- Vicces vagy - állapítom meg nevetve. Biztos nem segít azon, hogy már így is zavarba jött, de a magam részéről tényleg jól szórakozom. Mondjuk a kollégáim egy része mellett nem is tűnök olyan magasnak, de úgy egyébként nem én szoktam az lenni, aki elveszik a tömegben. Ha nem a magasságom, akkor a rőtvörös hajam miatt szúrnak ki, így vagy úgy, de mindig megtalál mindenki, aki akar. Gyorsan a macskáknál kötünk ki aztán, és ha már kérdezi, számolni is kezdek, kinyújtva egy-egy ujjam minden egyes macska említésére.
- Huh... van egy vörös, Őrnagy. Ő kóbor volt, a bátyám mentette meg még kölyökkorában, mert valaki kitette, és már húsz éves is elmúlt. Aztáááán... van egy... szintén keverék, menhelyről, de valamelyik felmenője sziámi lehetett, ő Pamacs, és van egy amerikai csonkafarkú macskám is, ő a legfiatalabb, de már bőven túl van ő is a tízen, Szőrmók, polgári nevén Yossarian - sorolom fel neki a teljes állományt lelkesen. Már azon is elgondolkodtam, hogy szerezhetnék igazán saját cicát is, mert ugye őket mind örököltem, de félek, hogy nem igazán örülnének egy új jövevénynek. - Sokáig azt hittem, kutyás vagyok, aztán jöttek ők és így jártam. Ó, és tényleg nem vette észre a gazdája, hogy vemhes? Azért jól odafigyelhetett rá - szörnyülködöm végül a perzsa cica esetén is. Azért csak feltűnik az embernek, ha családot alapít a macskája, nem? Vagy legalábbis jó esetben fel kellene, azt hiszem.
- Azért majd megkérdezem a jósnő barátnőmet, hogy ezt vajon látta előre, amikor ő is azért nyaggatott, hogy de mozduljak már ki kicsit - válaszolom széles mosollyal. Szegény Alízt mondjuk sosem irigyeltem, eléggé megszenved a képességével, de olyan kitartóan győzködött utóbb, hogy a végén még azt is el tudom képzelni, hogy tud valamit előre. Közben a bódék között lassan haladunk előre, és a magam részéről rácsodálkozom némelyikre. Igazán hangulatos vásár, nagyon tetszik.
- Ó, ne is mondd. Egyszer már voltam úgy... vagyis nem voltam végül, hogy mindenáron valami dokufilmre akart elcibálni a hódok gátépítési szokásairól. Nem mondom, cuki állatok, de ha ez érdekelne, nem aurornak megyek - mesélem. Nem annyira gáz élmény mondjuk, és talán még egyszer ki is bírtam volna, ha elég meggyőző az illető, de valahogy sehogy se voltunk egy hullámhossznak még a közelében sem. - Na és neked is volt már ilyen legjobb legrosszabb randid? - kérdezem. Nem verseny ugyan, de kíváncsi vagyok, milyen tapasztalatai vannak e téren.
- Vagy baráti találkozás, attól függően, mire jutunk, de amúgy meg kikérem magamnak, én egy modern nő vagyok, és ha akarom, igenis randira hívok egy pasit, aztán majd eldönti, hogy érdekli-e a dolog - felelem neki katonásan, határozott hangon, de közben alig bírok nem mosolyogni, a végére már kuncogok is. - Jó, azért nem rohanok túl előre, de ha már édességet emlegetsz, öhm... hát... hogy is mondjam. A cukorkaboltban jártál már Bogolyfalván? Oda én már hazajárok - osztom meg vele az amúgy is köztudott dolgot, elvégre mindenki, aki ismer, tudja már, hogy feltett szándékom végigkóstolni a bolt teljes kínálatát, ami ráadásul időről időre még bővül is. Komoly bakancslistás tétel ez az életemben. - És mit kell tudni arról a kuglófról? - kérdezem aztán kíváncsian, már csak a miheztartás végett is, mielőtt még egy medálra hívná fel a figyelmem az egyik bódénál. - Óóó... ez is vörös. Nagyon szép. Tudtad amúgy, hogy nekünk állítólag nincs is lelkünk? Ha nem vigyázol, majd jól elszívom a végén az energiáidat... ás nézd, hát ez tisztára, mint a hajam. Vajon ez mit szív el? A napfényt? - kérdezem meg viccelődve, miközben az egyik kósza tincsemet közelebb is tartom, hogy lássa, nem is olyan távoli az árnyalat. - Sose vettem fel amúgy a gemmológiát, pedig tanulhattam volna, csak nem érdekelt. Tudod, milyen kő?