Minden új volt a számára a környéken, Max alig bírt betelni a környék szemrevaló... látványosságaival. Igen, egyértelműen ez a jó szó rájuk. Egyik a másik után billegett végig a folyosón, a szempilláikkal szépen pillogva az irányába. Volt aki után még meg is fordult, hogy szemérmetlenül mérje végig, mintha csak éppen vásárolni lenne. Ez együtt járt vele, soha nem volt más, ez is a személyes bája része volt, amiért annyiszor reccsent jellegzetesen az orra. Az idők során már megszokta ezt az incidenst, olyan rutinja volt már a forrasztásában, mint másnak a cipője kötésében.
Pécs most is napsütésben fürdőzött, ez pedig látható elégedettséggel töltötte el a németet. Ma épp nem kellett előadást tartania, de ez nem gátolta meg abban, hogy az épületben korzózzon fél délután, különböző projektekre hivatkozva, amik természetesen sosem léteztek. A felét olcsó mugli kosztümös filmekből szedte, a másik részleg sokkal inkább a saját agya szüleménye volt. A legtöbbet csak a nagyon szőkék hitték el, de elvétve akadt egy-két egészen ötletes is.
Azóta kénytelen volt elhagyni az épületet élete egyetlen hatalmas szerelme miatt. Muszáj volt ismét éreznie az illatát, az ujjai közt érezni a selymes tapintását. Öles léptekkel vágott át az iskolán, majd a téren is, az emberek nagy részét szinte levegőnek nézve. Természetes, hogy voltak kivételes szépségű hölgyek, akik méltók voltak arra a bizonyos csábító mosolyra, de a többségük fölött elsiklott a pillantása. Nem ezért vagy itt, Max.
És alig pár percbe tellett, ismét egymáséi lettek. Liebhart és a fehércsokis Latte Macchiato.
Innentől állíthatjuk azt, hogy a lelke nem háborgott tovább, mint a tenger, egészen kisimultak rajta a vihar kavarta hullámok. Már csak a kabátját akarta visszaszerezni az előadóból, ahol felejtette, hogy aztán visszatérhessen a pesti szórakozóhelyre, ahol tegnap azt a bizonyos dögös vöröst szédítette a karjai közé. Azonban akadt egy kis probléma, ami az útjába állt, közé és az ajtó közé egész pontosan. Abban a pillanatban, hogy megpillantotta a nőt, lecövekelt, azzal a lendülettel sarkon is fordult és a fejét leszegve figyelte a poharát. Megint elírták a nevét, ezt pedig csak most vette észre. Erről bizony még el kell beszélgessen a pattis, kapafogú kávégépkezelővel.
Azonban a kiváló helyzetfelismerő skillje tudatosította benne, hogy igen, a nő alighanem észrevette már és innen elfutni már gyávaság lenne. Maximillian pedig sosem volt gyáva kukac.
- Ooooh, servus, Tati. Micsoda kellemes meglepetés - a helyzet szülte kényszer, ebben a féloldalasan kifacsarodott pózban is képes volt bájos mosolyt kaparni az arcára. Ezt rendesen beszívtam.

Vannak pillanatok, amit sem a kávé, sem a napsütés nem tehet szebbé, mert egyszerűen jön egy atombomba-beütésű meglepetés, ami szanaszét robbantja a tökéletességet egy gombafelhőben. Mint mikor két hét fortyogás és szarakodás után a százfűlé főzet buggyan egyet, majd kátrány szerű állagot ölt és az ember dobhatja ki az egészet, üstöstül. Liebhart ezt érezte az ajtóban álló ex-neje láttán. Félreértés ne essék, nem gyűlölte a nőt, egyszerűen nem volt abban az idegállapotban, mikor fel van készülve Mácsaira. Szóval ha nem akadtak volna össze a lábai és önti magát majdnem agyon a pohara tartalmával, kecses léptekkel száguldott volna végig az úton, mint egy rinocérosz, akinek az útjában ember-állat elpusztul. A német azonban teljes mértékben tisztában volt a saját esendőségével a pillanatban és inkább meg sem próbálta a tervet végrehajtani. Szóval lazán visszafordult és még köszönt is, mert ő rettenetesen előzékeny, bizony! Erre mi a válasz?
Abban a pillanatban meg is bánta, hogy nem a futás mellett döntött. A szájában megmaradt az a bizonyos keserű utóíz, alig sikerült visszafojtania azt a bizonyos kikívánkozó grimaszt. A nőn látszott, hogy a pokolba kívánja az exét és Max akkor épp boldogabb is lett volna ott. Ezt az örömöt azonban nem adná meg semmi pénzért Tatianának, így csak a kávéjába kortyolt, immár felé fordulva. A nap épp kellemesen melengette a hátát, mégis volt valami jó a városban.
- Nein, amint az ábra mutatja, céllal érkeztem - vonta meg lazán a vállát, a hangjában szemernyi bizonytalanság sem hallatszott. Sokan azt hihették róla, nem lehet kínos helyzetbe hozni, pedig aztán... Ismerte már annyira az exnejét, hogy legalább halvány sejtése legyen, mikor nemtörődöm a nő és mikor próbál annak tűnni csak.
- Bent felejtettem a kabátomat az előadóban. A zsebében van egy fiola, amit ma még tovább kell adnom, szóval elég fontos. - Nem akarta hozzátenni, hogy hát, nem Kalapkúra bájitalról van szó, nem lenne jó, ha egy indokolatlan diák kezébe kerülne. Liebhart esetében ez szinte mindig magától értetődő. Csak a baj van vele, jobb ha az ember tartja a két lépés távolságot, amit ő ezer örömmel nehezít meg.
- Miért, te mit keresel itt? Vissza az iskolapadba?

A Föld nevű bolygón néha egészen különös anomáliákra lehet figyelmes az ember, ha tudja, hogy hol keresse. Ilyenek voltak a szivárvány hétfőn, a péntek tizenhárom, mint szerencsés nap, az okos szőke és az, hogy Liebhart éppen elégedett volt. Nem, nem a tökéletes zen állapotban lebegett, mikor minden mindegy, egész egyszerűen csak elengedte a dolgokat. Megtartotta az előadását, aztán mint aki jól végezte dolgát, szépen fogta a kis cuccát és hazament, hogy ledőljön, mielőtt nekivág az éjszakának. Azonban az égiek teljesen máshogy tervezték a délutánját, amiben nem szerepelt sem szunyóka, sem parti. Alig hogy a kusza barna fürtök a párnába préselődtek volna, hogy a gazdájuk békésen elnyúlva bevághassa a kómát, halk, de annál határozottabb kopogás hallatszott az ajtó felől. Leszögezhetjük, hogy a frissen-avatott-egyetemi-tancibá elégedettsége úgy vált köddé, mint a leprikónarany egy kapzsi skót zsebében.
Halk mormogással mászott ki az ágyból, még a saját maga számára is alig érthető szavakat, miközben átvágott a lakáson és egy laza mozdulattal feltépte az ajtót. Pontosan addig a pillanatig tartott a háborgás és az arcára egy már-már lágynak mondható mosoly települt ki csendesen.
- Nocsak, Fräulein. Mit keresel errefelé, ahol a rosszéletű madár se jár? - kérdezte a fejét az ajtó élének támasztva, fél kézzel a falnak támaszkodva. Hiába is próbálta volna tagadni, elégedettséggel töltötte el a látvány. De még milyennel. - Bejössz?

Pécs, nálam
Hömmels *-*

Bár a vendég váratlannak számított, Liebhart nagyon kevés alkalommal tessékelt ki az ajtaján kopogtató vendéget. Mert hát ugye illik tudni, a hölgyek nagy része sosem tudta meg, hogy az "úriember" pontosan hol is lakik. Rendben is volt ez így, nem szerette volna, ha ez gyökerestül változik meg.
Szóval ott állt ez a bizonyos egyetemista boszorkánypalánta, egyik kezében a mobillal, a másikban pedig a két kávéval, Maxnak nem akadt ellenvetése az ellen, hogy a lány a küszöbön belülre kerüljön.
- Persze, fogd csak a kávéra! - a nevetése leginkább egy köhögő sakálra emlékeztették a haverjait, de ezt el kellett fogadni, ugyanúgy a része volt, mint az örökké kócos haja, vagy a gyönyörű szép őzike szemei. Azonban a nevetés hamarosan huszadrangúvá redukálódott a német fontossági-listáján, hiszen a lány ajkai az övét súrolták és nem szívesen hagyta volna ezt a lehetőséget veszendőbe menni. Elégedetlenség szikrája lobbant fel a lelkében, amiért annyira hamar vége lett, de csak becsukta az ajtót, hogy lazán nekivesse a vállát.
- Na ja, alighanem lőttek a Schönheit-schlafnak és ez a te hibád. Szóval remélem, hogy kiengesztelsz! - A hangában leplezetlen volt a kihívás, de végül csak elvette a poharat és belekortyolt. Sikeresen, foltmentesen. Legalábbis, egyelőre.

Pécs, nálam
Hömmels *-*

Nem volt könnyű dolga az embernek Kenzievel, mert a csinos pofi mellé hasonló méretű arccal rendelkezett, mint Max saját maga. Legalábbis a férfi úgy gondolta, hogy ez megnehezíti a dolgát, mikor szeretne valamit. Hagyta a lányt beljebb fáradni, majd szinte fénysebességgel csukta be az ajtót, hogy megőrizze a privát szférát. A magyar emberek könyörtelen kíváncsiságát nehezen emésztette meg. Az engesztelés mibenléte felmerült a hölgy részéről, mint kérdés, mire a német szemöldöke szinte azonnal felszaladt. Őt ismerve, azt hitte, hogy ez teljesen egyértelmű. Inkább a kávéjába kortyolt és egy apró, elégedett sóhaj csúszott ki az ajkai közül, amint a poharat a dohányzóasztalra helyezte.
- Szerintem nyilvánvaló, hogy a javításban kell a segítség, nincs elég szabadidőm - a férfi hangjából nem hogy csöpögött, rendesen ömlött az irónia. Mióta megírták azokat a vackokat, ki sem vette őket a szekrény aljából, ahol amúgy a cipőit szokta tartani. Még volt két napja rá, hogy kijavítsa őket, mit rontsák a levegőt? Igazából már el is engedte a gondolatot, hiszen a hölgy egy spontán döntés nyomán egészen addig lépkedett, míg a lélegzete Liebhart arcát nem súrolta. Egy pillanatra a gondolkodása komplett zárlatot is rendelt el, csak bámulta a lány ajkait.
Éppen csak hogy előhajolt volna, áthidalva azt a kis távolságot is, mikor a Loveguard család delegációja sarkon fordult és az ablakhoz sétált nézelődni.
- Szóval csak a kávé miatt jöttél? - érdeklődött csendesen, oldalra biccentve kicsit a fejét, végigmérve a lány sziluettjét a beáramló napfényben. Nem sok idő kellett, hogy legyűrje a  nemlétező gátlásait és odasétálva a lány vékony dereka köré fonja a karjait. Az állát a lány vállára támasztotta pár pillanatra, miközben csak rándított egyet a vállán. Bután nézett ki, de biztos volt benne, hogy a lány érezte a gesztust. - Majd veszek ide egy fotelt. Mikor kezdődik az órád, queenie?

Ha lett volna kicsi szíve, amit mások összetörhetnek, most odakapott volna, jelezve a találatot Tati részéről. De ugye Liebhart nehéz eset, meglehetősen retardált is, szóval ez inkább csak az egoját legyezgette, nem pedig az érzelmeit vette célba faltörőkosként.
- Így is mondhatjuk, hogyha így jobban tetszik - egy elegáns kézmozdulattal jelezte, hogy részéről elengedi a dolgot, nem fog ilyeneken összekapni a nővel. Mondhatjuk, hogy változott, mióta a váláson túl voltak. Nem sokat, de azt látványosan csinálta.
Az üzlet mindig is előkelő helyen szerepelt a fontossági sorrendjében, mert az üzlet pénzt hoz, a pénz sikert, a siker pedig nőket. Persze, lerövidíthetnénk annyira is, hogy a pénz pedig nőket, mert így is kifogástalanul működött az egyenlet.
- Mint a lelkem, tudom. Nem sötét, egy cseppet sem. Akkor nem itt csevegnék veled, hanem sprintben vágtam volna végig a folyosón - rántott egyet a vállán, lazábban, mint egy kosaras csávó a környékről. Nem tudta az ilyesmi meghatni, más értékrenddel rendelkezett, mint a legtöbb ismerőse és igen, más talán sötét ügyletnek nevezte volna. Neki ez egy átlag szerda este lesz.
Egy pár pillanatig az egyik lábán állt, majd a másikra helyezte át a súlyt, párszor végighúzva a mutatóujját a kávéspohár szélén. Amolyan pótcselekvés volt ez a részéről, amit nem akart és nem is tudott elhagyni már egy jó ideje.
A tény, hogy Tatiana menekülőre fogta, széles vigyort engedett a férfi arcára telepedni. Ez azt jelentette, hogy ezt a játszmát éppen ő nyerte meg. Hiszen még mindig itt áll és nem vágtak hozzá edényeket sem, csupán a pécsi szellő borzolta meg kissé a kusza csodabarna tincseket.
- Menj csak. Látjuk még egymást, Bella - kacsintott a nőre csalfa vigyorral, hogy aztán hátra sem pillantva lépjen be az iskola kapuján, mert tényleg nem ártott volna, ha az elkövetkezendő egy-két órában senkinek a szíve nem fejezi be a dibi-dobogást.

//köszönöm a játékot //

Pécs, nálam
Hömmels *-*

Hogy miért ment Max tanárnak? Részben azért, mert nem féltette a szépségét. Huszadrangú tényező volt, alapelv, hogy bizony a sérülések csak vonzóbbá teszik a pasit. Míg aurorként elveszítheted a fél kezed és az bizony nem vonzó, addig méregkeverőként legfeljebb rádfröccsen valami és jobb esetben hagy maga után egy égett foltot. Ilyenből volt pár Liebharton, mert bár eltüntethette volna, ugyan minek tenné?
- Legközelebb kétszer meggondolom, mielőtt komolyan megcselekszem valamit.
De őszintén? Eddig nagyon is élvezem a dolgot - még csak nem is lódított. Sok pozitívumot tudott felhozni az egyetem neve alatt, Kenzie viszont az élen járt ebben. Ahogyan másban is igen jó volt, legfőképp abban, hogyan menjen a "professzor" agyára.
A kezét a dereka köré fonva szívtam be mélyen a lány illatát, hogy aztán ő is kipillantson az ablakon. Sajnálatos, de nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy tartósan lekösse a figyelmét.
- Tudod, mindenkinek kell egy... két hobbi, amivel elüti az idejét - gyorsan korrigált, elvégre neki már volt szabadidős elfoglaltsága, nem is egy. De néha még így is vannak unalmas pillanatai, mikor képtelen bármit is kitalálni, talán arra alkalmas lenne az a bizonyos fotel az ablak előtt. Hogy azt az űrt kitöltse.
Azonban most éppen nem akadt ilyen problémája, hiszen Kenzie felé fordult és szinte már elegánsan felejtette az ajkait a németén. A válasz lassabban került feldolgozásra, mint mondjuk egy perccel korábban történt volna, de így is elégedettséggel töltötte el. Alig bírta visszafojtani azt a bizonyos mosolyt, miközben az egyik keze a lány derekán maradt, a másikat a tarkójáig vezette fel a gerince mentén, csak hogy még közelebb húzza.
- Még szerencse... - jegyezte meg pimaszul, mikor már a levegő hiánya okozta probléma miatt el kellett hajoljon. - Új ágyneműt vettem a svédeknél, van kedved megnézni?

Pécs, nálam
leszek a Hummelsed*-*

Gyakorlatilag a Kenzie féle szórakozásokon és a látványos okoskodáson kívül nem is volt oka annak, hogy Max bejárt órákat tartani. Ez viszont már éppen elég volt ahhoz, hogy bőven megérje neki. Máskülönben otthon ülne és kotyvasztana valami rettenetet, egy zöldesen fénylő üst mellett, amiből vékony füstcsík ered és kísértetiesen nevetgélne. Nem, köszöni szépen, erre nem tart igényt.
Amúgy meg ő és a sport nem voltak egymással rossz viszonyban és ezt a férfi testképe pontosan vissza is adta. Köszönte, sosem volt gondja saját magával, nem volt pufi gyerek a suliban, nem csúfolták, a kockákat a csokiról ismerte a legjobban, de összességében nem volt rossz pasi. Ezt a képet ő a nők visszajelzéseiből rakta össze, szépen csendesen, pixelről pixelre.
- Majd veszek egy kondibérletet is, biztos a - rázta meg a fejét csendesen vigyorogva maga elé, még azelőtt, hogy a lány ajkai az övéit érintették volna. Azután már egyre kevesebb figyelmet szentelt a külvilágnak, a magassarkúk bánatok koppanását már szinte meg sem hallotta. Hajlamos volt rá, hogy kicsit belefeledkezzen dolgokba, Kenzie pedig éppen ezzel élt vissza a részéről. Még ha nem is teljesen szándékosan tette a lány.
- Csak is ezért ajánlottam fel... - vigyorodott el magabiztosan, majd a csókot követően szinte ellenállás nélkül hagyta, hogy a barna a szoba felé tolja. Ő is arra indult, akkor miért kellene ellenkeznie?
És mivel Maximillian olyan kedves, nemcsak hogy megmutatta a lánynak a svéd garnitúrát, de még ki is próbálhatta azt!

//Danke sehr, Schatz *-*//

A Summerfest okozta pezsgés nem ült el olyan hamar, mint ahogyan kirobbant. Egy-két párocska és baráti társaság még június huszonhatodik reggelén is ott lézengett a környéken, az előző napi kalandokat kiheverve. Nem úgy főhősünk, aki az utolsó program leteltével megkereste Kenziet, hogy érzelmes búcsút vegyen tőle - már-már hihetően -, majd a hátára kanyarította a táskáját, a kabátját a kezében lóbálva, a napszemüvegét az orra hegyére biggyesztve és lelépett. Természetesen nem haza. Miért is lett volna annyira egyszerű a történet?
Annál neki sokkal fontosabb dolga volt Sopronban, ami egy újabb karszalaggal járt. A bal csuklóján most már egészen szép kis köteg alakult ki, hiszen járt a Rock am Ringen, a Summerfesten, futó pillantást vetett a Donauinselfestre és aztán a Volt fesztivál kapujánál tette tiszteletét. Valószínűleg mugliként is vállalta volna az utazással járó nyűgöt ezekért cserébe. Ennek a látogatásnak már öt csodás napja és olyan hátfájással kelt, hogy ahhoz egy komplett veszta-szűz sereg kellett volna, hogy kimasszírozza belőle. A sátorban... alvás egyértelműen nem Liebhart műfaja volt, még a luxuskörülmények ellenére sem. Ezek alatt értendő az eső hiánya és a megbűvölt hálózsák.
Azonban mire a mélyen tisztelt banda a színpadra lépett, Max elengedte azt a bizonyos izomgörcsöt és helyette inkább a tömegben próbált a lehető legészrevétlenebbül a tömeg eleje felé slisszolni. Ami ugyebár nem olyan egyszerű, mikor az ember egy 191 centiméter magas kolosszus, egy nagy pohár mojitos jégkásával a kezében. Hogyan, vagy hogyan sem, ez az ital - meg a sors - rendezte el azt a bizonyos találkát a barna hajú csodával ott a tömegben. Egyetlen egy hátulról érkezett könyék Matsy gerincébe, aztán ösztönösen rándult a keze és a jégkása jelentős része a vele szemben álló hölgy dekoltázsában landolt.
- Scheiße! Akarom mondani, hello liebchen. Alighanem véletlen volt. Vagy a sors, ahogy tetszik - öltött rögtön angyali mosolyt az illető, hogy legalább egy egészen kicsit lecsillapítsa a nő várható dührohamát. Valahogy azt meg szokták érteni.

Természetesen nem Maxmillian volt az egyetlen, aki akkor a színpad felé igyekezett. Voltak más vállalkozó szellemű egyének is, akik vagy túl későn érkeztek, vagy csak éppen nem kedvezett számukra a helyezkedés, most pedig kénytelenek voltak a tömegen keresztülpréselődni. A levegő meglehetősen forró volt és párának semmi nyoma, hogy az embert egészen biztosan még inkább megnyomja, főleg ha arra vetemedik, hogy falkába verődjön.
Szóval így settenkedett a német a színpad felé, mikor a jégkásája egy másik delikvens jóvoltából az előtte álló hölgy dekoltázsán kötött ki. A káromkodás szinte ösztönszerűen csúszott ki a száján, fel sem fogta, hogy mit mondott az imént. Csak a nő kedves semmi gondjára pillantott fel, hogy végre jobban megnézze magának a nőt.
- A sors szót sokan jobban szeretik, aber nem mindig lehet rákenni. Most megpróbálhatjuk - próbált épp elég hangos lenni, hogy a lány értse a mondanivalóját, de ne kelljen még üvöltenie hozzá. Talán még egészen sikerrel is járt. A nő a szemét árnyékolva pillantott fel rá, ő pedig cserébe egy egészen angyali mosolyt villantott, csodabarna tekintetét nem szakítva el az újdonsült ismerőstől.
- És azt milyen úton szeretné, kedves...? Mi is a neve? - ha ismerte volna Maxot korábbról, akár még tudhatta is volna, milyen nemes gesztus volt a férfi részéről, hogy megkérdezte a nevét. Mert ugyebár ő erre nem volt kötelezve, önszorgalomból tette csupán. Ahogyan azt is, hogy figyelmesen követte a nő kézmozdulatát a tekintetével, nehogy véletlenül bármit is rosszul csináljon.
- A nevem Max! - a hangja az átlagosnál kissé mélyebb és dorombolósabb volt, lévén, hogy lassan egy teljes hete fesztiválozik, annak is nagyon örült, hogy egyáltalán beszélni tud.

Max afféle határvonal volt, vízválasztó az emberek zöménél. Nagyon tudták szeretni, vagy nagyon tudták gyűlölni, de a kettő között nem volt semmi, mindig kiprovokálta, hogy a neutrális hozzáállás semmivé tűnjön. A fesztiválokon pedig szerette, ha az a bizonyos benyomás pozitív marad. Azért, mert ezek szép emlékek, vagy mert túl magas a véralkohol szintje, az már teljesen más lapra tartozik, nem is érdemes belekezdeni a boncolgatásba.
- Milyen igaza van - biccentett elismerően, tetszett neki a nő életszemlélete, nem volt túl gyakori az ilyen. Közben a civil tancinéni bemutatkozott, elárulva, hogy Kata a neve. Max nem volt benne biztos, hogy ez tényleg a nő igazi neve, de arra az egy estére éppen elég volt neki, nem kellett nyuszikának hívnia, így nem akadt több kérdése.
Ellenvetése már annál inkább, mikor a poharában árválkodó maradék mentás-limeos jégkása a nő ajkai közt végezte De épp az imént vitatták meg, hogy a sors keze volt, így nem akadályozta meg.
- Remélem tudod, hogy ezért fél órát álltam sorba. Ugye máris jobb az utóíze? - ironizált, ehhez értett. Mégsem vághatta a nő arcába, hogy ő most itt hagyja az egyik legjobb fellépő koncertjét, mert nem elég magas a vércukorszintje.
Ahogy a nő a ruhájával kezdett bíbelődni, a német pillantása egy-kettőre rettenetesen elfoglalt lett, miközben a bal kezét a tarkójára csúsztatta. Még a szája is enyhén kiszáradt, abban a pillanatban összetette volna a két kezét a szirupos löttyért. A szemkontaktus miatt halvány mosoly kúszott az ajkára és kicsit még fel is nevetett. Csak olyan halkan és kellemesen.
- Bremerhavenből, a tengerparton van. És kegyed? - ilyen kis édes kérdéseket is ritkán enged meg magának, mert elkapatná az egyéjszakás kalandjait. -A zenei ízlésével nincs gond, annyi már biztos.
Azzal - udvariatlanság, vagy sem, nem érdekelte, hisz Liebhartról beszélünk - a pólója alsó szegélyét megfogva rángatta fel a fekete anyagot, hogy megtörölje az arcát. Elég meleg volt ahhoz, hogy szükségessé váljon a mozdulat.

Míg a nő végignyalta az ajkát, Max kissé beharapta a sajátját, nem volt több egy pillanatnál, de igen, tény, hogy megtörtént. Máskor sokkal jobban tudta palástolni a reakciókat, amiket kiváltottak belőle, de a fesztiválokon mindig egy kicsit más volt. Szabadabb, ösztönszerűbb, már-már teljesen őszinte.
- Remélem is, akkor legalább volt értelme végigállni - sóhajtott fel már-már színpadiasan, kicsit jobbra-balra ingatva a fejét a zene ütemére. Túlságosan is szerette ezt a számot ahhoz, hogy nyugton maradjon és ignorálja. Bár közel sem mutatta olyan látványosan, mint a tömeg egy része, akik egymásba karolva ingadoztak vagy éppen totál egyedül ugráltak, néha teljesen más ütemre, mint amit a logika és a zene diktált volna.
- Tényleg az volt, szép város, barátságos. Legalábbis a perem. Mára kissé zsufis - a vállát megrántva jelezte, hogy igazából ennyit kell tudni Bremerhavenről, ah az ember udvariasságból kérdi, vagy érdekli valami alap infó. Nem kezdett el áradozni a szélről, ami sós permetet szórt a kertjükbe, vagy az arcára, ha az ablakon állt. Arról sem, hogy a nővére mennyit járt rajzolni a parti sziklákra, vagy hogy az anyja mennyivel jobban szerette a kis boltokat, mint a nagyokat. Max sosem beszélt ilyenekről.
- München is nagyon szép, szeretem a parkjaikat - közölte, mintegy reakcióként. Valahogy nem lepte meg, hogy a nő itt volt, a német nagyváros elég magyarázat volt rá, miért is vonzza a tömeg.
A hőség végül egy kis legyezgetésre kényszerítette Liebhartot, aki ennek az ösztönnek nem is állt ellen és inkább a pólóját hasznosította. Nem kerülte el az sem a figyelmét, hogy Kata, igazi nőhöz méltóan nem tudott máshova nézni az első pár pillanatban, de nem tette szóvá. Jó passzában volt.
- Ami azt illeti, egy pár napos, igazán varázslatos fesztiválon voltam tegnapig és ha hazamegyek, lehal a pörgés, szóval... semmi kedvem beadandókat nézegetni otthon, itt vagyok - tárta szét a karját tanácstalanul felnevetve pár pillanatra, majd visszaejtette őket maga mellé. Persze, imponálhatott volna a nőnek, de nem volt rá fölös kapacitása, mert a kedvenc részei következtek, amiket egyszerűen nem tudott nem énekelni. - Though this is all for you, don't wanna hide the truth

Ha előbb nem is, a mással is megjegyzésnél Kormos kisasszony Max teljes és osztatlan figyelmét élvezte, jó pár másodpercen keresztül. Kicsit olyan volt, mint azok az elcsépelt romantikus filmek, még a zene is ment a háttérben, a német pedig nem tudta az arcára kúszó mosolyt visszafojtani.
- Amint akad valami jobb ötletem, bedobom a közösbe - nem csak a hangján, az arcán is érzékelhető volt, hogy elég magabiztos és találékony, biztosan talál majd valami olyat, ami mind a kettejük fantáziáját megmozgatja egy kicsit.
Igazából Max és Kata is bent ragadtak a tömeg közepén, előre nem jutottak, mert feltartották egymást, hátra meg nem sodródtak, mert annyira nem volt nagy az örvény, arról nem is beszélve, hogy Liebhart érzékeny a kiharcolt helyére.
- Nem is kell, hogy tökéletes legyen, ha az ember olyannal van, aki leköti a figyelmét - jegyezte meg aprót rántva a vállain. Nem, ő nem hintelt, hogy élvezi a női társaságot a német tengerparton, csak viccelődött, elvégre ő Max. A lány is dobolni kezdett a lábával, ami legalább sorsközösség volt a némettel. Mert hát, ő is szenvedett ezzel az egésszel.
- Igen, egy időben elég sokat lébecoltam ott, nagyváros és elég érdekes is - úgy közölte, mintha általánosan elfogadott tény lenne, hogy az emberek csak úgy kószálnak a nagyvilágban. Ő legalábbis szeretett utazni és most is azért volt itt, nem másért.  
A nőnek sok kérdése volt. de őt nem zavarta, szerette, ha érdeklődnek felőle és hát, fogjuk rá, most is éppen ez történt. Még ha egy kissé furcsa formában is. Tett egy fél lépést közelebb az új ismerőshöz és egy elbűvölő mosollyal nézett le rá.
- De, ami azt illeti, onnan. Csak nem kegyed is? - kérdezte miközben kicsit ringatózott a zene ritmusára. Örül volna, ha a nő boszorkány, valahogy azokat jobban kedvelte.

A válasz nem is igazán érkezett meg a férfihoz, de közben meg mégis. Szomorú igazság, de el kellett engednie a dolgot, ma már nem jut el az első sorba, legalábbis ezen a koncerten egész biztosan nem. A társasága túlontúl érdekes volt hozzá.
- Az ilyesmi mindig megoldás - bólintott, miközben a tekintetét a  nőn tartotta. Szép volt, a ruhája is egészen figyelemreméltó, annak ellenére, hogy korábban már sikerült megöntöznie a jégkásával, ott pedig egy halvány, matt folt éktelenkedett rajta. Max arra a véleményre jutott, hogy csak azért látja ott, mert tud róla és az agya nem engedi el a tényt.
- Igazából én már jártam arra, annyira nem nagy szám... de ha kiskegyed oda vágyódik, nem pont én fogom elvenni az álmait...
Közben egy elefánt méretű uraság elhúzott mellettük, azaz, csak megpróbálta, miközben a méretes lábaival megtiporta szegény Kata kis tappancsát. A nő arca egy pillanatra grimaszba rándult, Maxim pedig akaratlanul is közelebb húzta.
- Óvatosan, itt ilyen túlméretezett gépek is közlekednek! - horkant fel, rosszallóan pillantva a csávó után, majd a poharat utána dobta. Úgysem volt már haszna belőle és nem ő volt az első, aki hasonló sorsra juttatta a műanyag poharat.
A kérdésre egyre szélesebb vigyor terült el az arcán és egész óvatosan végig is simított a nő vállán.
- Hogy varázslatos személyiség vagyok-e? Egyértelmű - közölte elégedetten. Itt már a sors bevégezte dolgát, Liebhart hitt benne, hogy nem véletlenül futottak össze akkor és ott. Még egy egészen kicsit közelebb is hajolt hozzá.

Járt már egy-két helyen a német, de igazából soha egy városba sem szerelmesedett bele. Neki nem volt álomvárosa, talán még a belgiumi tomorrowland bűvölte el a legjobban, de az is átmeneti csoda csak.
A nő lelkesedését azért nem akarta letörni, szóval vont egyet a vállán, mielőtt elmosolyodott volna.
- Ízlések és pofonok. Nem különösebben szerettem bele, de vannak, akiknek nagyon tetszik. Nagy a nyüzsgés, szinte sosem alszik a város, zsúfolásig van tömve kávézókkal és emberekkel. Főleg átutazókkal - kezdett bele, neki ez a része maradt meg talán a legjobban az egészből.
Max sosem arról volt híres, hogy higgadt lenne, azért is nem meglepő, hogy a pohár az elefántcsordaként masírozó úr után repült.
A bókra kissé felnevetett, mert hát nem ez a nő volt az első, aki értékelte Max adottságait és hát, valószínűleg nem is az utolsó.
- Nehezebb? Miért is? Talán ez probléma? - vonta fel a szemöldökét kérdőn. Nem gondolta volna, hogy gondot okoz a varázslat a nőnek, mert köztük egyértelműen megvolt a szikra, de hát ugye ezt nem az ő tiszte volt eldönteni.

Nem is teljesen értette, hogyan is jutottak el a jégkásás nővel odáig, hogy arról beszélnek, melyik város is a szerelme. Őszintén, nem igazán volt neki olyan, de tudott volna olyat mondani, amelyik mentalitásra tükrözte őt. Ahova szívesebben ment, mint a többi helyre.
- Azt hiszem, talán Rómába. Ez megmagyarázná, miért voltam ott olyan sokszor. Valahogy romantikus, de mégis tele van emberekkel, akik csak jól akarják érezni magukat és valahol mindig pezseg az élet. Igen, Rómát szeretem - talán magával is csak most sikerült ezt teljesen letisztáznia, a tucatnyi látogatás alatt nem jutott volna el a tudatáig, miért is köt ki mindig ott, ahol. Most viszont túlságosan sok figyelmét kötötte le a nő ahhoz, hogy komolyabban elfilozofáljon a város szépségeiről. Mert ahogy a hölgyre nézett, megragadta őt az a hatalmas barna szempár, ami éles kontrasztban állt a sápadt bőrével. Volt valami igazán bájos benne, közben pedig mégis lázadó, elvégre itt volt.
- Pontosan így gondolom én is, ezért is orroltak meg rám egy jópáran a SummerFesten. De mi értelme a románcnak, ha nincs benne semmi kihívás? - elbűvölő mosolyt villantott a nőre, hiszen az ő ismerkedésük sem indult zökkenőmentesen, de így egy icurkapicurka idő elteltével ezt már nem is különösebben bánta.
A tömeg ismét hatalmas sikoltozásba kezdett, mikor megszólalt a Sucker for Pain, Max pedig ha lehet, még elégedettebb arccal csúsztatta a kezét a nő derekára, hogy aztán - amennyiben a nő hagyta -,  magának háttal fordítsa kicsit közelebb húzva.
- Szeretem a refrén ritmusát, mindig táncolni van kedvem tőle - súgta a nő fülébe, miközben a bőre az övét súrolta.

Talán egy kicsit lelkesebben mesélt az olasz "városkáról", mint ahogyan azt először tervezte, de Max ilyen volt. Egyszer csak beakadt nála egy téma, aztán arról nem szívesen lapozott, ameddig nem volt muszáj. Erről is jóval többet beszélt, mint amennyit eredetileg szándékozott.
- Az mondjuk tény, a bor és az ételek is egészen szenzációsak. De zenészekkel még nem találkoztam, azt hiszem, jobb is így. Csak színésznőket ismertem meg, de azokból többet is. - Jobb, ha Maxy azokról a színésznőkről nem igen ejt szót. Nem sok kedveset tudna ma már mondani róluk, legalábbis, ha az általános ízlést mondanák, abban az értelemben Liebhart nem tud bókolni.
Az igazi játékosok említésére Max az ajkába harapott, mert ha más játékos volt, ő az edző. Sosem volt kispályás és most sem tervezett átmenni abba. A könnyen kapható nyeremény csak az unalmas estékre való volt. A mai pedig túl jó volt hozzá, hogy ilyenekkel foglalkozzon. A nőt magának háttal fordítva csúsztatta a kezét a derekára és kissé talán közelebb is húzta, mikor már eltelt a várakozási idő és nem csattant a pofon.
- Azt mondják a világon két fajta ember van, aki táncol és aki nem - nevetett fel halkan, mielőtt lassan ringatózni kezdett volna a zene ütemére. Nem tipikusan egy olyan ökölrázós, ugrálós szám volt, hát nem is különösebben erőltette meg magát. - Talán majd egyszer láthatja is.
Amennyiben a nő hagyta, akkor a kezét felemelve megforgatta, de nem túl gyorsan. A zene sem arra volt kitalálva.

Pécs, nálam

A konyhában egészen nyugodt volt a hangulat, semmi nem sugallta a külső szemlélő számára, hogy a bent tartózkodóknak összességében nem sok közük volt egymáshoz. Azt se tudta Max pontosan, hogy is keveredett a pénzügyőr ismét a lakásába, de amúgy is egy nagyobb adagot tervezett főzni, így nem osztott-szorzott sokat a jelenléte. A lány nem volt egy produktív személy ma, legalábbis, legfeljebb abban volt nagyon termékeny, csak abban, hogy elpusztítsa a rendelkezésre álló alkoholt.
- Én nem tudom, már ott elvesztettem a fonalat, hogy ez most Dorothy volt vagy Linda - közölte Liebhart, mert hát, őszintén, nem különösebben figyelt a történetre már korábban sem. A tésztára nézett, ami egy ideje csendesen rotyogott ott a vízben, majd tovább aprította a koktélparadicsomokat. Nem vitte túlzásba az ivást, mert ameddig kénytelen volt kést használni, túlságosan is féltette az ujjai épségét. A serpenyőben a hagyma is pirult már egy ideje, szóval azt kissé félre is húzta, mielőtt még teljesen odakozmálna. Önellátó volt, gyakran főzött magának, más pasikhoz képest, így nem szokta megmérgezni az embert. Legalábbis, biztosan nem véletlenül.
- Tényleg jobb lesz, ha elengeded ezt a sztorit, nem igen akar ez ma összejönni neked. És mit is mondtál, mi van veled  mostanság? Pasik? - érdeklődött. Nem volt benne hátsószándék, sőt, kivételesen még féltékenység sem, egyszerűen megpróbált beszélgetni, ha már egyszer itt volt a nő.

Általában jó szokott lenni a spontán találkák lebonyolításában, még legutóbb is elég jól kezelte a helyzetet, de a figyelme most Kenzieről újra és újra más vizek felé evickélt el csendesen. A történet sem különösebben érdekelte, ez mondjuk nem a lány hibája volt, senkitől nem szerette a sztorikat, olyan emberekről, akik nem érdeklik.
Helyette inkább csendesen elmerült a főzésben, közben egyszer meghúzva a poharát, amibe előzőleg öntött a nő által bitorolt üvegből. Csak egy kis szünet után tűnt fel neki, hogy a monoton háttérzaj megszűnt és már inkább csak a forrásban lévő vizet, a sercegő olajat hallotta. Éppen ezért rá is kérdezett, mi van Kenzievel, bár lehet, hogy ez volt az ötödik alkalom aznap. Úgysem tűnt volna fel a lánynak és legalább megvolt benne az érzés, hogy beszélgetnek.
Aztán kopogás hallatszott, Max pedig egy zavart arccal és határozott pálcamozdulattal zárta le a tűzhelyet a pirítani-valók alatt, hogy beengedje az érkezőt.
- Ki az? - érdeklődött, a pólóját gyűrögetve kissé, miközben a kulcs után keresgélt zajosan, holott nem volt rá szüksége. Mindig nyitva volt jóformán az ajtaja. Ki is tárta lassan, majd még értetlenebb fejjel mérte végig az előtte állót. - Luca? Hát te? Mármint... gyere be!

Ha a gondolat ereje hatásos tudna lenni, akkor Maxy bizony csúnya dolgokat vinne véghez néha. Most például, ahogyan meghallotta a kopogást, szerette volna, ha a lány nincs itt, vagy legalább a kopogó agresszív medence-ügynöknek hallatszó személy tovább áll. Ennek ellenére félrehúzta a serpenyőt a forró platniról és hősünk a tettek mezejére lépve elindult, hogy feltépje az ajtót. Mármint azután, hogy két felesleges percet vesztegetett el a kulcsok rázásával. Igazán kellemes meglepetés várta a méretes fadarab másik oldalán. Ugyanis egy bizonyos szőke kviddcs-csillag toporgott ott, talpig lelkesedésbe öltözve.
Beljebb invitálta kissé zavartan, elállva az útból, a kis hercegnő meg már bent is volt az ajtón. A táska az útban kissé zavaró volt Maxinak, de végül csak szótlanul megköszörülte a torkát. Neki megszokott volt az ilyesmi, már abban sem volt biztos, hogy az Kenzié, vagy máshoz tartozik.
- Nagyon stílusos vagyok, de attól tartok ez sok az én divatérzékemnek - nevetett fel öblösen és a táskára terelődött a figyelme ismét. Nem tartott soká, sokkal inkább érdekelte a Czettner lányka.
Nem is értette, hogy a lánnyal mióta érdeklődnek ilyen élénken egymás hogyléte felől, mikor azon a bizonyos esküvőn még csak egy gigantikus üveg pezsgőt szerettek volna kilopni a bokrokhoz feltűnés nélkül. Az teljesen más helyzet volt.
- Hm hát, megvagyok. Ami azt illeti éppen valakivel... - valamikor ekkor viharzott ki a barna nő a konyhából, majd a táskáját felkapva elhagyta a lakást, mint egy hurrikán. Liebhart ezt nem igazán értette, széttárt karokkal meredt a lány után pár pillanatig, majd ismét Lucára nézett. - Hát őő, ez érdekes volt. Szóval, főztem. És mire jutottál? Szép vagyok még?
Az össz dolog, amiben megzavart az előbbi precedens, hogy be kellett csukja az ajtót a nő mögött. Szomorú.

A lányka nem sokat habozott az ajtóban, inkább beljebb lejtett nagy boldogan és lassan, de biztosan felmérte a terepet. Járt már itt korábban, de nem is volt meglepő, Max szeret hazai pályán mozogni, feltéve, ha az adott hölgyet nem akarja lepattintani két órán belül.
- Igazán édes tőled, de egy pár szexi zoknit vagy egy hónap netflix előfizetést többre értékelek, mint egy táskát. Sznob vagyok - biggyesztette le az ajkait egy pár pillanatra a német, de nem különösebben zavartatta magát.
Kenzie közjátéka zavarta meg kissé a jelenetet, ahogyan ingatag, imbolygó lépésekkel, kezében a vodkás üveggel, fél cipőben, a táskáját felmarkolva kisietett és az ajtót tárva-nyitva hagyta. Max még kihajolt utána egy pillanatra, de csak rántott egyet a vállán és inkább nem is érdekelte a dolog. Becsukta az ajtót, hogy aztán visszatérjen a szőkéhez, mintha mi sem történt volna, már attól eltekintve, hogy megjegyezte, ez egészen érdekes volt.
- Nem is értem mi baja van, remélem csak valami baromság megint - horkant fel legyintve egyet, de rögtön ledermedt, ahogyan a lány kiejtette a barátnőd szót. Neki nem volt barátnője, sőt, még azt is csak erős túlzással engedte meg magának, hogy női barátai lennének. Az nem Kenzie volt. Nem tudta mi van köztük. Vagy inkább mi volt, lehetett volna.  - Puhánynak puhány, de nincs köztünk semmi, levegőn és most már falakon kívül.
És még csak nem is mismásolt, az ilyesmit Liebhart ritkán szépítette. Nem szerette formálgatni a sztorit, ha nem fűződött hozzá komoly érdeke. Igazából így is a lényeg fogta meg: Luca maradni akart. Az elismerő bólintásra megvillantott egy visszafogott mosolyt, ami kissé az arcára fagyott, mikor a lány felé nyúlt. A vész hamar elmúlt, nem a szép barnáit akarta formalinban tartósítani, csak egy szempillát talált, amelyet feltartva közölte, hogy kívánjon egyet. Maxon volt a sor, hogy hümmögjön pár pillanatig, majd mély levegőt vett és háromszor ráfújt. Pontosan tudta, mit akart, nem kellett gondolkodnia.  
- Ez is olyan, mint a szülinapon? Hogy csendben kell lenni róla?

A lány rettenetesen lelkesedett az ötlet iránt, hogy egy karácsonyi zoknit vegyen Maxinak, amiben végül is volt ráció, hiszen a férfi decemberi volt. Még ha ezt a pöttömke nem is tudta. A lényeg az: neki tetszett a téli zokni ötlete, a karácsonyt szerette is, főleg, mert olyankor a háznak mindig szegfűszeg és narancs illata volt.
- Hol árulnak ilyenkor karácsonyi zoknikat? Úúúúú - És ekkor a múzsája homlokon csókolta Maxot - bár ehhez neki alighanem térdre kellett volna ereszkednie -, és elképzelte a saját kis boltját, ahol éven át lehet egyszerűbb főzeteket venni... és ünnepi zoknikat, minden mennyiségben. Meg pulóvert is. Sőt. Tojáslikőr járna hozzá. Zenélő Rudolfos bögrével.
Ezt a gondolatmenetet szakította meg a kiviharzó nő, talán éppen ezért nem is történt meg az a bizonyos térde-esés.
- Szerintem nem is tud főzni - jegyezte meg őszintén Max, még mindig a lány után meredve, de aztán rántott egyet a vállán és rezzenéstelen arccal becsukta az ajtót. Hosszú lett volna kifejteni, hogy mi volt Kenzievel, azt meg végképp, hogyan is jutottak idáig, hiszen ő sem értette teljesen. Nem is érdekelte.
A pólóját a kezében szorongatta Maxy, mert bár melege volt, még vissza kellett vennie. Szeret veszélyesen élni, de a hasára fröccsenő forró olaj nem olyasfajta kaland, amit élvezetes átélni. Egészen sikerült elgondolkoztatnia a lányt, amit halvány vigyorral konstatált, majd az arcába fújt egy kicsit, ha már visszadobta rá a szempillát.
Közben visszasasszéztak a konyháig, Max pedig halvány vigyorral bújt vissza a pólójába, ismét bekapcsolva a főzőlapot.
- Szeretnéd tudni? - érdeklődött enyhén felvont szemöldökkel, mielőtt közelebb lépett volna a lányhoz, hogy az orra hegyét egy pillanatra a homlokához érintse. - Mit kapok cserébe?

Kicsit megint jobban elmerültek ebben a karácsony dologban, mint amennyire azt az átlag ember tervezné egy normál délután, de külső szemlélő számára sem hiszem, hogy úgy tűnt volna, mintha ezen zavartatnák magukat miatta. Még elég gyanútlan volt a beszélgetésük.
- A szülinapom? December 16-án - válaszolta gondolkodás nélkül, bár nem igazán értette, miért is fontos ez egyáltalán a számukra. Nem is jutott el odáig, hogy kiagyalja, hiszen nem sokkal később a Loveguard lány felkerekedett és elhagyta a lakást, kettesben hagyva az egyelőre-szőkéket. Maxot pedig meglepően hidegen hagyta, még csak utána sem kiabált, nem akarta felhívni, vagy írni neki. Ez egészen szomorú, nem?
- Én sem. Mintha mondott volna valamit róla, de nem esküdnék meg rá.
Nem sokkal később visszaköltöztek a konyhába, Maxy pedig lassan vissza is kezdett térni ahhoz az elfoglaltságához, amit korábban kiválasztott. Legalábbis, volt annyira lelkes, hogy a tészta alatt ismét visszakapcsolja a tűzhelyet, mielőtt megkérdezte volna a lányt, hogy érdekli-e, mit kívánt. Bár egészen egyértelmű volt anélkül is, hogy válaszolt volna a kérdésre.
Elsimított egy hajtincset a törpicsek arcából, majd kissé hátrébb hajolt, hogy láthassa az arcát, mielőtt elgondolkozva hümmögött volna.
- Hát nem is tudom. Mit tudsz ajánlani? Esetleg elmondhatnád, te mit kívántál volna? Vagy maradhatnál ma estére... - dobott fel pár ötletet, ami hirtelen eszébe jutott.

Úgy tűnt, ez a karácsony dolog náluk állandó témává vált. Nem meglepő, hiszen Maxyka szerette az ünnepet, meg még inkább december 16-át, mikor a saját szülinapját tartotta. Volt otthon legalább négy féle kötött pulcsija is az alkalom dicsőítésére, arról nem is beszélve, hogy akkortájban úgyis mindig beshoppingolt az ilyesmikből, mert ugye ki nem akar karácsonykor teljes díszben pompázni?
Lucán látszott a megvilágosodás és Maxy már kérdezte is volna, hogy mi az, de a másik lány zajos távozása okán csak feltartotta a mutatóujját, hogy "szavad ne feledd" és gyorsan rendezte a helyzetet, csak utána tért vissza a Cz lánykához.
- Csak nem...? - kérdezte meglepetetten, de aztán egyre szélesebb vigyor ült ki az arcára, kicsit közelebb is hajolt a lányhoz, hogy az orra hegyét megérintse a mutatóujjával. - Nos, ezek után illene legalább együtt ünnepelni.
Eredetileg azt akarta javasolni, hogy köszöntsék fel egymást, hisz ez elég rámenős volt, de aztán rájött, hogy ő Liebhart. Igazán megteheti, hogy egy icipicit rámenős, nem jobban a kelleténél. Közben megvizsgált egy szál tésztát, de még várnia kellett pár percet, szóval kénytelen volt visszadobni.
A szeme sarkából a lányra pillantott, aki kissé lelkesebben egyezett bele a kelleténél.
- Ez esetben egyértelműen mindkettőre igényt tartok - közölte elfojtva egy mosolyt, majd lezárta a tűzhelyet a tészta alatt. Csak egy platni maradt bekapcsolva, de azon még nem volt edény. A német visszalépett a lányhoz, hagyva, hogy a keze felkalandozzon a karján, majd megállapodjon a vállán. Le sem vette a pillantását a lányról, a keze a combján felcsúszva a derekán állapodott meg, a hatalmas, őzike pillantást keresve. - Csak én vagyok itt, nem hall más. Szóval, mit kívántál volna?
Még közelebb hajolt, az utolsó szavakat már úgy súgva a fülébe, hogy az ajkai súrolták a lány bőrét. Jó volt a titkokban.

Luca viszonylag mintha fellélegzett volna a másik nő távozásával és ezt Maxyka is érzékelte. Bár, nem különösebben értette, hogy miért zavart volna Kenzie olyan "sok vizet". Bár, lehet, hogy a nagylány nem értékelte volna az olyan témákat, mint karácsony, meg szülinap. Legalábbis, nem ilyenkor, addig még hátra volt egy jó pár hónap. Maxy ezt értette is... meg nem is.
- Jó, ne bánts már. Tudod, azt akarták, hogy jó legyen a fogadóbizottság, csak kicsit eltévedt útközben - közölte szórakozottan a német, enyhén még be is rogyasztva, meg lesunyva a fejét, mert hát ő szánja-bánja, talán jöhetett volna korábban, csak eltévedt. Nem szóltak, hogy hova szánják. Azért megérintette Luca nózija hegyét szórakozottan, mire a lány felnevetett. Liebhart kedvelte a nevetését. - Nos, ez esetben illene egy kicsit javítanunk az átlagodon.
A legutóbbi szülinapját még csak meg sem ünnepelte, ez pedig nem volt rá jellemző. Mármint persze, ivott, de az azért volt, mert péntekre esett, és nem azért, mert juhu, ünneplési.
Viszonylag hamar kiegyezésre jutottak, Max pedig elég előrelátó volt, hiszen nem akarta a kaját szénné égetni, ha már a pocsék részét megcsinálta, illett befejezni. Előtte viszont szeretett volna egy kis időt a vendégére szánni. A halk sóhaj hallatán a német elfojtott egy kikívánkozó mosolyt és helyette inkább hagyta, hogy a lány kissé elhajolva az arcába nézzen. Nem szokott ő ennyit keríteni, nem is igazán értette, hogy mi van most vele és a törpicsekkel, de különösebben nem is érdekelte. Jó volt így, nem akarta megváltoztatni. A keze a férfi szíve fölött időzött, Max pedig lefelé pillantott. Néha elgondolkozott rajta, hogy ott neki vajon van-e még valami, de most kétségkívül érezte. A csókot szinte ideje sem volt viszonozni, így egy rosszalló pillantást vetett a lányra, mielőtt ellépett volna tőle. Nem siette el a válaszadást. Helyette inkább visszahúzta a serpenyőt a platnira,  majd beleszórta a paradicsomokat is, hogy még kicsit pirítsa, mielőtt a garnéla belekerül.
- Igazából azt szeretném, ha eljönnél velem valahova. Mármint... el. Olyan... randi szerűen, azt hiszem - bökte ki végül, fel sem pillantva a főzésből. Na, most lúzernek érezte magát!