Kezeim zsebeim mélyére süllyesztve, szőke tincseim hullanak előre, ahogy fejemet is előre biccentve tartom. Visszajöttem. Nem akartam. Addig akartam húzni, ameddig nem szégyellem, pedig hetekkel - hónapokkal? - ezelőtt elmentem már. Az út közepén megállva pillogok felfelé a beborult égre, remekül visszaadja a hangulatomat a mai időjárás. Hány napot is ültem afölött, hogy visszajöjjek? Nehéz volt megmozdulni, visszajönni ide, ahol az egész megtörtént, találkozni... velük. De itt vagyok, nincs visszaút.
Szusszanva indulok tovább, pár lépés után, kettesével véve a lépcsőfokokat termek az ajtó előtt. Lazán ökölbe szorított kezem remeg meg az ajtó előtt pár centire. Lehunyom szemeimet, mély levegő, majd megemberelve magam koppintok határozottan az ajtón.
Csak legyél itt, kérlek, ha már a kastélyban nem voltál. Kérlek...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825843#post825843][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 15:03[/b][/url]

Kezeim zsebeim mélyére süllyesztve, szőke tincseim hullanak előre, ahogy fejemet is előre biccentve tartom. Visszajöttem. Nem akartam. Addig akartam húzni, ameddig nem szégyellem, pedig hetekkel - hónapokkal? - ezelőtt elmentem már. Az út közepén megállva pillogok felfelé a beborult égre, remekül visszaadja a hangulatomat a mai időjárás. Hány napot is ültem afölött, hogy visszajöjjek? Nehéz volt megmozdulni, visszajönni ide, ahol az egész megtörtént, találkozni... velük. De itt vagyok, nincs visszaút.
Szusszanva indulok tovább, pár lépés után, kettesével véve a lépcsőfokokat termek az ajtó előtt. Lazán ökölbe szorított kezem remeg meg az ajtó előtt pár centire. Lehunyom szemeimet, mély levegő, majd megemberelve magam koppintok határozottan az ajtón.
Csak legyél itt, kérlek, ha már a kastélyban nem voltál. Kérlek...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825844#post825844][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 15:32[/b][/url]

Elégedett szusszanással egyenesedik ki, ahogy végre a kanapét visszatolta a helyére. A macska rossz szokása, hogy mindent alápofoz, elrejt, mintha sose kapna semmit sem, néha muszáj leltárt tartani, főleg, ha a kulccsomóról van szó. Rosszallóan szisszen felé, majd az órára, hiszen ma be kell mennie estére, hogy a vizsgák előtti, utolsók közötti járőrözését megejtse, de bőven van még ideje. A kávéfőzőhöz libben, sehangon dünnyögve valami dalt, de ahogy a bögrét a gép alá löki, kopognak.
- Megyek! - kiáltja, majd egy kissé már hosszúra nőtt tincseit tűri hátra, hogy ajtót nyisson, de a szokásos "Tessék" és hasonló köszönések helyett, szemei nagyra nyílnak, szíve kihagy egy ütemet és érzi, hogy ujjai megremegnek a kilincsen. Bámulja, mintha kísértet látna, talán azt is, de végül az ajtó csattan a falnak, ahogy ellöki, hogy szinte kironthasson.
- Te... - nem érteni, hogy most az úrhoz vagy máshoz adózik szavakban, mert már a nyakában is terem, hevesen kapáló szívvel, amely régóta, most dobban kellemesen, ajkait tapasztja a másikéira. Hogy érezze, hogy érezhesse, hiszen erre várt, és most... Talán el sem akarja engedni, és észre sem veszi, hogy felettük mégis milyen sötétbe vált az ég. Vihar készül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825845#post825845][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 15:52[/b][/url]

Akaratlan nevetek fel halkan, ahogy az ajtó csapódik a falnak, majd vágódik nekem teste. Automatikusan ölelem magamhoz, a legnagyobb természetességgel viszonzom a csókot, amit kapok tőle, hiába tudom, hogy nem érdemlem meg. Gyomrom rándul görcsbe, miközben kicsit közelebb vonom magamhoz, ahogy elmélyítem a csókot, szemeimet összeszorítom tizedmásodpercre, majd elengedem. Halvány mosollyal ajkaimon pillantok le rá.
- Megjöttem - rekedtesen csendül fel hangom mélysége, mint aki hetek óta nem beszélt senkivel. Fél karral vonom magamhoz közelebb lezseren, homlokon csókolom, amit kicsit elnyújtok, mielőtt ellépnék tőle és szinte már bocsánatkérően sandítanék le rá. - Belián... - ennyi. Nem tudom folytatni. Ujjaim szánkáznak tincseim közé, ahogy ismét elmosolyodok. - Menjünk be - jelentem ki végül, ahogy terelgetni kezdem befelé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825846#post825846][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 16:06[/b][/url]

Nem akarja elengedni, nem és nem, úgy kapaszkodik belé, mintha attól félne, hogy csak képzelödik és ujjai közül, mint a por, egyszer csak kicsordulna, elillanna. Mintha első csókjuk lenne, forró, hosszú és mindennel teli, most ő suvaszt bele mindent is, mert mellkasa akkorára dagad a boldogságtól, hogy félő, nem bír moccanni. Ajkait ízleli, boldog mosollyal festett csillogó íriszei tapadnak rá, ahogy végül eltávolodik tőle. Reszket, de csak izgatottság, a várakozás heve, minden, mert mindent el akar mondani, egyszerre.
- Hiányoztál, nagyon - csusszan ki ajkai közül, ahogy figyeli, ahogy arcát fürkészi, mintha sosem látta volna. Van. Valami talán akad, de olyan vak most, hogy akkor se venné észre, ha a homlokára lenne vésve. Bólogat, ahogy végül enged, engednek lábai és bent találják magukat. Hanyag lökés, ahogy az ajtót zárja be maguk mögött, a csattanás szinte távoli, mert úgy dübörög saját szíve hevessége fülében. A viharfelhők...
- Istenem, én nem is hiszem el, annyira... Örülök - kap utána ismét, ujjait elkapva húzza közelebb és közelebb, ostoba, szertelen módon kívánja ölelésébe, csókba folytatni a másikat. Mert ez az a pillanat, amikor újjászületik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825847#post825847][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 16:45[/b][/url]

Elmosolyodom szavaira, de azokat viszonozni nem tudom. Természetes, hogy ő is hiányzott nekem, de ezt kimondani, ilyen gondolatokkal a fejemben, életem legnagyobb képmutatása lenne megtenni, így csak mosolyogva követem a házba, hogy azonnal a nappali felé induljak.
Megtorpanok, ahogy megérzem kezét a sajátomon, visszafordulok felé. Örül. Édes Belián, meddig fogsz örülni? Szusszanva ölelem magamhoz félkézzel, röviden viszonzom csókjait, de ismét ellépek tőle.
- Belián... - behajlított mutatóujjammal simítok végig arcán, ahogy szeretetteljes pillantással nézek le rá. - Beszélnünk kellene valamiről - akkor kezdjük, mert innen visszaút.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825851#post825851][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 17:07[/b][/url]

Majdnem elindult, majdnem nyakába vette a világot, hogy megkeresse, de erre már, most, nincs szükség. Talán előbb kellett volna, akkor nem érezte volna a kínzó hiányt, amelyet most szinte kielégíthetetlen érintésvágy, közelség követ. Nem elég, semmi sem, az apró csókok sem. Talán ha most megáll az idő, akkor minden gyönyörű marad.
Állat emeli meg az apró érintésre, fúrja Mihail tekintetébe sajátjait. Ujjai gyengéden simítanak karjára, táncolnak rajta. Hirtelen a hideg rázza ki.
- Visszafogom magam - szégyellős mosollyal pillant egy kissé felé, majd vissza. - Miről szeretnél?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825852#post825852][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 17:26[/b][/url]

Komoly arccal és tekintettel fürkészem az előttem állót, ahogy szinte kisfiúsan mosolyodik el, mintha rosszat csinált volna. Megdobban a szívem a látványra, pontosan olyan, mint amikor először találkoztunk. Ártatlan és... feláldozható. Sóhajtok egyet, kékjeim kapják el övéit, halvány mosoly villan fel arcomon pár másodpercre, hogy utána azonnal elkomolyodjak ismét. Elveszem arcáról ujjamat, aprót lépek hátra tőle. Feláldozható. Éppen magam miatt áldozom fel, ahogy akkor is magam miatt láncoltam magamhoz.
- Rólunk - határozottan csapódik vissza ez az egyetlen egy szó a falakról. Tétován lépek el mellette, hogy a nappaliba menjek, talán ezt nem az előtérben kellene megbeszélnünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825853#post825853][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 17:38[/b][/url]

Valami megváltozik. Amennyire pörög, amennyire a levegőben van, valami változik. Csendben, számára csendben és alattomosan kúszik közéjük, köréjük, és talán észre sem akarja venni, pedig ott van, látja. Figyeli csendben, ahogy a hidegrázás egy apró szorongatássá fajul, mélyen, odabent, az öröm alatt. Keze csusszan le róla, ahogy ellép és figyeli, majd követi. Kávéillat lengi be a nappalit, a macska kellemesen elnyúlva figyel a kanapén. Értetlenség költözik tekintetébe, ahogy utána lépdel, most egészen más kérdések bukkannak fel benne. De reméli, téved. Ajkain továbbra is mosoly ül, ahogy utána lépdel, mellé és ismét rápillant.
- Igen? Mit kell... rólunk? - áll meg végül, nem ül le, szinte már most oda akar lépni hozzá, ki is nyúl felé kissé, de végül enged a csendnek és türelmesen vár.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825855#post825855][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 18:21[/b][/url]

Amikor elhatároztam magam, olyan elemi erővel csapódott le rám, hogy tudtam, valóban ezt kell tennem. Nincs értelme húzni és halasztani, mert nekem ez lesz a legjobb. Ahogy innen, úgy otthonról is hirtelen távoztam, mert tartottam attól, hogy az embertelenségem nem tart ki. Márpedig máshogy nincs esélyem meglépni ezt.
- Gondolkodtam - jelentem ki felé sem pillantva, háttal állok továbbra is az ajtónak, amin nemrég léptem be. Érzem a közelségét, szemem sarkából látom, ahogy mozdul. Akaratlan szakad fel belőlem egy sóhaj. - Nem ez miatt mentem el, de sokat segített benne - fordulok felé végül teljesen, hogy elkaphassam tekintetét. - Nem fogom benyomni az én hibám és nem a tied snassz szöveget, mert felesleges vélem, plusz ennél nagyobb az egóm - pillanatnyi szünetet tartok, ahogy hátrébb lépek tőle, és érzem, hogy ebben a pillanatban villan meg a régen oly jól ismert hidegség kékjeimben. - Végeztünk, Belián.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825857#post825857][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 18:31[/b][/url]

Karcol a pillanat, lassú, mocskos játékot űzve a jelennel. Valami történik, villám cikázik át az égen, ami ott sincs, de úgy csattan minden, hogy belerezdül, mintha valóban hallaná. Mintha odakint lenne, meztelen bőrrel reszketne a fagyos cseppektől, és menekülni akarna. De hova?
Arcán a mosoly, olyan ütemben olvad le, ahogy a szavak követik egymást, ahogy felfogja és ahogy a szorongató érzés teljes mértékben szúrja ki a bensőjében felfújódott boldogságot. Kipukkad, hirtelen találja magát a rideg valóságban, a rideg tekintet hálójában. Ujjait ökölbe szorítja, és ahogy Mihail hátrébb lép, mozdulatlan marad, de másik kezével akaratlan kapaszkodik meg a pultban, mert megszédül. Lehunyja pár pillanatra a szemét, mintha csak rossz álom lenne, legyen rossz álom és akkor illanjon el, de ez...
- Tessék? - hangja, ahogy az előbb szinte csilingelt, most megdöbbent. Végeztünk. Ezt az egy szót, semmi mást pörgeti újra és újra fejében. Végeztek. - Mi... miért? - és még ezerszer ismétli el némán. Értetlen tekintetét emeli rá, érzi, hogy eddig hevesen kapáló szíve most fájdalmas ütemre vált, lassú, haldokló iramra. Miért? De még tartja magát, még nem lép közelebb, még nem szól semmit. Tekintete kéri csak, szinte esdekel, hogy ne tegye.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825858#post825858][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 18:53[/b][/url]

Rezzenéstelen arccal követem végig, ahogy megkapaszkodik a pultban. Az első érintéseink, az első csókunk jut eszembe. Úgy simult az ölelésembe, mintha az lehetne élete utolsó tette. Szeretnék odalépni és megtenni neki ismét. A karjaimba zárni, hogy érezze, mellette vagyok, de lábam hiába moccan előre, kezem is megindul, ahogy nyúlnék felé, mégsem teszem. Zsebem mélyére süllyesztem kezemet. Halvány mosoly villan fel ajkaim szegletében, ahogy sóhajtva emelem fejemet a plafon felé.
- Hogy miért? - sandítok le rá kissé elnyílt ajkakkal, majd vissza a plafonra. - Mert nekem így lesz jó. Úgy érzem semerre nem haladok. Megrekedtem, Belián, amit nem tudok elviselni, és ehhez az kell, hogy drasztikus változásokat iktassak be az életembe - biccentem előre fejemet végül, hogy arcát fürkészve várjam reakcióját, ami a döbbenettel keveredett fájdalomnál nagyobb lehet. Dühöt szeretnék látni? Talán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825859#post825859][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 19:03[/b][/url]

Annyira szeretné, ha befejezné a mozdulatot, ahogy megtörténne és az nem, ami épp történik. Szeretné, ha ez valami gusztustalan vicc lenne, vagy rémkép, amit feje teremt. Amit elméje sötét zuga, de amit mondott az üvegházban, csak az villan be elé. A boldog vég, amely sosem jön el, de most az egyikhez közelebb került. Az előbb, az ajtóban rántotta ki a fájdalom tőrjét szívéből, és most nyomják belé vissza; mélyebbre, mint valaha. Tépi a még érzékeny széleket és mossa el az előbbi pillanatokat. Még érzi ajkain az ízét, de egyre keserűbb és keserűbb.
Megrekedt. Változás. Kell. Olyan szavak ezek, amelyek újabb és újabb ütéseket visznek be. És csak áll, állja, had csattanjon. Nem, ez nem lehet igaz, erősen harap szája belsejébe, de semmi sem történik.
- Neked... - nagyon szörnyű dolog megrekedni, mert ismeri, ismerős az is, azzal egyetemben, amivel most készül szembenézni. Az előbb feléledt, de mint a kérész, élete rövid volt, és haldoklik. - És én? És nekem? - emeli rá végül tekintetét. Érzi a gombócot, a könnyeket, de nem enged nekik, állkapcsa feszül belé. - Vártalak, hiányoztál, szeretlek. És én? - mondja ki, amit le akart írni, amit Diminek mondott el könnyei között, most csak elhadarja. Változás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825861#post825861][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 19:18[/b][/url]

Aprót bólintok, ahogy megismétli. Szeretném azt mondani neki, hogy ez valami elbaszott vicc, de tudjuk, hogy nem az. Szembeköpném magam azzal, ha visszakoznék, azonban a büszkeségem már nem hagyja, hogy itt és most mondjam azt neki, felejtsük el. Milyen ember lennék? Ellentmondani saját magamnak azért, hogy neki könnyebb lenni? Soha nem voltam ilyen.
Mégis gyomrom remeg bele - várt, hiányoztam, szeret. Pontosan arcomba érkezett ökölcsapásokhoz tudnám hasonlítani ezeket a szavakat jelenleg. A féloldalas mosolyomból lesz teljes, ahogy szinte már elnézően pillantok rá.
- Nem tudom - vonom meg vállaimat. - Nem nekem kell tudnom - minden nehezemre esik, a szavak mégis könnyedén hagyják el ajkaimat, pedig ahogy meglátom csillogóbb tekintetét, csak vágyom magamhoz ölelni. Soha többet nem akarom sírni látni. Soha többet. Akkor és ott, megígértem neki, és most megint én vagyok az, aki kiváltja.
- Mennyit sírtál miattam? - tudnom kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825863#post825863][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 19:25[/b][/url]

Velem mi lesz? Mindenki tudja, saját maga is, ahogy koppannak benne a szavak. Ahogy végül elengedi a pultot és karjait fonja össze mellkasa előtt. Mert tudja, hogy vagy utána kap, nem engedi, nem engedi addig ki, míg meg nem beszélik. Nem akarja kiengedni az ajtón, lehunyt szemei előtt szebb napok képe villan be. Kell neki pár másodperc, mert az, aki előtte áll, nem az, aki megannyiszor ölelte és csókolta. Nem lehet.
- És ha én ezt nem tudom elviselni? - nem néz rá, de igen, neki kell tudnia. Majd, egyszer, egy másik életben. - Miért? - kérdezi megint, de talán erősebb éllel. - Mit tettem, mit nem? Jött más, jön más? Mit tudnék... - tenni. Fejezi meg gondolatban. Kérdésére érzi, szemeiben gyűlni azokat, de nem engedi. Nem engedheti. Ajkaira halovány, szomorkás mosoly ül ki. Mit szomorú, kínlódik. Arca másba torzulna.
- Sokat - erőtlen, halk, de még hallani, amit mond. - És még többet fogok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825864#post825864][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 19:37[/b][/url]

- El fogod tudni bírni - lágyan csengő hangom még engem is meglep, szavaim komolysága csak még inkább, ahogy mosolyom teljesen eltűnik arcomról a kérdésének élével együtt. - Elmondtam - dörren hangom teljesen más tónusban, mint eddig bármikor. A dühöt löki félre a sértettség. Olyan kérdésre várja tőlem a választ, amire már megadtam, a többi pedig...
- Semmit. Semmit nem tudnál tenni. Döntöttem, és ezen semmi nem változtat - önzőségem hág a tetőfokára, ahogy eszembe sem jut meghallgatni az ő álláspontját. Javítani szeretne rajta? Mégis mit? Tökéletesen működtünk, amíg a felismerés mócsingja nem akaszkodott rám. Egészen addig.
- Helyes - biccentek aprót. - Add ki magadból - kezeimet csúsztatom tarkómra, ujjaimat kulcsolom össze ott, fejemet ismét a plafon felé fordítom, mintha ott lennének a válaszok.
- Tégy meg nekem egy utolsó szívességet - fordítom fejemet felé, miközben lassan lépkedek hozzá közelebb, hogy hirtelen mozdulattal rántsam magamhoz, és csak öleljem. - Ne hagyd el magad jobban annál, mint amennyire szükséges. Gyűlölj és utálj, de ne tedd ezt magaddal - szinte már suttogom szavaimat, mégis biztos vagyok abban, hogy érti. Eltávolodva tőle nyomok csókot homlokára, amit nem húzhatok a végtelenségig, pedig...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825866#post825866][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 19:53[/b][/url]

- Csak nem akarom - magának jegyzi már csak meg. Csendben hallgatja végig, ahogy semmit nem tudott és semmit nem tehet. Akar, szeretne, mindent megtenne, megadna, hogy ezt meg nem történtté tudja tenni. Hogy ne ez legyen, ne ez legyen az, amit meg kell beszélniük. Miért volt olyan nagy kérés, hogy csak őt hagyja meg neki a sors? Túl nagyot kért, ő pedig túl apró.
- Kevés voltam... - ismeri be magának, ahogy végül, önmagába mar szavaival. Nem belé, nem felé, hanem csakis önmaga felé. Hiszen mindig is attól rettegett, hogy ő kevés, nem elég ebbe a világba, életbe, semmihez. Hisz ki ő? Egy senki, akit tragikus múltja emelt ide, de azon kívül? Egy szeretetéhes gyerek, aki úgy kapott az első alkalom után, mint éhező a falat kenyérért és most ha nem küzdene könnyeivel, most is tenné. - Sajnálom, én... - nem volt elég. Nem volt elég, hogy ha meg is rekedt, együtt mozduljanak előre. A jövőbe. De ő most zuhan a mélység felé. Szavaira pillant rá, bármit megtenne. Bármit. Csak maradjon. Nem ellenkezdik, amikor magához öleli, de érezni, hogy reszket, felsőjébe kapaszkodik belé, szorongatja.
- Nem számítok. Majd lesz valahogy. Nem érdekel, nem gyűlöllek - harag talán, amellett, hogy törik darabokra. Fájdalmasnak érzi a csókját, lehunyja szemeit és végül néz fel rá. Ujjait simítja arcára, lábujjhegyre emeli magát és lágy csókot lehet arcára. Mint a haldoklók utolsó érintése. - Szeretném, ha megtaláld valahol a boldogságod. Hogy valaki szeressen és te szeresd. Megérdemled... csak el kell hinned - arcán kövér csepp gördül le, ahogy utolsó simítással húzza el ujjait és elhátrál. Lassan, fájdalmas pillantással. - Találd meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825868#post825868][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.08. 20:25[/b][/url]

Ordítani és kiabálni akarom, hogy sajnálom, amiért így alakult, amiért ennyi idő után is képes vagyok magamat választani. mindazok után, amiken keresztül mentünk, tényleg képes vagyok. Tudom, hogy ettől nem vagyok rossz ember, mégis úgy érzem, mintha valami olyat hagynék magam mögött, amit soha nem kaphatok meg mástól. Talán így van, viszont ebben a felállásban megérdemlem, és viselem a döntésem következményeit. Ha kell, olyan támogató személy nélkül viszem végig a céljaim, mint Belián volt. Nem ezen fog múlni.
- Elég voltál, szer- - kikerekedett szemekkel harapom el a mondatot, meglepettségemben nyílnak el ajkaim egymástól, mielőtt megregulázva magamat folytatnám. - Ne tedd. Életem legszebb napjait töltöttem melletted - hüvelykujjammal törlöm le azt az egyetlen könnycseppet arcáról, amit nem akartam látni. Mellette akarok maradni, miközben tudom, hogy nem tehetem meg. Ha nem most, akkor én mikor fogok szétesni?
- Nem másik szerelemre van szükségem - hagyom, hogy ellépjen tőlem. Arcomon lesz fájdalmas és szomorkás mosoly, tétován ugyan, de utolsót simítok arcán, majd lépek el tőle teljesen, hogy kikerüljek illatának felhőjéből. Nagyot sóhajtok, de képtelen vagyok megmozdulni. Pár másodpercig csak figyelem, mielőtt ellépnék, és öles léptekkel indulnék el az ajtó felé, ami előtt megtorpanok. Kezem nyúl nyakamhoz.
- Belián! - fordulok vissza, elkapom tekintetét azonnal, hogy egy laza mozdulattal dobjam felé sálamat, amit reményeim szerint elkap. Szélesen vigyorogva kacsintok rá. - Égesd el! Segíteni fog, és... - villantok meg egy szelídebb mosolyt. - Én is szeretlek - végszóként lépek ki az ajtón, vágom be magam után azt, hogy kissé meginogjak a teraszon. Szemeimre szorítom ujjaimat, az ég felé pislogva fogom vissza minden érzelmemet, ami feltörni szeretne belőlem. Kezeimet zsebre vágva indulok vissza a kastélyba.
Én mikor fogok szétesni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=825870#post825870][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.08. 20:50[/b][/url]

Nyíljon meg a föld, hasadjon ketté és most nyelje el. Gyorsabb, könnyebb vég, mint amit szán magának. Nem tudja, képes-e még valakit kiszaggatni a szívéből, amelybe olyan mélyen belevéste. Nem tudja és nem is akarja tudni. Soha többé, nem akarja tudni és érezni, nem akar többé érezni. Nem akar semmit sem már, ordítani sem, csendben maradni sem. Azt akarja, hogy forduljon vissza, hogy hagyja ezt abba, ölelje át, ölelje magához, de csak saját karjait érzi, csak a hideg, fagyos levegőt. Ahogy lassan levegőért kapkod, mert realizálja, mert érzi, mert megérti, hogy nincs többé, ha kilép az ajtón. Vége.
- Örökké a tisztáson kellett volna maradnunk - mert ott valami olyasmi történt, olyasmit érzett, amit talán sosem. Nem, nem akarja. Darabokra törik éppen odabent, ahogy mégis tágra nyílnak a szemei, ahogy kihagy egy ütemet lassan dobbanó szíve. Elég volt. Az elharapott mondat, a további szavak. Hirtelen támad fel benne minden, kavargó viharfelhőként lepi el elméjét. Ha szereti, miért megy el? Miért nem engedi, hogy szeresse? Ezer, meg egy gondolat, amit talán, évek múltán tud csak kimondani. Ha még itt lesz.
- Mindent megadnék, hogy ez ne történjen meg - és mindent meg is fog, hogy ne történjen semmi többé. Nem tudja megígérni, hogy nem hagyja el magát, mert már most megtette.
- Nekem is... a legszebbek... a minden - mert neki mindent jelentett. Neki ő volt a támasz, ő neki adta a bizalmat, mindenét. És most viszi az ajtón, magával. Ügyetlen kap a sál után, inkább esik kezére, mintsem elkapná, és üveges tekintettel bámul rá, miközben könnyei pettyezik össze. Ahogy ujjai szorulnak az anyagra, melyet egyszerre tépne szét és ölelné magához. Semmit sem tesz végül, mert utolsó szava csattan, ahogy kimondja. Az egyetlen szót, amelytől rosszabbat most nem tehetett volna. Ezzel omlik össze.
A kávésbögre, és a mosogatón pihent tányérok darabjai hevernek a földön, reszket, ő pedig a romok mellett ül és zokog. Olyan keservesen, mint sosem. Nem akar itt lenni, nem akar sehol sem lenni. Fél, fél felfogni azt, ami ki lett mondva. Elcsigázott mozdulatokkal kel fel, talán órákkal később, a sál végül az ágyán végzi, szobájában hurrikán tombol végig, fiókokat rángat ki, mire az apró üvegcsét megleli. És elindul. Ha haragszik Denis, ha nem, mindent úgy hagy, maga mögött és meg sem áll, szinte vakon veti bele magát az erdőbe, a mélyére, mezítlábas talpai, fájdalma, mindene oda. Csak megy, megy, és talán azt hiszi, elnyeli a valódi sötétség.
A feltámadás és halál pillanata. Minden elveszett.