Imádom ezt az időszakot. Nem azért, mert a szeretet ünnepe közeleg, abban már régen nem hiszek. Hanem az utcákat körüllengő hangulat és illatok miatt. Forralt bor, gofri, kürtös kalács és egyéb finomságok sokasága, melyek a cukorszintet jól megdobják, nekem pedig pont erre van most szükségem.
A novemberben történt randevú óta, mely egy taxi szélvédőjével esett meg, kissé jobban visszafogom magamat. Több időt töltök Pécsen, mint előtte. Szabadságoltam magamat, de nem azért, hogy az egyetemen sündörögjek és az odajárók ritmusát próbáljam felvenni. A családtól távol van lehetőségem kissé értékelni azt, hogy merre tartok, s mit is akarok.
Persze emellett van, akire képes vagyok időt fordítani. A férfiak egyik mintapéldánya éppen itt sétálgat mellettem, s emeli az este színvonalát. Az igazság az, hogy unom már az egyedül töltött időt, s szembe köptem magamat ismét. Annak ellenére kerestem meg Ervint, hogy már ezerszer megígértem magamnak, hogy többször nem szabad. Bírom őt, pedig annak idején a bárban nem így indult, s ha megpróbálok visszaemlékezni az akkori beszélgetésünkre, tisztán rémlik, hogy valami olyasmiről volt szó, hogy egyszer. Aztán lett belőle még egy, meg megint, aztán főzés, filmezés, mintha barátok lennék. De én nekem nem szoktak fiú barátaim lenni. Abból soha nem lett semmi jó.
– Tessék, állítólag jó – fordulok felé az árustól, akitől szereztem egy kis melengetésre szolgáló italt. Még csak éppen beköszöntött a tél, de az esték már úgy lehűlnek, hogy bizony csak akkor lehet elviselni őket, ha melegen felöltözünk és iszunk. Hát ebben a forgatagban mindkettőre lesz lehetőség, s még a végén valami ostoba ajándékot is képes leszek megvenni az unokahugiknak és öcsiknek. Pedig mennyire ellene vagyok az ilyeneknek.

Imádom ezt az időszakot. Nem azért, mert a szeretet ünnepe közeleg, abban már régen nem hiszek. Hanem az utcákat körüllengő hangulat és illatok miatt. Forralt bor, gofri, kürtös kalács és egyéb finomságok sokasága, melyek a cukorszintet jól megdobják, nekem pedig pont erre van most szükségem.
A novemberben történt randevú óta, mely egy taxi szélvédőjével esett meg, kissé jobban visszafogom magamat. Több időt töltök Pécsen, mint előtte. Szabadságoltam magamat, de nem azért, hogy az egyetemen sündörögjek és az odajárók ritmusát próbáljam felvenni. A családtól távol van lehetőségem kissé értékelni azt, hogy merre tartok, s mit is akarok.
Persze emellett van, akire képes vagyok időt fordítani. A férfiak egyik mintapéldánya éppen itt sétálgat mellettem, s emeli az este színvonalát. Az igazság az, hogy unom már az egyedül töltött időt, s szembe köptem magamat ismét. Annak ellenére kerestem meg Ervint, hogy már ezerszer megígértem magamnak, hogy többször nem szabad. Bírom őt, pedig annak idején a bárban nem így indult, s ha megpróbálok visszaemlékezni az akkori beszélgetésünkre, tisztán rémlik, hogy valami olyasmiről volt szó, hogy egyszer. Aztán lett belőle még egy, meg megint, aztán főzés, filmezés, mintha barátok lennék. De én nekem nem szoktak fiú barátaim lenni. Abból soha nem lett semmi jó.
– Tessék, állítólag jó – fordulok felé az árustól, akitől szereztem egy kis melengetésre szolgáló italt. Még csak éppen beköszöntött a tél, de az esték már úgy lehűlnek, hogy bizony csak akkor lehet elviselni őket, ha melegen felöltözünk és iszunk. Hát ebben a forgatagban mindkettőre lesz lehetőség, s még a végén valami ostoba ajándékot is képes leszek megvenni az unokahugiknak és öcsiknek. Pedig mennyire ellene vagyok az ilyeneknek.

Krisztike

– Ahh, ezt nem lehet elégszer hallani – nevetve nézek rá, mikor meghallom a megjegyzését. Szeretem, ha dicsérnek, megcirógatja a hiúságomat ilyenkor, s buta lennék, ha ellenkeznék. Nem sok mindenkitől viselem el a bókokat, ő tőle is csak azért, mert tudom, hogy a komolyság faktor ilyenkor nem a maximumot lobogtatja. Szórakozik, én élvezem, kölcsönösen megteszem, amikor a szükség így kívánja. S ennyi. Jók vagyunk abban, hogy magasztaljuk a másikat, s feltornázzuk az önbecsülést, ha éppen lankadóban lenne.
– Fú, féltem, hogy azt mondod, szerezhetnénk mi is egy gyereket – elnevetem magamat. Az, hogy sok időt lógunk együtt, azzal is jár, hogy már nagyjából képben vagyunk azzal, ki kicsoda. Mármint a másik ismerősei közül, Miklósnak még csak a nevét hallottam, látni nem láttam, de sikeresen összetettem, hogy náluk érkezik lassan új lakó.
– Kürtöskalács jól hangzik, a hamburgert meg.. Majd lopok a tiedből, ha közösködsz velem, de egy egészet biztosan nem tudok eltüntetni – este van, nem rég ettem. Meg a házi burgerekkel mindig úgy voltam, hogy túl nagyok és az sem mellékes, hogy nem lehet őket gusztusosan enni. Én pedig kényes vagyok még ilyenkor is arra, hogy milyen az összkép rólam. Hát a fenébe is, az előbb mondta azt, hogy Istennő vagyok.. Az pedig ne legyen már maszatos.
– Na gyere, te nagy gyerek – belé karolok, s neki iramodok. Bár tömegiszonyos vagyok, most még nem bukkan fel a pánik. Egész elviselhető a kavalkád, nincsenek se sokan, se kevesen. S remélem ez így is marad, vagy Ervin kénytelen lesz a hátán hazacipelni.