Kornél

Az első évemet a szobámban kuksolva töltöttem, amennyire ezt lehetett. Nehezen szoktam meg az új környezetet, és az egy egész biztonságos menedék volt. De most összeszedtem a bátorságom, elhatároztam, hogy megpróbálok felfedezni egy kicsit. Csak kis lépésekben, lehetőleg minél messzebb elkerülve a diáktársaim zsivalyától hangos folyosókat. Bárcsak tudnám már használni a Disaudio-t!
Hamarosan ki is keveredek a kastélyból, és mivel rengetegen vannak bent, inkább nem is akarok egy ideig bemenni. Körbenézek a réten, és a rengeteg növény közül kiválasztok egy elég vaskos törzsű fát, ami mögött kényelmesen el tudok bújni és le tudok ülni. Nem is látszom a kastély felől nézve.
Nem sokáig üldögélhetek magamban, egy puffanás, majd halk mérgelődés üti meg a fülem. Aki még tud szitkozódni egy ütközés vagy esés miatt, annak nem lehet komolyabb baja - gondolom, de azért kikukkantok a fám mögül, hogy biztos minden rendben van-e.
Vékony testalkatú fiú ül a fűben a cipőjét a kezében tartva. Annyira lefoglalja, hogy meg se látja, hogy szanaszét hevernek a könyvek körülötte. Szintén levitás nyakkendője van, de nem ismerős az arca. Bár őszintén, az lenne a meglepő, ha az lenne, miután alig jártam ki a szobámból.
Szeretek segíteni embereknek, úgyhogy felállok, és leporolom a nadrágom - utálok szoknyát hordani, ebben az egyben nem hallgatok a házirendre. De a fiúk kritériumának megfelel, úgyhogy nem engedek belőle. Közelebb sétálok a sráchoz, aki még mindig elmélyülten tanulmányozza a cipőjét, és kicsit remegő hangon megszólalok:
- Szia! Elejtetted a könyveid. - majd leguggolok, és elkezdem egymásra pakolgatni a különböző köteteket.

Kornél

Az első évemet a szobámban kuksolva töltöttem, amennyire ezt lehetett. Nehezen szoktam meg az új környezetet, és az egy egész biztonságos menedék volt. De most összeszedtem a bátorságom, elhatároztam, hogy megpróbálok felfedezni egy kicsit. Csak kis lépésekben, lehetőleg minél messzebb elkerülve a diáktársaim zsivalyától hangos folyosókat. Bárcsak tudnám már használni a Disaudio-t!
Hamarosan ki is keveredek a kastélyból, és mivel rengetegen vannak bent, inkább nem is akarok egy ideig bemenni. Körbenézek a réten, és a rengeteg növény közül kiválasztok egy elég vaskos törzsű fát, ami mögött kényelmesen el tudok bújni és le tudok ülni. Nem is látszom a kastély felől nézve.
Nem sokáig üldögélhetek magamban, egy puffanás, majd halk mérgelődés üti meg a fülem. Aki még tud szitkozódni egy ütközés vagy esés miatt, annak nem lehet komolyabb baja - gondolom, de azért kikukkantok a fám mögül, hogy biztos minden rendben van-e.
Vékony testalkatú fiú ül a fűben a cipőjét a kezében tartva. Annyira lefoglalja, hogy meg se látja, hogy szanaszét hevernek a könyvek körülötte. Szintén levitás nyakkendője van, de nem ismerős az arca. Bár őszintén, az lenne a meglepő, ha az lenne, miután alig jártam ki a szobámból.
Szeretek segíteni embereknek, úgyhogy felállok, és leporolom a nadrágom - utálok szoknyát hordani, ebben az egyben nem hallgatok a házirendre. De a fiúk kritériumának megfelel, úgyhogy nem engedek belőle. Közelebb sétálok a sráchoz, aki még mindig elmélyülten tanulmányozza a cipőjét, és kicsit remegő hangon megszólalok:
- Szia! Elejtetted a könyveid. - majd leguggolok, és elkezdem egymásra pakolgatni a különböző köteteket.

Damira

Teljesen magam alatt vagyok az esés miatt, kisebb kudarcként élek meg. Maximalistaként minden olyan eset, amiben leégek vagy nem a tervek szerint sül el, negatív hatással van rám. A cipőm a kezemben, könyveim szerteszét, a nadrágom koszos -szerencsére nem szakadt ki, azért akkorát nem estem- és ülök a fűben, mint egy mezei nyúl. Eléggé meglepődöm, amikor egy ismeretlen lány lép oda hozzám és csak most realizálom, hogy minden cuccom, ami eddig a kezemben volt a fűben hever.
-I..i..igen, bocsánat!- válaszolok a lány mondatára és egy darabig csak nézem, ahogy összeszedi a könyveimet, közben mélyen szégyellem magam, mert ez most nekem mégis csak egy kínos helyzet. Majd leesik, hogy helló, én itt ülök, ő pedig segítene nekem, ezért én is felveszek két könyvet a fűről, a másik kezemben pedig továbbra is a cipőmet szorongatom, mint egy ereklyét. Szerencsére csak négy könyvet hoztam ki magammal a kastélyból, így a már két könyvet nyújtom háztársam felé, hogy csak tegye nyugodtan rá az általa felvett könyveket, ha ez megtörtént, akkor ideje bemutatkoznom segítőmnek.
Próbálom kicsit összeszedni magam, egy kis bátorság és remélhetőleg sikerül javítanom az első benyomáson.
-Egyébként, Somlay Kornél vagyok, de hívj csak Somnak vagy Sominak! Legalábbis otthon így hívnak- nézek a lányra és nyújtom a jobb kezem felé, de csak ekkor realizálom a kezembe lévő cipőmet, amit gyorsan le is helyezek a földre. Ha Damira elfogadja a felé nyújtott baráti jobbomat, utána felhúzom a cipőmet és próbálom rendezni külső megjelenésemet.
-Köszönöm, hogy segítettél! Úgy látszik, hogy itt valamiért jobban hat rám a gravitáció- utalva arra, hogy itt létem alatt már másodszor kerültem talajra, bár az első esésemről nem hiszem, hogy tudna. Kivéve, ha a prefektus el nem mesélte neki.
-Egyébként tudom most elég bénán nézhetek ki, de Levitás vagyok és első éves, bár utóbbit gondolom te is kitaláltad -a nyakkendőmből látszik melyik házba tartozom csak még mindig rosszul érzem magam, hogy így ismernek meg. Felhúzom a térdemet, és próbálok kis lendületet szerezni, hogy felálljak a földről, de a térdeimnek más tervei vannak.
-Segítenél, kérlek? -nézek a lányra bociszemekkel, majd nyújtom felé kezem. Ha segít, akkor felállok kicsit megmozgatom lábaimat, ami egyáltalán nem egy kellemes érzés, így esés után. Majd az arcomhoz nyúlok, hogy megigazítsam szemüvegemet, de csak most tűnik fel, hogy nincs is rajtam.
-Öhmm..kicsit kínos, de a szemüvegemmel nem találkoztál véletlenül? -teszem fel a kérdést, hátha valamelyik könyv közelében volt, amit felvett és közben szétnézek a fűben hátha meglátom, bár félig vakon ez nem lesz könnyű.