Nem igazán volt szerencsém ma, mivel éppen most vesztettem el egy fogadást, amit az egyik diáktársammal kötöttem. Abban fogadtunk, hogy Emma tanárnő milyen frizurát fog viselni a mai LLG órán, én arra tippeltem, hogy lófarokba fogja a haját, a diáktársam pedig arra, hogy kiengedve hagyja, és pechemre ő nyert. Ha én nyertem volna, akkor egy hétig ő írta volna meg a házijaimat, ami iszonyat nagy segítség lett volna részéről. Sajnos azonban ez nem így történt, úgyhogy buktam a dolgot és megnyertem magamnak azt, hogy valakitől el kell csennem valamit úgy, hogy közbe ne vegye észre. Nem igazán mertem ilyen merész dolgokat megtenni, de most muszáj volt, hiszen én maradtam alul a fogadásban. Nem igazán értettem, hogy ez miért volt hasznára a diáktársamnak, hiszen ha lebukok, akkor talán velem együtt bukna ő is. Valamiért élvezte, hogy most szívathat és esze ágában sem volt megváltoztatni a véleményét ez ügyben, ragaszkodott hozzá, hogy megtegyem, amit kért tőlem, akkor is, ha az egyáltalán nem volt az ínyemre. Nem volt mit tenni, cselekednem kellett... úgy gondoltam, hogy az udvaron sok ember megfordul, kiválasztok majd egy célpontot magamnak és megpróbálom elcsenni tőle, ami a közelében van. Persze a diáktársam messziről figyelt, mert biztos akart lenni benne, hogy valóban megteszem azt, amit kért tőlem. Örültem volna, ha nem figyel rám ennyire, mert akkor valószínűleg talán megúszhattam volna a dolgot azzal, hogy elviszek neki valamit a szobámból és odaadom azzal a szöveggel, hogy ezt tulajdonítottam el. Persze jogos volt tőle, hogy végignézze az akciómat, mivel csakis így kísérheti nyomon a történéseket és azt, hogy nem futamodok meg a megpróbáltatás elől. Megálltam a szökőkút közelében és várakozó álláspontba helyeztem magam, kerestem azt a személyt, akitől a lehető leggyorsabban és legkönnyebben elhozhatok valamit észrevétlenül, de egyelőre nem találtam senkit, aki alkalmas lett volna erre a szerepre.

Azon gondolkodtam, hogy talán máskorra halasztom az akciómat, mert egyetlen olyan diák sem volt, aki könnyű célpontnak ígérkezett volna, mindenki vagy a táskájában tartotta a cuccait, vagy szorosan a kezében fogta, de akadtak olyanok is, akiknél nem volt semmi. Már majdnem megindultam a szobám felé, de hirtelen arra kaptam fel a fejemet, hogy egy barna hajú lány tart a szökőkúthoz és leül a szélére. Nem tudtam innen kihámozni, hogy melyik házba járhatott, de reméltem, hogy nem egy Rellonossal lesz dolgom, mert róluk idáig elég meredek sztorikat hallottam másoktól. A lány idősebbnek nézett ki nálam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy véghez vigyem a tervemet, mivel tökéletes célpontnak tűnt, amiért lefoglalta magával. Egy papírfecnit vagy levelet kezdett el olvasgatni, a közelében pedig ott hevert néhány könyv a tetejükön egy csillogó bigyóval. Már előre elszégyelltem magamat, amiért néhány percen belül enyveskezűvé fogok válni, de azzal nyugtatgattam magamat, hogy tulajdonképpen ez mégsem az én hibám, mert csupán egy fogadás miatt történik az egész. Elviszem a megszerzett "zsákmányt" a diáktársamnak, nem is kell messzire mennem, mivel távolabbról figyelemmel kíséri az eseményeket, aztán majd visszacsenem a gazdájához, azt mondjuk még nem tudom, hogy hogyan. Talán meghirdetem a diákok hirdetőjébe, hogy keresi a gazdáját ez a bigyula, aztán biztos megismeri majd, és jelentkezik érte. Sőt, még hálás is lesz, hogy visszakaphatja az eltulajdonított dolgát. Miközben ezen az egészen agyaltam úgy döntöttem, hogy óvatosan megközelítem az áldozatomat és egy körültekintő és egyben gyors mozdulattal elveszem a könyvek tetejéről azt az izét. Minden bátorságomat összeszedve megindultam a lány felé, nagyon izgultam, hogy ne vegyen észre, hátulról közelítettem meg, szerencsémre teljesen belemélyedt az olvasnivalójába. Már nagyon közel volt a csillogó tárgyhoz, miközben egyre jobban dobogott a szívem, úgy, hogy majd kiesett a helyéről, de nem akartam megtorpanni a cél előtt, úgyhogy felé nyúltam és gyorsan megmarkoltam, de szerencsétlenségemre a könyvek is vele együtt borultak. Nem lehetett nem észrevenni a balul elsült akciómat, úgyhogy most annak örültem volna a legszívesebben, ha elsüllyedek a földdel együtt. Nem tudtam, hogy észrevette-e már a lány, hogy eltűnt az ékköve, talán volt még rá remény, hogy azt mondjam, hogy a könyvekkel együtt leeset és elgurult valahova, mert én csak nekiütköztem a műveinek. Nem voltam tisztában vele, hogy kamuzzak vagy az igazat mondjam-e, de elfutni se volt már lelki erőm, talán a helyzet majd adja, hogy mi történjen.

Szörnyen restelltem a történteket, persze csak velem fordulhatott elő, hogy ilyen balul sült el az egész és rögtön rajta is kaptak "akció" közben. Szerencsére a másik egész nyugodt maradt, pedig azt hittem, hogy az lesz az első dolga, hogy megtépjen vagy lepofozzon, de végül nem így történt.
- Tessék. - nyújtottam felé, egyelőre már szó nem jött ki a torkomon, tulajdonképpen köpni-nyelni nem tudtam a kialakult kellemetlen helyzet miatt.
Tudtam, hogy a társam látta messzebbről, hogy mi történt, persze nem tolta volna ide a képét, hogy kimagyarázzon a helyzetből, bár lehet, hogy az ő helyébe én is így tettem volna. Elég, ha én bajba keveredek, nem kell másnak is, ebben végül is igaza volt. Már bántam az egész hülye fogadást, de nem volt mit tenni, mert megtörtént a baj. Reméltem, hogy nem kerülök ki ebből a helyzetből teljesen vesztesen és a lányba szorult némi empátia. Igaz, nem tudhatta, hogy egy fogadás miatt történt az egész, joggal gondolhatta, hogy egy kleptomániással van dolga, pedig én aztán nem szenvedtem semmi ilyen betegségben.
- Bocsánat, nem akartam. - motyogtam a lány felé, miközben a földet bámultam és arra gondoltam, hogy milyen ostobaság szaladt ki a számon, mivel pont az ellenkezőjét tettem annak, amit mondtam. Szép óvatosan feltápászkodtam a földről és lassú mozdulatokkal elkezdtem összeszedni a lány könyveit, miután átadtam neki a "zsákmányt", hogy legalább azt jóvá tegyem és ne neki kelljen összegyűjtögetnie. Reméltem, hogy nem lesz nagyon pipa, amiért ezt tettem, bár igazából én is az lettem volna, szóval nem is tudom, hogy mit várhattam volna ettől a kínos helyzettől.

Megírtam a leckéimet és úgy gondoltam, hogy mivel nagyon szép idő van odakinn, érdemes lenne sétálnom egy kicsit. Egyébként sem voltam az a típus, aki jól érzi magát odabenn, úgyhogy örültem, hogy kicsit kiszabadulhattam a természetbe. Nagyon élvezetem azt, hogy végre nem voltam csupa gonosz emberrel körülvéve, mint anno a intézményben, szóval egyáltalán nem hiányoztak a rossz akaró emberek. Rózsaszín színű egész alakos ruhát vettem fel egy fehér szandállal, szőke hajamat pedig kiengedve hagytam, így indultam neki az udvarnak. Szép, napsütéses idő volt, pont kellemes volt egy kis séta erejéig, de sajnos nem igazán élvezhettem ki felhőtlen örömmel ezt a lehetőséget. Néhány diáknak a fülébe jutott, hogy nevelőintézetben nőttem fel muglik között és rögtön odajöttek körbeállni, hogy csúfolódhassanak rajtam. Nagyon rosszul esett a pimaszkodásuk, hiszen nem hagytak békén és folyton becsmérlő szavakkal vádoltak, pedig próbáltam mozgásban maradni, de sajnos ez sikertelennek bizonyult. Legszívesebben hazarohantam volna, de volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy ne hagyjam itt az egész iskolát, mert valamennyire már hozzászoktam ezekhez a dolgokhoz. Az egyik vöröshajú lány különösképp élvezte, hogy illetlen szavakat vághat hozzám. Próbáltam kilépni és minél messzebb kerülni tőlük, de ők ugyanolyan gyorsasággal jöttek, hogy folytathassák a gúnyolódást. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy gyorsan a szobámba futok és bezárom magam mögött az ajtót, de nem akartam előttük gyengének mutatkozni, úgyhogy folytattam az utamat azzal, hogy látszólag mit sem törődve velük tovább folytattam az utamat, persze azért nem volt könnyű elviselni azokat a trágárságokat, amiket közben hozzám intéztek.

Úgy tűnt, hogy a lánycsapat igencsak kitartó, mert csupán néhányan döntöttek úgy, hogy megunva a banánt visszamennek a körletükbe vagy a dolgukra, de sajnos a "sereg" nagy része velem tartott, hogy tovább piszkálhasson. Legszívesebben elvarázsoltam volna őket a pokolba, de pont nem volt nálam a pálcám és egyébként sem akartam rajtuk használni, mert bár a varázslás egész jól ment már, azért nem bíztam magamban, és nem akartam olyat csinálni, ami maradandó károsodást okozhatna számukra, akármilyen rossz indulatúak is voltak. Örültem, amikor eljöttem az intézetből, mert ott is tele volt a hely ugyanilyen gúnyolódó emberekkel, csak akkor nem pont a származásomon lovagoltak, hanem más volt a téma. Igazából ezek az emberek mindig találtak maguknak áldozatokat, akiket kispécizhettek maguknak és mindig volt rá valami okuk, hogy másokon kiélhessék frusztrált életük kudarcait. Szerencséjére nem kellet sokáig elviselnem a becsmérlő szavakat, mert hirtelen egy morgó hang ütötte meg a fülemet, aztán pedig sikítás, majd egy fiú hangja törte meg a csendet, aki elég határozott hangnemben küldte el a nem éppen kedves lányokat melegebb éghajlatra. Gyorsan feloszlott a tömeg én pedig ott maradtam egyedül, még fel sem eszméltem teljesen, olyan gyorsan történek egymás után a dolgok, hirtelen a lényre emeltem a tekintetemet, majd gyorsan hátrahőköltem tőle. Imádtam az állatokat, a pókokat és a békákat is beleértve, de ilyen teremtménnyel még sosem találkoztam élőben, úgyhogy jobbnak láttam ha egy helyben maradok és nem teszek semmilyen gyanús mozdulatot az irányába. Karomat összefonva a fiúra néztem, majd egy kis idő után végre sikerült megszólalnom:
- Öhm.... azt hiszem, hogy most már igen.
Újra a lényre néztem, a történteket átgondolva rájöttem, hogy a védelmemre kelt, de még mindig nem mertem egy lépést se tenni semerre, mert nem voltam tisztában vele, hogy pontosan milyen teremtménnyel van dolgom, bár gyanítottam, hogy a srác nem tarthat az iskolában nagyon veszélyes kategóriájú állatot, legalábbis ezt megtanultam a rövid ittlétem alatt, de így is inkább megvártam, hogy mit fog reagálni az állat. Gondolataimból felocsúdva újra a fiúra néztem és rájöttem, hogy milyen bunkónak tűnhetek, hogy meg sem köszöntem a "mentőakciót", bár nem szerettem más fejével gondolkodni, így találgatni sem akartam feleslegesen, hogy hogy jött le ez az egész a fiúnak.
- Köszönöm, hogy közbeléptél! - mondtam mosolyogva, miközben próbáltam összeszedni magamat, közben azon tanakodtam magamban, hogy megkérdezem a sráctól, hogy milyen állat ez, de lehet, hogy túl hülyén hangzott volna, úgyhogy egyelőre jobbnak láttam csendben maradni, hátha választ kapok tőle erre a kérdésre.

A furcsa lény a fiú lába mellett ücsörgött már, onnan méregetett időnként, amit egyáltalán nem bántam, mert ezek szerint kíváncsi volt rám. Idővel a megmentőm is bemutatkozott, ezért én is így tettem:
- Alíznak hívnak és Navinés vagyok. Én sem értem, hogy miért jó ez nekik, de már igazán hozzászokhattam volna ehhez. Azért itt legalább kevesebb a rosszakaró. - haraptam el a számat, mert közben belegondoltam, hogy úgyse teljesen érti a srác, hogy mit mondok neki, ugyanis nem járt abban az intézményben, ahol nevelkedtem, igaz jobban járt mindenképp. Ki akarna egy árvaházban élni? Minden nap reménykedett az ember, hogy egy nap rendes, szerető családja lehet, de úgy tűnt, hogy nekem sose jön el ez az idő. Aztán szerencsére jött Timi és minden megváltozott. Gondolataim végén elmosolyodtam, hiszen mindig szeretettel gondoltam a nevelőanyámra, akit tulajdonképpen igazi anyának tekintettem, de mindig a keresztnevén neveztem. Sose felejtem el azt a napot, amikor megjelent a varázserőm és akaratlanul is jól ráijesztettem a rossz indulatú, csúfolódó lányseregre. Megint azon vettem észre magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, ez pedig rettentő nagy udvariatlanság volt Ádámmal szemben, úgyhogy próbáltam inkább a valóságban maradni.
- Milyen lényed van?  - tettem fel azt a kérdést, amit a fiútól valószínűleg már rengetegen megkérdeztek és biztos voltam benne, hogy gépiesen fog rá felelni, hiszen valószínűleg számtalanszor megválaszolta már ezt a kérdést. Életem során sokkal több muglivilágbeli állattal találkoztam mint varázslénnyel, de ez egyáltalán nem zavart, mert tudtam, hogy idővel még több teremtményt ismerhetek majd meg élőben is, plusz hasznos ismereteket sajátíthatok el róluk, éppen ezért lettem LLG tanársegéd.
Óvatosan közelítettem Noah felé, majd egy karnyújtásnyira megálltam tőle és leguggoltam vele szemben, aztán vártam, hogy vajon odajön-e hozzám vagy támadásnak veszi a közelségemet, bár reméltem, hogy barátságos lesz velem.

- Nagyjából megedződtem már az idők során, de sajnos úgy látszik, hogy sosem úszom meg a rossz megjegyzéseket. Szerintem mindenki megkapja az életben ami jár neki, csak más formában. - mosolyodtam el, miután kinyilatkoztattam gondolataimat a fiú felé, arra pedig nem szerettem volna megjegyzést tenni, hogy elárulta a siketségét, mert nem lett volna túl udvarias vele szemben, így is nagy őszinteségre vallt, hogy egyáltalán elárulta. Viszont ezek szerint őt is csúfolták, mivel már tapasztalt volt a témában, amit nem félt megosztani velem.
- Szóval te is átélted már ezt... igazán sajnálom - válaszoltam a fiúnak lesütött szemekkel, hiszen senki sem szolgált rá erre, csupán néhány vadóc diák áldozatai voltunk, akik nem tudták más formában kitölteni a mérgüket, vagy ettől csupán menőbbnek képzelték magukat. Pedig mekkora tévedésben éltek...
- Ó, sárkánytigris? - kérdeztem nagy mosollyal az arcomon, hiszen még sosem hallottam erről a teremtményről, sőt, ha jobban belegondolok, még erről a dimágus dologról sem hallottam.
- Pontosan mit jelent a dimágusság? - kérdeztem kissé elpirulva, mert nagyon érdekelt ez a téma, de kicsit szégyelltem, hogy ennyire tudatlan vagyok, legalábbis ami a mágusvilágot illeti.
Ádám pozitív megerősítésére tovább közelítettem a lény felé, aki meglepően barátságosan fogadta a közeledésemet. Ezután a fiú kijelentette, hogy szerinte kedvel engem, erre újra elmosolyodtam, majd megint a teremtményre összpontosítottam. Lassan közelített felém, óvatos léptekkel, majd a tenyerembe fúrta a fejét, ami igazán nagy élmény volt, mert még sosem simogattam ehhez hasonló lényt. Nagyon puha szőrzettel rendelkezett, szinte élvezet volt végigsimítani rajta, és úgy éreztem, hogy teljes mértékben megbízhatok benne, hiszen barátságos szándékkal közeledett felém.

- Merem remélni, már csak azért is, mert megérdemlik - fejtettem ki röviden a véleményemet Ádámnak, mert ugyan én senkinek sem kívántam rosszat, de reméltem, hogy azért megkapják majd, ami jár nekik.
- Értem, hát az nem lehetett túl kellemes. De milyen szerencséd volt azzal a hölggyel, aki visszaadta a hallásodat! Ez óriási élmény lehetett! - lelkendeztem mosolyogva, hiszen hatalmas ajándék, ha valaki visszaadja azt, ami nélkül szenvedés, illetve nehézséget jelent élni. Én annak örültem volna, hogyha nagyobb önbizalmat kapok a támadóimmal szemben, de azért az évek alatt már egész jól megtanultam kezelni ezeket a kínos helyzeteket.
Noah-nak tetszett a simogatás, úgy tűnt, hogy rövid időn belül sikerült összebarátkoznom vele. Igazából nem jelentett gondot, hogy megkedveljenek az állatok, mert érezték rajtam, hogy mindig pozitívan álltam hozzájuk, egy szóval igazi állatbarát voltam. A mugli világban is mindig megetettem a kóbor állatkákat, ha lehetőségem adódott rá, és mindig megsimogattam azokat, amelyek barátsággal közeledtek felém.
- Igen, erről hallottam. Hú, ez nagyon izgalmasan hangzik! - néztem érdeklődve a fiúra, amikor azt ecsetelte, hogy ő egyszerre két elemmel is bír, amelyek a tűz és a levegő voltak.
- A tűz veszélyesen hangzik, bár unalmas lenne az élet nélküle - utaltam a veszélyességre, majd megtekintettem ahogyan Ádám bemutatta tüzes és légies tudományát.
- Ez nagyon klassz! Meg lehet ezt tanulni, vagy születni kell erre? - érdeklődtem a sráctól, mert a részletekről már nem volt információm, közben abbahagytam a lény vakargatását és felálltam.
Elővettem egy öngyújtót, amit még a réten találtam a múltkori sétám során, aztán zsebre tettem, mert még működött. Nem mintha dohányozni akarnék, de úgy voltam vele, hogy jó lesz majd valamire.
- Én csak ezt tudom - elővettem az öngyújtót és fellobbant a láng, majd két ujjamat benyálaztam és a tűzbe tettem fél pillanatra, aztán zsebre vágtam az említett eszközt. Ezt a trükköt az egyik idősebb lány mutatta, aki szintén az intézetben nevelkedett, de sajnos nem töltött ott sok időt, mert viszonylag gyorsan örökbe fogadták, csupán azért sajnáltam, mert velem rendes volt. Persze annak örültem, hogy végre jobb helyre került, bár szívesen mentem volna vele akkoriban, de erre nem volt lehetőség.
- Jól hangzik! Én még nem tudom, hogy mi leszek, mert számomra még elég új minden, de majd biztosan kialakul - válaszoltam Ádámnak, miközben arra gondoltam, hogy ez a foglalkozás tökéletesen illik hozzá.

Damien Wright

Úgy éreztem, hogy kell egy kis levegőzés, mert már nagyon untam magam a szobámban. Jelenleg semmi dolgom sem volt, megírtam az összes leckémet, úgyhogy eldöntöttem, hogy szétnézek egy kicsit kinn. Felvettem egy hosszú ujjú felsőt, fekete nadrágot és cipőt hozzá, valamint a bőrdzsekimet. Hajamat megfésültem és kiengedve hagytam, így indultam neki az utamnak. Amint kiértem rögtön jobban éreztem magam, hiszen egyébként is jobban szerettem a természetben lenni, mint benn a négy fal között. A Fénylő lelkek udvarában kötöttem ki, a hűvösebb időjárásnak köszönhetően alig volt ott diák, inkább mindenki behúzódott a meleg szobájába. Tettem egy kört, majd leültem a szökőkút peremére és elméláztam egy kicsit. Eszembe jutott az esti álmom, amiben egy olyan diákot láttam, akivel még sosem találkoztam. Érdekes módon minden részletre pontosan emlékeztem. Az álmom főhőse nemrég érkezett az iskolába és azon volt, hogy minél hamarabb beilleszkedjen. Egy újabb pillanatkép formájában láttam, hogy ez sikerülni fog neki, sok barátja lesz az intézményben. Furcsa volt, hogy megint egy ilyen érdekes dolgot álmodtam meg, egyszerűen még nem szoktam hozzá ehhez. Megrémisztett a gondoltat, hogy néhány álmom valóban beteljesült, éppen emiatt jelentkeztem a jóslástan belső körébe, mással pedig nem osztottam meg ezt a képességet vagy átkot, mert valószínűleg szimplán hülyének néztek volna. Miután visszagondoltam erre visszatértem a valóságba, azon voltam, hogy kikapcsolódjak egy kicsit, amíg kinn vagyok a friss levegőn. Egyelőre egyáltalán nem kívánkoztam be. Arra gondoltam, hogy meghitt karácsonyozásunk lesz majd Timivel és végre nem az intézet zord falai között fogom ünnepelni a szeretet ünnepét.

Damien Wright

Reméltem, hogy jóslástanból el tudom majd érni egy komolyabb szintet is, de sajnos semmi sem volt erre garancia, bár lényegében az álmaim bizonyították sok esetben a jövőt, úgyhogy erre támaszkodhattam. Élveztem, hogy végre volt egy kis nyugodt pillanatom, bár kissé hiányoltam a társaságot. Amióta megérkeztem, azóta nem igazán volt alkalmam bárkivel is mélyebben beszélgetni, de tudtam, hogy majd eljön az én időm is és bizonyára meg fogok ismerkedni olyanokkal, akik méltóak az őszinteségemre. Örültem, hogy sok mindent elértem az iskolában, hiszen idő közben prefektussá váltam, ami nagy felelősséggel járt, de megfogadtam, hogy a legjobb tudásom szerint fogok teljesíteni. Jól éreztem magam a házamban, amelybe anno beosztottak, nem bántam meg, hogy ide kerültem, hiszen a legtöbb diák kedves volt velem, a vezetőség pedig igazán korrekt volt. Egész jól beilleszkedtem ide, de még mindig nagyon hiányzott Timi. Persze annak örültem, hogy soha többé nem kell hallanom az intézményről, mert egyáltalán nem hiányzott, Timi nagyon jót tett velem, hogy elhozott onnan, igazi megmentő volt, mert már nem láttam sok reményt arra, hogy valaha is elkerülök onnan és akkor jött Timi. Sok mindent tanultam tőle, úgyhogy neki köszönhettem azt is, hogy olyan ember lettem most, aki vagyok, ezért nagyon hálás voltam neki.

Damien Wright

Nagyon el voltam gondolkodva, ennek ellenére meghallottam, hogy hirtelen valaki megszólít, majd feléje fordultam. Nagy meglepetésemre azzal a fiúval találtam szemben magam, aki az álmomban szerepelt. A meglepődöttség hirtelen kiütközött az arcomra, de gyorsan megembereltem magam és kedvesen rámosolyogtam.
- Szia! Nem zavarsz, ami azt illeti úgyis csak unatkoztam itt - válaszoltam neki barátságosan és nagyon reméltem, hogy nem vágta le a meglepettségemet, bár lélekben felkészültem arra, hogy mivel magyarázom ki, hogyha rákérdezne. Nem szerettem füllenteni másoknak, de nyilvánvaló volt, hogy őrültnek nézne, ha azt mondanám neki, hogy vele álmodtam és hogy a későbbiekben sok barátra tesz majd szert az iskolában. Még én magam is megrökönyödnék, ha valaki ezzel jönne elő első alkalommal.
- Széplaki Alíz vagyok! - mutatkoztam be a srácnak, aki nagyon szimpatikusnak tűnt első látásra, de azt nem tudtam megmondani, hogy miért. Reméltem, hogy itt marad, mert igazából valóban nem volt mit csinálnom és nem szerettem volna még jobban elmélyedni a nem túl derűs gondolataimba, szóval jól jött volna egy kis társaság.