, hogy tudta nélkül megfigyelhetem. Mielőtt még észrevehetne, alakot váltok, olyan bőrbe bújva, amit sosem látott rajtam, majd leparkolok az egyik szomszédos asztalkánál és jóízűen nekilátok a süteménykupacomnak. Igyekszem feltűnésmentes maradni, bár kétlem, hogy sokáig meg tudnám őrizni inkognitómat, mert szinte fel sem kell nézzek, hogy érezzem, mint siklik át rajtam pillantása. Amíg tekintetünk nem találkozik, talán nem fog azonnal gyanút...
Mondtam már, hogy csapnivaló vagyok bújócskából?
Szemem sarkából lesem, s ha elfordítja a fejét egy másodpercre, másfelé nézve, hangtalanul a egy másik asztalhoz hoppanálok, villámgyorsan arcot változtatva. Nyilván nem tökéletes az átalakulás, elvégre a ruhámat nem cserélhetem le ilyen gyorsan, de kíváncsian várom a reakcióját arra, hogy valahányszor szem elől téveszt, máshol, más arccal bukkanok fel - ugyanazokkal a rétesekkel.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735808#post735808][b]Rothman Anton - 2018.10.02. 01:33[/b][/url]

Hallom, ahogy a rétesárusnál szerencsétlenkedik valaki, és mindössze annyit veszek észre magamon, hogy valahogy jobban figyelek rá, mint más szerencsétlenkedőkre. Nem jut el a tudatomig, hogy ismerős a hanglejtés meg a szóhasználat. Pedig az. De bocs, a rétes behabzsolása meg a kellemes turmix túlságosan lefoglalnak. A sok idétlen járókelő tanulmányozásáról nem is beszélve.
Elnézek kicsit az újabb rétesfaló felé, majd a szemközti üzletre, ám mikor szemem sarkából változást észlelek, visszakanyarodik figyelmem, az alak meg már nincs ott, egy másik viszont ott van, kicsit arrébb. Picit összevonom a szemöldököm. Aztán egy kicsit még jobban, amikor megismétlődik a jelenség. Mit kevertek vajon ebbe a pitébe? Valami itt nem stimmel. Vagy lehet, a gyümölcsmix az? Gyanakodva méregetem finom italomat, aztán egy vállvonással gördítek le belőle egy újabb nagy adagot torkomon, hogy egy jóleső sóhajjal engedjem le a poharat és nézzek el a másik asztalhoz, ahol már megint egy új forma van. De biztos hogy új? Jó ég, dehogy új, hát a ruhái egy az egyben ugyanolyanok és akkora halom rétes van nála, mint az előbbieknél, akiknek nyoma veszett. Ez az alakváltó vagy zakkant vagy csak baromi vicces kedvében van.
Na várjunk csak...
- A többi is olyan jó, mint a túrós? - szólok egyszerűen át neki, asztalomon könyökölve, és ahogy rám néz, már biztos vagyok benne, kivel van dolgom. Széles vigyorra húzom a számat, megvillantva tömérdek mennyiségű fogamat, ami persze különben sokkal többnek hat, mint ahány van belőle. Látlak ám, szépségem!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=735946#post735946][b]Dr. Riley Meyers - 2018.10.02. 23:33[/b][/url]

Zakkant vagy vicces kedvű. Nos, a kettő nem zárja ki egymást.
Nem is tudom, elégedett vagy csalódott vagyok-e inkább, hogy még mindig nem buktam le, de nem is nagyon érek rá ezen agyalni. Minél tovább játszom kisded játékomat, annál nehezebben bírok a kitörő jókedvemmel, mert Anton arcán lépésről lépésre növekszik a zavar. Én pedig mit-sem-sejtő fejet vágva majszolgatom a réteseimet, reménykedve, hogy a karma nem azzal büntet majd, hogy megpróbál belefullasztani valamelyikbe.
Amikor gyanakvóan a poharát méregeti, szinte hallom a fején átfutó gondolatokat, alig bírom visszatartani a nevetést, főleg azt követően, hogy egy vállvonással mégis legurítja a shake maradékát. Úgy tűnik, ezzel egyidőben döbben rá, hol a hiba a mátrixban, mert néhány 'na-álljunk-csak-meg' pillanat elteltével egyenest farkasszemet néz velem. Alig marad időm lenyelni a falatot, mielőtt kirobban belőlem a kacagás - nyakam behúzva veszem fel megszokott, kócos küllemem, kezeimet úgy emelve fejem mellé, mint aki a letartóztatását várja. Tetten értek! Csak hosszú másodpercekkel később halkulok el, ahogy kifogyok a szuszból, s mivel átmenetileg ha akarnék, se tudnék felelni, felnyalábolom maradék süteményeim és áttelepszem az ő asztalához, elé tolva a tányért. Kóstoljon csak.
Mindenem fáj, s félő, hogy a vigyorom összeér a tarkómon, ahogy rám villantja cápamosolyát. Belefeledkezem a látványba, mert olyan könnyűnek érzem most magam, mint egy szappanbuborék.*
- Milyen volt a turmixod?-*érdeklődöm, a világ legártatlanabb arcával és hanghordozásával adva elő a kérdést. A zöldjeim persze elárulnak, de azok folyamatosan locsognak, elmesélve azt is, mennyire örülök a találkozásnak és annak, hogy nem haragszik rám ezért a tréfáért. Nem merem megkérdezni, van-e most ideje rám, csak igyekszem kiélvezni, ami nekem jut, hogy ne uralkodjon el rajtam a mohóságom. Mert ha ad öt percet, akkor még ötöt és még ötvenet fogok majd akarni.
Lehet, hogy nekem is jutott ebből a cápaságból. Ad a kisujjából, viszem a karját...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736059#post736059][b]Rothman Anton - 2018.10.04. 19:45[/b][/url]

Jaj, nagyon élvezi, hogy megtréfált. Tetszik a gyermeteg jókedve, úgyhogy eszem ágában sincs korholni őt. Főleg nem, hogy már húzódik is az én asztalomhoz rétest kínálni. Hát hogy lehetne rá haragudni? Letörök a meggyesből és hümmögve kóstolom. Ez is nagyon rendben van.
- Pompás. Főleg, amíg azt hittem, hogy hallucinogéneket tartalmaz - leplezem le azt, amit a hanghordozásából ítélve úgyis tud, mégpedig, hogy valóban sikerült egy pár hosszú pillanatig a bolondját járatnia velem. Apropó járás...
- Mi járatban errefelé, drága? - nézek végig hórihorgas társaságomon, egészen könnyedén szólítva így, hiába borostás férfiúi önmagaként emeli a nappalom fényét. Ráismerek már rég és látom őt, bármilyen alakot öltsön. Jó, mint a mellékelt ábra mutatja, nem azon nyomban. Ám amint bizonyossá válik nekem, kivel van dolgom, úgy látom őt, ahogy mindig: egy porcelánbőrű, eleven tekintetű, cinkos vöröskének. Ahhoz pedig, hogy számomra ilyen legyen, nem kell feltétlenül, hogy így nézzen ki. Akit szeretsz, az olyan számodra, ami neked a legkedvesebb. Ezért kár amiatt aggódniuk, hogy nem sminkeltek, vagy hogy szanaszét áll a hajuk, vagy éppen rossz passzban vannak, hiszen ezek egy ponton túl már nem számítanak. Persze, imádjuk, ha kicsípik magukat, és még az is lehet, hogy olyankor kicsit máshogy nézünk rájuk, már csak azért is, mert jól esik, ahogy kitesznek magukért értünk, azonban összességében nem ekkor a legszebbek. Ó... most jövök rá... nemrég azt mondtam, "akiket szeretsz"? Hajaj...
- Bocs, de ezt megeszem, aztán veszek egyet neked, ha gondolod - közlöm, miután megkóstoltam a káposztásrétest, amit aztán szépen magamhoz is vonom és nekiállok elfogyasztani. Pedig én komolyan azzal a túróssal akartam beérni, erre megjelent ő és bevitt a rosszba. A legjobb fajta rosszba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736221#post736221][b]Dr. Riley Meyers - 2018.10.06. 21:30[/b][/url]

Ha csak tehetem, gyermeteg vagyok - amikor teljes biztonságban érzem magam valaki mellett, szabadon engedem a bennem élő törékeny gyermeket. Előbújok, hogy játszani hívjak, tartózkodás nélkül érintve, érezve, mozdulva... Megesik, mint most is, hogy még mindig téblábolok Anton körül, de nem félelemből, inkább mert túl sok mindent érzek és akarok egyszerre. Meg kell rostálnom vágyaim, rendet rakni gondolataim közt, mert egymaga kibillenti egyensúlyából egész kis világomat. Lekönyöklök az asztalra, hogy arcunk nagyjából egy magasságba kerüljön, egy pillanatra sem engedve el kékjeit.*
- Ugyan. Csak én vagyok káprázatos,-*kacsintok rá, a meggyes másik felét emelve el a tányérról, hogy befejezzem, amit elkezdett – nem kifejezetten elegáns, azonban roppant effektív módon szoktam étkezni, így mire kérdez, már el is tüntettem a kérdéses rétest. Épp csak megtörlöm a számat, mielőtt telemorzsáznék mindent.*
- Látogatóban egy régi ismerősnél, beugrottam egy kávéra. És te? Honnan-merre?-*szóval tartom, szótlan marasztalva. Egyre nehezebb el-elengedni, egyre gyakrabban kószálnak gondolataim, kutatok nyomai után házamban vagy emlékeimben. Kimondatlanul is érzem egy ideje a változást, hogy máshogy néz rám; vagy inkább ugyanúgy. Már nem hűl ki a tekintete, ha másik arcommal találja szembe magát és minden alkalommal azt érzem ettől, mintha felrázott hógömb lennék. Darabkái igéző kavargásában találom magam, egyszerre zsong fel bennem minden és szeretném vele megosztani, de elmondani nem tudom. Hallgatok hát, csordultig telve a pillanattal.*
- Inkább hívj meg egy italra! Megláttalak és lányos zavaromban elfelejtettem rendelni,-*ismerem be, szemem lesütve jóízűt nevetve magamon, mert így jobban belegondolva, az iménti jelenet sok fejvakarásra adhatott okot az árusnak, aki páholyból nézte végig az egészet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736223#post736223][b]Rothman Anton - 2018.10.06. 22:31[/b][/url]

Kedvem lelem a felszabadultságában, a kibontakozásában. Mondanám, hogy én bezzeg mindig fesztelen és gátlástalan vagyok, azonban be kell lássam, ebben a kapcsolatban most nekem is szükségem volt az oldódás folyamatára. Még mindig szükségem van rá. Hiszen ez egy különleges találkozás. Bonyolult. Pedig azt hittem, az eddigieknél már nem lehet bonyolultabb. Viszont, ha a bonyolult ilyen, hát állok elébe. Úgyse riasztottak vissza soha a kihívások.
- Ezzel, ha akarnék se tudnék vitatkozni - rázom a fejem, ahogy káprázatosnak nevezi saját magát, miközben jóízűen dézsmálom tovább réteskészletét.
- Kihallgattam valakit nem messze - bökök fejemmel a helyszín irányába.
- Most meg megyek haza - adom meg célpontom, aztán elgondolkozva vonom össze szemöldököm, ahogy meghívatja magát egy italra. Na nem alkoholosra, itt olyat nem adnak. Csak valami ilyen gyümölcsös izgalomra, gondolom. Azonban lehet, van ennél jobb ajánlatom. Igen, még ennél is jobb!
- Szíves örömest, de akár kérhetjük elvitelre és megihatod nálam - invitálom meg eképpen magamhoz, szertelenül. Hiszen rájövök, én már voltam nála párszor, ő viszont nálam még soha. Nem mintha én annyira sok időt töltenék a saját lakásomban. A legtöbbet talán akkor, ha nálam van Hanna. Különben főleg aludni megyek haza. Most mondjuk nem aludni mennék. Inkább meginnék egy jó kávét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736290#post736290][b]Dr. Riley Meyers - 2018.10.07. 16:20[/b][/url]

Egész kapcsolatunk olyan, mintha új partnerrel új táncot tanulni. Hiába egyszerűek az alap lépések, kialakítani az összhangot, a közös koreográfiát és stílust sokkal hosszabb folyamat. Ritmust, dallamot kell találni, kiismerni a másik mozdulatait, számolni gyengéivel és erősségeire építeni, amit csak gyakorlással lehet. Mégis élvezem, a puszta közelséget, a vonzást, míg egymást tartjuk és vezetjük, botlásaink és ütközéseink ellenére is.
Oh, nem akar vitatkozni. Ezt bóknak veszem. S ha már nem kell győzködnöm, lenyúlom az almás-diós rétest, amire még az elején szemet vetettem. Így, hogy ketten pusztítjuk, jelentősen megcsappant a sütemények száma (na meg előadásom alatt is eltüntettem párat). Közben kiderül, hogy munkából hazafelé tartva botlottam bele, ami azt jelenti, hogy hacsak nem túl fáradt - és nem tűnik annak - talán elcsábíthatom, hogy velem töltse az estét. Mielőtt azonban még belevethetném magam ennek a megvalósításába, váratlan meghívást kapok. Egy pár pillanatig a szám szélét harapdálom, mert az nem kérdés, hogy szeretném látni a lakását, életének ezen előlem rejtett szeletét, csak épp azonnal elkap a mohóság.*
- Mennyire lenne pofátlanság inkább a te kávédból kérni?-*érdeklődöm, fejem finom mosollyal oldalra biccentve. Mert tényleg remek kávét főz és mert nekem készítené és mert nézhetném. Sokáig tudnám még sorolni indokaimat, de főleg kettesben szeretnék lenni, kéretlen tekintetek elől rejtve, hogy ne kelljen minden érintés, minden mozdulat előtt megállítanom magam.*
- Természetesen meghálálnám,-*teszem hozzá, fantáziájára bízva, mi legyen az ellenszolgáltatás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736298#post736298][b]Rothman Anton - 2018.10.07. 17:55[/b][/url]

Ahogy látom rajta, hasonló folytatásokon törte a fejét, mint amit most végül én felajánlottam neki. Azonban, ha már egyszer kéretlenül is megkapta, amit akart, emel a téten. Nem kispályás játékos, ez hét szentség.
- Ó, ez hatalmas nagy pofátlanság - rázom a fejem rosszallón, egész hihetően.
- Remélem, végtelen a hálád, mert pont annyival leszel köteles adózni nekem - megyek bele az alkudozásba, ami lássuk be, nem is igazán alkudozás, hiszen egyrészt kijelentem a dolgot, ellentmondást nem tűrően, másrészt ugyanazt akarjuk és ugyanannyira, azonban kellemes így eljátszadozni.
- Kösz - lépek oda a pulthoz és marok el egy papírzacskót a bódés orra elől, hogy elcsomagolhassuk azt a szegény megmaradt egy-két, félig megcsócsált rétest. Hiszen kár volna itt hagyni őket, időnk viszont nincsen már rájuk, a kávé nem várhat.
Nem mondom különben, hogy nem érzem baromi különösen magam, ahogy egy nálam sok fejjel magasabb sráccal flörtölök gátlástalanul, azonban furcsa mód ezt most inkább izgalmasnak találom, semmint akármi másnak. Ez pedig idővel talán csak egyre inkább így lesz. Mert még mindig van hova oldódjak, persze.
Egyik kezemben a réteses papírzacskó, másikban az ő keze és már haladhatunk is hazafele. Nincs most andalogva városnézés vagy ilyesmi, csak szedjük a lábainkat az utcákon. Ő azokkal a hosszú virgácsokkal nyilván jóval gyorsabban teszi ezt, én viszont a rövid O alakúakkal is egész rendes tempót diktálok. Mindössze pár sarok és ott vagyunk a régi, belső udvaros társasháznál. Felcaplatunk a harmadikra és már lököm is be az ajtómat, belépve és tartva neki, hogy fáradjon be.
Rögtön a konyhába lépünk be jobbra, ahol a középen álló pult egyben az étkező is; balra máris a tágas, kanapés, sok polcos nappali tárul elénk; szemben velünk egy kis folyosóról két szoba nyílik, amely két háló, a bal az enyém, a jobb a vendégszoba, főleg Hannának; teljesen szemközt pedig ott a tágas fürdő. Így nagyjából ennyi. Mindenhol pasztelszínek és csomó fénykép meg ereklye a polcokon, asztalkákon. Előbbiek nagy része engem ábrázol a lányommal, a csekélyebb részén a legkülönfélébb tájakon vagyok a legkülönfélébb emberekkel. Hol egy törzzsel a dzsungelben, hol a tengerparton heverve, hol hozzám hasonló, rosszarcú aurorokkal, vagy éppen egy hegy tetején nézve le a felhőkre. Az ereklyék közt vannak szobrok a legkülönfélébb kultúrákból, vagy épp tőrök, más fegyverek. Ja a falakon meg persze akadnak ilyen-olyan festmények.
- Leveheted a cipőt, de nem muszáj - ajánlom neki, miközben én kibújok sajátomból, aztán nyúlok a kabátjáért, hogy azt azért lesegítsem, majd felakasszam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736495#post736495][b]Dr. Riley Meyers - 2018.10.08. 23:06[/b][/url]

- Ha nem is végtelen, a sír széléig üldözni fog,-*bólogatok roppant komolyan, mintha egy kávéért eladni a lelkem fair üzlet lenne. Aztán inkább elhallgatok és segítek pakolni, végezetül még egy mozdulattal tisztára söpörve az asztalt, mielőtt kézen fogna és nekiiramodnánk. Talán pontosabb megfogalmazás, hogy az ő keze van az enyémben, de mindegy is - leplezetlen örömmel sietek oldalán, léptemet övéhez igazítva. Fel-felpillantok az utcatáblákra, hogy megjegyezzem az útvonalat, eszembe vésve néhány jellegzetes házat vagy tereptárgyat is.
A társasház, aminek végül átvágunk udvarán, egészen különleges. Nem hiszem, hogy valaha is láttam hasonlót, de eszem ágában sincs megállni bámészkodni, hűségesen ügetek nyomában fel a csigalépcsőn. Reflexből meghajtom a fejem, ahogy belépek a kitárt ajtón, majd teszek egy lépést oldalra, hogy be is lehessen jönni és -zárni mögöttem. Javaslatára bólintok, kibújva (roppant felnőttes) tornacsukámból és egy mosollyal hagyom, hogy úriembert játszva lesegítse a kabátomat, mielőtt nézelődni kezdenék.
Az első szó, ami eszembe jut, az otthonos - nem a szó reklámokban hangoztatott értelmében, hanem valóban melegséggel, emlékekkel, összetartozó emberek darabkáival teleszórt hely. Önkéntelenül is teszek pár lépést, hogy tengelyem körül körbefordulva egyszerre próbáljak minden részletet egyszerre érezni. Akármerre nézek, fotók, szuvenírek, festmények, könyvek tarkállnak a falak pasztell háttere előtt. Olyan, mintha beléptem volna Anton életébe, nyilall belém. Ez itt a kollázsa mindannak, ami fontos, amit félt, amire szívesen emlékszik; rengeteg új és általam nem is sejtett oldala köszön vissza. Fél kézzel tétován megérintem a legközelebbi kép keretét, majd a következőét, ahogy a fal mentén sétálva pár lépést teszek. Az egyik fényképről sosem látott, mégis ismerős arc nevet rám, Antoné mellett, s ha sosem hallottam volna Hannáról, akkor is azonnal elárulná a kifejezése, hogy ő a lánya. Mire feleszmélek, már csak a konyhából hallatszik halk edénycsörgés, s kábán indulok el felé. Nem tudom, mit terveztem, csak azt, hogy én is adni akarok egy darabot,  s tétován megállok mellette-előtte, leheletfinoman érintve kezét, tekintetét kutatva lehajtott fejjel.*
- Szeretlek.-*Azt hiszem, suttogok, pedig nem titok, eddig sem volt az. Lehunyom a szemem és félig akaratlan mosódnak el vonásaim - indulatok vezérelnek, nem megfontolás, ahogy felemelem másik arcom, hogy megismételjem, ugyanolyan halkan, de tisztán.*- Szeretlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736511#post736511][b]Rothman Anton - 2018.10.09. 00:18[/b][/url]

Miután elhelyeztem kabátját, lecsúsztatom vállamról zakómat és felakasztom azt is. Szürke pólós, farmeros lazaságban indulok a konyhába vetni magam, közben vendégem után sandítva, ahogy eltárlatvezeti magát múzeumomban. Van mit nézni, az már biztos. Előveszem varázspálcám és integetek a kotyogósnak, a csapnak meg a kávénak meg a tűzhelynek, hogy ki mit csináljon, amolyan tetoválásos, enyhén görnyedt karmesterként. Hamarosan minden a helyére kerül. Két csésze a pultra lebeg kiskanállal meg mellettük az ízesítőkkel. Erre a látványra érkezik vissza a mi langaléta nézelődőnk a körbejárásból, azonban kétlem, hogy sok figyelmet szentelne neki. Máshol jár. Nálam.
Pont, mikor felnézek a szemem sarkában észlelt alakra, már érinti is kezem és megteszi vallomását. Vonásaim simák, tekintetem kutató. Tökéletesen leplezik meglepetésem és mindazt, ami bennem kavarog. Nem direkt rejtem el. Ez ösztön. A lényem része és a lényegem, hogy én, aki másokat fejtek meg, nem vagyok megfejthető. Aki ismer, az persze átlát valamelyest idővel. Ezzel pedig egyenes arányban valahogy belső kényszertől vezérelve engedem is magam átlátni kicsit. A mi kapcsolatunk fiatal még ehhez, azonban mintha csak valami varázslöttybe esett volna, félelmetes gyorsasággal tart a felnőttkor felé.
Nem mondom, amikor felölti számomra legkedvesebb formáját, markáns tekintetem elgyengül kissé. Főleg, ahogy ismét elsusogja azt, amit az imént. Lélekbehatóan fürkészen pillantását. Ám azt sejtheti, hogy erre nem fog hagyományos viszontválaszt kapni tőlem. Dehát, aki komolyan mondja, igazából nem is vár választ. Aki komolyan mondja, az csak egyszerűen tudatni szeretné és nem követel viszonzást. Én legalábbis nem tenném, mivel pedig róla a legjobbat feltételezem -tehát azt, hogy hasonlít rám-, ezért úgy vélem, ezzel ő sincs másképp.
Megfogom kezemre simított kezét és számhoz emelem, végig a szemébe nézve.
- Te aztán tényleg akarod azt a kávét - állapítom meg bólogatva, miközben csókot nyomok a kacsójára, hogy aztán jól rávigyorogjak. Közben a háttérben felhangzik a gőz távozásának jellegzetes, kotyogással vegyes hangja, ahogy kész a feketénk. Oda se nézve integetek megint kicsit pálcámmal, lejjebb engedve a lány kezét, arcáról viszont le se véve tekintetem. Mutatóujjam megtámasztom aztán álla alatt, míg hüvelykujjamat alsóajkára simítom, szemmel kísérve mozdulatomat. Kisvártatva odahajolok, és megkóstolom azt, amit előbb még érintettem. Lehunyt szemmel, mélyről szusszanva csókolom, tarkójára markolva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736554#post736554][b]Dr. Riley Meyers - 2018.10.09. 23:40[/b][/url]

Talán valóban nem látok át vonásain, ha nem akarja és nem értem bűvésztrükkjeit, de nem vagyok már gyerek, hogy erőnek erejével feszegessem lényének fedelét vagy megpróbáljam ízeire szedni, csak hogy tudjam, hogy működik. Meglehet, ösztönös érzékenységem nem adhat többet sejtésnél, azonban nem szokásom megkérdőjelezni a megérzéseimet. El-elkapok villanásokat, amik úgy rajzolják elém az embereket, mint éjszakai égen végigfutó villámlás mutatja meg a tájat.
Nincs szükségem feleletre, nem várok szóbeli megerősítésre. Tudom, mit érzek és azért mondom ki hangosan is, mert így diktálják indulataim, meg akarom osztani veled, mint annyi mást; mint mindent, ami csak színessé, teljessé teszi napjaim. Magamat, mindent, ami csak voltam, vagyok és leszek. Képtelen lennék megmagyarázni, miért, de hiszem, hogy nem az tesz különlegessé, hogy előtted senkinek sem mondtam ezt - hogy nem azért taglóz le az érzés, mert fiatal és tapasztalatlan vagyok, s még sosem éltem meg hasonlót. Félelem vagy rezzenés nélkül állom pillantásod, s hagyom, hogy kedvedre olvass bennem, ha nem rettent el furcsa nyíltságom vagy nyílt furcsaságom. Figyelmeztettelek, hogy nem tudok csak kicsit szeretni, nekem egész lényemmel kell.
Aztán előkerül a bűvész és előránt egy nyulat - vagy jelen esetben cápamosolyt és bögre kávét - a kalapjából.*
- Nah, csak a kiszolgálás miatt járok ide,-*húzom fel az orrom, gondolkodás nélkül kontrázva rá - a tekintetem cinkosan ránevet, még a szemöldököm is megpercen, mielőtt derűm elcsendesedne. A hangulat hangtalan alakul át, hullámot vetve és szétterülve körülöttünk.
Mert hiába rejtőzöl akarva-akaratlan, mégis érezlek, átszüremlesz mozdulataidon. De ha vallatód vagyok is, megőrzöm titkaid, amik most már kicsit az enyémek is; senkinek sem árulom el, milyen puhán, mennyi gyöngédséggel érintesz vagy hogyan lágyul el tekinteted néha egy pillanatra.
Kapva kapok a csók után, nem türelmetlen sietséggel, hanem szomjasan, teljesen átadva magam érzékeimnek. Nyújtózom, közelebb és közelebb simulva, teste vonalait másolva viszonzom, teljesen megfeledkezve minden másról. Nyakába kapaszkodom, arcát simítva és hajába fúrva ujjaim, míg szabad kezem végigcirógat karján, derekamra vonva azt. Szeretem érezni, hogy tart és most kell, hogy magához szorítson, mert túl könnyű vagyok. Megrészegít, fülembe zakatol a még-még-még.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736627#post736627][b]Rothman Anton - 2018.10.11. 22:00[/b][/url]

Játszik velem mindig. Nem szórakozik. Játszik. Az nagy különbség. Az egyik viszonylagos magánakció, a másik páros cselekedet. Ebben mindenki benne van. Én pl. nagyon. Mikor elkezdi fennhordani az orrát, szinte arra válaszolok a csókkal. Tudjátok, hogy helyre tegyem. Meg, hogy többek közt befogjam azt a szép száját. Szó se róla, nagyon szeretem, amikor beszél, de valahogy azt is, amikor nem. Főleg, ha amiatt nem, ami miatt most.
Teljesen megrészegít és ami különös, hogy egyre jobban. Ahelyett, hogy hozzászoknék, hogy kezdenék immunis lenni, egyre inkább lüktetni kezd mindenem, ha így egymásba fonódunk. Amíg nem tesszük, addig meg húz felé a láthatatlan erő. Amikor pedig aztán elérjük egymást, mintha még az sem lenne elég. Soha semmi. Most is úgy parancsolok megálljt magamnak, mikor elengedem az ajkait. Szemeim elég kábán csillognak, ahogy ellépek tőle, rendezkedve tovább a konyhában, odanyújtva neki kávéját.
- Parancsoljon, kérem - szolgálom ki jó baristához méltóan, majd egyik kezemmel megfogom a bögrémet, a másikkal az ő kezét és vezetem át a nappaliba. Ledobom magam a kanapéra, ami pedig nagyon lenyűgöző ebben a tettemben, az az, hogy a kávém egyáltalán nem löttyen ki közben. Ha mindenhova ilyen túl kényelmesen veted le magad, meg kell tanulnod az efféle trükköket.
- Na várj csak! - zörrenek fel, ahogy szöget üt a fejembe valami.
- Azt mondtad, hogy annál a régi ismerősödnél... kávézni voltál? - nyomom meg a kávéznit, nagyon számonkérő felhanggal, ám az nem teljesen eldönthető, az botránkoztat-e meg, hogy ennyi feketét iszik, vagy az, hogy máséból is iszik, vagy pedig az a bizonyos kétértelmű jelentőség, amit mi álltunk neki tulajdonítani ennek valami bolondos indokból.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=736743#post736743][b]Dr. Riley Meyers - 2018.10.13. 23:24[/b][/url]

Magával ragad, nem is egyszerűen feledtetve velem, hanem megszüntetve a külső világot. Csak rá tudok figyelni, minden apróság feltűnik, érzem, ahogy felgyorsul a szívverése és bőrének lüktető melege átszivárog a ruhákon, az illata pedig kezd az őrületbe kergetni. Kínzás elszakadni az ajkaitól, pedig valahol a ködön túl a józanabbik énem tudja, hogy így a jó, hogy ő szabja a tempót és a határokat. Mégis marasztalom egy pillanatra, homlokom az övének döntve, s homályos tekintete láttán majdnem meg is gondolom magam. Nem akarom elengedni, mégis megteszem, búcsúzóul végigsimítva arcán. Hogy gondolataimat eltereljem, pálcám után nyúlok, hogy a nadrágomat pár számmal lekicsinyítsem (mielőtt még tennék egy lépést és elhagynám), míg ő a pultnál babrál. Aztán elveszem a felkínált csuprot és mélyen beszívom a kávé illatát, hátha az kitisztítja a fejem, bambán köszönömöt hümmögve.
Szeretem az érzést, ahogy kézen ragad - új, de pillanatok műve megszokni, ahogy az érdes tenyér melege körülzár. Engedelmesen trappolok a nyomában, s csak akkor engedem el, amikor leveti magát, mert nekem még nincs meg a szükséges gyakorlatom, hogy kövessem példáját. Ha nem lenne tele a kezem, minden bizonnyal megtapsolnám a mutatványát; így csak pillantásommal és lebiggyesztett szájjal méltatom elismerésre helyezkedését. A kérdésre majdnem felhorkanok, mert ezzel az erővel nem sűrűn fogom mesélni, hogy miről beszélgetünk anyámmal - capuccino mellett...*
- Azt,-*lehajolok, szemrebbenés nélkül puszit nyomva az orra hegyére, mielőtt letelepednék az italommal. Kényelmesen oldalához fészkelek, lelkifurdalás legcsekélyebb jelét sem mutatva.*- Azt viszont nem, hogy kaptam is. A régi barátokk hátránya, hogy ismernek, mint a rossz pénzt és nem hagyják, hogy túlkoffeinezd magad.-*A bögrém felem szemtelenül Antonra vigyorgok, mielőtt belekortyolnék, hogy kiélvezzem - a közelségét és mai második kávémat is. Csak őt nézném legszívesebben, de épelmém megőrzése érdekében elszakítom a pillantásom, visszatérve a képekhez és tárgyakhoz.*
- Lenyűgöző gyűjtemény. Napokig tudnám veled meséltetni a történeteket,-*merengek hangosan, azonban ez nem puszta terelés, teljesen komolyan gondolom. Szívesen meghallgatnám valamennyi sztorit, akár egy hatalmas kirakós darabjait; vagy ismerném meg a rajtuk szereplő embereket is, ha még részei az életének.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=737102#post737102][b]Rothman Anton - 2018.10.18. 21:42[/b][/url]

Bólogatok, teljesen hitetlenül. Jó szöveg ez a meg nem kapott kávéval. De ennyiben hagyom a dolgot és inkább kortyolom a saját megkapottamat. Átvetem karomat a mellém fészkelő lány mögött. Borostás arcom hajához simítom, így amikor kicsit felemelem a fejem, magam is körbenézni, pár szál marad hozzámtapadva. El kell őket valahogy távolítani, de egyik kezemben kávé, a másik Riley vállán. Legjobb megoldásként áthajolok előtte kicsit és az utóbbival söpröm el a vöröses tincset borostámról, karommal így teljesen körbefonva nyakát, meg enyhén eltakarva előle nagyjából minden kilátást. De egy pár hosszú pillanat múlva már meg is vagyok. Nagyon imádok úgy kepeckedni vagy helyezkedni, hogy azzal közben megzavarjak valakit vagy kellemetlen közelségbe kerüljek vele. Nálunk az a gond, hogy a kellemetlen közelség valószínűleg hiányzik a közös szótárunkból.
- Megbeszélhetjük - dobom be nagy kegyesen, miután ismét hátradőltem, hiszen igazán felemelő a gondolat, hogy napokon át csak a saját hangomat halljam.
- Noha néhány történet szigorúan titkos, szóval, ha elmondanám, le kéne, hogy adavázzalak, hacsak nem vállalod az örök rabságot a lakásom fogságában, hogy még véletlen se oszthasd meg senkivel, amit megtudtál - vázolom előtte a lehetőségeit, közben vállára omló haját birizgálva. Egy percig sem kívánom titkolni, mennyire tetszik a gondolat, hogy a foglyom legyen. Bár bizonyos értelemben már az. Ahogy különben én is az övé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=740415#post740415][b]Dr. Riley Meyers - 2018.11.11. 11:27[/b][/url]

Ezen alakom fő előnye, hogy kényelmesen elférek és kedvemre bújhatok közelebb (az erre legkevésbé alkalmas formám persze a jávor, de az más tészta). Maradéktalanul ki is élvezem hát, magam mellé hajtogatva lábam és csak annyit fészkelődök, hogy ellazulva fejem Anton vállának dönthessem. Meghitt így, s ahogy beleszuszog a hajamba, lehunyom a szemem és csak úgy...vagyok. A bögrét amúgy is az ölembe eresztettem egy ponton, s továbbra is szórakozottan szorongatom, kacskaringókat rajzolva ujjammal oldalára. Puha a csönd, szinte süppedős.
Persze, nem is ő lenne, ha sokáig bírná ficergés nélkül; hajtóvadászatot indít kósza tincseim után és pedig kuncogva belenevetek az ölelésbe, a kisujjamat sem mozdítva, hogy segítsek. Helyette nem átallok alkudozni. *
- De akkor 24/7 háziőrizet is dukál nekem. Tudod, nehogy le találjam morzézni vagy füstjelekkel szét ne kürtöljem a titkaid,-*javaslom roppant komolysággal, bólogatva is mondandóm mellé. Megszervezem én a saját fogságomat, meg én. Amennyiben sokáig birizgálják a hajam, akkor még a költségvetést is megcsinálom hozzá.
Ha jobban belegondolok, én mindenhova magammal viszem a képeim és történteim - most is itt vannak velem és ki is veszem a zsebemből a telefont, mert roppant kényelmetlen rajta ülni. Sőt, pillanatnyi filózás után "Ne zavarj" üzemmódra is állítom, hogy az asztalra dobhassam, mielőtt visszatúrnám magam eredeti helyemre.*
- Tulajdonképpen piszok jól járnál, mert remekül főzök, masszírozok és énekelek a zuhany alatt,-ecsetelgetem nézelődés közben előnyeimet. Viccet félretéve, valamivel el kell terelnem a gondolataimat, visszatérek hát a képekhez. Motoszkál az elmém egyik hátsó szegletében valami, amit már egy ideje fel akartam vetni, mégis halogattam, talán mert sosem beszéltünk róla igazán. A fotók emlékeztettek rá, mert van egy fal a világ másik felén, ahonnan az én arcaim nevetnek vissza. Szavak után kotorászok, sután.*
- Hálaadásra hazautazom pár napra. Lenne... lenne kedved velem jönni? Megismerni a családomat?-*Kezdek bele, életemben először ejtve ki ezt, önkéntelenül is a csuklómon lévő anyajegyet dörzsölgetve. Persze, számos barát és ismerős kapott tőlem meghívót, de ez merőben más és...kicsit ijesztő is.*
- Nincs beugratós rész, udvariaskodás vagy kínvallatás. Csak szeretnélek bemutatni, ha nincs ellenedre.-*Egészítem ki magyarázatom, hogy tiszta legyen, nem várok el semmit, főleg azt nem, hogy jópofizzon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=740421#post740421][b]Rothman Anton - 2018.11.11. 11:59[/b][/url]

Megemelem a szemöldököm, hallva az elképzeléseit arról, mi jár neki.
- Jaj, emiatt ne aggódj, a láncaid a legspécibb bűbájokkal lesznek ellátva, nem fogsz tudni te semmit sehová se kürtölni - biztosítom őt, tényleg selymes, megnyugtató hangon, mintha csak egy félelméről mesélt volna, amit én most könnyűszerrel elhessegettem.
- Jó, hát lehetnek hosszúak azok a láncok - vonok vállat nagy kegyesen, mikor ecsetelgeti, mennyire hasznosan töltené itthon az időt. Nyilvánvalóan főleg a zuhanyzós rész ragadja meg a fantáziámat.
- És rozsamentesek - bólogatok. Az fontos a fürdőszobához. Miután ezt jól megbeszéltük, telepszik ránk némi elmerengéssel teli, jóféle csend, amit aztán a szépség szakít meg. Érzékelem légzésén, testtartásán, hogy valami nagy dologra készül. Bár volt ma már egy nagy dobása a szeretlek dologgal. Tudja még fokozni? Remélem! Már alig várom.
- Hmm - hümmögök, jelezve, hogy felkeltette az érdeklődésemet azzal, hogy kibökte a családlátogatást. Felhörpintem az utolsó kortyot kávémból és kicsit elhúzódok tőle, csak előre hajolva, hogy lerakhassam az üres bögrét a dohányzóasztalra. Ő addig folytatja a kis mondókáját, amire fancsali képet vágok.
- Akkor nem annyira szívesen, de... mehetek, persze - játszom a nagy kelletlent. Hiszen akkor hol a móka, ha nincsenek ezek a kínos helyzetek? De egye fene! El is vigyordom a hülyéskedésem végén. Az van különben, hogy szerintem teljesen túlértékelik ezeket a családhoz vivős ügyeket. Nyilván, mert ilyen pofátlan vagyok és szokatlanul könnyedén állok a társadalmi elvárásokhoz. Viszont azt látom, hogy Rileynak ez nagy lépés és sokat jelent, ettől pedig számomra is értékesebb lesz. Viszont talán azt megbocsájtja nekem, ha parázni egy cseppet sem parázom tőle. Jobban mondva, ha tartok bármitől is, az az, hogy szerencsétlen Meyers família majd csak akkor ad hálát, amikor végre eljövök tőlük.
- Jó bulinak hangzik. Soha nem voltam még Hálaadáson - állapítom meg, ezzel bemutatva a lánynak, hogy lelkesedem én ám a dologért és természetesen nem csak azért, mert részem lehet egy ilyen ünnepben, hanem a gesztusért is és mert érdekel, milyen a családja. Ezeket viszont nem közlöm vele így kerek-perec. Szerintem úgyis tisztában van vele. Akárhogy is, a meghívás elfogadását egy csókkal pecsételem meg, abból baj nem lehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=740547#post740547][b]Dr. Riley Meyers - 2018.11.11. 22:36[/b][/url]

Már-már csalódottan fintorra húznám szám, amiért ilyen olcsó trükkel leráz, de a hangsúly és a szavak egészen más irányba terelgetik gondolataimat. Azt hiszem, ma szokatlanul merésznek érzem magam, mert pillanatnyi tétovázás nélkül válaszolok a felvetésre, meg sem fontolva.*
- Láncok és spéci bűbájok, hm?-*visszhangzom, Antonét megszégyenítő selymességgel és egy árnyalattal mélyebben, látszólag közömbösen kortyolgatva kávémat. A szám sarkában mégis árulkodó kis mosoly fodrozódik, meglapulva bögrém árnyékában. Az a fránya fantázia...
Igazából magam se értem, miért nyugtalanít ennyire ez az egész, de az, ahogy Anton reagál és elvicceli, akaratlan is nevetésre késztet. Micsoda szörnyűség, ha nincs dráma, nem is érdekli, mh? Remélem, nem kell majd ott állnom ugrásra készen, hogy kimentsem azokat, akik körül vérszagot szimatolva körözni kezd...
- Ne aggódj, unatkozni így se fogsz,-*öltök nyelvet rá, mert arra mérget vehet, hogy mindenki kíváncsi lesz arra az elvetemült gazemberre, aki legjobb igyekezetem ellenére is elcsavarta a fejem. A családom szeret, de nem táplál különösebb illúziókat jellemem kapcsán - aki mellettem köt ki, az mind tanulmányozásra érdemes egyed. Szóval...ezt a látogatást nem lehet felhajtás nélkül megúszni.
Nem mintha lenne okom a Meyers-klán reakciójától tartani - attól eltekintve, hogy mint tudósok, mindenki kicsit furcsa, kevés kivétellel vagy kedvelni fogják Antont, vagy vállat vonnak, elvégre magamnak választottam, úgyhogy nekem kell elviselnem/örömöm lelni benne. Azt előre meg tudom mondani, kik fogják elbűvölőnek tartani.
Válaszára végül nagy levegőt veszek és sóhajtva kifújom, megszabadulva idegességem nagyjától. Jólesik a csók, s ami mögötte van kimondatlanul - szótlan köszönöm csak meg, belemosolyogva csókunkba. Hosszan időzni mégsem merek ajkainál, úgyhogy önuralmam romjait összekaparva, visszatérek a beszélgetéshez. Kérem a történetem! Meg ha már itt tartunk, jöhetnek azok a láncok is... *