A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Már nem gyakorlaton vagyok itt. Néhány napja annak, hogy lehúztam az utolsó műszakomat. Kaptam egy oklevelet, papírt az itt szerzett tapasztalatokról és -ahogyan azt eredetileg is terveztük- azóta egyfajta tanácsadóként tevékenykedem az ispotályban. Ha valamilyen összetettebb tünetegyüttessel vagy ismeretlen betegséggel találják szemben magukat a gyógyítók, amiket nehezen térképeznek fel a mágikus vizsgálatokkal is, akkor engem hívnak.
Az imént segítettem be egy fiatal páciensnél. Csak meg kellett erősítsem a diagnózist, amit meg is tettem. Feladatomat elvégeztem bár, azért ilyenkor mindig végigmegyek a kórtermeken, hátha észreveszek valamit. Most is ezt az utamat járom. Rajtam a világos zöldes-kék, kényelmes egyenruha, amit ugyan nem lennék köteles viselni már, azonban jobban szeretem, ha a laikusok is látják, nem betegként, se nem látogatóként vagyok itt, hanem az ispotályt képviselem.
Ebben a szobában nem tapasztaltam semmi rendelleneset, szóval haladok tovább a következőbe. Míg mások, akik a kórház egyenruháját viselik, sietve, feszített tempóban járnak, addig én öltözékemet meghazudtolóan, lépteimet ráérős, légiesen veszem. Ragadozó mozgásomat máskor valamennyire árnyalják hétköznapi, amúgy is sötét együtteseim, azonban ebben a világos, bő, szimpla viseletben mindig jobban megmutatkozik az ember. Vagy esetemben a vámpír. Sokkal feltűnőbb az arcom, hajam, alkatom, mozdulataim. Nincs, ami elterelje a figyelmet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=616595#post616595][b]Adam Kensington - 2016.09.11. 11:48[/b][/url]

Már nem gyakorlaton vagyok itt. Néhány napja annak, hogy lehúztam az utolsó műszakomat. Kaptam egy oklevelet, papírt az itt szerzett tapasztalatokról és -ahogyan azt eredetileg is terveztük- azóta egyfajta tanácsadóként tevékenykedem az ispotályban. Ha valamilyen összetettebb tünetegyüttessel vagy ismeretlen betegséggel találják szemben magukat a gyógyítók, amiket nehezen térképeznek fel a mágikus vizsgálatokkal is, akkor engem hívnak.
Az imént segítettem be egy fiatal páciensnél. Csak meg kellett erősítsem a diagnózist, amit meg is tettem. Feladatomat elvégeztem bár, azért ilyenkor mindig végigmegyek a kórtermeken, hátha észreveszek valamit. Most is ezt az utamat járom. Rajtam a világos zöldes-kék, kényelmes egyenruha, amit ugyan nem lennék köteles viselni már, azonban jobban szeretem, ha a laikusok is látják, nem betegként, se nem látogatóként vagyok itt, hanem az ispotályt képviselem.
Ebben a szobában nem tapasztaltam semmi rendelleneset, szóval haladok tovább a következőbe. Míg mások, akik a kórház egyenruháját viselik, sietve, feszített tempóban járnak, addig én öltözékemet meghazudtolóan, lépteimet ráérős, légiesen veszem. Ragadozó mozgásomat máskor valamennyire árnyalják hétköznapi, amúgy is sötét együtteseim, azonban ebben a világos, bő, szimpla viseletben mindig jobban megmutatkozik az ember. Vagy esetemben a vámpír. Sokkal feltűnőbb az arcom, hajam, alkatom, mozdulataim. Nincs, ami elterelje a figyelmet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=616627#post616627][b]Ombozi Rebeka Liliána - 2016.09.11. 14:31[/b][/url]

Késő este van már, mikor egy pár bakancs bizonytalan léptekről árulkodik az ispotály folyosóján. Az egyébként meleg éjjeli órában is hosszú, fekete csőfarmerben érkezik meg, felette egy bővebb rövid ujjú fehér színben, rajta egy bőrdzseki. A vörös lobonc könnyedén omlik a lány hátára, miközben jobb kezét a fal felé nyújtja, hogy meg tudjon támaszkodni, ha esetleg ismét hirtelen megszédül.
Nem kellett volna erőltetnie az amorfizációt. Azon agyal, vajon ha elég sokat használja, visszakapja vele a régi erejét? Képes lesz megint meggyógyítani másokat? Isteni adottsága tulajdonképpen teljes ellentétére fordult, hála Lucának, azóta pedig nem találja a helyét. Noha úgy tűnik Krisztiánnal végre zöld ágra vergődtek és apjával is rendeződött a viszonya, valaminek mindig történnie kell. Így lehetséges, hogy erősen túlhajszoltan, borzalmas migrénnel keres valakit, aki segíthet rajta. Elsősorban a fejfájásán, másodsorban azon a tévhiten, hogy így már nem is válhatna belőle jó gyógyító. Hiszen valljuk be, ha az ember képes elpusztítani bármit, ami az útjába kerül, leszámítva az élő szervezeteket, nos az nem feltétlenül való mondjuk egy ehhez hasonlatos helyre. Azt persze többen is mondták, hogy az elhatározás a lényeg és az, hogy tényleg akarjon segíteni másokon, mégsem ilyen egyszerű a helyzet.
Végül feladja és lerogyik az egyik székre, lehunyja szemét, miközben fejét a falnak dönti. Nála alkalmatlanabb lény nem is létezik a földön arra, hogy gyógyító legyen. Pillái megrebbennek, ahogy oldalra pillant a folyosón, hiszen léptek zaja üti meg a fülét. Az előbbi állítása, miszerint nem létezhet nála alkalmatlanabb lény, hirtelen megkérdőjeleződik. Soha életében nem találkozott még vámpírral, azonban tanult róluk eleget ahhoz, hogy felismerjen közülük egyet. Hiába a fejét hasogató éles fájdalom, képtelen levenni tekintetét a férfiról. Egy vámpír. Egy ispotályban. Orvosként. Képtelenség. Legalább annyira, mint Rebeka gyógyítóként.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=616654#post616654][b]Adam Kensington - 2016.09.11. 18:19[/b][/url]

Egy vörös, bőrdzsekis lány ül a folyosón. Nem látogatóba jött. Már nincs is látogatási idő. Rosszul van. Segítségért tért be ide. Elvileg ez a legmegfelelőbb hely, gyakorlatilag nagyon kevesen dolgoznak ma este. Beletelik még jó pár percbe, amíg valaki egyáltalán észreveszi a gyógyítók közül. Mielőtt tehát belépnék a következő szobába, megállok és egyenesen ránézek. Tekintetünk találkozik, hiszen ő is épp engem figyelt. Odamegyek hozzá.
- Segíthetek? - ajánlom magamat, átugorva azt a kérdést, hogy rosszul van-e. Hiszen tudom, hogy rosszul van. Fáj a feje. Rémesen. Ezt persze nem a gondolataiból olvastam ki, hanem érzem rajta. A teste hőjeleinek erejéből és helyéből, a vér lüktetéséből és a kába tekintetből, ami szédülésre enged következtetnem. Nyilván kíméletesebb és fokozatosabb lett volna, ha máshogy szólítom meg és olyanokat is megérdeklődök, amire tudom a választ, azonban az ilyen helyzetekben szeretem a hasznosságot előnyben részesíteni.
Bő két lépés távolságból nézek rá lefelé és várom, mit felel. Látom rajta, hogy sejti, nem ember vagyok. Vannak, akik emiatt nem veszik szívesen a segítségemet. Ezt én tiszteletben tartom. Szerintem ostobaság, de ettől még tiszteletben tartom. Semmi értelme erőltetni. Mindig csak remélni merem, hogy az, akin tudnék segíteni, hagyja is, hogy megtegyem. Mint most. Ha nem, akkor nem. Nem én járok rosszabbul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=627619#post627619][b]Ombozi Rebeka Liliána - 2016.10.13. 14:31[/b][/url]

Nem tudja, mondhat-e igent. El kell döntenie, hogy az előítéletei győzedelmeskedjenek - amik általában nincsenek, de most mégis vannak -, vagy a fejét szüntelenül ostromló kalapács. Érzi, hogy az állapota percről-percre sokkal rosszabb és bármi is legyen, el kell fogadnia egy vámpír segítségét. Nyilván nem engednék, hogy itt dolgozzon, ha veszélyes lenne, így végül mind az élőkben, mind a holtakban bízva egy aprót biccent.
- Széthasad a fejem, bármi jó lesz, csak segítsen - kissé szenvedős mosolya grimaszba torzul, ahogy a fájdalom egy újabb hulláma éri el. Miért volt ennyire buta? Nem is érti. Mielőtt találkozott volna Lucával, még tudta, mikor kell abbahagynia, de az amorfizáció ezen új formája nem úgy működik, ahogy szeretné vagy képzeli. Bárhogy is legyen, egyelőre képtelen felmérni, meddig mehet el, így ez nem az első eset, hogy totálisan taccsra teszi magát.
Arra gondol, hogy felkel és megy, amerre csak lehet vagy amerre mondják, azonban lábai nem akarnak úgy működni, ahogy szeretné és egyensúlya is cserbenhagyni látszik a vöröst. Szemei iszonyatosan csillognak, ahogy szinte könyörgőn és segítségkérőn reszketnek fel a férfira. Segítsen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=628062#post628062][b]Adam Kensington - 2016.10.14. 21:28[/b][/url]

Belső harcot vív, ám végül győz az az énje, amelyik a józan ész keretein belül elfogadja a segítséget. Elmondja nekem a panaszát, amit bár eddig is gondoltam, nem probléma, hogy megerősíti. Sejtem, hogy nem fog tudni követni engem, ha elvezetném egy vizsgálóba. Ezt én talán előbb tudom, mint ő, hiszen azért megpróbálja. De ráébred ő is, hogy ez nem fog összejönni. El kéne menjek szólni valakinek, hogy hozzunk hordágyat. Hiszen én sajnos nem tudom azt lebegtetni. Viszont látom a lányon, hogy nagyon nem lenne jó magára hagynom.
Sóhajtok egyet. Ez a sóhaj egy részt a némileg szorult helyzetnek szól, amit persze könnyen orvosolhatunk. Másrészt pedig annak, hogy kissé tartok a kedves páciens reakciójától azzal kapcsolatban, amit most tenni fogok, de ez legyen a legnagyobb gondom. Egyszerűen lehajolok hozzá, alá nyúlok és karjaimba veszem. Érezheti, hogy semmi megerőltető nincs nekem abban, hogy ölben vigyem.
Elsétálok vele a legközelebbi szobáig, ahol lefektetem a vizsgálóágyra. Az ücsörgés nem tesz jót. Miután kiengedtem őt karjaim közül, már fordulok is a szekrényhez, hogy előkeressem a megfelelő gyógyszert. Nem igazán szoktam egyedül ellátni a betegeket, de nem ez az első hasonló eset, hogy így alakul. Úgyhogy azt mondták a gyógyítok, tegyek ilyenkor belátásom szerint. Fel tudom mérni, elbírok-e a dologgal, vagy szükségem van segítségre. Most nem hinném, hogy kéne.
- Igya meg a főzetet, aztán legalább pár korty vizet! - tartom egyik kezemben a fiolát, a másikkal pedig segítek neki felülni. Csak amíg ezzel megvan. Utána pedig adom neki a pohár vizet. Ez utóbbi igazából csak azért kell, hogy semlegesítse a bájital ízét. Ha mind kész, hagyom visszadőlni. Egy perc és jobban lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=628163#post628163][b]Ombozi Rebeka Liliána - 2016.10.15. 11:03[/b][/url]

Gyűlöli, ha segítségre van szüksége, most pedig ismét egy ilyen, számára kellemetlen helyzetbe keveredett a saját butasága miatt. Vagy inkább csak tapasztalatlan? Nagyon jó kérdés. A magát amúgy sem könnyen adó Rebeka számára már az is nehéz, hogy egy embertől fogadjon el segítséget, hát még egy vámpírtól. Na nincsenek olyan rémképzetei, hogy Adam majd egy pillanat alatt megissza vérének ezer százalékát, aztán gyorsan elássa a hátsó kertben, de akár még ez is megtörténhetne!
Mindenesetre nem gondol ilyesmire, csak megadóan fogadja el a segítséget. Lábra azonban már magától szeretne állni, ehhez pedig igyekszik minden maradék erejét összeszedni - mindhiába. A fájdalom újabb hullámai suhannak át fején, s csak kis híja, hogy fel ne nyögjön. Ez egyre rosszabb.
Neki igazából a folyosón is jó lett volna, csak adjanak valamit, akármit. Ehelyett a férfi a karjába veszi, vörösünknek pedig nemcsak esélye, de ereje sincs tiltakozni. Különös módon úgy dönt, hogy ennél rosszabb már úgysem jöhet, így megbízik a másikban. Hisz abban, hogy mivoltától függetlenül azért van itt, hogy segítsen és ne megcsapoljon ártatlan betegeket. Hisz abban, hogy jobb lesz. Nem tart sokáig, míg megérkezik egy ágyra és hát nem kéne kétszer kérni, hogy feküdjön le. Mint a kis angyal, úgy engedelmeskedik teste kínjának, s csak azért ül fel, mert a gyógyszer megérkezik.
Az utasításra egyetlen pillanat alatt felhörpinti a lötyit, de rögtön grimaszba torzul arca. Országomat egy kis vízért. Ennél gusztustalanabb dologgal ritkán találkozik az ember, így amint felé nyújtják a poharat, azonnal öblít. Kiissza az utolsó cseppig, majd mintha maratont futott volna, miközben gepárdok üldözik, olyan fáradtsággal hanyatlik vissza az ágyra. Lehunyja szemeit és várakozik. Az érkező fájdalomhullámok már most ritkulnak, erősségük is csökken. Arcvonásai hamar rendeződnek, ahogy közérzete is jobbá válik. Akármit is kapott, használt.
- Köszönöm - szempillája megrebben, ahogy a férfi felé fordul és megkeresi annak tekintetét. Most már tényleg sok kérdése van. - Ön hogyhogy itt dolgozik? - milyen kedves indítás. Bár a hangja teljesen érdeklődő, azért nem kell zseninek lenni, hogy a vámpír lét és a gyógyítói szakma között érzékelt anomáliát kihalljuk szavaiból.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=628413#post628413][b]Adam Kensington - 2016.10.15. 22:33[/b][/url]

A főzet, amit kapott, amilyen rémes ízű, annyira eredményes. Ha ezt a fejfájást valami megerőltető cselekvés vagy más behatás okozta, akkor vissza se fog jönni. Ha pedig ez egy alkati dolog és néha jelentkezik nála, akkor sem kell most egy ideig számítania rá. Még pár perc és az egész egy rossz emlék marad.
Bólintok csak neki egyet, a hálája nyomán. Éppen befejezem a gyógyszeres szekrény elrendezését, amikor a kérdése érkezik. Nem igazán látszik rajtam semmiféle neheztelés vagy sértődöttség, ahogy felé fordulok. Kaptam én már ezzel kapcsolatban hideget, meleget. De az ilyen nem túl tapintatos érdeklődésekhez különben is volt már pár évszázadom hozzászokni. Igen, tudom, mire utal.
- Igazából csak konzultáns vagyok itt. - tisztázom, hogy nem ez a hivatásom, nem ebből élek és nem töltöm majd' minden estémet az ispotályban. Nem mintha ez változtatna a jelenlétem furcsaságán.
- A képességeimnek köszönhetően nagyon meg tudom könnyíteni a diagnózisok felállítását. - magyarázom el, pontosan mi hasznomat látják a gyógyítók. Noha tudom, ezzel koránt sem adtam még választ az olyan fel nem tett kérdésekre, mint hogy mégis hogyan mer engem bárki a páciensek közelébe engedni és hogy én miért gondoltam, hogy jó ötlet ez. Nem szokásom olyasmire felelni, amiről nem érdeklődtek konkrétan. Ha megteszik, minden további nélkül felvilágosítom őket.