Pécsett, a vásárban

Pécsett, a vásárban

---

Ismét itt. Ez már kezd egy kissé beteges lenni. Soha életemben nem fordultam meg egyetlen egy vásáron se annyit, mint idén a pécsiben. Bár be kell látnom, hogy az eddigi két alkalom eléggé, hát változatosnak nevezhető. Az egyik egy kellemes kis andalgás volt, mely úgy végződött, ahogy az illik. A másik meg…esélytelen megfejteni, hogy ott mi van.
Kezeimet összedörzsölöm, hiszen fáznak. Hiába van otthon rengeteg kesztyű, egyiknek sem sikerült megtalálni a párját. Így hát nem csoda, hogy éppen egy olyan bódé előtt állok meg, ahol ilyesmi a választék.
- Hmm, most egy kesztyűnek kifejezetten örülnék – nézek halál nyugodtan a mellém keveredett fiúcskára. Tudom, hogy a kérdése nem nekem szólt, de ha már hangosan gondolkodott, hát legyen legalább nekem egy jó pillanatom belőle. – Az a bordó éppen menne a ruhatáramhoz – mutatok az egyikre, ami még viszonylag jól is néz ki. Bőrkesztyű, belül bélelt, s még arra is jó, hogy nyomkodhassam benne a telefonomat. Éppen tökéletes.
Míg ő eldönti, hogy mit reagáljon arra, hogy így tök ismeretlenül beleszóltam a gondolatmenetébe, én magamhoz emelem az említett kesztyűt és felpróbálom. Tényleg az enyém lesz, vagy így vagy úgy, de megkaparintom. – Nézd, méretben is passzol – mutatom neki lelkesen, mintha ezeréve ismerném őt. Ennek a közvetlenségnek biztosan egyszer meglesz a böjtje, de remélem, hogy nem éppen egy karácsonyi vásárban kíván revansot venni rajtam az élet.

Pécsett, a vásárban

---

– A Télapó és a Jézuska is a jók listájára írt be idén – kuncogok halkan ezen a csöppnyi hazugságon. Szerintem soha nem lettem volna azon az oldalon, akármennyire is igyekeztem. Minden hibámat szerettem egyensúlyozni valami jóval, de néha a lelkesedésemet nem értékelték.
– Hmm, micsoda szakértelem – elismerően pillantok a hantázásra. Olyan szépen fejezi ki magát, hogy lazán elmehetne meleg stylistnak. Jobban végig mérve még a kinézetével is beillene, na de félre a sztereotípiákkal, s a csúnya első benyomásokkal.
– Hát ezek szerint, kénytelen leszek magamnak megvenni – elhúzom a számat, mintha annyira bánkódnék emiatt. De egyáltalán nincs így, szerintem az jobban zavarna, ha tényleg megvenné és én meg azt se tudnám, hogy mivel köszönjem meg neki a dolgot.
– Azért bátor dolog lett volna, ha csak úgy megveszed – mosolygom rá, miután már a kezeim között tudhatom a darabot, melyet kifizettem. – Kinek keresel ajándékot? Hátha tudok segíteni – őszinte ajánlat, én bizony ilyen vagyok. Ha kell, ha nem, állok rendelkezésére a bajba jutottakon, még ha néha tolakodóra is sikeredik ez.

Pécsett, a vásárban

---

– Ha nem lenne a fenekeden tojáshéj, lehet még érdekelne is – elmosolyodom. Nem vagyok nagy öreg, de az tisztán látszik, hogy hozzáképest azért vannak pluszéveim. Ezért most a jó gyerek formámat hozom. Csak szépen, szolidan, ahogy azt illik.
– Kriszta   -nyújtanám a kezemet, de látva azt, hogy az övéi mennyire tele vannak, inkább csak elvetem a dolgot, s intés lesz belőle. – Nem is hallottam még ilyen nevet, érdekes – pedig már mennyi formával volt szerencsém összefutni. De ez, ez eddig elkerült. – Milyen származtatása van? – tényleg ez érdekel a legjobban? Igen. El tudok veszni a részletekben, s bizony ez most tényleg olyan, ami rothadtul nem fontos, de nekem igenis tudni kell.
– Aha, hát ez így nagyon nehéz – mennyivel egyszerűbb egy visszafogottabb személynek vásárolni. Bár magamat sem nevezném annak, a bohókás ajándékokat kifejezetten szeretem. Szóval talán így közelíteném meg az ismeretlen hölgyeményt is.
– Valami vicces játék? Vagy ilyen villogó izé, ami még a hangulatát is mutatja? – nem is tudom, hogy létezik-e ilyen, de manapság ez sem lenne meglepő. – Szóval olyan, ami abban a színben villog, amilyen hangulata van éppen –kell a magyarázat, érzem én, hogy anélkül eléggé követhetetlen, hogy mire szeretnék kilyukadni.

Pécsett, a vásárban

---

– Ahh, oké – lebiggyesztem az ajkaimat. Hát így már elég uncsi ez a dolog. Reméltem, hogy fog valami olyat penderíteni, amivel elámít. De hát, mégiscsak ott az a tojáshéj, mit is képzelek én róla?
– Lehet, hogy a túlpörgéses érzelmektől kicsit bekettyózna a dolog – elnevetem magamat. Azt hiszem az esetek többségében nálam is éppen így járna a szerkezet. Egyszer ebben a színben, egyszer abban villogna, s ez olyan másodpercek alatt változna, pont úgy, mint a hangulatom.
– Manapság mi nem létezik már? – teszem fel neki a kérdést a lehető legnagyobb természetességgel.
– Ha meg nem, akkor majd mi megalkotjuk és szabadalmaztatjuk és tök királyok leszünk – felcsillan a szemem, s úgy rá is pörgök a dologra, mintha az életem múlna rajta. – Na gyere, ott azok között az izék között tuti lesz – megragadom és húzom a túloldalon lévő villogó, csillogó izék közé. Ha itt nem lesz, akkor sehol sem, s a fejemben már van egy fél marketingterv erre az esetre.

Pécsett, a vásárban

---

– Hahh öcsi, én találtam ki és még te akarsz főnökösködni? – felvonom az egyik szemöldökömet, s karjaimat máris összefonom magam előtt. Ezzel is jelzem, hogy a bizalmatlanság jelen van, na meg egy kicsit fázom is. Azt hiszem mégse a vékony kabátot kellett volna választani.
A stand előtt ácsorogva azon kezdek el töprengeni, hogy ebben ilyenkor tényleg mennyi pénz is van. De vajon az év többi időszakában is megérné-e, ha ilyen kacatot gyártatnak? Mert én szerintem az emberek, csak ebben az ünneptől túlságosan beindult, kissé mámoros hangulatban vesznek csak meg, ilyen hülyeségeket. Így pedig máris nem olyan szenzációs az ötlet.
– Öhm , érdekes – vetek oda arra a darabra, amit Kolos mutogat nekem. Nem hozzám illik, de hát, ha a barátnőnek ilyen a stílusa, nekem aztán mindegy, hogy mivel szúrja ki a szemét.
– Nincsen olyan, amin nem a Rudolf táncikál? – húzom el a számat. Hát, hogy néz már ki szerencsétlen. – Egy hógömbössel hamarabb ráveszel, hogy neked adjam a kezem – sűrű pislogás, bájos mosoly, közben pedig a kezem visszaszerzése.
– Ne komolytalankodj, keressük meg a tökéletes ajándékot a barátosnődnek – fordulok vissza a kínálathoz, s tekintetemet körbe-körbe jártatom a kacatokon.

Pécsett, a vásárban

---

Sokszínű. Hát az van itt bőven. A színskála majdnem minden színe fellelhető ennél a bódénál, így nem akarom elhinni azt, hogy ne találnák megfelelőt. Vagy, ha mégis ilyen szerencsétlenek lennénk, akkor ahogy nézem van még vissza úgy 8-9 stand. Egynél csak meglesz a kiválasztott.
– Vannak, akik nem tudják jól fogadni a romantikusnak szánt gesztust – bólogatok. Én is ezen lánykák táborát erősítem. Egyszerűen még a szavakat is képtelen vagyok kezelni, nemhogy azt, ha valaki csokit meg virágot akar rám tukmálni.
Tekintetemet lassan vezetem a Kolos kezében lévő virágra. Kezemet a szám elé teszem, mintha nagyon töprengenem kéne a válaszon. De csak a nevetésemet igyekszem elrejteni. Nem szeretném már az első lehetőségnél képen röhögni, de látva ezt a virágot, azt hiszem lesz még itt sértődés.
– Hát, ha hozzám beállítanál egy ilyennel, keresnék rajtad egy lyukat, amit betömhetek vele – kuncogva nézek rá. Nem tudom, hogy a lány, akiről szó van, mennyire gyerekes, de nem hiszem, hogy valami ilyesminek örülne. – Nem értem, hogy nézhetted ki a virágot, ha éppen az előbb ecsetelted, hogy hogyan jártál már vele – megrázom a fejemet. Sosem értettem a férfilogikát, s úgy tűnik, hogy a mai nap folyamán sem fogok dűlőre jutni vele.
  - Hány évesnek is nézzük azt az ajándékot? – hátha a korral közelebb kerülünk a megoldáshoz.  Bár amondó vagyok, hogy az eddigi információk tudatában, tényleg a hangulatot mutató, villogó valami lenne jó. – Itt kell lennie valahol – kutakodok tovább, felborítva az eddigi katonás rendet. Én jobban átlátom a káoszt, s ezek a műanyag vackok szerencsére, nem törnek össze attól, ha az én két balkezem hozzájuk ér.