#visszatérés #edzés

A főnök arra utasított, hogy a tegnapi bénázásom után essek neki a külön edzéseknek, mert nem fog megtartani a csapat, ha képtelen vagyok a cikeszre koncentrálni az esküvő helyett. Túl sok a zavar, túlságosan kuszák a szálak, de rendet teszek, csak érjek vissza és pakoljak ki rendesen.
Érkezésemkor csak bevitettem a holmimat a szobámba és felöltöttem a melegebb, téli edzőszerelést. Zöld pulcsiban feszítve, hajamat összekötve futottam le a kviddicspályára, de ennek már vagy két órája. Még világos volt és nagy szerencsémre az eső is elkerült amikor kiszabadultam a pályára.
Saját seprűn gyakorlok, mert az iskolai raktár roncsokkal van tele. A legújabb versenyseprűt születésnapomra kaptam szüleimtől ajándékba, mintegy előrejelzést, hogy valami készülőben van. Ők akkor már tudták, hogy a Kenmare Kestrels ificsapatába be fognak venni. Na de az a versenyseprű ténylegesen a versenyekre van, féltve őrzött kincs és nincs is nálam, gyakorlásra tökéletes egy kicsit régebbi is.
Amikor elkezdtem az edzést, még nem voltam egyedül, pár felsőbb éves rellonos gyakorolt a pálya másik végében. Az idő viszont eltelt és a cikesz hajkurászása lefoglalt annyira, hogy ne vegyem észre az egyedüllétet.
Kissé lejjebb, szinte egy helyben állok meg, orrom előtt a szárnyassal. Nyúlok érte, szinte a tenyerembe repül magától amikor lentről ismerős hangot hallok. Gyomrom összerándul, ujjaim gyorsan csukódnak össze a labda körül, nehogy elveszítsem így az utolsó pillanatban.
Fellélegezve nézek le Bencére és elmosolyodok. Ő még nem tudja, hogy mi a helyzet, de talán ideje közölni vele, hogy mi történt ebben az egy hónapban. Ezidáig nem akartam elmondani, mert felesleges lett volna a papírok aláírásáig, amin hétvégén túl is estünk.
- Mit csinálsz itt? - kiáltok vissza, és mivel megvan a cikesz és ki is zökkentett, leszállok elé. Markoló jobbommal átkarolom a nyakát és puszit nyomok arcára. Hiányzott, és nem köszöntem be neki...

Mosolyt csal az arcomra a válasza, hisz csak annyit tudott, hogy ma érkezek. Úgy terveztem, hogy majd edzés és némi pakolászás után nála töltöm az estét, ahogy azt akkor is tettük mikor csak hétvégére látogattam haza. Most már jóval több időnk lesz együtt.
- Megtaláltál - és jár hozzá a puszi, meg az ölelés. Vele ellentétben én szeretem az ilyesfajta kinyilvánítását a szeretetnek.
- Jó itthon. Hosszú volt ez a hónap - a felét se mondom el a negyedének azzal a szusszanással, amit ehhez kötök. A sok tanulás és gyakorlás elég volt az RBF-hez, de lehetett volna jobb is az átlagom. Na nem mintha ettől függne bármi is, mindenki tudja, hogy még így is szépen teljesítettem, igyekezve kihozni magamból a maximumot.
- Hiányoztál. Ó és hoztam csokit - vonom fel a szemöldököm röviden. Talán érti ebből is, hogy megvan az esti programunk, nem kell külön kifejteni.
Elengedve Bencét jól láthatóvá válik az ujjaim alatt lapuló apró golyó és a kilógó szárnyai. Menekülne, de mára épp elég volt a hajkurászásból.
Kérdésére lesütöm a szemem, seprűm végeit figyelem és halványan mosolygok. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan szóba fogjuk hozni a csapat dolgot.
- Kis hal ez a csapat nekem - mondom végül amolyan felvezetésképpen. - Az a helyzet, hogy bevettek az írek ifi csapatába. Bogolyfalván lakik a nagycsapat fogója, elég híresek.
Kíváncsian, és kissé félve mondom el mindezt így tömörítve. Szemöldököm is megemelkedik közben ahogy Bencét nézem.
- Szóval most meg kell tanulnom hoppanálni és még két hónapig ilyen hol volt hol nem volt módban leszek. De legalább itt, és majd utazgatok.

Tudtam, hogy az édességgel nem fogok mellélőni és örülni fog a csokibékáknak, meg a többi, táskányi csokinak és cukornak. Ha nem vigyázunk, hamarosan cukormérgezést kapunk, tekintve, hogy ha van, akkor azt milyen tempóban pusztítjuk el az utolsó morzsáig. Mint Valentin napon. Az volt csak a szép este, nem is kívánok jobbat annál. Kihasználtuk az indulás előtti napot és csak fetrengtünk a csokitengerben.
- Nem is engem vártál - jegyzem meg viccelődve mielőtt még elkezdene komolyabbra fordulni a beszélgetés. Tudtam, hogy el kell majd mondanom a hírt, megmagyarázni, miért nem leszek megint egy jó ideig annyit itthon, mint szeretnék, de nem készültem fel rá. Csak azt mondom, ami hirtelen eszembe jut.
- Majd megismered őket - vonom meg a vállam. Szüleim helyett is beletörődtem abba, hogy Bence más környezetben nőtt fel és kevésbé egyértelmű számára sok olyan dolog, ami egy aranyvérűnek az.
- Ez nem azt jelenti, hogy el fogok tűnni. Heti három edzés van és estére itt leszek - miközben ezt kimondom, megindulok a pálya széle felé ahol a labdákat rejtő láda várja már vissza a szárnyast. Gondosan visszazárom a helyére mielőtt elreppenne és a láda zárját is visszakattintom a helyére.
- Eljössz majd néha te is? Hop-hálózaton, idővel hoppanálva egyszerű lesz - kiegyenesedek lassan és kíváncsian figyelem a reakcióját. Én szeretném, ha velem jönne amikor lehet és legalább közel tudhatom magamhoz.

Fejemet rázom meg válaszul. Remélem bírni fogom a terhelést. Végül is ha egész nap az iskola falai között kellene maradnom, nem mennék semmire, így meg, ki tudja, talán egy idő után az ifi csapatból a nagycsapatba kerülök át. Ez a cél. Jelenleg semmi más nem lebeg a szemeim előtt, mint hogy beteljesítsem gyermekkori álmom és valódi kviddicsjátékossá váljak.
- Te. Hát, ha nem szeretném, vajon kérdezném? - mutatóujjammal a mellkasába bökök és elmosolyodok.
Ha már az egyik fele teljesül az elképzeléseimnek, miszerint kviddicsezhetek, mellette pedig még Bencével is osztozhatok az élményen, az egyszerűen tökéletes.
- Menjünk be, esni fog - nézek fel egy pillanatra az égre. Nem csak, hogy esteledik, de sötét felhők gyülekeznek felettünk. Érdemes azelőtt beérni a kastélyba, hogy eláznánk teljesen.
Vállammal induláskor még egy kicsit meglököm Bencét, és minden cuccomat a kezemben cipelve sétálok mellette. Várnak a csokik.

#reggeli edzés

Kora reggel van, még a Nap is csak ébredezik az égen. A kastélyban is csak azok vannak ébren, akik kimaradtak éjszakára, vagy nagyon éhesek és besurrannak a konyhába valami harapnivalóért.
A birtok teljesen kihalt, közel s távol egy lelket se látni. Nyújtok mielőtt lassan lekocognék a kviddicspályához, a hideg levegő csípi az orrom. Vastag Kenmare Kestrels pulcsimban edzek, így legalább nem fogok megfázni.
Mire leérek a pályára, már nem is érzem a hideget. Látszik a leheletem a levegőben, ami számomra még mindig hihetetlen. A tél egyik napról a másikra váltotta a nyarat, és bár hó nincs, a levegő olyan hideg, hogy nem csodálkoznék, ha az orromra esne egy hópihe.
Seprűmet kezdővonalként a pálya szélére rakom, és itt folytatom a futást. Egy kör, aztán öt négyütemű fekvőtámasz, és ezt így még három körön át. Zihálva lassítok az utolsó körnél, és térek vissza seprűmhöz, melyet ahelyett, hogy most repülésre használnék, talpam alá helyezem és így emelkedek vele fel, a földtől mindössze egy méterre.
A csapat edzője legutóbb ezt a trükköt hozta, hogy fejlesszük az egyensúlyérzékünket. Még a szememet is behunyom, légzésemet lassítom, ezzel pedig kisebb kilengésekkel megtalálom a középpontot.

#majdnemmeghaltam #mészafenébe

Mondhatni, minden a legnagyobb rendben az utóbbi...egy hétben. Kolos segít abban, hogy a gyógyszeres incidens ne forduljon elő, én pedig érzem, és kezdem elfogadni, hogy nélkülük sokkal energikusabb vagyok. Jól megy az edzés, és ez a legfontosabb.
A seprűn felemelkedve egyre csak azt érzem, hogy simán megy, aminek mennie kell, nem okozok csalódást senkinek - főleg magamnak nem. Egyenletesen lélegzek, magamban számolom a másodperceket, hisz fontos tudni, mennyit fejlődök.
Nagyjából másfél perc elteltével úgy zökkentenek ki a tevékenységből, hogy a szívem egy nagy ugrással ki akar törni a mellkasomból, lábaim földet érnek, hisz az egyensúlyomat is elvesztem. A seprű a földre zuhan, én pedig néhány lépésnyire tőle fogom a mellkasom.
- Elment az eszed? - kiabálok vissza neki, és gondolkodás nélkül iramodok meg felé. Mindkét kezemmel a vállainak támadok, meglököm, és újra. Alapjáraton is van erőm, hát még mikor elönt a méreg.
- Majdnem szívinfarktus kaptam, te állat...

#vihetszazispotályba #testisértés

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kora reggeli edzésen lesz bárki más a pályán rajtam kívül. Erre tessék, pont egy olyan embernek kell megjelennie, akivel a kapcsolatunk nem épp felhőtlen.
Mintha nem lenne elég a megjelenése, sikerül úgy megijesztenie, hogy teljesen kizökkenek, szívem olyan hevesen kezd verni, mintha most futottam volna le újabb öt kört a kvidicspálya körül.
Látom a meglepetést a szemében, szerintem még vicsorgok is, úgy üvöltöm le a fejét. Mit várt? Hogy majd örömmel a nyakába borulok? Azt lesheti.
- Ne taperolj! - morgok rá amikor lefogja a kezeimet. Nem ficánkolok, tudom, hogy annál rosszabb, de még mindig elég dühös vagyok ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam szavait.
- Testi sértés... - duzzogva mozgatom meg a kacsóimat miután elenged. Persze nem fájt a szorítása, de ennyi túlzás szerintem belefér.
- Seprűn álltam. Csukott szemmel. Vak vagy, vagy mi, Herceg? - kérdezem értetlenkedve és felszalad a szemöldököm.

#nehazudj #megvertél

Szeretem eltúlozni a dolgokat ha úgy adódik, és ezzel egy kicsit még bosszanthatom is a másik személyt. Megérzem a fogását, de szorításnak nem mondható az, ahogy lefogja kezeimet a következő csapkodás és támadások ellen.
Érdeklődve nézek rá miután felvázolom, hogy nem tudom ő mit látott, de én bizony koncentráltam, és nem éppen őrá. Nem voltam olyan magaslatban, hogy onnan egy esés komolyabb sérüléssel járjon, de ki tudja...
Kissé eltereli a figyelmem az, ahogy a hajába túr, nyelve pedig ajkát érinti. Tekintetem a kettő között cikázik. Szerencsém, hogy a hűvös időben való edzés miatt kipirult az arcom, és nem látszik az, ahogy most ő váltja ki belőlem ezt.
Alig láthatóan megrázom a fejem, felsóhajtok.
- Gyakorolnom kell, ha a legjobb akarok lenni - vonom meg a vállam. - Mennyire ismered a kviddicset? Az egyik angol nagy csapat ifijében vagyok fogó - ha már kérdezte, én megválaszolom annyira, amennyire kell. Kétlem, hogy kíváncsi lenne a részletekre, látom is, hogy másfelé néz, szóval felsóhajtok és a seprűm felé hátrálok.
- Ne foglak figyelni. Becsukom a szemem.

#kíváncsivagy #tudomhogytetszem

Szemöldököm felemelkedik, meglepetten nézek a szemébe mikor megállít. Azt hittem, menni akarna már, erre...
- Honnan jöttél? - kérdezek vissza, mert nem igazán értem, hogy ha egyszer Bagolyköves és nem éppen elsős kinézetű, akkor hogyhogy nincs tisztában a kviddics jelentőségével, miért kell megerősítenem benne.
- A kviddics maga a sport. Nem mellesleg a legjobban fejlesztő sport is. Egyensúlyérzéket, koncentrációt, ügyességet fejleszt - hozok fel néhány példát. - Sosem próbáltad?
Míg beszélek neki, seprűmhöz érek, és ott megtorpanok. Az eszköz könnyedén felemelkedik, ujjaimmal lazán átkulcsolom és visszafelé teszek meg néhány lépést, Kristóf irányába. Így már körülbelül csak annyi a távolság kettőnk között, amennyi akkor volt, mikor lefogott néhány perce.
- Nem zavarsz - mosolyodok el. Nem tudok mit tenni ellene, de könnyedén éri el, hogy megnyugodjak, és ugyanígy azt is, hogy egy pillanat alatt dührohamot kapjak. Aztán még csak a neve se ugrik be elsőre. - Krisz... Kristóf, ugye? Felülhetsz mögém - vigyorodok el és magam elé húzom a "járművet".

#nemtagadoménsem #letapizhatszmegengedem

- Sár...Ba...Khmmm. Mugli vagy? - valamivel halkabban kérdezem, talán megszokásból. Nem kimondottan rajongok a muglikért, sőt, ami azt illeti, a mugli tárgyaktól való rettegésem még mindig nem múlt el.
- Furcsa, azt hittem, szereted ezt - vonom meg a vállam. Az első benyomásom az volt róla, hogy egy nagyképű aranyvérű, csakúgy, mint én. Most viszont, hogy már ezt is tudom róla, kezdem úgy érezni, az ismeretségünket rosszul indítottuk.
Idő közben a gyakorlóseprű is a helyére talál, azaz a kezembe, amit én szinte észre se veszek, Kristóf viszont annál inkább. Hogy őszinte legyek, jót mulatok a meglepettségein.
- Nem harap - mondom mellékesen amikor felállítom és kissé megtámaszkodok rajta. Így kettőnk között van, valamiféle válaszfalként funkcionál.
- Most az egyszer megengedem. Úgyis az a vágyad, látom én - vigyorodok el, majd előre rakom jobb lábam, és vállammal nekiütközök a karjának, amivel újra azt a hülye, zárkózott pózt veszi fel. - Gyerünk, Herceg - cukkolom kicsit és újra nekiütközök.

#mármegtetted #félsztőlem #nemdoblakle

Elcsodálkozok amikor kimondja, hogy igazság szerint nem tudja a származását. A mi családunkban eléggé meghatározó a vérminőség, szokatlan ez számomra. Inkább ezen a hajnali órán nem firtatom a dolgot, elvégre ha mugli is, nem tudok vele mit kezdeni.
- Első benyomás. Miért élsz itt, ha nem ez a te világod? - ezt viszont már értetlenkedve kérdezem. Én, mint a mugli világot eléggé elutasító boszorkány, biztos nem tudnék közöttük élni.
Beszélgetésünk egész jó irányt vesz ahogy tényleges információcserébe bocsátkozunk és nem csak egymás cukkolása körül forog minden. Szívesen mesélnék neki órákig a kviddicsről, mert hát az az életem fontosabbik része.
- Egyértelműen Te engem - vigyorgok fel rá miközben újból nekiütközök. Az a helyzet, hogy kezd szimpatikussá válni a maga zárkózottságával és nem mellesleg azokkal az izmokkal... Jesszusom azok az izmok! Oda is nézek karjaira mielőtt leállnék a lökdösődéssel.
- Félsz? Bebizonyítom, hogy a legjobb dolog a világon - mosolyogva fordítok neki hátat és bal kezemmel hátranyúlok a karjáért, amit ha enged, a derekamra húzok. Jobbommal a seprűt tartom, vállam felett kíváncsian pislogok hátra rá.
- Na?

#bénavagy #ténylegfélsz #akkorpá

Nem értem Kristóf morcosságát. Mintha rosszat szóltam volna, látom az arcán a komorságot és jobbnak találom meg se szólalni többet - legalábbis ebben a témában. Jobb, ha ez nem egy reggeli téma lesz.
Próbálok nyitni felé és még fel is ajánlom a repülést, ő mégis, mintha falat kezdeni húzni közöttünk, úgy reagál. Nem vagyok béna, tökéletesen tudom uralni a seprűt és téved ha azt hiszi, a földön biztonságosabb.
- Teljesen biztonságos - sóhajtok fel és ha már magától nem hajlandó, én magam teszek annak érdekében, hogy kipróbálja. Szerintem a repülés iránti szerelem mindennél erősebb.
- Héé - szorítok rá ujjaira amikor betalál az oldalamba. Csak egy kicsit érzem meg, elhúzom oldalra az egész felsőtestem.
Kíváncsian nézek hátra, szinte biztos vagyok benne, hogy felül mögém és néhány perc elteltével épségben landolunk ugyanitt, ő mégis hajthatatlan. Felszalad a szemöldököm, hagyom, hogy hátráljon és megrázom a fejem.
- Béna vagy - vetem oda a véleményem, majd felpattanok a seprűre, amivel csodás gyorsasággal a magasba repülök.
Ennyit a társalgásról.

//Köszönöm. //

Szécsi Dominik

Szécsi Dominik

Szécsi Dominik