A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

Ahogy teltek-múltak a napok, hetek, Adél egyre többet és többet fedezett fel a faluból. Egyre kisebbnek érezte, saját magát pedig egyre magabiztosabbnak.
Már tudta, merre van a posta, ha baglyokat akar simogatni, ismerte az utat a csárdához, ha dölingélő embereken akart kacarászni, és azt is kifigyelte, hogy időről-időre ugyanazok az emberek elő- és felbukkannak ugyanott, nagyjából ugyanakkor. Mentek intézni a dolgaikat, ki-ki ment a bevásárló körútjára, az iskolából pedig néhány hetente jöttek a szabad hétvégéjüket Bogolyfalván tölteni.
Nekik biztos izgalmas volt még a falu, mert nem látták mindennap, de Adél már kicsit kezdte unni az ittlétet. Boti elfoglalt volt, ritkán ért rá felvinni őt a kastélyba, és szülei is dolgoztak, bár anyja inkább a házzal volt elfoglalva, és a lábatlankodó Adélt folyton kiküldte játszani.
Játszani. Na persze. Kivel? A legtöbb korabeli nem normális. Még Zellerke a legjobb arc, de őt meg utálta.
De aztán jött az ihlet. A falut már ismerte, a lakóit azonban kevésbé, csak a boltosokkal ápolt köszönőviszonyt, mert hát ők mindig kérdezték, mit kér, és hát illik velük szóba állni, nem ám csak úgy rábökni arra, ami kell. De nem csak eladókból állt a kis község, hanem lakókból is, sőt, belőlük több volt. Adél így hát elhatározta, hogy mindenkivel lepacsizik. Jól meg is örült magának, hogy milyen jó fej, és már fordult is be a Bogoly lakósorra, mely a falu lakóházait sűrítette össze.
Sorra bekopogott mindenhová, bemutatkozott, néhányan mondták neki, hogy nem vesznek sütit, mire Adél csak pislogott, hogy ha lenne sütije, biztos nem adná el, aztán ment tovább.
Egy ódon, régi, gondozatlan kerttel övezett ház volt a következő, mely a közeli erdő benyúló fái között bújt meg. Behúzott függönyökkel, látszólag elhagyatottan állt, annyira nem adta jelét életnek, hogy még a madarak is elkerülték a levegőben.
Persze mit érdekelte ez Adélt, ő nem madár.
- Hahóóó, csóóókolooom, helllóóó, van itthon valakii? - kiabált jó hangosan, két kézzel dörömbölve az ajtón. Pont, ahogy eddig az összes háznál. Nem mindenki volt vele kedves, de ez nem változtatott a kislány stratégiáján valamiért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=362231#post362231][b]Gál Adél - 2014.08.19. 11:59[/b][/url]

Ahogy teltek-múltak a napok, hetek, Adél egyre többet és többet fedezett fel a faluból. Egyre kisebbnek érezte, saját magát pedig egyre magabiztosabbnak.
Már tudta, merre van a posta, ha baglyokat akar simogatni, ismerte az utat a csárdához, ha dölingélő embereken akart kacarászni, és azt is kifigyelte, hogy időről-időre ugyanazok az emberek elő- és felbukkannak ugyanott, nagyjából ugyanakkor. Mentek intézni a dolgaikat, ki-ki ment a bevásárló körútjára, az iskolából pedig néhány hetente jöttek a szabad hétvégéjüket Bogolyfalván tölteni.
Nekik biztos izgalmas volt még a falu, mert nem látták mindennap, de Adél már kicsit kezdte unni az ittlétet. Boti elfoglalt volt, ritkán ért rá felvinni őt a kastélyba, és szülei is dolgoztak, bár anyja inkább a házzal volt elfoglalva, és a lábatlankodó Adélt folyton kiküldte játszani.
Játszani. Na persze. Kivel? A legtöbb korabeli nem normális. Még Zellerke a legjobb arc, de őt meg utálta.
De aztán jött az ihlet. A falut már ismerte, a lakóit azonban kevésbé, csak a boltosokkal ápolt köszönőviszonyt, mert hát ők mindig kérdezték, mit kér, és hát illik velük szóba állni, nem ám csak úgy rábökni arra, ami kell. De nem csak eladókból állt a kis község, hanem lakókból is, sőt, belőlük több volt. Adél így hát elhatározta, hogy mindenkivel lepacsizik. Jól meg is örült magának, hogy milyen jó fej, és már fordult is be a Bogoly lakósorra, mely a falu lakóházait sűrítette össze.
Sorra bekopogott mindenhová, bemutatkozott, néhányan mondták neki, hogy nem vesznek sütit, mire Adél csak pislogott, hogy ha lenne sütije, biztos nem adná el, aztán ment tovább.
Egy ódon, régi, gondozatlan kerttel övezett ház volt a következő, mely a közeli erdő benyúló fái között bújt meg. Behúzott függönyökkel, látszólag elhagyatottan állt, annyira nem adta jelét életnek, hogy még a madarak is elkerülték a levegőben.
Persze mit érdekelte ez Adélt, ő nem madár.
- Hahóóó, csóóókolooom, helllóóó, van itthon valakii? - kiabált jó hangosan, két kézzel dörömbölve az ajtón. Pont, ahogy eddig az összes háznál. Nem mindenki volt vele kedves, de ez nem változtatott a kislány stratégiáján valamiért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=362775#post362775][b]Adam Kensington - 2014.08.19. 20:58[/b][/url]

Előző este elugrottam a Sziget Fesztiválra. Kiválasztottam egy olyan napot, amelyiken a leginkább kedvemre való együttesek léptek fel, és belevetettem magam a forgatagba. Naplemente után egyből indultam. Hamar a fővárosban voltam, és még éppen odaértem a Placebo koncert második felére. Szeretem az ilyen grandiózus rendezvényeket. Könnyen el tudok vegyülni a tömegben. Nálam jóval furább alakokat vonultatnak fel. Mielőtt persze elindultam, két pohárkával is megittam a vérkészletemből. Nem akartam kockáztatni, hogy a szórakozás hevében megkívánjak valakit. Ráadásul az ilyen nagy koncerteknél bőven ott az esély, hogy valaki, ha kicsit is, de megsérül. Nekem pedig az éppen elég lehet egy ilyen felfokozott hangulatban, egy tömeg közepén.
Egy szó, mint száz: kiválóan éreztem magam. Heaven Street Seven, Skrillex... pompásnak bizonyult a felhozatal. Tényleg jókor látogattam el. Olyan kellemesen telt az idő, hogy majdnem bajba kerültem. Szerencsére azonban idejében hazafelé vettem az irányt, és amint megérkeztem, bedobtam magam az ágyamba.
Szokás szerint mocorogtam, forgolódtam álmomban. Ez nálam nem a rossz alvás jele. Éppen ellenkezőleg. Ilyenkor alszom igazán jól. Vagyis csak aludnék, hiszen valaki dörömböl az ajtómon a nap kellős közepén. Ez az illető vagy őrült, vagy halhatatlan. Jó, persze, nem tudhatja mindenki, hogy én lakom itt, és hogy nem ajánlatos engem fényes nappal zavarni, de ez az eljárás mindenképpen hatalmas udvariatlanság. A hívatlan látogatóm bizony nem ismeri az illemet. Várjunk csak... ez egy gyerek hangja? Ah, akkor már minden világos. Nem hülye, nem halhatatlan, hanem kölyök. Nem tudom, melyik a rosszabb.
Nem válaszolok. Az lesz a legjobb. Hadd higgye, hogy nincsen itthon senki. Püfölje még egy kicsit az ajtót nyugodtan, ha gondolja, aztán keressen magának másik játékot! Remélem, nem túl kitartó! Ugye nem?... Kelletlenül, morogva nyögök egyet, és átfordulok a hátamra, ahogy keresztbe fekszek éppen ágyamon, meztelenül, csíkos takaróm a derekam köré tekeredve, arcomba lógó hajjal. Szemem lehunyva hagyom, és reménykedve várom a gyerek távozását verandámról.
Egyáltalán hány óra lehet ilyenkor?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=362908#post362908][b]Gál Adél - 2014.08.19. 22:21[/b][/url]

Semmi válasz. Milyen dolog ez? Nem azért jött végig az utcán, hogy aztán ne kapjon választ ennél a béna háznál!
- Hahóóóóóóóóóó! - Újabb próbálkozás, újabb sorozat dörömbölés az ajtón. Még mindig semmi.
Pedig eddig olyan jól ment. Megismerte Maris nénit, Gergőt, az egyik bácsi rácsapta az ajtót, így ő Goromba bácsi lett, és ott voltak az ikrek is, akik tök vicces módon fontosnak tartották, hogy együtt nyissanak ajtót, hogy meglepjék a gyanútlan látogatót. Na, nekik már elfelejtette a nevét, de sebaj. Aztán volt egy Lori is, meg Véda néni, aki Emma kollégája volt, és állítólag leharapta a kezét egy sárkány, de aztán visszanőtt. Neki nagyon klassz kapuja volt, húú!
Szóval már egész sokakkal megismerkedett, egész jól állt a művelete, egészen büszke is volt a teljesítményére. Még a nagylányok sem ismerkednek ilyen gyorsan, mint ő!
De most hiába dörömböl ezen a béna ajtón, senki nem moccan.
- Naaa! - bosszankodik, és csípőre teszi kezeit. Ez nem járja. Ő csak kedves és udvarias szeretne lenni, az a minimum, hogy az itt lakó is rácsapja az ajtót, mint Goromba bácsi.
Az egyik ablakhoz sétál a verandán, és megpróbál belesni a házba. Elég alaposan be van húzva a függöny, így nem igazán látni semmit. De azért a biztonság kedvéért bezörget az ablakon is, mielőtt keresne egy másikat. Itt már több szerencséje van, egy vékony csíkban belátni a házba. Úgy néz ki, mint amit felforgattak. Lehet, hogy a lakója már rég meghalt, és ott van valahol a sok szemét alatt.
Akkor nem árthat, ha még egyszer megpróbálkozik az ajtóval, a halottakat úgyse lehet felverni. Azok végtelen álmot alszanak, ahogy anyukája mesélte.
- Ugye nem halt meg? Hahóóó! - kiabál ismét, jó alaposan megzörgetve szegény ajtót.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=363038#post363038][b]Adam Kensington - 2014.08.19. 23:58[/b][/url]

Ezt nem hiszem el. Komolyan nem. A lányka csak kiabál meg dörömböl tovább. Ha pedig még ez sem volna elég, hallom és észlelem, ahogy megpróbálkozik belesni egy-egy ablakon, sőt, még meg is zörgeti az egyiket. Fogalmam sincs, mit akarhat, viszont egyáltalán nem hat rémültnek vagy bajbajutottnak a szólítgatás. Egyszerűen csak bebocsátást akar nyerni. De minek? Nem ismerem Őt. Annyi biztos, hogy nagyon kezd elegem lenni.
Megint mordulok egyet, és laposakat pislogva nyitom fel a szememet. Borzalmasan kitartó a kölyök. Fújok egy keményet, és felülök az ágyamban, majd kihúzódik a szélére és felkelek. Tógaszerűen dobom magam köré a paplanomat, és mezítlábas lépteimet kelletlenül veszem egymás után, miközben kisétálok a hálómból és indulok le a lépcsőn. Ahogy áthaladok földszinti folyosómon, látok egy fénycsíkot a padlóra vetülni a nappaliban. Utálom, ha ilyen hanyagul van behúzva a függönyöm, de most ez sem tud izgatni. Túl tompa vagyok. Nem csak amiatt, mert felébresztettek mély álmomból, hanem egyáltalán azért, mert nappal van. Nem bírom elviselni.
Odacammogok az ajtómhoz, szűk szemekkel figyelem egy ideig, ahogy bele-bele rezdül a hívatlan látogató heves bejutási vágyába, majd torkot köszörülök.
- Megkérlek, hogy távozz. - szól ki rekedt hangom a házam áldott sötétjéből tartózkodón és monotonon. Alig látok ki a fejemből, sötét tincseim kócosan állnak szanaszét, és csak most veszem észre, hogy mindjárt lecsúszik rólam csíkos takaróm. Egy nyűgös morgással rángatom vissza magamra, és tekerem jobban körbe, így most térdemtől a mellkasomig egészen elfed, ahogy tartom magamon, markolva fehér kezeimmel. Istenem, menjen már el a kislány! Vissza akarok feküdni az ágyamba. Aludni akarok. Keserű vonásokkal hunyom le a szemem az ajtóm mögött ácsorogva nyurga, zilált, álmos és lassacskán hisztissé váló valómban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=363127#post363127][b]Gál Adél - 2014.08.20. 01:05[/b][/url]

Miért olyan nehéz egy ajtót kinyitni? Persze ha nincs itthon az illető, az úgy megérthető lenne, hogy nem nyitja ki neki, de ez az eshetőség csak aztán jut Adélnak eszébe, hogy végre-valahára mozgást hall a házból. Meg is pördül gyorsan, és visszasiet újból bezörgetni az ajtón, hogy világossá tegye, ő bizony még mindig itt van.
- Hallom ám, csóókolom! - mondja, majd gyorsan elhallgat, mert torokköszörülés majd néhány alig hallható, rekedtes hang szűrődik ki a házból. A lakója ott áll valahol az ajtó mögött.
- De hiszen csak most jöttem! - méltatlankodott Adél. - Nem lehetne, hogy egy kicsikét később távozok?
Nem annyira tetszett neki, hogy egy ajtóval kellett kiabáljon, elvégre az ajtók olyan laposak, uncsik, és még csak nem is válaszolnak neki. Szálkás természetük van, ráadásul azt hiszik, ők a kemények, pedig a faltörőkosok azok.
Persze Adél faltörőkost sem ismert, pedig most jól jött volna egy ilyen ismeretség, mert úgy nem kellett volna tovább csevegnie az ajtóval, azok ketten elszórakoztak volna a kossal, ő pedig végre bemutatkozhatott volna a ház lakójának.
Ezen fura gondolatmenet végére érve az ajtóhoz hajol, és fülét rátapasztva hallgatózik.
- Ki tetszik nyitni? Csak szeretnék bemutatkozni. Itt lakom én is nem messze, nemrég költöztünk a faluba. Tudja, ide fogok járni, mármint az iskolába, csak még azt állítják kicsi vagyok, pedig nem is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=363334#post363334][b]Adam Kensington - 2014.08.20. 12:24[/b][/url]

Ó te jó ég. Ez most komoly? Egy nyüsszenésfélével az ajtónak vetem meztelen vállamat, fejemet nekidöntve, és lehunyva a szememet. Lehet, el kéne helyeznem néhány táblát a házamhoz vezető ösvény elején A VÁMPÍR HARAP felirattal. Jó, persze, ez egyáltalán nem lenne okos ötlet, hiszen ettől  a megmozdulástól kezdve csak pár lépés, hogy a helyiek aláírást gyűjtsenek a kilakoltatásomra. Volt már példa rá. Na nem a táblaelhelyezésre, hanem ilyesfajta össznépi egyesülésre. Nem éreztem tőle valami fényesen magamat.
- Nem. - morgom a távozás késleltetésével kapcsolatos kérdésre, aztán komótosan felnyitom a szemem, ahogy erősebben érzem a kislány testének melegét, közelebbről hallom szuszogását és pulzusát, mikor a fülét az ajtómra tapasztja.
- Nem nyithatom ki, de őszintén szólva, nem is szeretném. Tudod, éppen aludtam. - magyarázom meg neki morcosságom okát, noha az nyilván nagy kérdés marad a számára, miért is nem tárhatom ki előtte az ajtót, és invitálhatom beljebb. Megmagyarázni viszont ezt nem feltétlen szándékozom, bár ha van egy kevéske sütnivalója, összerakhatja a képet. Úgy tudom, mostanra már szinte mindenki tud róla, hogy egy vámpír lakik az erdőben.
Szusszanok egy nehezet, és ismét lehunyom szemem, jobb oldalamat az ajtónak vetve tartván. Úgy érzem, itt állva el tudnék aludni. Egyelőre viszont várom, hogy a kis boszorkány elmenjen végre. Rühellném, ha pár perc múlva arra kéne ébredjek, hogy már megint dörömböl.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=363694#post363694][b]Gál Adél - 2014.08.20. 17:36[/b][/url]

Eddig legalább mindenki ajtót nyitott neki, de ennek a háznak a lakója nem mutat rá hajlandóságot, Adél kérdésére is egyszerűen nemmel felel. A kislány meg is hökken.
- De miért? Nem koptatom ám el a verandáját, meg amúgy is elég rozoga már.
Nem biztos, hogy ezzel jobb belátásra bírja az ajtónyitással kapcsolatban, hacsak nem az a célja, hogy addig bosszantsa, míg a férfi ki nem jön, hogy elkergesse. Még az is jobb lenne, mint az ajtajával cseverészni.
Tovább fülelt hát, az ajtóhoz hajolva, készen rá, hogy elugorhasson, ha az végre kinyílik, ám erre hiába várt. Az ajtó túloldalán álló illető morcosan, fáradtan magyarázta tovább, hogy bizony nem engedheti be, és egyébként is, éppen aludt.
- Ilyenkor? Nem tetszik kis pis.. kis.. szóval kisgyereknek hangzani, hogy délutáni szunyókára kényszerítse az anyukája.
Hogy ő azokat mennyire utálta! Ki a nyavaja akar fényes nappal aludni! Akkor játszani kell, nem húzni a lóbőrt. Az úgyis csak nyihaházna tőle, nincs is nagyon értelme húzni a ló bőrét, nem igaz?
- Amúgy is, hogy érti, hogy nem nyithatja ki? Megtiltotta a mamája? Vagy nem tudja, hogy kell? Ha be tetszik engedni, szívesen megmutatom, hogy kell kinyitni - mondta lelkesen, egyáltalán nem gúnyosnak szánva szavait. Egy kicsit átgondolatlanok voltak csak, de ártatlanok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=364223#post364223][b]Adam Kensington - 2014.08.21. 10:43[/b][/url]

Nem, úgy látszik nem sikerül megvilágosodnia. Mondjuk Ő elég kicsi még, lehet, a szülei óvták a híremtől, vagy egyszerűen csak nagyon gyerek még ahhoz, hogy így össze tudja rakni magában a dolgokat. Hiába az a sok száz évnyi tapasztalat, azzal még mindig gondban vagyok, hogy mérlegeljem az emberek felfogó- és helyzetfelmérő képességeit, főleg, ha ilyen fiatalok. Bár meg kell valljam, nem is sokat foglalkozom a témával. Mindig igyekszem egyszerűen fogalmazni, azt bárki megérti. Ennél jobban nem igazán töröm magam.
Szusszanva elmosolyodok a kislány okfejtésén arra vonatkozólag, miért áll ilyen értetlenül a napközbeni szunyókálásom felett. Nem, nem parancsolt rám senki, hogy aludjak délután, és azt sem tiltották, hogy ajtót nyissak idegen gyerkőcöknek. Szórakoztat, ahogy elképzelek egy ilyen jelenetet. Mégis, ki merne nekem ilyen ukászokat kiadni? Hm... Jó, mondjuk Kíra talán igen.
- Kedves tőled, de tudom, hogy kell kinyitni... - mormogom az ajánlatra, miközben fejemet még mindig oldalvást az ajtónak döntve tartom, szemeim továbbra is lehunyva.
- De nem fogom kinyitni, mert nem bírom a napfényt, és most, ha megengeded, visszamennék végre az ágyamba. Én nappal alszom és éjjel vagyok ébren. - magyarázom álmos, rekedtes hangon, markolva magamon rám tekert takarómat, és már nagyon-nagyon várom, hogy a lányka elkotródjon végre. Nagyon remélem, nem kényszerít arra, hogy durván bánjak Vele, vagy hogy rá kelljen ijesztenem. Hallom és érzem rajta, hogy tiszta, gyermeki érdeklődés és jószándék vezérli. Nem akarnék otromba lenni Vele, de már nehezen tartom magam. Egyre rosszabbul vagyok.
- Menj el, kérlek... - szólítom fel ismét, kimért lágysággal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=366957#post366957][b]Gál Adél - 2014.08.24. 09:41[/b][/url]

Pedig igazán nem lehet olyan nagy dolog kinyitni ezt az ajtót, gondolja Adél, hiszen nem tűnik azért annyira nagyon rozogának. Meg aztán ki hallott már ilyet, de tényleg, hogy egy felnőtt ember átalussza a napot? Ezt hívják naplopásnak, nem? Bár Adél nemigen értette, hogy lehet ellopni a napot, ha az illető csak fekszik valahol. Mert ellopni egy egész napot, vagy akár a Napot elég komoly munkának hangzik.
- Akkor meeeeg? - toporog egy sort, de aztán a ház lakója tovább ecseteli, miért is kényszerül szegény lány tovább cseverészni egy béna ajtóval.
Milyen magyarázat ez? Nem bírja a napfényt? Adél leveszi a napszemüvegét, és megkocogtatja vele az ajtót.
- Odaadom addig a napszemcsim, az úgy nem jó? Nincs is annyira nagyon világos itt ám. - Fene tudja miért, nagyon eltökélt, hiszen eddig valóban sikeres volt, és még egy csomó ház van hátra, nem is az, hogy a legvégén bukik bele a küldetésébe.
- Az a baaaaj, hogy én éjszaka nem jöhetek ám el otthonról, szóval olyankor nem tudok jönni látogatóba.
Újból megkocogtatja az ajtót a szemüveggel, de aztán elhúzódik tőle, és felfújja magát. Szó szerint: arca puffadni kezd, ujjai is apró kolbászokká válnak.
- Netessékmárcsinálniiiii! - mondja, és ismét emeli kezét, hogy zörögjön, noha tudja, hogy a férfi ott áll az ajtóban. Ellenben észreveszi felpuffadt kezét, és felsikolt. Már megint átváltoztatta magát!
Leguggol és előre-hátra ringatva magát próbál megnyugodni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=366985#post366985][b]Adam Kensington - 2014.08.24. 10:36[/b][/url]

A lány hangja nyomán dübörögni érzem füleimet, a fejemet pedig fájdalmasan lüktetni. Fogja már be a száját... Menjen már el innen... Nyűglődőn morogva állok az ajtó túloldalán, markolva magamon takarómat, és csak hallgatom a szövegelését. Legjobb lenne itt hagynom és visszafeküdnöm, azonban volt már szerencsétlenségem ilyen kis pukkancsokhoz. Ezek nem tágítanak. Ezek nem mennek el csak úgy. Próbálok először mindig kedves, szép szavakkal hatni. Utána jön a többi, ha azok már nem segítenek. Sajnos, úgy áll a helyzet, hogy valószínűleg erre hamarosan sor kerül...
Ahogy nekiáll hisztizni, hogy ne csináljam már, keményet fújtatok, felemelem fejem az oldalvást ajtóra támasztottságból és szembe fordulok a bejárattal. Már nyílik a szám valami durvább hangvételű kiszólásra, amikor megérzem a lányon az ijedtséget. Azonban ezt nem én idéztem elő. Legalábbis nem közvetlenül. Valami történt Vele odakint.
- Jól vagy? - kérdezem lágy hangon, összevont szemöldökkel, miközben fehér kezem az ajtóra simítom és így hallgatózom, figyelek. A neszek, az illatok és a rezdülések segítségével próbálom feltérképezni, mi lelte a kölyköt, de nem igazán tudok rájönni. Annyit szűrök le, hogy guggolva dülöngél a verandámon. De miért? Ez nem csel, hogy előcsalogasson. Tényleg megrémült valamitől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=367042#post367042][b]Gál Adél - 2014.08.24. 11:51[/b][/url]

Na tessék! Most aztán megcsinálta! Adél egész idáig derűs, és lelkes volt, küldetése, hogy megismerkedik az egész lakóutcával teljesen rendben ment, és most ilyen béna kifogással valaki teljesen elszúrja neki. Ugyan ki ne bírna ki egy kis napfényt? Talán vámpír, vagy micsoda? Ekkora butaságot, a vámpírok kastélyokban élnek, nem ilyen rozoga, ócska házakban!
Eluralkodik rajta a bosszúság, mérge felfújja őt, és bármilyen sokszor is megesett már, a kislány egyszerűen képtelen megszokni ezt. Nem akarja, hogy meglássák, torzszülöttnek nevezzék. Épp elég tudni, hogy az, mástól nem akarja hallani vagy a szemükben látni. Most már nem is akarja, hogy a férfi kinyissa az ajtót.
- Igen, jól! - kiabálja a könnyeivel küszködve, miközben ujjait figyeli. Nem nagyon mutatnak hajlandóságot egyelőre, hogy visszaváltozzanak.
- Bár mit érdekli magát! - szalad ki a száján, miközben arcát törölgeti. Az is puffadt, ez pedig csak méginkább megrémíti. Felnyög és úgy összehúzza magát, amennyire csak képes.
Valami vidámra, kellemesre igyekszik gondolni. Elképzeli például Zellerkét, hogy kikap az anyukájától, aki tök jó fej, Adél nem is érti, hogy lehet ilyen kis idegesítő gyereke. Aztán Emmára gondol és persze Botira, és Dol nénire, aki szintén nagyon kedves volt vele, pedig jó kis galibát csináltak a Levita konyhában.
- Elmegyek. Sajnálom, hogy zavartam - mondja végül, és feláll. Megtapogatja arcát, és ajkába harapva körülnéz. Normálisnak tűnik, elmúlt a puffadtság, de bármi más is történhetett, amit nem lát. Ismét elhatározza, hogy mostantól mindig tartani fog magánál egy tükröt, miközben elindul visszafelé, le a verandáról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=367064#post367064][b]Adam Kensington - 2014.08.24. 12:32[/b][/url]

Fogalmam sincs, mi lelte a kislányt. Valami hirtelen nagy változást idézett elő a hangulatában, ám sajnos elképzelésem sincs, micsoda. Sírni készülő hangon felel nekem, teljesen lelombozódva, elkedvtelenedve, szomorúan. Pompás. Igazán pompás. De legalább elmegy. Bejelenti, és hallom, hogy valóban így tesz. Nem felelek neki. Nyilván örülnöm kéne a távozásának, azonban koránt sem vagyok elégedett. Igen, mehetek végre aludni, csak kérdés, így milyen lesz az álmom. Nem mondanám, hogy lelkiismeret furdalás, amit érzek. Nem hiszem, hogy tudok olyat. Egyszerűen csak nem szeretem elkeseríteni az embereket, vagy bármilyen fájdalmat okozni. Főleg nem ilyen kisgyerekeket letörni.
- Rohadt élet... - mordulom fáradt csöndesen, feszülő ajkakkal, és belerúgok egyet az ajtóba. Mindig ezek a képtelen helyzetek. Pár napja az a vérben fürdő kis srác a sziklákon, most meg ez. Kellett nekem egy tanoda mellé költözni. Hemzsegnek itt az ártatlan gyermekek, akik csak arra várnak, hogy a puszta létezésemmel lelki sérülések hadát okozzam nekik.
Ingerülten feljebb rángatom magamra a takarómat, és indulok vissza az emeletre, miután a lány csalódottan elhagyta a verandámat. Ahogy a hálómba érek, bedőlök az ágyamba, és nyögök egyet. Ma aztán már baromira nem ajánlom senkinek, hogy idetolja a képét naplemente előtt.