A tegnap esti véletlenszerű „edzése” a mai napon igencsak visszaköszön. Persze, nem kell semmi rosszra gondolni, és sokkal jobb, mint amire számított. Lábában, és karjában jelentkezett az izomláz, de semmi több. Remélte, hogy ennyi sem éri el, de az egy óra, az egy óra, és nincs hozzászokva ilyesmihez. Amúgy tetszett neki a dolog, szereti a zenét, a mozgást, szóval ennek a kombinációja igencsak ínyére volt. Hogy ha úgy adódik, és szembekerül egy ilyen felhívással, most már biztosan nem fog a véletlen műve miatt odamenni. Ma sokáig aludt, este nem tudott elaludni, annyira fel volt pörögve, így olvasott egy ideig, majd mikor szemei elfáradtak, megpróbálkozott a dologgal. Ennek eredményeképp átaludta a reggelit, és csak ebédre volt szalonképes, miután átmozgatta a szobájában a tagjait, kimozdult, némi keresgetés után pedig már ebédhez is jutott. De a történet itt kezdődik. Az ablakon kibámulva észlelte a ragyogó, meleg napsütést, amely arra vitte, hogy fájó tagokkal ugyan, de kimenjen, és feltöltődjön ismét. Egy gyors visszarohanás a szobába, könyvet vett magához, papírt, tollat, hogy egy kis plusz szorgalmival üsse el az idejét, amibe amúgy már belekezdett, de nem jutott sokra vele. Megunta, igen.
Kiérve keresgél, mivel az első pillanatokban rájött, hogy akkora a szél, hogy nemhogy a toll kérdéses a kézbenmaradásnál, hanem maga a könyv lapjai is kiszakadhatnak, amit nem szeretne, mivel könyvtári példányok. Ez az a hely, amit amúgy elsőre, egyedül megtalált. Kiszagolta!
Így, e keresés alapján indult a fák felé, amik között azt reméli, hogy kicsit szélcsendesebb környéknek bizonyul. Egy vaskos törzs mögé bújva izgalmasabb alkotni. Azonban, valahogy a fák között sincs nyugalom. Sőt. Egy-egy erősebb lökés mintha sokkalta rosszabban venné ki magát, de tény, hogy nem annyira szörnyű a helyzet, mint a nyílt terepen. Keresi is azt a vastag törzset, amelyre gondolt nemrég, de végül valami olyat lát, amitől elámul. Egy faház bontakozik ki előtte, vagyis fölötte, jóval. Egy igazi faház! Neki sosem volt ilyesmije, de egy nagy pajtásának volt, és sokat töltöttek el odafent, amíg az öreg fát ki nem csavarta egy vihar. Megsiratta a faházat. És most visszaköszön egy az életébe. Sietni kezd, a lépcsők felé, hogy minél előbb eljusson az áhítatott helyszínre. Már épp indul fel, amikor egy, váratlan, és annál mocskosabb széllökés kirepített néhány lapot a hóna alá beszorított halomból. Morog, és indul lefele, de csak azt éri el, hogy a többi is megy utána.
- Nem igaz! –zsörtölődik, miközben üldözni kezdi a jegyzete kezdeményét, és a többi, poros lapot.

Nem szokása káromkodni, vagyis.. valami hasonlót művel, csak az obszcén szavakat nem helyezi bele. Nem vallásos, és ugyanúgy belerúg éjjel az ágy lábába, vagy városban járva kutyapiszokba is tud lépni, amely helyzetek igencsak megkívánják a „b” betűs szavacskát, és társait. Mégsem húzza elő sosem – gondolatban olyankor pedig üvölt -, ahogy most sem, pedig a papírlapok vadászata szélben igencsak mulatságos. Nem akar rátaposni egyikre sem, hiszen akkor írhatná újra az egészet, de amúgy úgy néz ki, így is írhatja, mert az ágdarabok egy tiszta lapot már összeszaggattak. Nem fognak kivételt tenni azzal sem, amin tinta van, felebaráti szeretetből.
Hogy egy troll használjon zsebkendőnek. – kívánja azoknak a lapoknak, amiket nem gyűjtött még össze, és szabadok akarnak maradni. Na majd leveri ezt a szárnyaló felkelést, csak érje utol mindet. Azokat, amiket elkapkodott, a könyv lapjai közé dugja rejtekbe, onnan már nem imádkozza ki senki, hiszen biztosan tartja, ha kell, keres egy farönköt, és rápakolja. De a könyvtáros nem fog örülni neki, ha felkarcolja a borítót. Vagy összemoházza a műremeket. Akkor inkább elássa, amnéziát tettet, és bujdosni fog a hátralevő iskolaéveiben.
Szerencsére azonban már nincs sok vissza, pár makacs lázad még, és rönk sem kell neki. Meg is feledkezik kicsit a mögötte magasodó házikóról, no meg arról is, hogy morgását, a lapok utáni ugrálását más is észlelheti. És észleli is. Megtorpan, amikor egy hang üti meg a füleit, és a lányra pislog, aki elkapta a papírlapot. Ő maga is épp egyet vesz fel, amikor kiegyenesedik, és örömmel tudatosul benne, hogy ez volt az utolsó. Vagyis a lánynál van az.
- Nem keresem, kergetem őket! Nem volt társam a fogócskához, így helyettesítettem őket. – húzza ki magát, de hát az igazság úgy is tudott. Kezébe veszi az utolsó lázadókat, és a könyvbe teszi, biztonságba. Szegény kötet, úgy néz ki, mintha megannyi lapja szakadt volna ki, és mutatna fityiszt velük.
- Sajnos nincs mappám, de így a könyvben is elvannak. – emeli meg a kötetet, majd dugja vissza a hóna alá, és a kézfogást is megejti. - Én Márky Sebestyén! Örvendek neked. És köszönöm, hogy elkaptad a papírjaimat. – engedi el a kezét, majd eszmél rá, hogy faházazni készült. Egyedül igaz, szorgalmasan szaporítani a lapokra a szavakat, de hát ez mindig így van, hogy valami közbejön. Most a lány. - Te is abba a házikóba készülsz? – mutat végül a célra, amely miatt a kis kergetőzés megesett.

Nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy a lányba botlott, vagyis a lány a papírjaiba, aztán hozzá. Futott már bele másokba is, egy magas felsőbb évesbe szó szerint, feje a hasán puffant, mivel mindketten igen sebesen vettek be egy kanyart, csak ellenkező irányból, így Sebestyén a földre huppant, a fiú pedig valami mordulást hallatott, majd lenézett rá. Nem ette meg, de nem is köszönte meg az élményt a másik, akibe ütközött, de hálás volt neki, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Ismer már arcokat, de neveket keveset, amiért nem okol senkit, mert van bőven ideje, és amúgy sincs itt régóta, hogy egyből mindenkit ismerjen. Na de majd most.
- Hát, még kicsit igen, de változik. Igazából nem vagyok magányos, mindig vannak körülöttem majdnem, csak nem ismerem őket, de hallom, hogy ott vannak. Szóval… és igen, elsős vagyok. – bólogat bőszen a dologra, hiszen nem titok, de ha így halad a növésben, még ötödéves korában is ez lesz majd a kérdés. Nem tudja, mi kerekedik belőle addigra, de azt tudja, hogy nem fogja szeretni a kérdést. Most még igen, és ez a fontos. Megigazgatja a könyvet a hóna alatt, elnapolja a befejezését, és átállítja magát a társasági momentumok örömére.
- Nem hagyom! Bentről nem látszott, hogy ekkora a szél, idefele jövet kétszer fújt vissza, az ilyenre egyszer azt mondták, jobb, ha téglát hordok a zsebeimben. Ma jól jött volna. – húzza el egy kicsit a száját, mivel nehezen közlekedik. Itt, a fák között nem, de ha visszaindul egyszer, megesik, hogy lesz még problémája. Lehet mégis keres egy rönköt.
- Benne vagyok! – zökkenti vissza magát a jelenhez, a lányhoz, a faházhoz. Megfordulva lépdel vissza a lépcsőkhöz, majd előre engedi a lányt, hogy felmehessen, majd utána mászva ér be ő is az odúba. Egy röpke pillantás, elégedett mosoly.
- Hát ez elég menő hely! – jobban néz ki bent, mint kint. Igazából korhadt, recsegő deszkákat képzelt el a külső alapján, de még pokrócot, vagy ahhoz hasonló tárgyat is lát, hogyha valaki leülne, ne menjen szálka a fenekébe. És ami a legfontosabb. A szél kint maradt!

Nem tudni, ez a közvetlenség lesz a veszte, vagy a sikere. Ő sem tudja, de nem akar más lenni. Szeretne megismerni embereket, mindegy, hogy kiket, persze, a kétes, veszélyes alakokat kicsit elkerülné. Megpróbálja. Azonban a lány egyiknek sem tűnik, nem érzi a vesztet, és bátran nyit felé. Meg ha mindig arra várna, hogy a másik lépjen, megöregedne, és egyedül maradna. Nem olyan vészes ez a dolog, de sok mindenből kimaradna nagyon is. És nem akar. Az előkészítő évei alatt is ismerkedett sokat, nem volt a társaság középpontja igaz, de meg volt a maga kis helye, programja, arcai, amikkel teljesen elégedett volt. Itt is szeretne ilyesmit, igaz, itt már sokkal másabb a légkör, a korosztály, de úgy érzi, nem lesz gond. Főleg, ha olyanokkal fog találkozni, mint a lány.
- Nem aggódok! Igyekszem elérni, nem szeretek nagyon egyedül lenni. De hát nagyjából senki sem. Remélem, nem lesz gond.. – vakarja meg az orra hegyét, és nem is rágódik azon, amiket a lány mondott. Valóban lesz egy köre, ismeretség, barátok, hiszen már maga az órára járás, és a programok akaratlanul sodorják egymás mellé az embereket, amikből kialakulhat a dolog. - Nagyon rossz színész vagyok amúgy. Azt sem tudom jól adni, ha füllentek, így mást sem, csak magam. – osztja meg az apró „titkot” a lánnyal, ami igaz is, hiszen ha füllent, akkor a fülét piszkálja, otthon rögtön ráismernek. Ha mégsem teszi, akkor kipirul, vagy nagyon nagy butaságokat tud mondani. Egyszer, amikor még abban a korban volt, hogy azzal kellett dicsekedni, kinek „menőbb” az apukája, azt füllentette, hogy hatalmas kviddics-sztár, és igencsak nehezen lehet ezt a férfiről elképzelni.
A régi emlékeken rágódni nem nagyon akar, és füllenteni sem, inkább a hely felfedezésével tölti az időt. Mindent meglát, majd végül a babzsákot is, amibe a lány beleült. Hamar ő is a másikban találja magát, nem a pokrócon, amit elsőnek kiszúrt.
- De még mennyire! Vajon kik hozhatták ide? – teszi le a könyvét, és dől hátra. Az apró fiúcska igencsak mókásan mutat ebben a helyzetben. - Lehet, hogy ez valaki főhadiszállása..?



((elfelejtettem a szálba tenni, bocsánat! ))

Hát, úgy néz ki, jó iskolába érkezett. Ki tudja, ha valamelyik elit helyre teszik be, lenne része ennyi mindenben. Nem akar megszólni senkit, biztos nagyon szuper iskola lenne, de sokszor szerepelt a könyvekben úgy, hogy egy patent hely, mindennek megvan a maga rendje, és módja. Nem hiszi, hogy ugyanekkora szabadság lenne, mint itt, és ugyanennyire felszabadult emberek, akik szeretnek kalandozni, és mókázni. No meg, ha egy sima, varázstalan iskola lenne az otthona, akkor meg fele annyi sem. De örül, hogy itt lehet, még ha kiderül út közben, hogy ügyetlen sok mindenben.
- Ez teljesen igaz! Mert már eleve ott van az, ha látsz valami izgalmas dolgot, jó kitárgyalni. Sajnos, ha magamban beszélnék végig, még dilisnek néznének, és kikerülnének, mint a kutyapiszkot. Szóóóval.. sokkal jobb, ha valaki van mellettem, és még nem is akar elküldeni melegebb éghajlatra. – mert hát az is fontos, ugyebár, hogy a másik fél ne kapjon agyzsábát, ha megszólal. Szerencsére, nem fogott ki eddig senkit olyat, noha nem is akadt dolga annyi emberrel. Biztos lesz majd olyan alkalmi társa, akit a véletlen hoz majd mellé, hogy nem osztja a lelkesedését, akármennyire is próbálkozik. De akkor sem fog elkeseredni, még ha nem is akar majd az agyára menni, csupán megpróbálja fenntartani az alap szintet. Sosem volt az a típus, aki nagyon rámenős.
A kuckóban már teljes a nyugalom, és a béke. Nem akad itt annyi, és még nagyobb látnivaló, de számára érdekes. Egy zug, amit megjegyezhet, és beülhet akkor is, amikor amúgy tényleg egyedül marad, és nem beszélhet senkihez. Majd hoz könyveket, nasit, amit csak tud, mikor épp arra lesz kedve. Nem tudja még előre a menetet, nem is akar előre tudni semmit, a jóslástan neki sosem volt egy kedvenc dolog, és nem is lenne jó benne. Tervezni tervez, de a legtöbbször hagyja, hogy a dolgot csak úgy menjenek maguktól, ő pedig követi.
- Vésetek? – kapja fel a fejét, és már kutatja is őket. Amint megpillant egyet, majd megint, közelebb kucorodik a műremekekhez, végigtapogatva apró ujjaival, mintha kíváncsi lenne, mennyire mélyen vágták a fába. Eléggé. Van itt mindenféle, de totál olyanok, amiket a kinti göcsörtös fákba is bele lehetne vésni, és amik amúgy minden ilyen helyen előfordulhatnak.
- Emléket akartak állítani. Ha egyszer visszajönnek, tuti meglesik. Mint sok városban a lakatok a hidakon. És inkább pingálnék valamit ide a falra, de nem vagyok valami szépen rajzoló alkat. – nem is gondol nagy mintára, csak aprókra, amiket lapra is tudna alkotni. Odabent nem érez késztetést a fal rongálására, de ez egy bunki, és azokat mindig ki kell csinosítani, no meg, ez nincs annyira szem előtt. Senki se tudná, ki csinálta, talán csak maga a lány sejthetné ezek után. De inkább vissza is fordul hozzá, és a babzsákba süpped.
- Én tuti annak használnám. Jó, nem olyan vészesen komoly dologra, de pár emberrel össze lehet itt ülni. Nektek volt otthon faházatok? – érdeklődik, miközben fészkelődik kicsit, hogy ne tűnjön el teljesen a kényelemben. Hát, bánja, hogy nem hozott valami rágnivalót, amit kitehet, hogy beszélgetés közben elfogyasszák. Na mindegy.

Megvakarássza a feje búbját, mintha valami nagy dolgot kellene végiggondolnia, azonban ez csak egy tett volt, teljesen ártalmatlan. Ha már magában nemigen társalog, maximum akkor, ha nagyon egyedül van, egy-két kósza fejbúb vakarás, tincstekergetés belefér. Ezt legalább senki nem nézi fura szemmel, legalább is, eddig nem látott ilyesmire jelet. Azt persze nem tudhatja, hogy kinek szúr szemet még ez is. Sokszínűek az emberek, és néha olyan furcsa dolgokon tudnak kiakadna, vagy épp viszolyogni tőle, hogy ha nem látná, hallaná, azt hinné, nem is létezik.  A nagynénje még a jobbik eset. Ő mindig megigazgatja a pólót, inget, bármi is van rajta, hogy nehogy rendezetlenül mutasson rajta, kilógjon a mellény, vagy épp a pulóver alól. Az már kérdés, hogy 10 perc múlva már visszaáll abba, ahol volt, de ez megszokott. Már nem is ellenkezik ellene, ha nagyobb lesz, akkor talán felhagy vele. De addig is..
 - Igen, néha a tanagyagnál sem árt. Főleg, ha cifra szavak vannak benne. – ami az ő esetében bőven akad, ha akarja, ha nem. Azonban akad olyan is, hogy hangosan kimondva jegyzi meg azt, ami épp a fontossági sorrend elején van, legyen az vásárolnivaló, találkahely, időpont. Jobb, mint valami notesz.
- Azonban, ha túl sokat motyognék menet közben, lehet én lennék hamar a falu bolondja. Mondjuk nem zavarna, de inkább nem leszek még, majd csak százévesen. – bólogat inkább magának, mintsem a világnak. Sok olyan dolog van, amit nagyon későbbre szervez. Nem is megy bele inkább, tovább folytatja a fal tanulmányozását. Megpróbálja összeszámolni, mennyien hagytak nyomot már itt, de sok apró, amit nem lát jól, és nem tudja, egy, vagy épp két különálló mű, így inkább felhagy vele. Épp elég a megfejtés.
- Pár év múlva ez nem bunker lesz, mert elfarigcsálják a falakat. – nevet fel – És akkor majd biztos kerül pár fába szívecske, de szerintem az még mindig jobb, mintha kivágnák őket. A városokban így is alig van, itt jó, mert van egy egész erdőnyi. Csak kár, hogy veszélyes.- egyszer mindenképp beljebb akar merészkedni, mint az első két sornyi fa távolsága, de addig még kicsit erősödnie kell. Tisztában van vele, hogy most életveszély lenne, sőt, lehet, ott is hagyná a fogát, és nem azért, mert eltévedne. Sokan szeretnek hencegni, és nagyot mutatni, de tuti biztos benne, hogy ha valami előcsoszogna a sötétből, hangosabban sikítana bárkinél. Ha pedig nem fél, akkor bolond.
- Az is egy jó móka! Nálunk állt egy ilyen pici sátor a szobában. Kicsit meg volt bűvölve, és kényelmesen elfértünk benne mindannyian, aludhattunk is benne. Én majd egy évig laktam benne, mire rájöttem, hogy az ágyam is kényelmes, és nem akar megenni semmi. – a gyermeki fantázia gyönyörei. Még manapság is szívesen alszik sátrakban, kint, bent, neki mindegy. Valamiért.. megvan a hangulata. Az, hogy most mágiamentes, vagy épp kicsit felturbózott, nem számít.
- Van testvéred? – kérdez közbe, mert nem veheti mindenkinél készpénznek, hogy van, és nincs egyedül, ahogy ő sem. És ha már így itt tartanak, beugrott neki.

Máris kényelmesebben érzi magát, hogy nem csak az ő nagy furcsasága az, ha hangosan olvas. Jó, mikor kicsi volt, akkor sokszor tette, mert otthon figyelték, vagy épp az órákon, de itt nem hiszi, hogy akad még valaki, akinek szokása. Azonban, ameddig nem zavar senkit, így tesz. Mondjuk általában keres egy helyet, ahol egyedül lehet a hangjával.
- Auditit? Sosem hallottam ezt a szót. Viszont néha tényleg jobb nekem hangosan. – persze, még így sem a legjobb. Neki tök jól jönne egy varázslat, amely minden fura kiejtésű szót felolvasna neki, hogy hallja, és megérthesse. Ha pedig létezik, jó lenne megtanulni. El is bambul kicsit, kutatva, olvasott-e már valami hasonlóról valaha, így kicsit késve ér el a célig a kérdés. Összeszedve gondolatait, pár pillanatig némán mered a zacskóra, hogy mégis mi akar az lenni, majd végül olyan hangosan esik le neki, hogy tutira hallják még otthon is. Hű.
- Dunakavics. De rég ettem ilyet.. Mondjuk nem is sok helyen látom már a polcokon, vagy csak nagyon rossz helyen járok. Elfogadom, köszönöm. – húz arcára mosolyt, és már vesz is belőle pár szemet, és egyet már a szájába is töm, hogy ízlelhesse. Nem is nagyon emlékszik az ízére, arra viszont igen, hogy nem rossz. Követi is hamar a második, harmadik szem is, így bólogat a tanácsra.
- Nem szólják meg amúgy sokan, szerencsére. Mintha… elfogadott lenne. Mondjuk, elsőéves vagyok, nem nagyobb. Később lesz gond, de nem szoktam kötekedni, ahol ez felmerülhetne. Ha meg valaki csúfol, nem hallottam eddig meg. – vonja meg kissé a vállát, hogy süket általában az ilyesmire. Az, hogy ez most jó, vagy nem éppen az, mindenki máshogy ítéli meg. Neki kényelmes. Bekapja inkább az utolsó szemeket, és kiélvezve az ízeket, dől vissza, és nyel végül. Bárcsak csettintéssel tudna ideteremteni még több rágnivalót.
- Biztos van a fán valami, ami miatt nagy viharban se dől ki. Elég masszív, és nyáron nagy viharok vannak. Megélhetett párat. – ami a városban nem akkora durranás, az itt, fákkal övezve sokkal veszélyesebb. Nem elég a szél, ott a villám is, meg az eső, ami alámoshatja a gyökereket. Látott már pár fát ilyenek után, és a hátsó udvarban is elesett az öreg lombos pár éve.
- Sosem díjazzák a pakolást. És tök jó, hogy ti is annyian vagytok, mind mi! Csak nálunk én vagyok egyedül fiú, és kicsit nehezebb bunkerozni. Vagyis már nem szoktunk, de régen is az volt. Én nem babáztam, ők igen. A sátorozás volt a kevés között az, amit mindannyian szerettünk. Ez a jó amúgy, hogy mindenki más. Én örültem neki, több hely, meg játék maradt nekem. – neveti el magát, na nem mintha irigy lett volna valaha is. A közös hangot meglelni mindig is nehéz volt, de tanult, és megoldotta mindig. Manapság pedig már mindenki megy a maga útján, visszagondolni pedig jó mindenre. Szerencsés volt, hogy nem egy zűrösebb helyre született.

- Ez tök úgy hangzik, mint valami rádiómárka. Na mindegy. – kuncogott kicsit saját poénján, no nem azért, mert annyira el lenne telve magával. Csak.. hát tényleg annak is betudható. Lehet, nem áll messze a távolságtól, és valamelyik országban ráaggatták ezt a nevet egy beszélő dobozkára.
- Akkor én is olyasmi vagyok, nekem is jobb, ha leírom, és úgy jegyzem meg. Ezért szoktam jegyzeteket csinálni, akkor megragad legalább a címszó, ami köré kell építeni. De néha sikerül bemagolnom. Fene se érti ezt. – zárja le ezt ennyivel, mivel tényleg nem olyan, amit csak úgy be lehet határolni. Legalább is, neki nem olyan egyszerűen megy az ilyen. Mindenkinek van véleménye magáról, és neki is, csak ha kérdeznék, nem tudná egyszerűen elmondani. Meg, inkább hagyja másokra a véleményeket.
- Köszönöm! – nyammog a maradék bogyón, majd nyel egyet. Muszáj lesz majd a szünetben szerezni ilyet pár zacskóval, a testvérei is biztosan nagyon örülnének neki, a mugli édességeket sosem utasították vissza, és egy véleményen vannak arról, hogy nagyon is finomak. Szerencsére a Balaton partján sok ilyen kis bodega áll, ahol tonnaszámra árulják őket, potom pénzért. Kedvence onnan a savanyúcukros dolgok, a kukac, amit beszívhat, mint valami spagettit. Hiányzik is egy kicsit neki, lehet ír haza, hogy küldjenek neki egy csomaggal.
- Ettél már savanyú cukros kukacot? – kérdi meg hirtelen, ha már erről álmodozik. Nem tudja, ki mennyire vájta bele magát a dolgokba, ismerte meg ezen dolgokat. Ő még csak az elején jár, de lelkes, nem utasítja el a varázstalan világot. Sőt. Ahogy lesz ideje, úgy veti be magát a kulináris élvezetek után a technika rejtelmeibe. Hobbinak pont tökéletes, és nem vérlázító.
- Hmmm.. Erre már én is gondoltam, mármint, hogy hallgatom a dolgot, csendben. Hol lehetne ilyesmit beszerezni? A faluban létezik olyan hely? Mert maximum akkor csak szünetben tudnék máshol keresni, anyáékat nem akarom zaklatni. Mindegy is, majd mikor megyek a faluba, megnézek minden boltot. Az ötletért köszi! – mosolyodik el, mert valóban nem elhanyagolandó, az ő szempontjából már-már tökéletes. Legszívesebben már most lerohanna a faluba, de tudja, hogy nem lehetséges a dolog, főleg most, hogy nagyobb a szigor. Nem tudja, hogy amúgy milyen volt eddig itt a szabály, ő csak ezzel találkozott, de tuti, hogy kicsit lazább. Na de nem annyira, hogy csak úgy rohangáljon. A hely királyságára vadul bólogat, hiszen el kell ismernie. Egy faház. Többet nem is kell mondani róla.
- Én még a sor végén kullogok ott is, kb. Nem baj, csak menjen minden, és már nem is számít a magasság. – erőt kell szereznie, hiszen abból sosem árt, ha akad, időben azonban nincs megcsúszva. Senki sem kezdi tökéletesen, mindennel passzolóan. Vagy ha igen, akkor az ritkább a fehér hollónál is.
- Áhh! Én nem akarok nagyon bontani semmit, csak jól érezni magam, mint ahogy most is. De neked is menni fog ám, mert az ihlet mindig akkor jön, amikor nem várod. Lehet, hogy valami doga közben. Amúgy meg a hobbi.. hát amit mondtam, meg a kalandozás. A többi időben olvasok, térképet rajzolok, ilyenek.. tök átlagosak. –valakinek unalmasak. De nem is számít. Az viszont igen, hogy rohan az idő. Mire az összes dunakavics elfogy, sok víz le is folyik az emlegetett folyón. A fiatalok csacsognak, megvizsgálnak minden látható firkát, Sebestyén pedig eldönti, hogy legközelebb ő is alkot majd valamit. Nem nagyon, nem feltűnőt, csak egy emléket. Az, hogy a lány itt lesz-e vele, a jövő kérdése. Az azonban nem, hogy együtt állnak fel, amikor az idő már a Nagyterembe szólítja őket, hogy megtöltsék hasukat, és elbúcsúzva lezárjanak egy csodás napot.

//köszi a játékot //