Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian


Bori izgult. És ha izgult, akkor pörgött. Ha pedig pörgött, akkor ott nem volt megállás, pláne, hogy friss délután lévén túltengett benne az energia. A klubban viszont senkit sem talált, így el is kámpicsorodott volna, ha egy épp arra járó manó eszesen, és nagylelkűen nem találta volna ki, hogy jöjjön az udvarra festeni, megkímélve ezzel a nyugis sárgákat az új (és főleg szőke!) társuktól. Na jó, szerencsére csak szőke, néha kicsit buggyant, de a sötét oldalra hál’ Merlinnek, nem tért át. Még csak az hiányozna, habár, ha jobban belegondolunk, ennyi hülyeségtől, amit képes túlmozgásos állapotában összezagyválni, lehet, hogy agylágyulásban elhalálozna a sötét varázslók nemzettsége…
Így esett meg, hogy Bori lebattyogott, szökdécselt, szaladt az udvarra, pár értetlen fej kíséretében, amivel nem nagyon törődött, és most ott ücsörgött az egyik padnál, valami életképes műalkotást hozva, hátha lekörözheti a leghíresebb mugli festők egyikét, Picassót. Mindeközben még dudorászott is, észre sem véve, hogy társasága akadt.

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian

Borcsa felsóhajtott. Annyi minden járt a fejében, hogy nehéznek találta: csak a rajzolásra koncentrálni. Utána meg ki is kéne festeni. Az ihlet azonban jó sokáig duzzogva kerülte, pedig ő nagyon szerette, nem is értette, min húzta fel magát a nagyságos Múzsa asszonyság, amiért jó ideje kerülte az unatkozó sárga lányt.
A fiú hangjára felkapta buksiját, és ezer wattos vigyort villantott rá.
– Pillangó lesz, ha végre kitalálom, milyen színű legyen – vágta rá határozottan, magabiztosan, ahogy szokta.
A srác neve is kiderült, Dorian névre hallgat a jómadár, és a kisasszony viszonozta is a bemutatkozást.
  – Hunyadváry Borbála, de úgy hívsz, ahogy akarsz – csacsogta az elsőske.
Ahogy végighordozta tekintetét a srácon, már meg is születet fejében az ötlet: magát Doriant avanzsálja pillangóvá! Olyan aranyosan festene a kis szárnyakkal.
  –  Szereted a pillangókat? – szegezte neki a kérdést, óvatosan puhatolózva, nehogy elijessze arcfestéses alanyát.

Pillangó

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian


Halk nevetés hagyta el torkát, az az aranyos fajta, ami még nem idegesítő. Tőle még nem, de ha pár évvel idősebb lenne, már biztos menekülnének tőle. Néha még így se árt megfontolni ezt az opciót, mielőtt a kis unatkozó ördögfióka kitalál valamit…
Dorian ezt úgy látszott, nem tett meg, most már késő a bánat, és eb lett a gondolat, mert Borcsi nem kérdezett tovább, hanem nekiállt a lila legkülönfélébb árnyalatait kikeverni a festékkészletéből a kis keverőtálcáján, majd mindennemű figyelmeztetés nélkül odasétált a srác elé, és elkezdte kipingálni a képét.
Félelemérzet hiányában csak reménykedhetünk, hogy élve megússza ezt a nem túl udvarias, ámde annál művészibb akciót a kölök.
- Tessék, a probléma megoldva. Tökéletes – nyújtotta el az első szótagot a boszipalánta, és még ő maga is meglepődött, mennyire tetszett neki a végeredmény. Talán, de csak talán nem fog reklamálni a delikvens, festővászonná kikiáltott, sebtében megismert fiú.

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian


Borcsa meglepően gyorsan dolgozott, hamar elkészült a mestermű, amihez hirtelen megszállta az ihlet. Meló közben nem ajánlatos hozzászólni, ilyenkor se hall, se lát Dömötörré változik, ki se lehet zökkenteni.
Hogy miért éppen Doriant választotta? Ehhez nem kellett különösebb magyarázatot találni:
- Te voltál itt – közölte nemes egyszerűséggel, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Szerencséjére az áldozat egész jól viselte a megpróbáltatásokat, bár egy halovány érzés azért felmerült benne, mintha ijesztőnek találnák a nevetését. Pedig ő becsszó csak jót akart!
És ez a jó akarás többnyire kimerült abban, hogy más pillanatát pokollá varázsolta, ha nem tudták lekötni huzamosabb időre a figyelmét.
Ez van, parti arc, aki állandóan pörög, mint a motolla. A kis kézitáskájából ügyes, fürge mozdulattal kapta elő a kézitükrét, ami mázlijára elég nagy volt ahhoz, hogy arcfestős páciense megtekinthesse csodásra pingált pofikáját.
- Tessék, lesd meg magad. Szerintem jól áll neked a lila szín – jegyezte meg, mintha valami kis mini-művészszakértő lenne.
Ő kimondottan elégedett volt alkotásával, szinte már látta lelki szemei előtt életre kelni Dorian arcán a hatalmas, szárnyas rovart, a Lila Pillangót.
- Irigyelni fognak ezért – nem kevés magabiztossággal hangjában jelentette ki mindezt, teljességgel meg volt győződve, hogy jó az, amit művelt.

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian, a (a ki még nem) kész(ült Boritól) mestermű XD


Most a srác vagy csak tettette, vagy tényleg odavolt Borbála arcfestői „munkájától”. A szöszi meglehetősen jó néven vette a reakciót, nem igazán figyelve rá, hogy tényleg bóknak lett-é szánva az adott megjegyzés, neki elég megnyugtató volt az, hogy a srác nem akarta leátkozni, amiért festővászonnak állította be.
 - Volt, aki már szét akart átkozni egy-kétszer, amiért kipingáltam. Nem mindenki értékeli így a művészetem – vigyorgott szélesen, vadalma-módra. – Egyéb kívánság hozzá, vagy így jó lesz?
Azért sose árt meghallgatni a klienst, hátha van még valami külön kérés, ami feldobhatná a napot megkoronázó Lila Pillangót.
Hát, az biztos, hogy Borit nem éppen az eszement ötleteiért fogják kedvelni, ha valaki lesz elég bátor ilyesmihez…
 - Helyes hozzáállás – úgy van, kell is az önbizalom, főleg, ha valaki ilyen szép pillit kapott az arcára, tőle, és ingyen, bérmentve. Utóbbi a legfontosabb. A jó szándék.
Ide már csak egy fényképezőgép hiányzott, hogy megörökítse a szárnyas jószággal arcán virító srácot. A nap szerencsés kimenetelű lett, főleg, ha Borcsi művészeti tevékenységre alkalmasnak találta Doriant, még meg is kedvelte.
- Te melyik házba jársz? – kérdezte, hogy azért ismerkedjenek is közben, mert jó lenne valamit tudni a mesterművéről.

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian

És happy end, Borcsa egy darabban maradt, hála minden éginek. Jókat derül azon, hogy jelenlegi áldozata elégedett az ellene elkövetett művészeti merénylettel, amiből nem m-erény lett, hanem csak egy szerény pillangó. //bocs, tudom, nem mindenki rajong a pocsék szóviccekért, péntek van, nézd el nekem XD //
Borcsa imádott kreatívkodni, minden egyes kis füzetét telefirkálta már kiskorában is. Néha a többi családtag dolgain is megpróbált alakítani, hogy „jobbá” varázsolja, azonban itt sem rajongott mindenki, a nővérein és anyukáján kívül – hacsak nem tettette az örvendezést.
 - Kösz, a gyengélkedőt utoljára terveztem meglátogatni – úgy tűnt, julcsabohóc – Jancsi még se lehet csajszi létére – vigyora letörölhetetlenné vált, ahogy a másikat hallgatta.
 - Azonnal – kacsintott, aztán komolyra fogta a figurát, s az eddig felvitt árnyalatokhoz leginkább passzoló, fehér tónust vitte fel, némi árnyékolás kíséretében az alany arcára.
- Kész is.
Pompás. Most már tuti, hogy Picasso, Michelangelo, és a többi mugli, illetve varázsló-művész híresség elbújhatott a háta mögött – khm, mintha egy hangyányit még sok is lenne abból az önbizalomból…
A vállveregetéshez nem nagyon volt hozzászokva, ez új élmény volt, de hát fiúk, ez náluk valami rituális haveri szokás lehetett. Őszintén, Borcsa eddig nem sok fiúismerősükkel találkozott, a rokonságból se nagyon, az apján, nagybácsikon meg egyéb naaagyon szűken közeli tagokon kívül.
Pillanatra el is szontyolodott, mert eszébe jutott a két, Franciaországban tanuló nővére, Adél és Tímea. Na, jó, az öcsi is hiányzott neki, a maga módján.
Rellon. Aha… számára ez a ház, meg vérkérdés annyira nem volt lényeges, úgyhogy ezt szerette volna minél előbb ejteni.
 - Navine, bár lehet, hogy a beosztásnál kicsit mellélőttek. Lassabbak, még a beharangozottnál is, de királyság ott lenni.

Lila Pillangó – avagy tudsz-e festeni a szél ezer színével?
Dorian

Borcsa megkedvelte Doriant, aki jelenleg Lila pillangóvá avanzsált. Ritka, hogy valaki ennyire elfogadja a kis kéretlen ajándékot, hisz szó nélkül mázolta ki gyakorlatilag, meg sem kérdezte a másikat, akarja e, és tetszett neki a végeredmény.
Pedig a rellonosok nem álltak olyan jó lelkek hírében, kábé annyira, mint az angoloknál a Mardekár, bár ehhez még nem volt Borcsának viszonyítási alapja. Főleg, hogy nyelvtudás hiányában ő a büdös életben soha nem fog valószínűleg külföldre jutni, hacsak nem használ fordítóbűbájt, különben gázban lenne, nem is kicsiben.
- Ééén messzire kerülök mindenféle orvosi izébizét, blöee – rázkódott meg hirtelen a gondolattól, és így elég vicces látványt nyújtott, mivel néminemű festék rá is került. Így már szo-szo egálban volt az áldozattal.
 - Nem én. Elgázoltam egy háztársad. Valami K-betűs neve volt. Ketlin, vagy valami hasonló. Rózsaszín a haja – próbált visszaemlékezni a névre. Óóó, és ha már nyelvtudás, akkor meg kell említeni, hogy a névmemóriája sem mindig tökéletes a szöszke művészkének.
Általában nem szokott vele gond lenni különösebben, de az idegen nevek megjegyzésével, illetve kiejtésével eléggé küszködött. Nem az ő terepe.
- Aha. Hát, fogjuk rá, egész jók.
 - Ó, ugye te jól tudsz külföldi nyelveken beszélni? Pocsék vagyok benne, és zavar ez a nemzetközi közeg – ha már hírességet emlegetett a fiú, nem árt, ha nem bőg le rögtön, hogy hülye a nyelvtanuláshoz.
Pár alapmondatot persze, nehezen, de elgagyog, viszont ennél többet valamiért nem hajlandó bevenni az agya.