Kornél

Ismerős az első könyv, amit felvettem: tavaly én is használtam ezt. Ezek szerint elsős a srác. Bocsánatot kér, de nem igazán értem miért, de inkább később kérdezem meg. A második könyvet teszem a helyére, mikor hirtelen a maradék két könyv tűnik fel a látóteremben.
- Köszönöm! - mondom, miközben az eddigi stócra rakom a felém nyújtott műveket.
A fiú bemutatkozásából kiderül a neve, valamint a beceneve is. Szóval akkor legyen Som. Egy kérdés üt szöget a fejembe:
- Miért a vezetéknevedet becézik? Nem hallottam még ilyet. - felelek, majd eszembe jut, hogy nekem is illene bemutatkoznom. - Amúgy Dobroviczky Damira vagyok, de hívhatsz Daminak, ha úgy jobban tetszik.
Enyhén meghökkenve veszem tudomásul, hogy Som a cipőjét nyújtja felém, de hamar realizálja, hogy valami nem stimmel. Leteszi a földre, majd újra nyújtja a kezét, ezúttal már cipő nélkül, így kezet fogok vele.
- Jobban hat a gravitáció? Hanyadik baleset volt ez? - húzom fel a szemöldököm a magyarázatára.
- A könyvekből elég egyértelmű volt, hogy elsős vagy, emlékszem meg ezekre. - mutatok a könyvkupacra mellettünk. - Én másodikos vagyok egyébként.
Som megpróbál közben felállni, de nem igazán megy neki. Érdekesen néz, mielött felhúzom a földről, ez is egy újabb arckifejezés, amit nem értek. Az arca felé nyúl, de láthatóan nem találja meg, amit keresett. Szemüvegének hollétét firtató kérdésére csak megrázom a fejem, nem láttam ilyesmit. Elkezdek körbe járkálni a környékünkön a szemem meresztve, hátha észreveszem, amikor egyszer csak baljós reccsenést hallok a cipőm alól. Francba...
Felemelem a lábam, és nem meglepő módon a keresett szemüvegre trappoltam rá.
- Ööö... azt hiszem megtaláltam. - szólalok meg kínosan vigyorogva. - Ne aggódj, meg tudom javítani! - próbálom menteni a menthetőt, miközben előhúzom a pálcámat.
Tudom a varázsigét, még elsőben tanultuk, remélem jól emlékszem mindenre.
- Reparo! - intek a pálcámmal, és nagy megkönnyebbülésemre a széttört szemüveg újra egy darabban van. - Tessék! - veszem fel a földről és nyújtom felé.
- Egyébként, miért kértél bocsánatot az elején? - kérdezem, remélve, hogy ez már egy jó alkalom, hogy feltegyem a kérdést.

Kornél

Ismerős az első könyv, amit felvettem: tavaly én is használtam ezt. Ezek szerint elsős a srác. Bocsánatot kér, de nem igazán értem miért, de inkább később kérdezem meg. A második könyvet teszem a helyére, mikor hirtelen a maradék két könyv tűnik fel a látóteremben.
- Köszönöm! - mondom, miközben az eddigi stócra rakom a felém nyújtott műveket.
A fiú bemutatkozásából kiderül a neve, valamint a beceneve is. Szóval akkor legyen Som. Egy kérdés üt szöget a fejembe:
- Miért a vezetéknevedet becézik? Nem hallottam még ilyet. - felelek, majd eszembe jut, hogy nekem is illene bemutatkoznom. - Amúgy Dobroviczky Damira vagyok, de hívhatsz Daminak, ha úgy jobban tetszik.
Enyhén meghökkenve veszem tudomásul, hogy Som a cipőjét nyújtja felém, de hamar realizálja, hogy valami nem stimmel. Leteszi a földre, majd újra nyújtja a kezét, ezúttal már cipő nélkül, így kezet fogok vele.
- Jobban hat a gravitáció? Hanyadik baleset volt ez? - húzom fel a szemöldököm a magyarázatára.
- A könyvekből elég egyértelmű volt, hogy elsős vagy, emlékszem meg ezekre. - mutatok a könyvkupacra mellettünk. - Én másodikos vagyok egyébként.
Som megpróbál közben felállni, de nem igazán megy neki. Érdekesen néz, mielött felhúzom a földről, ez is egy újabb arckifejezés, amit nem értek. Az arca felé nyúl, de láthatóan nem találja meg, amit keresett. Szemüvegének hollétét firtató kérdésére csak megrázom a fejem, nem láttam ilyesmit. Elkezdek körbe járkálni a környékünkön a szemem meresztve, hátha észreveszem, amikor egyszer csak baljós reccsenést hallok a cipőm alól. Francba...
Felemelem a lábam, és nem meglepő módon a keresett szemüvegre trappoltam rá.
- Ööö... azt hiszem megtaláltam. - szólalok meg kínosan vigyorogva. - Ne aggódj, meg tudom javítani! - próbálom menteni a menthetőt, miközben előhúzom a pálcámat.
Tudom a varázsigét, még elsőben tanultuk, remélem jól emlékszem mindenre.
- Reparo! - intek a pálcámmal, és nagy megkönnyebbülésemre a széttört szemüveg újra egy darabban van. - Tessék! - veszem fel a földről és nyújtom felé.
- Egyébként, miért kértél bocsánatot az elején? - kérdezem, remélve, hogy ez már egy jó alkalom, hogy feltegyem a kérdést.

Damira

Most már nem is olyan könnyű tartani a könyveket, legalábbis egy kézzel. Miután Damira is ráteszi azt a két könyvet, az általam felvett könyvekre, a teljes gyűjteményt szépen leteszem a fűre közel magamhoz. A hely már úgyis ismerős számukra, de legalább már együtt vannak és nem szétszórva. A nevemmel kapcsolatos kérdésén kicsit meglepődőm, de utána lassan rájövök, hogy nem otthon vagyok és itt még nem ismernek. Szóval jöhet a magyarázkodás.
-A hiedelem szerint, anyai nagymamám sose kedvelte apámat, mert úgy vélte, hogy nem való a lányához és ezt többek között azzal mutatta ki, hogy a vezetéknevét kezdte el gúnyolni. -vezetem fel a sztorit, közben próbálom magamban megfogalmazni a következő mondatokat, hogy érthető legyen egy külső szemlélő számára a történet. –Amikor megszülettem, ahogy az lenni szokott, a szüleim elvitték a csecsemő énem a családon belül és mindenkinek bemutattak. Na, de nagymamám valamiért nem tudta megjegyezni a Kornél nevet és a vezetéknevemen kezdett el szólítani, de apám iránti utálatból nem Somlay-t mondott, hanem elkezdte becézni. Ez végül rám ragadt és a családban maradt, illetve a Kornélt nehezebb becézni és nekem is jobban bejön a Som vagy Somi. -zárom ezt a rövidnek nem nevezhető családi sztorit. Ez az első alkalom, hogy magyarázkodnom kell a becenevem miatt, de inkább elmondom nyolcvanszor ezt a legendát, mint hogy a Kornélt kezdjék el használni. -Mellesleg a Kornél elég gyakori név, gondolom a suliban is van pár Kornél nevű srác, legalább így megtudnak minket különböztetni. Szerintem nem sok embert becéznek a vezetékneve alapján. -igen, ezt még hozzá kellett tennem. Miután végeztem a nevemmel kapcsolatos történet elmesélésével, meghallgatom az ő nevét és rögtön memorizálom is. Szerencsére a memóriám jobb, mint az ügyességem, hisz az még nem bukott fel, ezzel ellenkezőleg a testem már párszor talajt fogott. A cipőmet a könyvek mellé helyezem, utána jön a kézfogás. -Övendek, Daminak! -valamiért nem esett le, hogy ő csak simán Dami és a végén toldalékot használt. Én ezt így egyben lementettem, úgy tűnik, hogy ma elég szétszórt vagyok.
-Ez már a második esésem, itt tartózkodásom alatt. Pont az első napomon is közelebb kerültem a talajhoz, fent a klubhelyiség melletti egyik szobában. -válaszolok kérdésére, és felveszem a cipőmet. Most különösképpen figyelek a fűzőkre, hogy ne lógjanak.
-Gondoltam kihozom olvasgatni őket, az egyik Bájitaltanra kell, a másik Bűbájtanra, a harmadik Sötét Varázslatok Kivédése órára, a negyedik pedig az iskola története. -elég színes válogatás, és a sorból csak a suli története lóg ki, de engem, mint kíváncsi fiút érdekel, hogy a könyvtárban fellelhető könyvben mennyivel többet írnak a Mágustanodáról, mint abban a kiadványban, amit otthon szereztem be, még érkezésem előtt és olvastam el. -Másodikos? -kérdezek vissza. -Milyen a második év? -most nagyon koncentrálok Damira, úgy tekintek rá, mintha csak azt mondta volna, hogy ő tud megoldást a világ összes problémájára. Örülök, hogy találkoztam egy korban hozzám közelebb álló lánnyal, de mégis egy évvel felettem lévővel. Már annyival többet tud nálam.
Nagy nehezen sikerül felállnom Damira segítségével és elkezdjük keresni a szemüvegemet. Már épp azon voltam, hogy erőt gyűjtsek a fűbe való visszatéréshez és átnézzem a könyveket, hátha oda bújt el a látásjavítóm. Ám, ekkor egy reccsenés üti meg fülemet, bár ez egy elég visszafogott kifejezés arra, hogy a reccsenés sebesvonatként üt arcon, a szemüvegem eltörésének felismerése pedig még nagyobbat csap. Lassan megfordulok és a törött szemüvegemre tekintek.
~Ezt most, hogy fogom rendbe hozni? ~ kisebb pánik ül ki arcomra, hiszen nem vagyok se optikus, se gyakorlott varázsló, ahhoz, hogy megjavítsam a kárt. Meg is feledkezem arról a tényről, hogy varázsvilágban vagyok és egy pálcamozdulattal a legnagyobb baj is helyrehozható, ezt még akkor se realizálom, amikor egy mozdulattal a törött szemüvegem ismét régi fényében tündököl. A varázslat nem csak a szemüvegemet javította, de elérte, hogy leessen az állam is
-Ezt, hogy csináltad? -teszem fel a kérdést, majd átveszem a szemüveget, hogy jobban szemügyre vehessem. Már amennyire, korlátozott látásom ezt lehetővé teszi. Lassan visszahelyezem arcomra, a helyére, ahol már több mint négy éve pihen. Majd felkiáltok. -Látok! Tisztán látlak téged, meg a tájat és mindent! -gyorsan szétnézek, hogy mindent szemügyre vehessek. Tudniillik már egy ideje tervben van a szemüveg csere, mert úgy véltem, hogy a látásom romlott és abban állapodtunk meg a szüleimmel, hogy egy erősebb lencsére van szükség. Ám, most bebizonyosodott, hogy nem a látásom romlott csak a szemüveg kezdett „öregedni”. Örömömben, majdnem megöleltem az előttem álló Damirát, de rájöttem, hogy olyan jól még nem ismerjük egymást és az ölelésből, baráti vállveregetés lett -Köszönöm! -próbálom oldani a kialakult fura helyzetet. Majd lassan lehajolok könyveimért és felveszem őket a talajról. Közben válaszolok a feltett kérdésre is.
-Talán csak a szituáció miatt, hogy én kis kiszolgáltatottan hevertem a fűben és neked kellett segítened -maximalista lévén, ez eléggé nagy sebet tud hagyni bennem.
-Nos, azt elárultam, hogy én miért jöttem ide a rétre, de te mit csinálsz itt kint? -teszem fel kíváncsian a kérdést. Semmiképp nem bántásból, csak nem tudtam jobban felvezetni azt, hogy pontosan mire is vagyok kíváncsi.
-Lenne kedved kicsit arrébb sétálni? Félek, hogy pont útban leszünk az ideérkező társainknak! -szabad kezemmel egy közeli fához mutatok, ott van árnyék is és ha a lánynak is megfelel, akkor letudunk ülni tovább folytatni a társalgást.