Hazánk Mágiaügyi Minisztériuma a fővárosban, Rózsadombon található.

Londoni társától eltérően kevésbé rejtett helyen, a város kiemelkedő pontján áll, mely muglik számára is jól látható. Álcázását ugyanis erős bűbájokkal oldották meg, mely az épületet tökéletesen elrejti a varázstalan szemek elől, akkor is, ha a HÉV-en utazna naponta pillantanak fel rá.
A számukra publikus történet szerint az épületet Gyógyüdülőnek tervezték, a munkálatok azonban abbamaradtak. Így, ha mugli pillant az épületre nem is lát mást, mint élettelen, félkész vázat, valódi kinézete számukra rejtett marad:

Bejutás az épületbe: a mágusok számára az épület a főbejáraton át megközelíthető

Érdekesség: időről időre a muglik számára feltűnik az elhagyatottnak látszó épület, a Miisztérium erre szakosodott emberei ekkor látszólagos munkába kezdenek a homlokzaton, az összhatás kedvéért rendszeresen darukat is állítanak fel az épület mellett. Jelenlegi, varázstalan emberek számára felhasználatlan küllemét a mugli kormányokkal való erőfeszítés eredményeképp sikerül megőrizni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1584&post=878187#post878187][b]Ivanich R. Benett - 2024.05.05. 22:48[/b][/url]

Korgó hassal ugrok neki az ebédidőnek. Egy újabb nap a Közlekedésügyi Főosztályon. Akárhányszor a kezembe veszem az igazolványomat, mindig szemet szúr ez az elnevezés, mert olyan különlegesnek gondolom. Biztos kell még egy kis idő, hogy hozzászokjak a helyzethez. Egyúttal megtisztelő, hogy itt dolgozhatok. Igaz, csak néhány napot töltök az épületben, mert a hét többi részében az iskola falai között oktatok. Úgy érzem, az időbeosztásomat tekintve sikerült egy jó arányt találnom a két álláshelyem között. Változatos, meg kell hagyni. De lényegében a hoppanálás körül forog az életem. Ki tudja, talán egyszer a varázslatelmélet-vonalon lesz egy újabb lehetőségem továbblépni. Ahhoz még egyelőre kiélvezem, hogy többé már nem vagyok egyetemista.
Nagy nap a mai, mert úgy tudom, hogy Petya is visszatért Magyarországra, és a minisztériumban kapott állást. Levelezgettünk néha, amióta elsodort minket az élet. Mikor volt már, hogy összeakadtunk a folyosón. Fájó emlék... Mély nyomot hagyott bennünk. Aucs... Aztán a kondi. Hát, az sem volt szenvedéstől mentes, az égető izomláz után mozdulni nem tudtam. De remélem, hogy ide már csak jó emlékek fognak kötni. Azóta felnőttünk, egy csomót változtunk. Igazából azt sem tudom, hogyan fog viselkedni személyesen. De biztos vagyok benne, hogy még mindig tele van energiával, laza és vidám, eridonoshoz méltóan. Úgyhogy szóltam a kollégáknak, hogy ma kivételesen nem velük ennék, és igyekeztem még a csúcsidőszak előtt felrohanni a kantinba, hogy legyen hely valamelyik asztalnál. Ha minden igaz, bármelyik pillanatban feltűnhet a srác, aztán nyúlhatunk a tálcánkért, hogy kikérjük a mai menüt, amit még szintén nem volt időm szemügyre venni. Annál fontosabb volt, hogy rendezetten, jól fésülten, izgatottságomat valamennyire leplezve fogadhassam őt a menza bejáratánál, mint visszatérő barátomat.