A folyosón haladva egy szépen kidolgozott tölgyfaajtócskába botlunk. Külsőleg semmit nem árul el magáról a szoba, aki pedig nem ismerős errefelé, annak elképzelése sem lehet, mi is van odabent. Azonban abban a percben, hogy benyitunk, egyből magunkénak érezhetjük a szobát. A szoba alapvető kinézete a négy ház színeit hordozza magán, a bent lévő bútorzat pedig kényelmet és nyugalmat sugároz. Belépve azt látjuk, hogy körben egy kanapégarnitúra helyezkedik el. A párnák eltérő árnyalatokban pompáznak, van köztük sárga, bézs, fehér és szürke színű egyaránt. Középen egy nagyobb dohányzóasztal található, ami alatt kis rekeszek, azok régebbi Edictum számokat, pennát és pergament rejtenek magukban. A tetőtéri ablakon át beszűrődő fény bevilágítja a teret, de ez sem állandó, mint ahogy itt semmi. Különleges és hívogató szobácskáról beszélhetünk.

A falak színei a belépő ember hangulatát követve váltanak árnyalatot, ahogy a szobán belüli környezet is ehhez alkalmazkodva alakítja magát. Érzelmeinkhez igazodik a bent szóló dallam, vagy esetlegesen a csend, mindamellett, hogy kellemes illatokat is érzünk, ami szintén a mi javunkra válik. Lesz olyan, aki a csoki illatától örömittasan ír meg egy-egy szorgalmit, de lesznek keserűbb napjukon éppen ide menekülő diákok is, akiket valami más, szomorúságuk elillanására létrejövő érzetet kapnak. Szinte minden érzékszervünket megnyugtató kényeztetés veszi kezdetét. A látvány kápráztatja a szemet, az illat az orrunkat még a zene vagy éppen a csend a hallásunkat.

Ám a szoba egyszerre lehet áldás és átok is, hiszen, ha nem egyedül vagyunk bent, akkor azzal mások előtt titkunk is felfedődhet ízlésünkről, de másokat meg megismerhetünk. Ilyenkor valami olyan elegyét kaphatjuk a bent lévő személyeknek, amire még mi sem számítunk, de a szobán ülő varázslatnak köszönhetően ez a keverék olyan lesz, hogy a bent lévők egyikét se kergesse azért őrületbe, mégis megfeleljen mind a kettőjüknek.

Ez az a hely ahová menekülhet bárki, nem túl nagy, mégis tökéletes a léleknek.

Elégedett képpel hagyom el a hálókörletet, még egy vizsgát magam mögött tudhattam. Azt nem mondom hogy agyon hajtottam magam az elmúlt időszakban, de úgy tűnik, legalább ebben szerencsém van. Az eredményem kézhez kapása után csak az ágyamon bámultam a plafonon a pókot, azon filózva, hogy örülök -e egyáltalán ennek. Ennek, meg úgy bármi másnak. Nem mondtam ugyan senkinek, mert cikinek tartom, de nem gondoltam volna, hogy anyám ennyire hanyagol. Év eleje óta nem adott életjelet magáról. Nem azért, mert annyira hiányolnám, de azt gondoltam, azért egy megvagy e még kölyök kérdést csak küld, miután....de úgy tűnik, ennyire sem érdeklem. Nem azt mondom, hogy baromira meglepett a dolog, de azért zavar, azt hiszem. Mégis elégedett képpel megyek előre, mert megszoktam, hogy elégedetett képet vágok. Nincs annyi fölösleges hülye kérdés, amire talán nem is kíváncsiak, és nem kell összehazudnom semmilyen választ. Úgy csinálnék valamit, ami valamilyen érzést kicsihol belőlem. Egy szöszke Levitás lehívott a faluba, és őt is hamar faképnél hagytam. Untatott. Pedig nessmi különösebb baj nem volt vele, de azt éreztem olyan szoros itt a nyakam körül valami, mintha futóférget rakott volna körém. Többször a nyakamhoz kaptam, de nem találtam ott semmit. Fogalmam sincs miről hadovált, a Fő utca után én le is kanyarodtam, és egy mellék úton vissza jöttem. Az északi szárnyhoz érve most automatikusan a torony felé megyek tovább. Belépve a fal rögtön világos szürkévé változik. Úgy tűnik a kedvem azért megüti a kéket, de közelében sincs. Nem nagyon nézek körbe, azonnal hanyatt vágom magam magam a kanapén cipőstül. A szoba üres és néma csend van, ami a mai nap után valóságos zene füleimnek. Elveszem az asztalon lévő újságot, ami egy ünnepi edictum kiadás. Karácsony, szokások blabla... kettőt lapozva belenézek a pletykarovatba, ki kivel mit, aztán visszadobom a példányt és hanyatt fekszem. Próbálom teljesen kiüríteni az agyam egészed addig, amíg egy gondolatmag sem marad. Hajrá Vencel, felejts el mindent. Gondolj először csak egy dologra, és fókuszálj arra. Egy fa. Semmi másra ne gondolj, csak nézd az a fát. Megvan. A törzsán érzed a kérget, ahogy beteríti az egész fát. Ott vannak a levelei, a leveleket érzed az ujjad begyével az ereit. Aztán szépen lassan ezt is kiüríted, elhomályosul, nincs többé. A tér üres. Üres vagy, mint egy..mint maga az üresség.
Egyre egyenletesebben lélegzem, azt hiszem, sikerül. Minden érzés és gondolat tompulni kezd, és szépen   lassan   elalszok.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=826578#post826578][b]Pálffy Vencel - 2021.02.20. 21:27[/b][/url]

Elégedett képpel hagyom el a hálókörletet, még egy vizsgát magam mögött tudhattam. Azt nem mondom hogy agyon hajtottam magam az elmúlt időszakban, de úgy tűnik, legalább ebben szerencsém van. Az eredményem kézhez kapása után csak az ágyamon bámultam a plafonon a pókot, azon filózva, hogy örülök -e egyáltalán ennek. Ennek, meg úgy bármi másnak. Nem mondtam ugyan senkinek, mert cikinek tartom, de nem gondoltam volna, hogy anyám ennyire hanyagol. Év eleje óta nem adott életjelet magáról. Nem azért, mert annyira hiányolnám, de azt gondoltam, azért egy megvagy e még kölyök kérdést csak küld, miután....de úgy tűnik, ennyire sem érdeklem. Nem azt mondom, hogy baromira meglepett a dolog, de azért zavar, azt hiszem. Mégis elégedett képpel megyek előre, mert megszoktam, hogy elégedetett képet vágok. Nincs annyi fölösleges hülye kérdés, amire talán nem is kíváncsiak, és nem kell összehazudnom semmilyen választ. Úgy csinálnék valamit, ami valamilyen érzést kicsihol belőlem. Egy szöszke Levitás lehívott a faluba, és őt is hamar faképnél hagytam. Untatott. Pedig nessmi különösebb baj nem volt vele, de azt éreztem olyan szoros itt a nyakam körül valami, mintha futóférget rakott volna körém. Többször a nyakamhoz kaptam, de nem találtam ott semmit. Fogalmam sincs miről hadovált, a Fő utca után én le is kanyarodtam, és egy mellék úton vissza jöttem. Az északi szárnyhoz érve most automatikusan a torony felé megyek tovább. Belépve a fal rögtön világos szürkévé változik. Úgy tűnik a kedvem azért megüti a kéket, de közelében sincs. Nem nagyon nézek körbe, azonnal hanyatt vágom magam magam a kanapén cipőstül. A szoba üres és néma csend van, ami a mai nap után valóságos zene füleimnek. Elveszem az asztalon lévő újságot, ami egy ünnepi edictum kiadás. Karácsony, szokások blabla... kettőt lapozva belenézek a pletykarovatba, ki kivel mit, aztán visszadobom a példányt és hanyatt fekszem. Próbálom teljesen kiüríteni az agyam egészed addig, amíg egy gondolatmag sem marad. Hajrá Vencel, felejts el mindent. Gondolj először csak egy dologra, és fókuszálj arra. Egy fa. Semmi másra ne gondolj, csak nézd az a fát. Megvan. A törzsán érzed a kérget, ahogy beteríti az egész fát. Ott vannak a levelei, a leveleket érzed az ujjad begyével az ereit. Aztán szépen lassan ezt is kiüríted, elhomályosul, nincs többé. A tér üres. Üres vagy, mint egy..mint maga az üresség.
Egyre egyenletesebben lélegzem, azt hiszem, sikerül. Minden érzés és gondolat tompulni kezd, és szépen   lassan   elalszok.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=826725#post826725][b]Rentai Boglárka - 2021.02.23. 21:49[/b][/url]

A vizsgaidőszak cseppet sem visel meg. Látom a diáktársaimon, hogy van akit a teljes ideg összeroppanás fenyeget, de én szerencsére nem tartozom közéjük. Eddig sem voltak túl nehezek ezek a megpróbáltatások, de idén esküszöm mintha még az eddigieknél is sokkal könnyebbek lennének. Talán most már mindenki úgy van vele, hogy mi féllábbal úgyis kint vagyunk az iskolából, felesleges minket szivatni. Ehelyett az energiákat inkább a kicsik feladataiba teszik, hogy ezzel is ösztönözzék őket tanulásra. Szerintem nem éppen ez a legjobb megoldás, de végül is hatékony lehet, mert mindenki emlékezni fog rá, hogy ez előző évben mekkora szenvedés volt, és ezért a jövőben sokkal nagyobb lelkesedéssel fognak készülni. Már ha jót akarnak maguknak persze. Biztos vagyok benne, hogy így is lesznek egy csomóan, akik tesznek az egészre magasról, aztán ennyi, mit érdekli őket, hogy átmennek-e vagy sem. Na az ilyeneknek írom én a beadandóit jó pénzért például.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, miközben szokás szerint közel egy órával hamarabb indulok neki a járőrözésnek, mint kellene. Meglepő, hány szabályszegő idiótát kaptam már el csak azért, mert takarodó előtt már a folyosókon voltam. Én kérem egy kötelességtudó prefektus vagyok, aki becsülettel végzi a munkáját. Nehéz is lesz a helyemre olyan valakit találni, aki legalább fele ennyire becsületes és szabálykövető, mikor végre elballagok. Egyszerre várom és nem várom a pillanatot, mikor utoljára lépem át a kastély küszöbét. Furcsa lesz, hogy nyolc év után nem vesznek körbe ugyanazok az arcok, hogy nem kell négy-öt emberrel osztoznom egy szobán, hogy nem lesz tömegnyomor a fürdőben és hogy körülöttem csend és némaság lesz. Nem szeretem az ilyen drasztikus változásokat.
Ahelyett, hogy a jövőn agyalnék inkább belépek a Lélek szobába, hiszen az ajtaja félig nyitva áll. Nem hiszem, hogy van bent valaki, hiszen akkor biztos magára csukta volna az ajtót, de jobb az ilyesmit ellenőrizni egy ilyen késői időpontban. Eredeti felvetésemnek tökéletesen ellentmondva odabent egy a kanapén szuszogó diákot találok. Hát persze, nincs szerencsém.
- Hé, jó reggelt - simítok végig finoman a vállán, hátha ettől felébred. Nem akarok rögtön a drasztikus rázogatás és ütögetés módszerével élni, az kicsit talán sok lenne, még tőlem is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=826956#post826956][b]Pálffy Vencel - 2021.02.28. 12:00[/b][/url]

Általában kimondottan jól alszok. Értem ezalatt a mély alvást, amitől reggel nem érzi az ember magát úgy, mintha előző este felöntött volna a garatra. Ez talán annak is köszönhető, hogy lefekvés előtt mindig jól kiürítem a fejem. Semmilyen gondolatnak nem engedek teret, még a semmit mondóaknak sem. Ha ezt sikerül abszolválnom, akkor hamarosan jön is az álom. Mint ahogyan...hát igen, mint ahogyan ezt a példa is mutatja. Elbóbiskolásom nem is nyúlik különösebben hosszúra. Nincs nagyon időm arra, hogy egész vidékeket járjak be, vagy helyzetemnél fogva kitöltsek egy egész vizsgalapot. A körübelül 20-30 perc álomvilágban töltött idő alatt csak beléptem a terembe, körül néztem, rájöttem, hogy rossz teremben vagyok, és hirtelen csupa idegen vett körül. Évfolyamtársaim arcai helyett kézarcú idegenek vettek körül, mint akit éppen elrabolni készülnek. Nem mondom, hogy sose vágytam arra, hogy egy másik bolygóra kerüljek egy kis időre, de azt hiszem, ez most nem a legalkalmasabb időpont lenne. Már éppen mondanám nekik, hogy nem értem, mit keresnek itt, nekem most dolgom van, de nem haragszom rájuk, ha kellenének, majd szólok, amikor valami, vagyis valaki kizökkent. -Hé, jó reggelt
Mintha valaki egyszer csak a hasamnál fogva kihúzna az álomképből, úgy eszmélek fel. Ahogy kinyitom a szemem, hirtelen nem tudom megmondani, hol vagyok, így tekintetem egyszerre álmatag és meglepett. Egy számomra ismeretlen lány arca rajzoódik ki,ahogy kezdek észhez térni. Zavartan pislogok, majd gyorsan felülök, úgy nézek körül ismét. Még jó, hogy nem pizsamában vagyok. Az lenne az extra kellemetlen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=827600#post827600][b]Rentai Boglárka - 2021.03.14. 19:27[/b][/url]

Már épp ott tartok, hogy akkor mégis csak ideje lesz megrázni vagy felpofozni, de nem, megébred ő magától is. Hála az égnek, nem nagyon lett olyan kedvem magyarázkodni, hogy miért csattan a tenyerem az arcán.
- Igen, az nekem is feltűnt – válaszolok, miközben közönyös pillantással végig mérem. Elsős levitás, ebben biztos vagyok, mert emlékszem rá. Mindig külön oda kell figyelni az újoncokra, ez amolyan kellemetlen mellékfeladata a prefektusi létnek. Mármint ja, mindenkit szemmel kell tartani, de mivel az elsősök még nem igazán tudják, hogy mi a dörgés erre felé, ezért Iza néni mindig külön felhívja a figyelmünket, hogy legyünk kedvesek szemmel tartani őket. Hát tessék, egyszerűen csodás vagyok hogy pont sikerült elcsípnem.
- Különösebben nem érdekelt, nagyjából kettő perce lehetek itt. – Nem tudom miért hiszi azt mindenki magáról, hogy olyan értékes és érdekes, hogy én figyelek majd rá. Mit érdekel engem ha alszik meg nyáladzik? Mindenki szokott, nem csak ő, nincs ebben semmi különleges. Különben is, minek ültem volna és néztem volna ahogy durmol? Hát van nekem ettől sokkal jobb dolgom is. Egyszer akarok kedves lenni aztán nesze, ez lesz belőle. Mindenki egy idióta.
- Igazából prefektus vagyok, gondoltam jelzem hogy hamarosan takarodó és nem ártana, ha akkor már a Levitában lennél – magyarázom meg neki, hogy miért pont én keltettem fel legszebb álmaiból. Megtehettem volna hogy itt hagyom, aztán ha legközelebb erre járok alaposan megbüntetem. Persze lehet, hogy egy másik prefi hamarabb futott volna bele, ki tudja, mindenesetre szerintem a büntetésből talán tanult volna. Így meg csak… kedves voltam. Sosem gondoltam volna, hogy ez valaha bekövetkezik.