Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=544596#post544596][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.17. 22:19[/b][/url]

"A természetben talán egyedülálló látvány az a kép, amelyet a városi fényektől távol, felhőtlen éjszakákon nyújt a csillagos ég, ha nem világít a Hold. Az ámuló tekintet csillagról csillagra téved, egy pillanatra megpihen valamelyik fényesebb égitesten, követi a csillagképek szeszélyes és finom láncolatát, végül elvész a háttér fekete függönye előtt reszkető halvány fények között."
Nem hittem volna, hogy ma nem fog világítani a Holdam; az eredetem. A Hold ebben az esetben nem az égitest, noha éppen azt néztem, ahogy álltam a réten - a Hold most valaki, aki fontos nekem, és akit kicsit el kell engednem. Csak azért pont a Hold, mert most azt érzem minden okának, az ősanyagnak magának. Amiből minden érzésem és gondolatom ered, fölöttem összpontosult ezekben a pillanatokban, fényével beborított mindent, noha őt mégsem láthattam. Hagynom kell. A héten még úgyis látom.
Álltam a végtelen boltozat alatt, s néztem fel - a Leonida még nem volt látható számunkra, de csak néztem a fölöttem tátongó, lustán elnyúló tejutat, ahogy a csillagait formákba rendezvén pillantott vissza rám. Az ég a Hold nélkül is szép, s mégis, nélküle nem teljes. Más az ég egy Hold nélkül.
Ahogy az oroszlán közepébe néztem, elővettem a napszín asztrolábiumomat, azt a gyönyörű műszert, melynek segítségével meghatároztam a naplemente időpontját. Az előző mérésem még mindig ott hirdette magát, s a számok, rovátkák most finom derengésbe kezdtek Seth jóvoltából, így láthattam, amit nézek. Igen, nagyon szép. Gyönyörű. Egyszerűen már csak a műszer szépségében is képes voltam elveszni, nemhogy abban, amire képes...
Felfele pillantottam ismét, a megjelenő csillagokra. Hát ismét látom őket - már megint és még mindig. A kezemet leeresztve néztem a gyönyörű égitesteket, melyek azóta elvarázsoltak, hogy Márk felolvasott valami mesét még régen róluk. Mióta a nagymamám azt mondta, hogy édesanyám a legfényesebb csillag az égen.
Ekkor ütközött belém valaki, bár az idilli hangulatomat nem sikerült romba döntenie (mostanában annyi hasonló megszakításos eset volt, hogy nehezebben lehetett megingatni). Akit megláttam, az Návay volt, akivel párszor már beszélgettünk az asztronómiáról, s bár sok ismeretünket megosztottuk egymással, mégis egy kis távolságtartással kezeltem őt (csakúgy, mint mindenkit általában).
- Nem gond. - mondtam aztán, s arrébb léptem egy kissé, hiszen úgyis terveztem lefeküdni a fűbe, szövetkabátomat egyáltalán nem féltve.
A másik azonban észrevette a kezemben derengő aranyszín gyönyörűséget, s rögtön rá is kérdezett, jól látja-e a dolgot.
- Igen, az. - pillantottam rá - Seth megbűvölte egy kicsit. - igaz, ez csak annyiban merült ki nagyjából, hogy derengett, és bizonyára sokkal törésállóbb volt, mint egyébként.
S bár nem feltétlen a kommunikáció lezárásaként tettem, mégis muszáj volt felpillantanom az égre, szemeim pedig a Cygnusba akadtak. Ha van kedvenc csillagképem, akkor ez az. Valamiért kedvelem, fogalmam sincs, miért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=668792#post668792][b]Szépvölgyi Richárd - 2017.03.19. 19:22[/b][/url]

Mivelhogy elég ritkán veszek részt olyan szociális eseményeken, amelyeken több, mint hét fő található (a családom és Viktor miatt tágult ki ez a két fős limit hétre), ezért szokatlan lehet, hogy a klubhelyiségben való csendes olvasgatás helyett most mégis itt leledzek. Pedig bizony, így van - bár a levita falai közt valóban olvasással ütöttem el az időmet (már amennyiben a Sötét Varázslatok Kivédése felsőfokú elméleti szakirodalom bújása kellemes, könnyed időtöltésnek számít), de később rájöttem, hogy sosem árt, ha kiszellőzteti az ember a fejét. És hova is mennék máshova, ugyebár, mint ahol a vöröske található? Amúgy is felajánlotta, hogy nézzek be, gondoltam, miért ne - bár az is igaz, hogy nem mutatkoztunk együtt nyilvánosan a tanórákon kívül ebben az évben... kábé soha.
Mindenesetre tudtam, hogy kissé késve fogok megérkezni a nagy eseményre, amire - a fene vigye - sajnos elfelejtettem jelmezt húzni. Nem is túlságosan izgattam magam a pontosságon, hiszen az eridonos eseményekre nem kifejezetten jellemző a túlzott feszesség és az időpontok másodperces betartása.
A rétre kiérve megpillantottam a dekort (magam sem tudom, hogy kinek az ötlete volt ez a sámános-beöltözős téma, de nekem biztosan nem lenne ennyi kreativitásom), s elcsodálkoztam rajta azért egy pillanatra, miközben végigjárattam tekintetem a jelenlévőkőn, természetesen a vörös hajat keresve. Nem láttam meg rögtön az illető személyt, mert hát fogalmam sem volt, milyen jelmezt húzott; csupán a szemem sarkából szúrtam ki, hogy valaki a rét közepe felé tart. Éppen hogy arra fordítottam a fejem, aztán... hirtelen lángra kapott valami, egy ruhadarab talán - ezt már nem is volt időm átgondolni. Lendült a kezem (pálca nélkül), fókuszmozdulatot adva az aeromágiának - egy csapásra vontam el az oxigént a tűztől, ezzel azonnal eloltva azt. Bevillant egy pillanatra a kép a NEMBaj-ról is.
Csak utána láttam, hogy nevezetesen pont annak a koponyás fejnek a palástja kapott lángra, akit ezidáig kerestem.
- Mi van, főnix, lángra kaptál? - kiáltottam oda neki. - Tűzről pattant egyéniség vagy, tudtad?