A kis tavacskánk egyik elterülőbb partszakaszán álldogál a csónakház. Nem túl régen, talán a pár évvel korábbi nyáriszünetben telepítette ide azt egy idősebb varázsló, aki a két csónakját adja néha bérbe a diákoknak vagy tanároknak, néha falusiaknak, hogy a tóra mehessenek. A ház nem zárt, csak a csónakok vannak varázslat védte lánccal lehorgonyozva, így még azt fel nem oldja a tulajdonos, nem elköthetőek. A házba bármikor be lehet térni, akad bent szék, talán régi könyvek és cikkek is a tóról, illetve olyan felszerelések, mint evezőlapát, mentőmellények és így tovább.
A nyári záporok idején, mint legközelebbi megoldás tökéletes, de este a kis ház teraszáról nézni a holdfény világította tavat is remek. A környéken a télire aprított tüzelőanyag hever kupacokban, valamint egy kis sütögetőhely is van itt, bár nem annyira szívlelik sokan, ha befüstöl a diákság. A téli időszakban a csónakok ugyan partra kerülnek és a felszerelések is eltűnnek, a házacska továbbra is nyitott bármire. Érdemes ide kicsinek és nagynak, diáknak vagy felnőttnek kilátogatni, a csónakázási lehetőség nagy élmény tud lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=778103#post778103][b]Rémi J. Saint-Venant - 2019.10.14. 15:47[/b][/url]

Aznap csend volt; régóta először esett úgy, hogy a valóság egymaga vett körül. Csupaszon és hangtalan, fürdetlen bámult rám mindenhonnan. Fáradt bútorok, üres képkeretek meg az étel, ami az asztalon várt, és amire már nem emlékszem, ki főzte nekem, mind rám meredtek, mintha választ vártak volna tőlem, pedig a kérdést sem értettem. A torkomon szinte csak motozni mert a szűkös levegő, éreztem, hogy lefelé tart, azt is, hogy hideg, azt is, hogy csíp, hogy mar.
Mert féltem. Mostanra sok minden elhomályosult már. Vannak elsárgult, foltos, fakó képek, amikért hiába nyújtózom, azok olyan mélyre süllyedtek idebent, a fejem sötétjében, hogy tudom, sohasem érhetem el őket. De az érzésre, hogy mennyire féltem, tisztán emlékszem. Egyedül voltam, vagy ha nem, (...) ha tudom, hogy nem vagyok egyedül, sem éreztem volna másként. Egyedül voltam, mint ahogy egyedül vagyunk halálunk előtt, és az olyan szerencsétlen őrültek, mint én is vagyok, nos, mi egyedül vagyunk életünk legjavában is.
Nehéz életet kaptál, kisfiam, mondta mindig édesanyám, és azzal a fénnyel nézett a szemembe, amivel rám nem nézett soha más. Nehéz életet kaptál kisfiam, mondta, amit nem te választottál, (...). Mégis... ki kérne magának olyan életet, ahol a színek dallamokban, a versek kéretlenül és a valóság csak ritkán kopogtat be ajtaján? Olyan ritkán, hogy egy idő után már képtelenség azt felismerni.
Földbegyökerezett lábakkal álltam ott, az ajtótól alig néhány méterre. Hiányzott valami. Úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Mintha a kulcsom vagy a pálcám hagytam volna el, reszketni kezdett a kezem, mozdulni sem mertem. Bocsánat, apa, bocsánat, hogy rossz voltam, kérlek, bocsáss meg nekem azért, hogy ismét szégyent hoztam a családra, pedig hidd el, bekötöttem a cipőfűzőm, és az ingem sem hagytam félregomboltan, kérlek, ne haragudj rám, de a pálcám... a legfontosabb, tudom, Rémi, Rémi, egyszer még a zsebemben volt, aztán meg, Rémi, Rémi... szeretsz még engem, ugye, apa? Szeretsz még, ugye? Nem sírok, csak... annyira sajnálom! Rémi, Rémi, (...)
...testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok, fáj a nappal ezer ugráló szine; fáj, hogy annyian megszólítanak, de azért senki se simogatná meg homlokomat. Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál, és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb. Fehér galambok alszanak álmaimban: nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket! Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok, milyen irigy és hazug és civakodó. Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is, ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon. Sírok, – és szavaim halottan hullanak lábaimhoz. Sírok, – és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet...
(...)
Körbenézve aztán megértettem: nem a pálcám hagytam el, de még csak a kulcsomat sem. A baj az a borzasztó, távoli csend volt, ami úgy beférkőzött a fejembe; se hangok, se ábránd, egy vers se köszönt reám, se anyám hangja, se Ethané, még madárkáét sem láttam. Elvesztem. Mert a valóság bár fényes volt, engem mégis zord ismeretlenként várt, akivel durcás gyerekként nem akartam egy asztalhoz ülni. Akit nem akartam az életemben tudni, akitől többé nem kívántam simogatást, szeretetet és kedvességet kapni. Hiányzott a körhinta, az állandó szédülés, a föld felett lebegés, hiányzott Rémi, a saját valóságom, a biztonságom és állandóságom. Nekem én voltam állandó.
Arra sem emlékszem pontosan, miért, mikor vagy hogyan kerültem abba a partmenti, stéghez kötött csónakba, közel az éjtakarta, addigra már nyugvó vízhez. Ott voltam az ég alatt, egyszál magam, szinte mozdulatlan feküdtem a csónak rosszul lecsiszolt deszkadarabkáin, fejem alatt a gyűrött kabátommal, és közben arra gondoltam, mert erre tisztán emlékszem, hogy aznap csend volt. De még milyen csend! Félelmetes, borzasztó csend, ami menekvésre késztetett, és amitől a halál torkában éreztem magam.
Magam alatt a halállal bámultam a sötét, aligha csillagos eget, és arra gondoltam, meghalok, ha nem szólal meg a csönd, ami ruhám alá szökött, átitatódott színtelen bőrömön, és előle mélyre bújtak bennem a hangok. A csönd uralta a testem és uralta az elmém.
Azután megszólalt. A csend verset szavalt nekem, és én elmosolyodtam, majd sírni kezdtem, akár egy kisfiú. A könnyek a szememet áztatták, a nedves fátyol elhomályosította azt a pár sárgán ragyogó csillagot odafent a fekete égen, majd oldalt, az orcáimon folytak végig, és szipogva tettem jobb kezem kockás ingbe bugyolált mellkasomra, ami alatt úgy, de úgy dobogott a kis szívem.
- Ha tehetséges zongorista lennék - szólaltam meg rekedten, mintegy válaszul a csöndemet megtörő versnek - vagy értenék a hegedű nyelvén, én folyton csak hősökről szőnék dallamot. Lent, a Balaton mélyén, elítélteknek játszanék, míg úgy nem zokognának, mint most én.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=778137#post778137][b]Rémi J. Saint-Venant - 2019.10.14. 21:48[/b][/url]

Csak később, mikor a hang újra megszólalt, én csak akkor ébredtem rá arra, hogy az előbb az nem a saját csöndem hangja volt. Nem az enyém és nem az édesanyámé. Az a hang, ami megtörvén a hosszú csendet fölszabadított önnön kínom, a néma valóság súlya alól, idegen volt. Bár a szemeimen még sűrű könny egyensúlyozott, és forrón csurgott végig szeplős arcomon, bár még kába voltam, és még a sötét eget néztem, bár a szívem még mindig szaporán vert, a valóm már tudta: nem vagyok egyedül. És ez borzasztóbbnak hatott az egyedüllétnél is.
Kezeimmel arcomhoz kaptam; nyirkos tenyereimet olyan erővel szorítottam bőrömhöz, hogy az vörösből sárgába hajló nyomot hagyott maga után, és számat nagyra tátva szűkölni kezdtem. Éreztem, hogy kezeim alól lefolyik egy-egy könnycsepp, és rúgkapálni akartam, de a lábaim kővé dermedtek, és mint jelentéktelen cementeszsákok vártak a csónak végében. Nem tudom, kiabáltam-e, hogy ordítottam-e tenyereim rejtekében, a világban, ahol a sötétség elnyelt minden hangot, de a szám nyitva volt, és a fogaimat mélyen húsomban éreztem.
Sok hangot ismertem, sok létezett bennem és körülöttem is. A fülsiketítő néma csendnél minden jobb volt. Mégis, a partról jövő idegen hang felismerése rémisztően hatott rám. Nem akarom bántani, kúszott a fejembe az első őrjítő gondolat, épp mikor elfogyott a levegőm, és a szűkölésem alábbhagyott. Legyen ő akárki is, én nem akarom bántani.
A kezemet még sokáig tartottam úgy, mozdulatlan az arcomhoz tapasztva, és abban bíztam, hogy mikor leengedem a karomat, az éjszaka nappali fényre vált, az ablakon szűrődik be, és én nem csónakban ringatózom, hanem az ágyban fekszem majd, rémálomból ébredvén, izzadtságtól összetapadt hajammal a homlokomban, egyes egyedül. És írni fogok Miss Ackroydnak, ígérem, suttogtam sósízű bőrömbe, írok neki még akkor, első dolgom lesz pergament és pennát ragadni, és írok neki, kérek egy időpontot, mert beszélgetnünk kell, mielőbb beszélnünk kell.
Aztán megmozdultam. Többé nem szorítottam arcom elé a kezeimet, és a számat is összébb zártam. Nem csuktam be teljesen, ajkaim között szabadon járt a késő esti hűvös levegő, éreztem a víz illatát ízzé válni a nyelvemen, és éreztem a stég korhadt fadeszkáinak dohszagát is. Végül kinyitottam a szememet, amit már nem takart fátyol, amit nem homályosított többé érzékeny lenyomat, és pont ahogy vártam, az áhított nappal helyett az éjszakai égbolt nézett le rám, mint árva fiára. Azt hiszem, segített volna, ha képes rá. Lenyúlt volna értem felhőkarjával, és átölelve hideg testem kiemelt volna koporsócsónakomból, hogy felszabadítson e világ poklából.
Lehet, hogy sírni akartam, mint egy súlyos depresszióban szenvedő, a társadalomból kitaszított, meg nem értett alak, de az érzés, hogy van valaki más is körülöttem, nem engedte.
Ujjaim a semmiből tűntek fel a csónak oldalfalán. Azok koszosan kapaszkodtak a deszkába, körmeim alatt föld és homok lapult, bőrömet pálcaanyagokból származó szálkák csúfították. A régi, aranyvérű Saint-Venant, a szüleit büszkévé tevő bűbájtan tanársegéd finom keze a múlté lett, hogy most, a csónak szegélyét markoló egyszerű munkásként tündököljön. Mert tündököltem. A kezem mellett hamarosan megjelent göndör, szőkés hajam is, azután homlokom, majd a szemeim, a partot kémlelő szemeim is felrémlettek a sárgán ragyogó csillagok kevéske fénye alatt.
Tudni akartam, kihez tartozott a hang, ami éles pengéjével lehasította rólam a csendet. Nemcsak tudni, de látni is akartam, kié a hang, ami egyszerre szabadított fel és taszított vissza állatias ösztöneim kiúttalan ketrecébe, az egyetlenegybe, ahová soha, de soha nem térhettem vissza.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=778228#post778228][b]Rémi J. Saint-Venant - 2019.10.16. 10:19[/b][/url]

Hunyorgó szemekkel meredtem a sötétbe, de nem láttam senkit. Ha máshogy hittem is, csak a semmit pásztáztam. Elnyílt ajkakkal bár, ám mindvégig visszafojtott lélegzettel figyeltem a partot, miközben koszos kezemmel a csónak kemény falába kapaszkodtam. Nem hallottam és nem láttam semmit; se mozgás, se rémisztő alakok. Halovány árnyékot sem vetett más, csupán a csónakház meg néhány fa, ami az ég csöndes fényeiben felderengett, akár néhány az éj leple alatt életrekapó erőtlen kisded.
Azt gondoltam, hogy talán képzeltem mindent, a hangot és a verset is, hogy talán az egész nem volt több, mint levélsusogás, egy földön megroppanó gyenge faág, hogy a csendet is én magam törtem meg, hogy képzeletem saját elváltoztatott hangját hallottam csupán, hiszen szoktam. Ez a hang mégis valódibbnak hatott, mint sajátjaim, valódibbnak és távolibbnak, mint általában, nem tőlem eredőnek. Olyannak, amiről elhittem, nem hozzám tartozik, de lassan kezdtem összezavarodni. Túl sokszor csapott már be a képzeletem, túl sokszor játszott már velem, és hitette el, hogy jó lesz hozzám, de végül soha, soha nem volt az.
Olyan erősen bámultam a távolba, hogy észre sem vettem, a számat rég a csónak poshadt deszkájának nyomtam, hogy olyan erővel kapaszkodtam, hogy körmeim mélyen a fába vájtam, hogy a bőröm elsárgult az erőlködéstől, hogy a húsomba újabb szálka ment, hogy az ajkamon felhasadt a bőr, és vékony vércsík kanyargott végig, lefelé az államon.
Azután megszólalt egy hang. Mohó és követelőző volt, és látni véltem madárkát, az én madárkámat, az egyetlenemet, az egyetlenegyet, aki valaha szeretett, és már éreztem is, hogy zuhanok. Fogódzók nélkül estem, zuhantam a mélybe, a koponyám üregébe, ahol nem várt rám más, csak sötétség, fénytelen matt falak.
Halj meg, ha meghalok. Nem érdekel, hogy ki-mi vagy, feleség-e vagy szerető, s hogy elvitt-e vagy ezután, hoz még utamba az idő: akárki voltál, akárki leszel, ami enyém volt, nem felejtem el, s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt, most találd ki a gondolatomat, most érezd, ami bennem is titok: halj meg, ha meghalok.
Nem emlékszem, akartam-e valaha bántani őt, úgy igazán, madárkát, hogy fájjon, hogy segítsem érezni őt: él, de akkor, ott a csónakban mérhetetlen erővel csapott arcon a düh. Reszketni kezdett a karom, a kezem, a zsibbadó ujjaim, amik még mindig nem eresztették el a csónak falát. Reszketett a nyakam és a fejem, de még ólomsúlyú lábaim sem maradtak nyugton.
Mindig rád gondolok, s habár a szavam neked oly szörnyű, mint nekem a halál, sohsem kérhetek egyebet, mert csak igy nem fáj, ami fáj: csak igy nem fáj annyira az, amit a nyomorult vég majd rám kényszerít, a lemondás, a teljes vereség, az, hogy más vigan éli életét, hogy lehetsz, mikor én már rothadok: halj meg, ha meghalok.
Magam előtt láttam a mosolyát, mire én is mosolyogni kezdtem; vértől duzzadó ajkaimat a csónak falához nyomva szélesítettem ki, és kacagtam, hangos örömmel nevettem, hangomat sokáig lehetett hallani, rázkódó vállaimat sokáig lehetett látni. Lehunyt szemmel kacagtam, mert rá gondoltam, és mert a szívem megszakadt érte, mert szerettem őt, szerettem, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik, és kacagtam, mert iszonyúan fájt, iszonyúan zavart, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik.
Mindig rád gondolok, s félek, hogy egyszer nem birom, (már alig birom) csöndesen ismételni, ugy zsivalyog, háborog minden idegem: halj meg, akárki voltál, vagy s leszel, halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell, ki kéne mondanom szégyenemet, hogy érzem, milyen kegyetlen leszek, mily régimódi, keleti vagyok: halj meg, ha meghalok.
Sokáig nevettem, szemeimet összeszorítva nevettem, de a nevetésem megváltozott; többé nem örömtől volt hangos. A torkomból mintha régóta gyülemlő méreg és a lelkemet átitató szomorúság tört volna fel, úgy kacagtam tovább, mint aki nem akart, mint aki jól tudja, amit érez, az rossz. A hangom eltorzult, el-elhalt, a vállaim továbbra is ritmusra mozdultak, mellkasom beleremegett az éjszakába, míg végül homlokom elsárgult ujjaim mellett, a csónak szélén koppant. Elhalt minden.
Mindig rád gondolok. Ne irtózz tőlem: a szivem, csak szerelem és fájdalom: élve is csak az volt enyém, ami egészen birtokom. S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy nem vihetem magammal a világot, keserű, sötét, féltékeny vagyok, gyűlölök mindent, amit itt hagyok. Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok: halj meg, ha meghalok!
Behunyt szemmel ringatóztam, a testem még remegett. A vers már elcsendesült, nem hallottam mást, csak a vizet, éjjeli bogarakat meg közeledő puha lépteket, de nem hittem már nekik. Nem hittem nekik, mert folyton becsaptak. Rémit könnyen be lehetett csapni. De nem, többé nem, nem hagyhattam, Rémi, Rémi, mozgott a szám, formálta a hangokat, suttogtam magam elé, a csónaknak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi, egyrecsak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi.
Azután csend.
Elborzasztott a hang, a szavak, amiket hallottam. Végül, mikor úgy gondoltam, ideje felemelni a fejem, hatalmasra nyitottam a szemem, és összecsukott szájjal néztem ki csónakomból, egyenesen a partra, a tőlem csak néhány lépésnyire álló idegenre, a hozzám beszélő, engem nyugtatni kívánó lányra. Nem szólaltam meg, sokáig némán néztem őt, és nem értettem. Miért félnék attól, hogy bántana?
- Nem félek - feleltem neki később, mikor újra hangomra találtam, és államat kezem mellé támasztottam. Úgy, szinte szerelmesen, ragyogó szemekkel néztem őt, a parton álló lányt, mint egy szirént, aki gyönyörű énekével a halálba húz. Aztán elsötétült a tekintetem, és felemeltem a fejem. - Neked viszont kellene.
Nem tudom, kit láttam a parton, hogy madárka állt ott vagy valaki más, de ugrásra készen vártam, hogy megadja a jelet. A csónakot szorító ujjaim vörösen izzottak, és alig tudtam kivárni, hogy a vad végre megmozduljon, hogy futásnak eredjen, hogy sikítson, hogy...
- Egy... - ejtettem ki, és a számban gyűlő sűrű nyál darabosan fröccsent a tó vizébe. Hangosan szívtam vissza azt, a véres, hideg nyálat, majd kézfejemmel megpróbáltam letörölni arcomat, de csak azt értem el vele, hogy az államra száradó vért elkentem, beszennyezve vele fakó, tiszta bőrömet. Alig bírtam megmaradni, izgatottabb voltam, mint valaha, mint mikor Jared élettelen testét húztam végig a réten, cibáltam le a Rellonba vezető hosszú, keskeny lépcsőfokokon, mint mikor elkaptam azokat a lányokat a kedves házakból, akik ránéztek Ethanre, és akiket ezért büntetésből bezártam a szobámban levő régi, nagy szekrényekbe. Izgatottabb voltam, mint bármikor, és nem bírtam várni. Nem bírtam tovább várni. Fröcsögve, reszkető testtel szólaltam meg ismét. Madárka, hát nem látod, hogy játszani akarok? - Kettő...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=782851#post782851][b]Rémi J. Saint-Venant - 2019.12.09. 17:37[/b][/url]

Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
Reszket az arcom. Oly sóvárogva nézem a parton álló, lassan hozzám közeledő lányt, hogy érzem, reszket az arcom. A szám, a kicserepesedett, véres-sebzett ronda szám, az itt-ott nyálfoltos fogaim, de még a nyelvem is didereg. Az adrenalin már-már túlcsordul csenevész testemben, sovány, csontos tagjaim beleborzongnak a látványba. Emlékszem, azt kívántam, bárcsak tudnám, mi a valóság, bárcsak!, hisz még azt sem tudtam eldönteni, kit látok magam előtt. Madárka hívogat vagy alakját képzelem csupán?
Madárka... kismadárkám, tudod? Tudod, hogy hangod akárhogy igyekszem, bárhogy erőlködöm is, úgyis csak haloványan felrémlő torz gondolat marad néhány fájó csont alatt? Hogy itt vagy mindig? Tudod? Mi-miért sú-súgod, ho-hogy ta-talán? Ne-nem, én ezt ne-nem, nem, ne-ne-nem é-é-értem. Igazad van, ta-talán. Rosszul hallak? Hangod küszködik vagy én távolodom túl gyorsan? Zuhanok vagy tényleg nem vagy itt? Mert seholsem vagy, és csak... édes Merlinem!
Erőset nyeltem, ajkaim lefelé görbültek. Szemeimet ahogy csak tudtam, összeszorítottam, hiszen sírni tudtam volna, mert annyira hiányzott. Az érzés megmarta a belsőmet, a sav végigfutott szerveimen, bekebelezte a lelkem, és fogságba ejtette minden gondolatomat. Hiányzott hajának illata és a szeme, amivel úgy nézett engem, mintha szerethető lennék, mintha jelentenék bármit is, mintha nem csak valami utolsó hitvány földönfutó lennék, akinek a világon egyedül annyi jutott, hogy híres, Rémi, Rémi, hogy hírhedt a családneve.
Ccccsss, nem baj, nincs semmi baj, ringatom a gondolatot, s vele együtt szerencsétlen önmagam, hát tudom én. Az sem baj, hogy senki nem tudja, hogy senki nem látja, hogy tudom. Értem, igen. Nem több ez, mint átok, egy lemoshatatlan, undok folt a családom történetében, ccccsss, semmi baj, simogatom az igazságot, hát tudom én. Tudok mindent, csak azt nem, hogy ott a parton, egyre közelebb merészkedve csónakomhoz, Madárka néz-e rám ily szerelmesen, vagy a képzeletem csap be megint?
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
Gyűlöltem, hogy angyalkaként a felhőkön ülve épp ezt, hogy annyi közül épp a magam sorsát választottam; gyűlöltem, hogy nekem nem jutott több, mint az őrület, hogy még álmaimban sem szabadultam, hogy még akkor sem, mikor a meleg paplan ölelt s ringatott, hogy akkor sem lehettem más, én még éjjelente sem léphettem át saját körvonalamat. Gyűlöltem az elmém foglya lenni, gyűlöltem apácska szegény fiaként ébredni, gyűlöltem az egymást örökkön követő, elmélázott, lusta sorban álló napokat, a mindig ugyanolyan órákat, gyűlöltem a világot, a földet és az eget, gyűlöltem az állatokat, gyűlöltem az embereket, és gyűlöltem, hogy úgy igazán... hogy őszintén mégsem tudtam gyűlölni magamat. Hogy Rémi legnagyobb kincse Rémi volt, hogy ha véletlen (vagy máskor direkt) csak olyan esetlenül leültem a tükör elé, és révetegen elnézegettem azokat a szép kis barna szeplőket az arcomon, majd farkasszemet vívtam saját magammal, nevetnem kellett, mert bár egyszerre voltam vesztes is meg győztes is, és bár gyűlölnöm kellett volna, és bár talán úgy is volt, én... Rémi, Rémi, nagyon is szerettem azt, amit láttam. Mert amit láttam, tudtam, hogy félelmet kelt másokban, ...a gondolat közben, ott a sötét ég alatt belenevettem a csónak felázott, dohos szélébe. Fogaim nekikoccantak a keserű kéregnek, de észre sem vettem, csak nevettem hangosan, mintha nem hallanám a szárazföldön engem úgy hívogató szirént, és talán így is volt: nem hallottam, mert vékony, fiatal hangját elnyomta a fejemben lévő lárma, az a beteg, vaskos zsivaj, amitől nem volt szabadulásom. Nevettem, mert olyan vicces volt, hogy mikor belenéztem a tükörbe, lehettem otthon vagy a Rellon pincében, lehettem az egyetemen vagy bárki idegen házában vendégségben, tudtam: igazuk van, és nekem is félnem kellene. Jobb volna, biztonságosabb. Félnem kellene, mert bár a koponyámban zsarnok vadász lakott, a testem nem volt több egy törékeny, a nap minden órájában, az óra minden percében, a perc minden egyes másodpercében üldözött vad. Nevetésem ahelyett, hogy csitult volna lassan, egyre csak fokozódott, egészen addig, míg egyik pillanatról a másikra sírni nem kezdtem. Újra. A forró könny felégette lehunyt szemem, de kitartóan ráztam a fejem, nem, nem, én nem nyitom ki, nem nézek fel, nem ébredek meg, nem érdekel, hogy a parton Madárka vár-e vagy valaki más, most nem, nem, nem...
Vad vagy, Rémi, suttogta a hang, és engem kirázott leheletétől a hideg, miközben homlokomat olyan erősen nyomtam a tó vizén finoman ringatózó csónak oldalába, hogy már fájt. Ajkaim elnyíltak, és a rám váró hanggal együtt éppen egyszerre nyitottam szólásra kiszáradt, cserepes, elsárgult számat. Ugyanúgy formáltam a szavakat, mint a fejemben lakó csuklyás férfi, talán még hangunk is egyezett: - ...Aztán meg olykor vadász.
Elcsendesedtem. Éreztem, hogy tarkóm, a lapockám és a hátam izzadni kezd, és éreztem a homlokomat keresztező fájdalmat is, meg a felsértett bőröm alól kiserkenő vért. Az erő, amivel fejemet a csónak éles szélének nyomtam, megingatott, vállaimba íves görcs telepedett, az izmaim ellenem dolgozva forrtak odabent.
Mindent éreztem, az életet, az estét, de a fejemben, hiába, egyre csak az járt, hogy Rémi, hogy Rémi bizony egy győztes-vesztes fiúcska. És ez annyira fájt, de nem tudom, Madárka, miért, hogy miért volt ez olyan rossz nekem, hogy miért volt ennyire rossz ráeszmélni vagy egyszerűen csak beismerni... Rémi, Rémi, cccccs, nincs baj, óvtam reszkető-zizegő bensőm, összes gondolatom, hogy meg ne szökjenek tőlem, kisdedeim, kik mind-mind enyémek voltak. Annyira rossz volt, nehéz és fárasztó.
Csak engedj mostmár el, Madárka, ha kérhetek ily kegyetlent tőled, a legszentebbtől, és ha válaszod halk igen, hát ne várass tovább!, szabadítsd fel szánnivaló lelkemet. Kimondani sem merem, gondolni sem merek rá, csak kérlek, kérem szépen, ne várass tovább.
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.

Végül, valamikor percekkel vagy talán órákkal később, egy váratlan pillanatban felemeltem a fejem, és kipillantottam a régi, lelakott csónakból. A vér vízszintesen futott végig homlokomon, hogy kicsivel arrébb, jobb szemem fölött egy vékony csíkban induljon el lefelé, szőke szemöldököm irányába. Mosolygó ajkaimon itt-ott száraz vérdarabkák ültek, és csak úgy, mint álmatag, homályos szemeim, várakozóan meredtek a szárazföldi szirénre.
- ...három - ejtettem ki én is a lelkemben a katarzis kapuját megnyitó utolsó számot katonás merevséggel. A rekedten visszhangzó hangok feszesen csattogtak fogaim alatt, és én szabadon eresztve elmémet, felöltöttem az egyenruhát, és abban a pillanatban, hogy sajgó szám megformálta az utolsó hangot, megugrottam. Vadász voltam.
Mögöttem a csónak métereket sodródott beljebb, hogy az addig nyugodt vízfelszín sűrűn fodrozódni kezdjen alatta. Jobb tenyeremet felsértette valami, az evező vagy egy él, nem tudom, akkor még csak érezni sem éreztem.
A talpam döngve ért talajt, és bár a testem elgémberedett, meg is nyögtem miatta egy kicsit, következőnek már én is nevettem, Madárkával együtt, aki kedvemért, vagy mert tán volt olyan jó, és meghallgatta imáim, felvette a vad gyermekded álarcát, és megértette: én nem szeretnék semmi mást, csak játszani. Játszani egy utolsót, mielőtt fejemből kiszökik mindegyik gondolat, és belőlem nem marad más, csak egy kietlen, szótlan, néma táj.
Rémi, Rémi.
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
- Gyorsabban, gyorsabban! - vihogtam bele az éjszakába, miközben felemás cipőimben a sáros, rossz talajon rohantam. Nem akartam túl gyors lenni, még nem akartam elkapni. Még nem tudtam, hogyan fogom csinálni, csak élveztem, hogy ismét együtt vagyunk. Élveztem, hogy úgy vagyunk együtt, ahogy mindig is kellett volna; saját meghittségünkben, saját valónkban. Te és én, kismadaram.
Hiénaként nyerítettem egyet, aztán meg kivehetetlen szavakat kurjantottam, amit lehet, hogy még én sem értettem, csak hát ezt diktálta bordáim alatt zúgolódó szívem minden remegő-dübörgő dobbanása. - Fuss, amíg lehet, fussfussfuss, mert elkaplak, elkaplakelkaplak, és szárnyad szegem, szegemszegem, Madárka... hahahahahaha...
Hahahahaha, nevettem hangosan újra meg újra, fuldokolva, sötéten, karcosan, és közben csak futottam, szúrós ágakon, bokron és bozóton át, fickándoztam, ügettem, én én voltam, Rémi, valami, amire mondhatnám, hogy egy árva, megveszett lélek, de nem volt sem árva, sem megveszett, sem lélek.
Rémi voltam, egyszerűen csak Rémi. Arcába csapódó meztelen ágakkal, sárosan, véresen, boldogan; Rémi. Rémi.