A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452857#post452857][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.14. 20:12[/b][/url]

Napok óta nem láttam. Fogalmam sincs miért, de ez a tény bosszantott. De még ha csak bosszantott volna! Egyenesen zavart. Természetesen rögtön magamban kerestem a hibát, visszaidéztem az utolsó találkozásunk körülményeit és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy valami probléma lenne. Sőt, ami azt illeti egész normális vederben folyt az a megnevezhetetlen valamit. Így hát abszolút nem értettem, hogy miért tűnt el hirtelen. Napokig bíztam abban, hogy egyszer majd szokásához híven a legváratlanabb pillanatban megjelenik és félig lehajtva a fejét a sötét tincsei mögül pillant rám. Ám bármennyire is bíztam ebben, nem történt meg. Napokkal később már abban is biztos voltam, hogy levelet sem fogok kapni, sem semmiféle egyéb arra utaló jelet, hogy látni akar, vagy nem. A félelem és a hisztéria fokozatosan kerített hatalmába, ismeretlenek voltak számomra ezek az érzések, így kezelni is képtelen voltam. Az első napokban fel s alá sétálgattam a kastélyban, de mivel nem volt eredménye, hamar felhagytam vele. Helyette viszont sokkal borúsabb, nem törődöm és kapkodó lettem, annyira, hogy bájitaltanon nem úgy hozzáérni egy fiolához, hogy az ne törjön össze, vagy repedjen meg. Talán -bár ebben nem voltam biztos- a bizonytalanság volt az, ami a leginkább kikészített. Nem tudtam miért, hogyan. Ma reggelre viszont elhatároztam, hogy szembenézek vele és elejét veszem a dolognak. Ha nem akar rólam többet hallani, akkor inkább tudjam meg most, mintsem még hetekig évődjek azon, hogy miért nem keres. Féltem, valósággal rettegtem, de tudni akartam az okát. Végig azon járt az agyam, hogy az én hibám, miattam van minden, s bár nem tudom, mit tettem, de jóvá akartam tenni.
A nap utolsó sugaraival hagytam el a kastélyt és lassú léptekkel indultam le a faluba. Csak halvány sejtésem volt róla, hogy merre lakhat, ugyanis soha nem voltam nála. Hallgatólagos megállapodás született közöttünk arról, hogy nem megyek oda, bár fogalmam nem volt, miért. Ő sosem hívott én pedig soha nem erőltettem. Most viszont határozottan oda tartottam és ez a gondolat megrémisztett. Hosszú léptekkel hagytam magam mögött a falut és értem el az utolsó házig, megálltam előtte, és felnéztem. Biztosra vettem, hogy megérkeztem. Felesleges lett volna húzni a dolgot, vettem hát egy mély sóhajt és a bejárati ajtóhoz lépve kettőt koppantottam az ajtón.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452900#post452900][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.14. 21:06[/b][/url]

Hallottam a házból kiszűrődő, ismerős zajokat, bár nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg a játék hangja, vagy csak a képzeletem játszik velem? Hátrébb léptem, összehúztam magamon a kabátot és vártam. A percek teltek, de nekem eltökélt szándékom volt akár egész éjszaka is itt állni, bemenni azonban nem akartam. Ez az ő birodalma, az ő világa, ha nem akar beengedni, akkor nem fogok bemenni. Lesétáltam a verandáról és felnéztem, minden ablakba, de azok konokul sötétek maradtak. Mérgesen fújtam egyet, kezdtem a türelmemet veszíteni, már legalább fél órája ácsorogtam a hidegben, minden tagom halálra fagyott, szinte remegtem, a szívem a torkomba dobogott, a fülembe hallottam, ahogy a vér száguldozott az ereimben. Elfogott a méreg, mert tehetetlen voltam és ez kiborított. Soha, senki az égvilágon még Adam sem várakoztathat meg. Tudtam, hogy gorombaság rátörni és talán nem is szeretném látni azt ami odabent van, de úgy vagyok vele, hogy ha már idáig eljöttem, akkor nem hagyom a sorsára a dolgot, dőljön el, jobbra vagy balra. Felrohantam a verandán, összeszedtem minden bátorságomat és óvatosan benyitottam, majd lassan belépdeltem, a csizmám sarka ütemes koppanásokkal jelezte a beállt változást, tétovázom, már korán sem voltam annyira határozott.
És akkor láttam meg Őt. Jobban mondva, csak a hátát, valami azt súgta, hogy végig itt ült, de nem mozdult meg. Pedig tudta, hogy itt vagyok, tudnia kellet! Abban a pillanatban éreztem, hogy valami nincs rendben, ahogy beljebb lépdeltem, óvatosan, kigomboltam a kabátomat de két lépéssel előtte megtorpantam. Nem mertem közelebb menni.
- Adam.
A hangom alig volt több suttogásnál, de tudtam, hogy hallja, ahogy azt is rögtön leszűri, hogy mennyire remeg. Erőt vettem magamon és lassan odasétáltam hozzá, óvatosan megkerültem és leguggoltam vele szemben. Zavartan a fülem mögé tűrtem a hajamat és aggódó tekintettel néztem rá, tényleg féltem, de nem tőle...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=452949#post452949][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.14. 21:36[/b][/url]

Nem szólalok meg, egyszerűen nem megy. A félelem ami az arca láttán a hatalmába kerít elárasztja minden porcikámat. Nézem, ahogy rámpillant, de valami azt súgja, hogy nem egészen fogja fel azt, hogy tényleg itt vagyok. Pedig ez a valóság volt, bár magamban fohászkodtam, hogy bárcsak a rémálmaim egyike lenne, sikoltanék, aztán felkelnék. De legalább megnyugodnék, hogy ez az egész nem valódi. Megmozdulni sem nagyon merek, csupán a tekintetemmel követem a mozdulatit. Figyelem, ahogy kiönti a vöröslő, semmivel össze nem téveszthető folyadékot, végigkísérem a folyamatot, nem mondhatnám, hogy túlzottan türelmes vagyok, de visszafogom magamat. Éppen csak az kezem szorul ökölbe, és amint elhagyja a réveteg köszönés a száját, lehuppanok a padlóra. Talán ezzel akarom jelezni azt, hogy nem akarok elmenni, hogy nem ijeszt meg, bár ez azért nem teljesen igaz. De igyekszem én is elhinni, mert tudom, hogy érzi, minden egyes rajtam átfutó érzelmet. Nem akarom, hogy tudja, milyen páni félelem jár át.
Hosszú percekig ülök csöndben, vele szemben és csak nézzük egymást. Ezúttal nem tudok neki mondani, még egy biztató, óvatos mosolyra sem futja, ami a társaságában általában előszokott bújni, még akkor is, ha épp vitatkozunk. Tudom, hogy valami nincs rendjén, hogy valami más, mégsem merem megkérdezni az okát, hiszen rájövök, hogy nincs jogom tudni. Nem vagyok senkije és amint ez a gondolat eluralkodik rajtam a gerincemen végigfut a hideg. Miért jöttem ide? Hiszen nem akarta, hogy itt legyek, nyilván azért nem szólt. Ostorozom magam rendesen, habár az arcomon ebből semmi nem látszik. Végül úgy döntök, utánam a vízözön. Ha félve is, de a kezem elindul a keze irányába és ha hagyja, óvatosan végigsimít rajta. Kis semmiség, nekem mégis többet jelent bárminél.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453009#post453009][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.14. 22:16[/b][/url]

Nem húzódik, nem utasít el. Ez jó jel, legalábbis én annak veszem. Ettől függetlenül azonban nem változik semmi. Továbbra sem merek megszólalni, megmozdulni vagy bármit tenni, bár a helyzet lazult egy kicsit, legalábbis bennem. Ha nem akar elküldeni és nem lök el magától, akkor nincs arra okom, hogy távozzak. Ez viszont nem jelenti azt, hogy bármit is tennék. Rövid vívódás után döntök csak úgy, hogy egyszerűen elengedem azt a vágyat, hogy szóra bírjam és helyette inkább csak vagyok. Együtt létezünk, ez pedig esetünkben elég gyakran megesik. Soha nem volt gond az, ha a társaságában kellett hallgatnom, a probléma azzal volt, hogy ez a hallgatás egészen más volt, mint korábban bármelyik, ami kettőnk között lezajlott. Mindazonáltal úgy éreztem, hogy ez a legtöbb, amit tehetek. Várok. Jobban mondva kivárom. Hirtelen nagyon határozott lettem a dologgal kapcsolatban, bár fogalmam sem volt, miért. Lassan felhúztam a lábaimat, átkaroltam őket és az államat a térdem helyezve figyeltem Őt. Úgy éreztem, hogy akár napokig is így bírnék maradni, ha szükséges. Csak távolról hallom, a valahonnan beszűrődő hangos kiabálást és szirénázást. Érzem, hogy nem csak ketten vagyunk, de ez most egy szemernyit sem érdekel, legyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453083#post453083][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.14. 23:13[/b][/url]

Valóban, önző voltam. Tipikusan az, aki megkövetelte azt, a középpontban legyen, hogy mindenki rám figyeljen. Ez éltetett, ez volt az, amitől igazán elememben voltam. Tisztában voltam az adottságaimmal és az esetek túlnyomó többségében gátlástalanul ki is használtam. Miért ne tettem volna? Fiatal vagyok és nincs veszítenem, szerettem játszani a tűzzel. De ez csak a külső máz volt, az első réteg, ha úgy vesszük. Nagyon keveseknek sikerült elérnie azt, hogy egy kicsit adjak magamból, úgy igazán önmagamból. Abból aki a gúnyos mosoly mögött állt, aki lenéző pillantásokat vetett a lányok többségére.
Adamnek egy volt közülük és ezt ő is tudta. A mai napig nem tudnám megmondani, hogy mivel érdemelte ki ezt nálam, de az biztos, hogy fontos volt. Túlontúl fontos, az, aki miatt sutba vágtam minden önbecsülésemet, lenyeltem a büszkeségemet és gubbasztottam előtte, ahelyett, hogy faképnél hagytam volna. Pedig, ha csak egy lenne a sok közül, még a fáradtságot sem vettem volna arra, hogy felkeressem. De nem így történt. Félelmetes volt bevallani és sok ideig tartott, de rá kellett ébrednem, hogy fontos volt nekem, túlságosan is. Ettől az érzéstől pedig kiszolgáltatottá váltam, szorongtam és fájt, piszkosul.
- Nem számít.
Halványan elmosolyodtam, épp csak egy pillanatra. A hangom nem volt megvető, vagy számon kérő. Őszintén csengett, mert így gondoltam. Ahogy megpillantottam, rögtön tudtam, hogy más van a háttérben, nem azért nem keresett, mert nem akart és ettől a szívem egy pillanat alatt meglódult.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453132#post453132][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.15. 00:09[/b][/url]

Elgondolkodom azon, hogy vajon mi járhat a fejében. Most mindennél jobban kívánom azt, hogy olvassak a fejében. Akkor furdalna a kíváncsiság, mert nem lepődik meg azon senki, ha azt mondom, hogy nagyon is érdekel az, hogy vajon mi váltotta ki ezt belőle. Mindennél jobban kívánom azt is, hogy segíthessek, a tehetetlenség marcangol, de jobb ötlet híján csak itt vagyok neki. Ezt nagyon kevés ember mondhatja el magáról, még akkor is, ha ő bizonyos értelemben nem is ember. A türelmem, az odaadásom, a figyelmem nagyon korlátozott, bár ezt ő is pontosan tudja. Most mégis erőnek erejével tartom csukva a számat, nem szakítva meg kettőnk együttes létezését. Valamiért úgy érzem, azzal segítek a legtöbbet ha csak vagyok. Mert itt vagyok, csakis miatta. Nem önös érdekekből, amik idevezéreltek, hanem azért, mert így látom helyesnek. Továbbra is összekuporodva ülök vele szemben, figyelve minden rezdülését, abból próbálom meg leszűrni a leszűrhetetlen. Tudom, hogy érek el vele semmit, mert nem leszek okosabb, vagy tájékozottabb, de mégis megteszem. Egészen addig így is marad, amíg nem töri meg a csöndet. A kérdés legördül az ajkain én pedig figyelem azok mozgását és elgondolkodom azon, hogy mióta ülhet itt. Borzalmas. Felsóhajtok és hirtelen engedek a testtartásomból.
- Gyere ide...
Suttogom alig hallhatóan, de nem várom meg, hogy megmozduljon, mert én teszem meg. Minden erőmet összeszedve csúszom oda hozzá, be a két térde közé és olyan szorosan simulok oda hozzá, ahogy csak tudok. A fejemet a mellkasára hajtom és magamban azért fohászkodok, hogy legyen erőm visszatartani a könnyeimet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453139#post453139][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.15. 01:14[/b][/url]

Tényleg elkeseredett voltam, mert megijesztett az, amit láttam. De nem is ez volt a legnagyobb problémám jelenleg. Sokkal inkább lefoglalt egy újabb ismeretlen érzés, amitől kétségbeestem és amiből nem láttam kiutat. Aggódtam valakiért, akihez nem fűzött közeli rokonság, akiért alapvetően nem kellett volna aggódnom. Nem tudtam, hogy honnan jött ez érzés és fogalmam sem volt, hogy hová tart. De tudtam, hogy mindezt nem engedhetem meg magamnak, a saját érdekemben. Így hát elfojtottam magamban minden olyan érzést, ami ebből származott, próbáltam kirázni mindent. Viszont arra, hogy adjak neki valamicskét, figyeltem. Törődni akartam vele, mert tudtam, hogy jelen helyzetben rászorul és mivel más eszközöm nem volt erre, mint én magam, hát azt adtam oda. Az idő valahogy végtelen volt, nem tudom, hogy egy percig, vagy egy óráig ültünk ott némán, de aztán Adam megtörte a csöndet, lassan felnéztem rá, majd mikor sikerült felfognom a kérdés azonnal elhúzódtam tőle, és bólogatva felkeltem. Ha menni akar, ám legyen. Egy gyors mozdulattal felkelek, majd lehajolok, hogy magamra kanyarítsam a kabátomat. Egy pillanatra még elkapom a lövések hangját, aztán elindulok Adam előtt a kijárat felé. Nem nézek vissza, hogy követ-e, megállom. Egyszerűen csak végigmegyek az ajtók előtt, úgy, hogy szét sem nézek. Nem akarok. Győzködöm magamat, hogy nincs közöm hozzá, mert tényleg nincs. Kinyitom az ajtót, a megcsapó hideg miatt kiráz a hideg, de csak veszek egy mély levegőt és elmegyek az egyik tartóoszlopig, hogy nekidőlve bámuljak bele az éjszakába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453307#post453307][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.15. 17:40[/b][/url]

Egy ideig meredtem nézek előre, próbálom realizálni mindazt ami történt. Eljöttem ide, ez tiszta volt. Adam nem küldött el, ez is. Most pedig itt ácsorgunk a verandán, s bár nem nézek rá, tudom, hogy a csillagokat nézi. Szerette őket, habár már jó ideje része van bennük. Tétován pillantottam fel és, hogy ne törjem meg a csöndet, próbálom megtalálni azokat a csillagképeket, amiket ismertem. Bár nehéz volt, az ég kissé felhős, a szemem sem volt annyira jó, mint az övé de legalább volt mivel töltenem az időt. Gondolkodni nem gondolkodtam, úgy döntöttem felesleges gyötörni magamat velük, meghagytam ezeket a rémálmaimnak, amik mindig visszaköszöntek. Utána pedig, mivel visszaaludni képtelen voltam, volt időm agyalni.
Éreztem, hogy közelebb jött, a hajam mögül óvatosan oldalra pillantottam, majd mikor hozzámért felsóhajtottam. Én nem szorgalmaztam annyira a testi kontaktust, bármennyire is szerettem volna úgy vigasztalni, hogy megölelem, ne adj ég meg is csókolom, attól fényévekre voltunk. Lassan felé fordultam, a hátamat a továbbra is az oszlopnak vetve, a kezemet viszont a derekamon lévő kezére simítottam, jelezvén, hogy nem azért fordultam felé, mert esetleg elakarom húzódni.
- Tilosban vagyok itt. Nem tudom mi lesz, ha lebukok.
Szűröm ki a fogaim között az egyszerű megjegyzést, bár,hogy miért pont ez bukott belőlem azt nem tudnám megmondani. Ezúttal nem volt semmi hátsó szándék a szavaimban, nem akartam elérni semmit. Nála amúgy is hiába próbálkoztam ezzel, átlátott a szitán. Arrafelé néztem, amerről jöttem, hátha meglátom a kastély fényeit, de semmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453361#post453361][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.15. 19:29[/b][/url]

Komolyan elgondolkodtam a büntetésen. Minden bizonnyal lebuknék, ha visszamennék, de hát ezt eleve már akkor is tudtam, amikor eljöttem. Mégis itt vagyok. Azért, hogy a lelkem végre megnyugodjon, ennél sokkal többre is képes lettem volna, arról nem is beszélve, hogy látni akartam. A végeredmény viszont hagyott némi kivetnivalót maga után. Nem nyugodtam meg, sőt, az aggódó tekintetből még bőven kijutott Adamnek most is.
- Háát...
A válasz egy egyszerű nem lett volna, mégsem vitt rá a vállamon ülő kisördög, hogy kerek-perec megmondjam. A felajánlás, amit ez a kis kérdés magában rejtett, igencsak sokatmondó volt, ugyanakkor a kényszer szülte. Nem akartam a nyakán lógni, felesleges kolonc lenni, na meg ott volt az elhatározásom, hogy nem jövök ide, mert nem jöhetek. Oldalra pillantva haraptam bele az ajkaimba, aztán a megjegyzésre kidülledted a szemeim.
- Mi?
A hangom elvékonyodott, ahogy az ajtó felé pillantottam. Szóval bent tényleg az iskola defenzora ücsörög, miközben én halál nyugalommal ácsorgok itt az ajtóban. Bár nem úgy hallani, hogy a közeljövőben is felkel a játék elől, de ettől még a probléma nem lesz elhanyagolható. Tétován Adamre pillantottam, aztán megráztam a fejemet.
- Bármennyire is szeretnék erre igent mondani, de azt hiszem...nem szabad.
Nem ragozom tovább, de a tekintetem beszédes. Tudtam, hogy nekem nincs itt keresnivalóm és bár  szerettem volna, ha egyszer magától hív el ide, nem tette meg. A halovány büszkeség ami még bennem maradt azt mondatta velem, hogy utasítsam vissza, bár a szívem szakadt meg a puszta gondolatra is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453451#post453451][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.15. 21:33[/b][/url]

Kíváncsi voltam, hogy fog erre reagálni, mert elég kétesélyes volt a dolog, legalábbis ahogy én láttam. Az első, miszerint felhúzza magát, visszasüpped a szótlan haragba, mert azt gondolja, hogy kéretem magamat. A második pedig, hogy megpróbálja valahogyan eloszlatni a kételyeimet, a maga módján. Elég erősen bíztam benne, hogy türelmes lesz velem, most az egyszer, vagyis, még egyszer utoljára. Bármilyen hihetetlen, bátorításra volt szükségem, mert ő átlátott a szitán, belőle nem lehetett hülyét csinálni. Szótlanul hallgattam, még akkor is amikor kérdezett, túlságosan kíváncsi voltam ahhoz, hogy megszakítsam a gondolatmenetét, félő volt, hogyha belekötök valamibe, akkor eltereljük a témát az alapvető problémáról. Ami nekem igenis fontos volt! Hagytam, hogy közelebb húzzon magához, majd mikor elhangzott az a bizonyos mondat, óvatosan elmosolyodtam. Ettől az egy rövidke mondattól kezdtem felengedni, kezdem magamat biztonságban érezni, legalábbis a helyzethez képes biztonságban. Akartam maradni, ő is pontosan tudta. Ha nem is a társasága miatt, azért, hogy én a társasága legyek. Bár nagyon nehéz lesz, de megpróbálok természetesen viselkedni és a magam módján kezelni ezt a fura helyzetet. Láttam a szemében, hogy még nincs jól és a türelmetlen hangszínéből azt vettem le, hogy ezzel nem segítek a dolgon. Tessék, megint beférkőzik az önzőség, de igyekszem lenyelni, mint a kellemetlen orvosságot.
- Na de Mr. Kensington...Ön arra csábít, hogy szabályt szegjek.
Vigyorodom el, miközben átkarolom a derekát, és lábujjhegyen pipiskedve nyomok egy gyors csókot a szájára, majd a hátam mögé teszem a kezeimet, de nem húzódom tőle messzebb.
- És mi lesz Warrennel?
Pillantottam az ajtó felé, mert azért tőle féltem, de tényleg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453573#post453573][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.16. 02:46[/b][/url]

Épp csak néhány másodpercig vagyunk közel egymáshoz, de nekem ez épp elég. Megnyugtat és ad elég löketet ahhoz, hogy továbbra is úgy gondoljam, érdemes itt lennem. A gondolat, hogy vajon hol máshol lehetnék, rögtön felüti a fejét, de aztán az is eszembe jut, hogy ki más tudna megnyugtatni, ha felriadok az éjszaka közepén mint Ő? Jó lesz ez így. Egészen addig el is vagyok a gondolattal szép csöndben amíg meg nem szakítják a folyamatot. Az ismeretlen felé fordítom a tekintetemet és a pepperónis pizza hallatára rögtön elfintorodtam. Nem mintha nem szeretném -bár a pizza nem tartozik a kedvenceim közé- de ebben a helyzetben annyira abszurd volt, hogy nem igazán tudtam egyebet kezdeni a dologgal, a pillanatnyi érzelmeim pedig akaratlanul kiülnek az arcomra. Elhúzódom tőle, hagyom, hogy rendezze az anyagiakat, majd mikor visszasétál hozzám és kezet nyújt, elfogadva azt indulok vele vissza a házba. Végig mögötte megyek, olyan távolságban, ahogy a karja engedni, a csizmám sarka ütemesen kopog, jelezvén, hogy itt vagyok, bár biztos voltam benne, hogy a nappaliban ülő férfi mindezzel tisztában van. Csak remélni tudtam, hogy a találkozást elodázhatjuk, mondjuk soha napjáig, de hát, ma újra meg újra tévedek. A szívem meglódul, amint rájövök, hogy hová is megyünk, csak most a félelemtől. Sejthettem volna, hogy beviszi neki a pizzát, de felmerül a kérdés, hogy miért kellek én oda? Soha nem találkoztam még az illetővel, aki a nappaliban trónol, viszont hallani hallottam róla. Mondhatni, nem égtem a vágytól, hogy találkozzak vele, bár nem voltam az a lány, aki ad mások véleményére. A legfőbb aggályom abból fakadt, hogy nyilván tudta, hogy miért vagyok itt, nem hülye. Amint elérjük az ajtót, rögtön megtorpanok előtte, még mielőtt egyáltalán megpillanthatnám a szobát és örültem, hogy Adam is ezt szorgalmazta. Vettem egy mély levegőt és a falnak dőlve vártam a fejleményeket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453740#post453740][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.16. 19:17[/b][/url]

Úgy bujkálok az ajtó előtt, mint valami tolvaj, miközben visszafojtott lélegzettel hallgatom, ahogy a férfi megköszöni a valószínűleg felé nyújtott pizzát. Elfog az érzés, hogy talán nem csak Adamnek vannak problémái ebben a házban. Igaz, ez csak amolyan női megérzés dolog és gyorsan el is vetem, mert az aztán pláne nem tartozik rám, hogyha neki is problémája van. Az viszont, hogy félős kislányként hallgatózom, az már több, mint kellemetlen, így hát veszek egy mély levegőt és előlépek, de nem megyek be a szobába, szimplán csak nekitámaszkodom az ajtófélfának, feledve ezzel magamat. Pont a megfelelő pillanatban, akkor amikor rám terelődik a szó. Dwayne kérdez, a hatás pedig nem nálam nem marad el. A szemöldököm a magasba emelkedik, miközben összefűzöm magam előtt a kezeimet, először a férfira, majd Adamre pillantok, választ várva tőle. Beszéltünk erről a témáról, tudtam, mi a véleménye. A korom soha nem volt probléma, nem az alapján ítélet meg, sokkal inkább érettség alapján. Ő pedig úgy ítélte meg, hogy elég érett vagyok az ő kitüntetett figyelméhez. Ugyanakkor jogos volt a kanapén elnyúlt férfi kérdése is. Mégiscsak auror volt, szóval ez a kérdés az ő szemszögéből teljesen jogos volt, a szó minden értelmében. Sejtettem, hogy Adam nem fog neki hazudni, mégis zavarodottan sunytam le a fejemet. Pláne, amikor Adam megköszönte neki azt, amit tett. Élek a gyanúval, hogy a férfinek nem ez az első napja itt és úgy érzem, hogy valamiért nekem is hálásnak kellene lennem neki, bár megmagyarázni nem tudnám az okát. Csak tudnám, mi a fenéért szégyelltem magamat ennyire. Kissé kiszolgáltatott volt a helyzet, de szerencsére hamar vége lett. Végigkövettem a tekintettemmel Adamet, majd mikor hátrahagytuk a nappaliba, vetettem rá még egy utolsó pillantást és hátrébb léptem az ajtóból, ismét takarásba.
- Nem, köszönöm.
Felpislogok rá, mintha csak valami magyarázatot várnék, pedig egyáltalán nem így van, inkább csak tétlen voltam, mert nem tudtam hirtelen mit kezdjek magammal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=453897#post453897][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2015.01.16. 22:30[/b][/url]

Tényleg kényelmetlenül érzem magamat, pláne amikor meghallom amit mond. Mielőtt még felnevetnék gyorsan a számra szorítom a kezem, hogy ne röhögjek fel, de a szemeim elárulnak. Hiába a helyzet komolysága, tudom, hogy komolyan kellene venni az intelmeit, de képtelen vagyok rá. Ha bármit is mondanék, ha nem tartanám vissza, biztosan kicsúszna a számon, hogy már késő. Túl messzire mentünk, főleg úgy, hogy az én érzelmeim elég előrehaladottak a dologgal kapcsolatban. Nem érdekelt a köztünk lévő körkülönbség, nem érdekeltek a szabályok, nem érdekel semmi, csak Ő. Lassan leengedem a kezeimet, miközben hallgatom a gyors tájékoztatást a házról, majd nyújtom neki a kezemet és engedem, hogy felhúzzon a lépcsőn. Természetesen közben mindent megjegyzek, mindent elraktározok, mert nem tudhatom, mikor fogom látni megint. Amit pedig látok, nos az tetszik, nagyon. Sokszor elképzeltem, hogy vajon hol élhet, vajon minek-milyen szerepe van. Hiszen nála semmi sem úgy működött mint egy normális embernél. Úgy gondoltam, hogy van egy külön szobája, ahol csak a hangszereit tartja, hogy van neki, ahová elbújjon. Mégis, a legkíváncsibb a hálószobájára voltam, alig vártam, hogy beérjünk, tényleg türelmetlen voltam.
Amint beléptünk, rögtön az volt az első, hogy megálltam az ajtóban és körbenéztem. Mindegy egyes négyzetcentimétert az eszembe akartam vésni. Hiszen itt alszik, itt tényleg alszik! Győzködni mellett magamat arról, hogy tényleg így van. Ha most belépek, biztos voltam benne, hogy nehezen fogok elszakadni. Mégis megtettem, amit pedig láttam, az lenyűgözött. Lassan körbesétáltam, csak néha pillantottam Adamre, mert jelenleg nem érdekelt, hogy mit csinál. Legutoljára az ágyát hagytam. Odapillantottam, hosszan végigvezettem rajta a tekintetemet, majd nekifutottam és nemes egyszerűséggel belevetettem magamat. Mikor ott voltam a hátamra feküdtem és széttártam a karomat. Bár nem voltam rövid, mégis kényelmesen elfértem rajta. Egy ideig bámultam a plafont, majd mosolyogva Adamre pillantottam. Tetszett, minden és örültem, hogy itt lehetek.