Richard J. Ifens

Nem rázódtam még bele az iskola életébe. Egy ideje már itt vagyok, de még nem találtam barátokra. Úgy érzem, arra leszek kárhozatra, hogy életem végéig egyedül kódorogjak a Pokol tüzében, mert máshova nem lennék való.
Nem vagyok rossz ember, azonban túl kedves sem. Ha összeszámolnák, hány embert sértettem már meg pusztán a viselkedésemmel, egy viszonylag nagy szám jönne ki. Soha nem ment igazán az ismerkedés. Mindig zárkózott voltam egy kicsit, s vagyok. Nem tudom, mikor szabadulok meg ettől a tulajdonságomtól. Nagyon gyűlölöm a viselkedésem, gyűlölök mindenkit, ám legfőképp magam. Körülnézek. Egyelőre senkit nem látok a közelemben. Leroskadok a fűre azt gondolván, hogy senki nem láthat meg és teljesen visszavonulok a világomba, ahol aztán sírásban török ki, néma sírásban. Érzem, hogy az arcomat hirtelen forróság önti el. A meleg könnycseppek sorban hullanak, kis patakokban csorognak le az államig, majd onnan a földre. Szánalmas, szánalmas, szánalmas, szánalmas!!
Keserűségemben jobb kezem ökölbe szorul és a földbe csap, majd elkezdem egy helyben ülve döngölni, mintha csak a füves talaj tehetne arról, hogy rossz kedvem van. Ma alapból az volt. Látva más arcán a mosolyt, meg az, hogy eszembe jutottak a közelgő ünnepek, rontottak a hangulatomon, ami mindig monoton. Nem tudok mosolyogni, sem nevetni, pedig aztán nem vagyok egy szociopata, érzelmek nélküli ember. Akkor nem is nevezhetném magam ennek, hiszen tudom, ezekkel fejezhetjük ki magunkat a legjobban. Dús hajamból a fülem mögé tűrök egy tincset, végül sóhajtozva körbenézek. Meddig kell elviselnem ezeket a rémes láncokat? Meddig kell a saját csapdámban szenvednem? Mikor jön az, aki megszabadít tőlük? mikor jön el az, hogy nem marja a szívemet az egyedüllét sötét felhője?

Ronald Little-Leah

Elhagyatottan ledobom magam a fűbe, majd felhúzott térdeimet lassan átölelem és lehajtom a fejem. Ma is egy újabb szörnyű napot tudhatok magam mellett. Már megszoktam, mindegyik ilyen rossz szokott lenni. Nem tudom úgy élvezni az életet, mint mások. Ha látom mások mosolyát, elfintorodom. Ha hallom mások nevetését, menekülhetnékem támad. Ha pedig érzem más boldogságát, elfog a hányinger. Heh, nem is tudom igazán, miért van ez. Lehet a szüleim miatt. Ők a hibásak mindenért! Azért, hogy olyan lettem amilyen, és amiért nem tudom normális vágányra terelni az életem!
Miközben visszagondolok arra, mi is történt pontosan, elerednek a könnyeim. Halk sírásomat senki nem hallhatja, ha csak a közelemben elhaladóknak nincs szuper hallása.  
Még hogy érzéketlen? Miért hívott az az idióta érzéketlennek??! Én nem vagyok az! Egyszerűen csak... nincs értelme kimutatnom őket. Ha ezt megtenném, sem változna meg semmi! Minden ember aki eddig hosszú éveken át ott volt a közelemben, érzéketlen tuskóként viselkedett, mintha rég elfeledte volna, mik az igazi érzelmek. Sokat mesélt nekem arról néhány segíteni akaró, hogy azokat milyen megélni, de mindig más hallani, mint ténylegesen megtapasztalni.
Szipogva letörölgetem könnyeimet, és felvéve a pókerarcot elnyúlok a fűben, hogy aztán a tündöklő kék eget tanulmányozhassam tovább.

Ronald Little-Leah

Egyébként aki azt mondta rám hogy érzéketlen vagyok, egy felsőbb éves diák volt. Nem tudom melyik házhoz tartozhat, de nem izgat. Sokkal inkább az foglalkoztat, mit kellett volna akkor tennem. Kiborultam. Rögtön zokogni kezdtem, és elfutottam, mint egy gyáva nyúl, de előtte nekilöktem pár mellettünk elhaladónak. Nagyon fájnak a szavai. Nem ismer, nem tudhatja hát, hogy milyen vagyok valójában.
Töprengve nézegetem az égen elvonuló felhőket. Nem hiszem hogy találnék bárkit is, aki szóba állna velem, és aki nem olyan nyomulós mint például az a felhúzott csaj volt egy másik helyszínen. Mintha megivott volna legalább 3 doboznyi energiaitalt!
Hirtelen erős fájdalom nyilall a gyomromba. Rám nehezül akár egy zsák, s nem mozdul. Hangosan felszisszenek, összeszorítva fogaimat. Ááááh, mi volt ez?! Torpedó? ... Téglák? Eeh, ki dobna rám téglákat?!
- Az ott a gyomrom! - harsogom, és idegesen felemelem a fejem, hogy szemügyre vehessem azt ami rám esett. Rögtön elhallgatok, amikor egy különös, ámbár szelíd tekintetű fiú arcát pillantom meg. Nem tudom mennyire lepődik meg, minden esetre nem szándékosan teszem most azt, amit. Magával ragad az indulat, ezért kiáltok fel azonnal, majd reflexszerűen tovább törölgetem az arcom, nehogy észrevegye az elmaszatolt kis patakot, amit a könnyeim hagytak hátra. Nem válaszolok arra a legutolsó kérdésre. Szeretnék megszólalni, a cikázó gondolatok miatt pedig szívesen ráüvöltenék. Kinyitom a számat, s beszélnék, viszont nem jön ki hang a torkomon. Ő vele... találkoztam már valahol?

Ronald Little - Leah

Hirtelen nem tudom, mi lenne a legjobb megoldás. Elzárkózzak ez elöl a fiú elől? Nem ismer, és én sem őt, nem származna baj abból, ha nem tennék így. Mégis oly' idegen számomra, hogy hosszú percekig képtelen vagyok egy hangot is kiejteni a számon. Alsó ajkam enyhén megremeg, tekintetem pedig merengővé válik. Tényleg eltanácstalanodtam, ezért úgy döntök, az ösztöneim szavára hallgatok tovább, mik most azt sugallják, beszélhetek vele.
- Csakúgy rám estél, most pedig olyan, mintha szánalmas szavaiddal m-mentségeket keresnél! - rivallok rá és nem mutatom, de belül igencsak meglep hogy "szép lánynak" hívott. Erre az hívja fel nagyon a figyelmet, hogy az utolsó szónál kicsit megakadtam, pedig nem szoktam.
Egy átlagos bók is jól tud esni, főleg ha normális embertől kapom meg, ami ritka. Összefutottam már néhány alakkal, viszont egyikőjük sem tűnt túl szimpatikusnak, kivéve azt a rejtélyes alakot, akivel egy kísértetházban futottam össze. Miért szorul össze a torkom, amikor a szemeibe nézek? Titkon még azokat vizslatom, miközben ő megpróbálja magát mentségekkel kihúzni abból, ami már megtörtént. Egy savanyú mosollyal nyugtázom mindezt, miután hajlandó voltam beszélni és nem leplezem hogy kicsit még haragszom rá, ám érdekesmód rá nem tudok úgy, mint a többiekre általában. Nem foglalkozom azzal, miért van ez, egyszerűen úgy vélem, csak... csak mert. Nincs különösebb ok rá.
- Novemberben jöttem ide - váltok témát, szó nélkül megragadva az egyik kezét. Nem hinném, hogy pont te láthattál volna valamerre! Bár nem kizárt ok. Nekem nem ismerős...

Ronald Little-Leah

Igen csak kiakadok, mert nem elég, hogy hirtelen rám esik egy idegen, de a gyomromat is eltalálja. Nem érzem magam túl jól, ám ezt nem teszem szóvá. Különben alig tudnék kimotyogni egy betűt, mert tudom hogy rajtam tartja tekintetét. A szemeimet figyeli.
Gyengéden felsegít. Érzem a kezéből kiáradó erőt, mely nagy, mégis visszafogott. Erre odapillantok, hogy addig se érezzem úgy: bámul.
- Oké, már majdnem megkérdeztem, szívtál -e valamit a bizarr válasz végett! - vágom rá gúnyosan, majd elhallgatok, mikor megemlíti az angol-magyar felmenőket. Eddig a születésemből adódó akcentussal beszéltem, viszont ha igazat beszél, érteni fogja a következő reakciómat is:
- Ha azt vágtam volna rá, hogy el akarok tűnni, azt meg sem hallottad volna, eltaláltam? - harsogom a kérdést csípőre tett kézzel. S ezúttal tisztán, angolul ejtek ki minden szót, hogy egy kicsit jobban elgondolkoztassam őt. Nemrégiben meg sem várva a válaszomat előkészített egy piknik helyszínt. Mire eszembe jutott pislogni - egy időre mintha még azt is elfelejtettem volna -, már egy párnát is letett csak azért, hogy mellette foglaljak helyet.
Kicsit távolabb húzva tőle a tárgyat leülök, kissé bizalmatlanul méregetve őt. Igazából kettős érzés jár át. Nem bízom benne, ugyanakkor kíváncsi vagyok arra, ki is, mi is valójában.
- K-kössz - motyogom, amikor felém nyújt egy csokor nárciszt. Nem hittem volna, hogy eltalálja a kedvenc virágom. Azóta szeretem, amióta először megismertem egy londoni virágárusnál. Anyunak szóltam hogy vegyünk egyet, mert.. érdekesen néz ki, és a sok egyhangú "színes gaz" között olyan volt, mint egy igaz különc. Akárcsak én...
Körbenézek a kínálaton, ám egyelőre szívesebben innék valamit, így megkérdezem, kérhetnék -e sütőtöklevet.