BK Fórum - Tantermek

VAV
Elijah mellett feszengve | az… egy maki? | kinézet

Bedagadt szemeim alá az utolsó csepp alapozót pacsmagolom „make-up” tojásommal, miközben ajkaimat összeszorítom, hogy púderszínű rúzsom bejárhassa felső- és alsóajkaimat is. Lassan engedem le kezeimet magam mellé. Szomorkásan. Elkeseredetten. Most nem tudok izgulni; nincsen meg az a gyomorszorító feszengés, aminek ilyenkor meg kellene lennie. Szemeim könnyesek – mint mostanában bármikor – és ezzel a bárgyú szomorkássággal tekintek tükörképemre. Nem gondolkodok semmin. Az agyam kitagadta érzelmeimet testem minden egyes ezekre érzékeny területéről, és csak a mai nap célja lebeg zöldes szemeim előtt; a VAV.
Utolsó simításként megigazítom levitás nyakkendőmet, orrnyergemre tolom vastagkeretes szemüvegemet és felpattanok a fésülködőasztal előtti puffról. Fekete szoknyát viselek, fehér inget, a jól megszokott téli kardigánt – szintén a ház logójával és színeivel, majd felkapom taláromat kifelé menet. Hajam most nem rakoncátlankodik; összefogtam egy igényes, amolyan jókislányos copfba, ám lábamon kedvenc bőrbakancsom szolgálja lépteim kényelmét. Nem lehet minden annyira letisztult.
Észre sem veszem, hogy „megtanultam hoppanálni”, hiszen kettőt pislogok mélyre szántó gondolataimból, és máris a vizsgázó diáksereg forgatagában találom magam. Intek egy-egy ismerősnek, de leginkább karba tett kézzel feszengek, elvégre én vagyok a Drinóczi lány, akiről „hallottad, hogy milyen szerelmi tornádóba került?”.
„Azt is beszélik, hogy annak a Bence gyereknek valamelyik professzorasszonnyal is viszonya van”, és még sorolhatnám a pletykákat, amik mostanság a kastélyt járják. Én pedig szorongok és feszengek. Mintha visszatértem volna régi önmagamhoz. Nem is mintha; visszatértem. Zárkózott vagyok, csendes és legfőképpen szomorú.
A tömeg lassan hömpölyög a terembe. Nesztelen hallgatom végig a beszédet és a többiek fecsegését majd, amikor éppen az ablak felé tekintenék, hogy ne ájuljak el a diákszagban, megpillantom a Kearney fiút. Szemeimmel ártatlanul végig mérem; jól megnyúlt ez a fiú ahhoz képest, hogy milyen kis csepp volt ő is – mint a fiúk nagyrésze –, amikor az iskolába került. Göndör fürtjeire kúsznak hát szemeim, ám szemöldökömet összehúzva lépek végül mellé, és megnézzem, ahogyan jólmenő szőlőcukor-díler módjára nyújtja az agyműködés-serkentőt a… makinak? Wtf?
Előre nyúlok és jéghideg ujjaimmal fogok a cukrot nyújtó kézfejre. Finoman kezdem lenyomni kettőnk közé, hogy a művelet végeztével hátrébb lépjek, vessek egy még mindig furcsálló tekintetet a lemurra, és elengedjem Elijah-t.
– Azt olvastam, hogy a makifélék és az emberszabásúak már banánt sem ehetnek – kezdem szokatlanul mély hangon. – Amióta emberi fogyasztásra termelnek gyümölcsöket, megnőtt a cukortartalmuk, és betegek lehetnek tőle az állatok – fejezem be olyan hangon, mintha egy mugli sci-fi android főszereplője lennék. – Szerintem a szőlőcukor sem tenne túl jót neki – bökök az állat felé, majd lassan emelem vissza kékeszöldjeimet a fiúra. Tagadhatatlan, hogy levitás vagyok. Közben őt követve sétálok a helyemre, ami éppen Eli mellett van. Milyen bájos véletlen.
Egy ideig figyelem őt kimerült elvarázsoltságomban, mielőtt én magam is a lap fölé bújnék és elkezdeném a vizsgát. Csatlakozom az előttem szólóhoz; lesz, ami lesz.